Santo Domingo

Cabarete, Puerto Plata régió

Bávaro, Punta Cana régió

Két kedves barátunktól kaptunk nászajándékba egy adag pénzt egy kiürült macskatápos dobozkában. Az volt ráírva, hogy táppénz :) Azt az instrukciót kaptuk, hogy költsük utazásra. Nem sokkal később láttunk egy szuper buszjegy ajánlatot Krakkóba. Két főre oda-vissza összesen 42 złoty, azaz kevesebb, mint háromezer forint volt a jegy Budapestről. Ez még nem is a legolcsóbb kombináció volt (450 Ft/fő is lehetett volna a retúr jegy), de mi direkt úgy terveztük, hogy a március 15.-ei munkaszüneti nap beleessen. Ehhez még találtunk egy jó árú szállást is, így a 30 ezer Ft táppénz elég lett egy öt napos, négy éjszakás krakkói kiruccanásra. Ezért ezt az utat a második nászutunknak tekintjük.

 1. nap, érkezés

A Polskibus menetrendszerinti busza egy jópofa, piros, emeletes jármű volt kifejezetten mini lábtérrel, de ennyi pénzért igazán elviselhető volt ez a kényelmetlenség. Érdemes volt válogatni az ülőhelyek között, mert a buszra festett ábra néhány helyen majdnem teljesen kitakarta az ablakokon keresztüli kilátást. A menetidő hét óra volt. Nem autópályán mentünk, hanem „kertek alatt”, sokszor erdőkön keresztül vezető szép kis utakon.

Lengyelország nekünk, magyaroknak a közmondásos lengyel-magyar barátság miatt is lehet különösen érdekes. Bár a köztudatba csak pár száz éve került bele ez a barátságtudat, a két ország történelme sok szempontból hasonló és a történelmünkben már az első királyaink kora óta voltak kapcsolódási pontok a lengyel történelemmel. Csak két példa, Szent László király Lengyelországban született, anyai nagyapja a lengyel király volt; Nagy Lajos pedig egyszerre volt Magyarország és Lengyelország királya, majd kisebbik lánya, Hedvig követte őt a lengyel trónon. 

Krakkóban rengeteg templom van, korábban észak Rómájának is hívták a várost. Összesen több, mint 120 templom van a városban; nem ritka, hogy egy-két háznyi távolságra három is áll. Ez minden bizonnyal azzal áll összefüggésben, hogy a lengyelek Európa egyik legvallásosabb népe. A témához erősen kapcsolódik az immár szent II. János Pál pápa tisztelete. Szinte csak a hozzá kapcsolódó emlékekből lehetne egy tematikus városnézést csinálni, annyi helyen előkerül a ő személye; mi is találkoztunk néhány ilyen hellyel.

A délután közepén érkeztünk meg a távolsági busszal. Egy, a buszpályaudvarhoz közeli buszmegállóban felszálltunk egy városi buszra, ami közvetlenül a szállásunkhoz vitt. A szállás (Ibis budget Krakow Bronowice) egy szép tiszta, nem drága hotel volt, az óvárostól kicsit kiesőbb, de könnyen és jól megközelíthető helyen. Ez azt jelentette, hogy egy rövid buszúttal indult és végződött mindegyik napi programunk.

Lepakolás után indultunk is az óvárosba sétálni. Az első templom, ami szembejött, a Szűz Mária Látogatása templom (Church of the Visitation of The Blessed Virgin Mary). Eredetileg egy gótikus templom állt itt, amit még Hedvig királynő építtetett, majd nem sokkal később a karmelita rendnek ajándékozták. A háborúk során ez a templom elpusztult és egy barokk épületet emeltek helyette. Ebben a templomban tartották Jan Matejko, az egyik, ha nem a legfontosabbnak tartott lengyel nemzeti festő esküvőjét. A munkái főleg a lengyel történelem fontos mozzanatait jelenítik meg. Úgy is kötődik Krakkóhoz, hogy az itteni művészeti iskola vezetője volt, majd az egyetem díszdoktora lett.

Érdekes, hogy az egész óvárost park veszi körül, ez a Planty. A 18. században Európa három nagyhatalma Lengyelország területét felosztotta maga között, anélkül, hogy ebbe a lengyeleknek sok beleszólása lett volna. Krakkó Habsburg fennhatóság alá került, az osztrákok pedig igyekeztek mindennemű ellenállásnak elejét venni, így lebontották az óváros körül a várfalat és betemették a várárkot. Később a területet beültették, így keletkezett a Planty. Bármerről közelítjük meg tehát az óvárost, mindig át kell vágnunk egy kis zöldterületen. Igaz, a terület ottjárttunkkor még nem volt zöld, hanem még a téli kopár arcát mutatta, de emiatt is különleges hangulata volt. Ezt még fokozták a hangosan károgó varjúseregek, amiket a fák körül lehetett látni, és a kicsit borús időjárás.

Azon a szakaszon vágtunk át először a Plantyn, ahol a Jagelló Egyetem áll. 1364-ben alapították, az ország legrégebbi, sőt, a világ egyik legrégebbi egyeteme. Egy kis hanyatló időszak után Hedvig királynő és Jagelló Ulászló uralkodása alatt ismét felfelé ívelt és a fénykorát élte. Itt tanult Ilkusi Márton, aki később Mátyás király udvari csillagásza lett, illetve a világtörténelem egyik leghíresebb csillagásza, Nikolausz Kopernikusz is. A tudományos forradalom egyik megindítójának szobra az egyetem előtti téren látható.

A Planty-n kívül díszes lakóépületek láthatók.

Az egyetem mellett található a Szent Anna templom, egy belül csodálatosan díszített barokk épület, bár a külsejéről nem feltétlenül gondolná az ember, hogy milyen élményben lesz része, ha bemegy. Ennek a helyén is eredetileg egy gótikus templom állt, ami az egyetemhez tartozott. Amikor Joannes Cantius, egy Krakkóból származó lengyel szent maradványait helyezték el a templomban, akkor annyira népszerű lett a templom, hogy egy nagyobbra volt szükség.

Még sétáltunk egy kicsit, a Jézus Szent Szíve templom irányába. Ezt már zárva találtuk.

Útközben még belefutottunk a Józef Piłsudski emlékműbe. Ő a Második Lengyel Köztársaság államfője volt a 20. század első felében. Nagy szerepe volt abban, hogy a felosztásokat követően, 123 évvel később ismét létezett önálló Lengyelország. 

Egy nagyon jó helyen vacsoráztunk, az Olimp étteremlánc egyik éttermében. Ez olyan hely, hogy ki van téve sok féle étel az asztalra, bárhogyan kombinálhatóak, miután megpakoltuk a tányért, lemérik a tömegét és az alapján fizetünk. Jó árban volt és volt egy csomó ínyencség, a sajtos, grillezett lazac és a mini burritók voltak a kedvenceink.

Hazafelé menet nagy vihar kerekedett, szakadó esővel. Ugyan volt esernyőnk, de mit sem ért, mert folyton kifordította a szél.

2. nap 

Előző nap már megnéztünk pár templomot Krakkóban. A templomokon kívül a másik dolog, ami nagyon meghatározza a város képét, hogy Krakkó egy ideig (a középkortól a kora újkorig) az ország fővárosa volt, ezért, mint királyi székhelyet, folyamatosan szépítették. A város egyik legfőbb látványossága a királyi palota, amely a székesegyházzal együtt a Wawel dombon, egy mészkő-kiemelkedésen áll a Visztula partján. Ennek a meglátogatása töltötte ki a második napunk egy jó részét.

A Waweli Palota története majdnem ezer évre nyúlik vissza. Évszázadokon keresztül a királyi székhely volt, ennek megfelelően számos átépítést, pusztítást és javítást élt meg.

A domb alatt szálltunk le a buszról, majd innen sétáltunk fel a várfal mellett. Átléptünk a kapun, majd néhány lépést követően elénk tárult a komplexum. Nagyon emlékezetes maradt az élmény, máig emlékszem, mennyire hatásos volt, ahogy megláttam. Az épületek egy nagyobb udvart  vesznek szinte teljese körbe, csak egy kisebb szakaszon nyílt, ahol beérkeznek a látogatók.

Nem volt mindig üres az udvar. Erről tanúskodik, hogy legalább két középkori templom és egyéb épület maradványai láthatóak. Ezeket a felosztás idején megszálló osztrák katonák rombolták le.

Az érkezéskor azonnal látható szemben a székesegyház, illetve a királyi palota. Először a palotába mentünk. Ennek van egy belső udvara, ahol az eredeti reneszánsz épületrészek látszanak. A palotában több állandó kiállítást rendeztek be. Erre sajnos nem voltunk felkészülve teljesen, nem tudtuk, hogy lesz-e időnk az összes kiállítást megnézni, ezért egy kicsit tanácstalanok voltunk. Végül nem vettünk teljes kombinált jegyet, de fenntartottuk a lehetőségét, hogy egy másik napunkon visszajövünk, ha lesz még időnk.

Sajnos a kiállításokon nem lehetett fényképezni, ezért csak szóban tudjuk bemutatni őket. Az egyik kiállítás az Elveszett Wawel (Lost Wawel), amely a korábbi korokból előkerült épületrészleteket, az akkori díszítőelemeket, és az ásatások során talált tárgyakat mutatja be.

A legfőbb látványosság maguk a palotaépületnek a bejárható részei (State Rooms). Ezek azok a szobák, termek, ahol a királyok a látogatóikat fogadták. A díszítés csodálatos, aranyszőttes falikárpitokban, festményekben és reneszánsz berendezésben lehet gyönyörködni.

A palotából való kilátás miatt is megéri feljönni.

A Kincstár és fegyvertárban az egykori királyok kincseit, a koronázási kardot, díszöltözékeket és műtárgyakat állították ki a palota gótikus eredetű részeiben.

Érdekes a Kelet művészete kiállítás (Art of the Orient), amelyben keletről származó, kereskedelem során, vagy hadizsákmányként Lengyelországba került műtárgyak vannak kiállítva. Ezek között taláhatók például kézzel készített sátordíszek, fegyverek, páncélzatok és vázák is. A tárgyak egy része közvetlenül kapcsolódik a lengyel, és egyben Európa történelméhez. Ugyanis III. Sobieski János lengyel király volt az európai koalíciós seregek vezetője, ami megmentette Bécset attól, hogy  a fenyegető Oszmán haderő elfoglalja 1683-ban. Ez egy hatalmas jelentőségű csata volt és a törökök Európából való kiűzésének kiindulópontjának tekinthető. A csata során egy csomó hadizsákmányt szereztek az ellenségtől; ezek is részei a kiállításnak.

A waweli székesegyház, teljes nevén Szent Szaniszló és Szent Vencel-székesegyház a lengyel királyok koronázótemploma volt, és sok királyt ide is temettek el. A ma látható katedrális a 14. századból való, nevét az ország két fontos védőszentjéről kapta. Szent Szaniszló mártír Krakkó püspöke volt a 11. században, maradványait a templomban őrzik. Szent Vencel egy cseh fejedelem volt, aki éjszakánként alamizsnát osztogatott a szegényeknek.  Tisztelete lengyel területekre is átterjedt, érdekes módon ők is védőszentjükként tisztelik, akár a csehek. A mai waweli székesegyház helyén épített eredeti templom is Szent Vencelnek volt szentelve.

A katedrálissal szemben áll II. János Pál pápa szobra. Az egyik legközismertebb pápa, a világ leghíresebb lengyel személye, máig az első és egyetlen szláv származású pápa Krakkóban kezdte papi tanulmányait, itt szentelték pappá, nem sokkal később pedig Krakkó érseke lett.

A katedrálishoz múzeum is tartozik.  Egyrészt uralkodói jelvényeket (jogarok, koronák és társaik) és a királyok beiktatásához használt tárgyakat lehet megtalálni, egészen a 11. századig visszamenőleg. Az egyik legkorábbi tárgy egy lándzsa, amelyet Szent Móricnak tulajdonítanak. A szakrális jelentősén kívül történelmileg azért fontos, mert ez volt a lengyel királyok első uralkodói jelvénye (III. Ottó császártól kapta I. Boleszláv, akinek olyan szerepe volt az államalapításban, mint Szent Istvánnak a magyar történelemben).

Láthatunk egy csomó liturgikus tárgyat (csipkék, szőttesek, kelyhek) és festményeket is a kiállításon, amelyeket az uralkodók és arisztokraták ajándékoztak a templomnak. Egy külön terem a II. János Pál pápával kapcsolatos emléktárgyakat mutatja be, például a bíborosi, és a pápai viseletének egy részét. Egyébként amikor Krakkói érsek volt, akkor emelte a múzeumot az egyházmegyei múzeumból katedrális múzeummá.

A katedrális és a múzeum meglátogatása után lesétáltunk a dombról.

A domb alatt, a Visztula partján találjuk a Wawel sárkányának szobrát. A mese szerint Krak herceg, egy legendás fejedelem idején a domb alatti barlangban lakott a sárkány. Krakkóból (amit a hercegről neveztek el) évente háromszáz fiatal lányt kellett volna adományozni a sárkánynak, hogy cserébe ne bántson senki mást. Ezt megtagadták, a sárkány pedig garázdálkodni kezdett. Egy leleményes cipész egy birkabőrt tömött ki robbanószerrel, amit a sárkány megevett és felrobbant. A cipész feleségül vehette Krak herceg lányát, a sárkány bőrét pedig minőségi lábbelik készítéséhez használta fel.

A Wawel domb tövében áll a Sienai Szent Bernardin templom. Állítólag nem sok figyelmet fordítanak rá a látogatók, mert mindenki a palotára koncentrál, pedig érdemes megnézni. Sok másikhoz hasonlóan ez is egy barokk templom, amely újjáépítés következtében nyerte el mostani alakját.

A várdomb tövében álló gyönyörű neogótikus épületegyüttes a Krakkói Szeminárium épülete. Karol Wojtyła 1945-ben lett a szeminárium tanulója, tíz évvel később pedig már tanított. 1991-ben, mint II. János Pál pápa, járt egykori iskolájában.

Krakkóban egy csomó látványosság az úgynevezett Királyi Útvonalon található. Ez a középkori óváros északi részétől nagyjából észak-déli irányban halad a Wawel felé. Ezen az útvonalon vonultak fel a királyok, tartottak hatalmas utcai mulatságokat és fogadták más országok küldötteit. Ennek a déli vége a Grodzka utca, amin mi is sétáltunk a főtér felé. Egymást érik a szebbnél szebb épületek ezen a szakaszon.

Az utca elején áll a Szt. Giles templom (Church of St. Giles), aminek vannak máig álló, kb. hétszáz éves részei is.

Mivel a krakkói utunk során voltunk először Lengyelországban, itt találkoztunk először a tejbárokkal, ezzel a tipikusan lengyel jelenséggel. A tejbárok neve (lengyelül bar mleczny) kicsit megtévesztő, mivel nem arról van szó, hogy tejet lehet venni, bár a legelső tejbárban tényleg főleg tejtermékekből készült ételek voltak, de nem csak azok. A tejbárok valójában kis kifőzdeszerű éttermek, amelyek még a kommunizmus ideje alatt terjedtek el. Olcsón adtak tradicionális lengyel ételeket, a kormány támogatásával. Sok esetben a munkahelyi kantinokat helyettesítették kisebb üzemek mellett, ahol nem volt konyha.  Ez a jól bevált „recept”, hogy tradicionális ételeket adnak olcsón, máig megmaradt. Pontosabban a rendszerváltás idején volt egy kis visszaesés, mert az életszínvonal emelkedésével a normál éttermek elkezdték visszaszorítani őket, de az utóbbi évtizedben másodvirágkorukat élik. Megmaradt a hangulat, a menzajelleg, a kötényes konyhásnénik, a kockás terítő. Némely esetben azt éreztem, hogy abba az időbe kerültem vissza, amikor még meg sem születtem. Finomat lehet enni viszonylag olcsón és gyorsan, ami pont kapóra jön a hátizsákos turistáknak. Első alkalommal megkóstoltuk a jellegzetes tejlevest, ami igazából sima meleg tej, benne spagettitésztával, de meglepően jó.

A Szent András templom (St. Andrew's Church) egy román stílusú templom, még a 11. században épült, részben templomnak, részben védelmi célból. Olyannyira, hogy hívták "alsó kastélynak" is, mert hasonló szerepe volt, mint a dombon a várnak. Krakkó egyik legrégebbi, és Lengyelország egyik legjobb állapotban megmaradt románkori temploma. Ehhez képest kicsit talán furcsa a barokk toronysisakja, amit évszázadokkal később építettek rá.

Közvetlenül mellette van a Szent Péter és Pál templom, ami egy barokk templom. Építészettörténeti jelentőségét mutatja, hogy ez a mai Lengyelország területének legkorábbi barokk épülete. A főbejárat feletti egyik szoborfülkében Szent László király szobrát láthatjuk. A templom belseje arany díszítéssel ellátott és stukkós. Állítólag az építéskor törekedtek arra, hogy a belseje egy kicsit színházszerű legyen. Emellett egyébként ez Krakkó legnagyobb befogadóképességű temploma.

A templom mellett egy csodálatos hangú fiatal nő énekelt operadalokat a nagy hidegben.

Krakkó egyik legjellegzetesebb temploma az Assissi Szent Ferenc templom, ami rangját tekintve bazilika. Prágából áthívott ferences szerzetesek alapították még a 13. században. A város egyik első téglaépülete volt és ez az egyik legrégebbi máig álló templom Krakkóban. Az eredeti részekből már csak kevés maradt meg, köszönhetően a története során elszenvedett tűzvészeknek.  A többi része se üt el nagyon, ezek neogótikusak. Igazán érdekes a belső gazdag díszítés és a 19. század végéről származó színes üvegablakok. Állítólag ez a templom volt a későbbi pápa egyik kedvenc temploma. Egy kis tábla van kitéve a helyre, ahol egészen a bíboros koráig helyet foglalt.

Nagyon közel van innen egy másik rend, a domonkos rend szintén gótikus temploma, a Szentháromság bazilika. Abban is hasonlít az előzőhöz, hogy számos tűzvészt élt át. A belseje nem olyan színes, mint a másiknak, de elegáns és fenséges.

A sétánk során lassan megérkeztünk a főtérre. Ahol a Grodzka utca elér a térhez, ott áll az ország egyik legrégebbi kőtemploma, a Szent Adalbert templom. Arról a prágai Adalbertről van szó, aki a korabeli (10. századi) Európában térített; a legenda szerint ő keresztelte meg Géza fejedelmet és a későbbi István királyt. Még ha ez nem is így volt, a hagyomány bizonyítja, hogy nagy jelentősége volt országunk keresztény hitre térítésében. István király az ő tiszteletére szentelte az esztergomi Szent Adalbert-székesegyházat, amely máig az ő nevét viseli. Adalbert, annak ellenére, hogy Prágában püspök volt, a politikai harcok miatt elhagyni kényszerült a cseh területeket. Ekkor került a lengyel udvarba, ahol folytatta a térítő tevékenységét. A porosz területeken, térítőként halt mártírhalált; ekkor a lengyelek rengeteg aranyért visszavásárolták a holttestét és szentként kezdték tisztelni.

A város Főtere (Rynek Główny) még a 13. századból származik és hatalmas méretű; Európa legnagyobb középkori városi tere. Mindenképpen meg akartuk nézni kivilágítva is; a program úgy hozta, hogy így láttuk először.

A hatalmas tér középpontjában az ún. Posztócsarnok látható, egy csodálatosan díszített, majdnem ötszáz éves reneszánsz épület. Benne egy ékszereket és főleg borostyánt árusító piac található. 

A főtéren lovaskocsik sorakoznak szépen feldíszített jószágokkal, sokan választják az ezekkel való városnézést. Furcsa, dalmataszerűen pöttyös (nem deres) lovak is voltak, ilyeneket nem láttunk még sosem.

A tér egyik sarkát a csodálatos Mária templom zárja le. Ez egy, a középkorban épült templom, az új. téglagótika építészet példája. A téglagótika a gótika főleg Észak-Európában elterjedt ága; ott alkalmazták, ahol kevés volt az építkezésekhez rendelkezésre álló kő. Emiatt kényszerültek a tégla alkalmazására, ami az épületeknek egy teljes más színt kölcsönöz, mint a kőtemplomoké. Egy csomó így készült templom van Krakkóban.

Sajnos a templomon belül nem lehetett fényképezni. A templom plafonja kékre festett és csillagozott, szép színes üvegablakok vannak, a fő dísz pedig a hatszáz éves főoltár, amit a művész (Veit Stoss) tizenkét éven át faragott. Az oltáron Mária látható az apostolok társaságában. Az oltár körül többek között Jan Matejko festményei díszítik a templomot.

3. nap

Wieliczkába egy kb. fél órás vonatozással jutottunk el. Az ottani vasútállomástól nincs messze a sóbánya, ahova tartottunk. Ki is volt táblázva, de nem nagyon lehet eltéveszteni az utat akkor sem, ha a vonatról leszálló kisebb-nagyobb csoportokat követjük.

A sótelepeket több ezer éve hasznosították, de ekkor még főként úgy, hogy lepárolták a környékbeli sós kutak vizét. Az első lengyel királyok, a Piast uralkodók korában (pontosabban a 13. században) kezdődött el a kősó kinyerése, a bányászat. A kitermeltetés kizárólagosan a király joga volt. A Piast és a Jagelló uralkodók alatt az összes bevétel harmada az itteni bányákból származott. A királyok folyamatosan fejlesztették a bányákat, az alkalmazott technológiákat, így Európa legnagyobb sóbányája alakult ki.

A wielickai a világon az egyetlen olyan bánya, amely a középkori megnyitásától kezdve mind a mai napig működik. Igaz, hogy ma a sót nem bányászattal nyerik ki, hanem vízzel kioldják, majd a sós vizet lepárolják. Ettől függetlenül nagyon jól szemléltetni lehet a bányászat fejlődését az évszázadok alatt; ennek megfelelően múzeumot alakítottak ki benne, amit a bejárás végén nézhettünk meg. Láthatók a sókitermeléshez használatos eszközök és a bánya történetét is megismerhetjük.

A bányában összesen 9 szint van, a legkevésbé mély kb. 60 méterrel a talajszint alatt található, a többi még lejjebb, egészen kb. 320 méterig. A járatok, kamrák, tárnák, termek és aknák összes hossza, több, mint 300 kilométer. Ebből a vezetett túra során kb. 3,5 kilométert mutatnak be, kb. két óra alatt.

A séta során tárnákat, termeket érintünk, ahol korábban bányászat folyt. Sok esetben szobrok díszítik a termeket, amelyeket egyébként általában hírességekről neveztek el, vagy valamilyen földrajzi névről. Átsétálunk pl. a Kopernikusz kamrán és a Nagy Kázmér kamrán (lengyel király, aki törvénybe foglalta a sóbányászattal kapcsolatos szokásjogot), valamint a Weimar és a Varsó kamrákon.

Az egyik legnagyobb attrakció a bányában a Szent Kinga kápolna, amit templomnak is neveznek, mivel hatalmas méretű. Tulajdonképpen egy komplett templom van kifaragva a föld alatt; az 54 méteres hosszával a világ legnagyobb föld alatti temploma. Miséket is tartanak itt, de emellett koncertekre is használják a nagyon jó akusztikája miatt.

A főoltáron Szent Kinga szobrát látjuk, aki IV. Béla király lánya volt, akit a lengyel királyhoz adtak feleségül. Kolostorokat, templomokat és kórházakat alapított. Szerepe volt a bánya megnyitásában is. A történet szerint a tatárjárás után hazalátogatott a Magyar Királyságba és elment egy királyi sóbányába is. Eszébe jutott, hogy milyen jó lenne, ha a az ő lengyelországi alattvalói is hozzáférnének az értékes sóhoz. Ennek a lehetőségét akarta megadni az alattvalóinak. A máramarosi bányákban egy tárnát kért Béla királytól, hogy az ott kitermelt sót egyenesen Krakkóba szállíthassák. Meg is kapta az apjától, és annak a jeléül, hogy immár ő a tárna tulajdonosa, beledobta a gyűrűjét. Később, amikor Wieliczkában kiadta az utasítást, hogy kezdjenek ásni, csodálatos módon megtalálták a gyűrűt. Ez volt az első hely, ahol bányát nyitottak. Ezt mondja a történet, és a források szerint úgy tűnik, hogy a Magyar Királyságból érkező bányászok kezdték meg a nagymértékű sókinyerést errefelé. Amikor Kinga királyné megözvegyült, egy korábban általa alapított apácakolostorba vonult vissza. Hamarosan tisztelni is kezdték, később boldoggá avatták. Ma már Lengyelország védőszentjeként tartják számon, sőt hivatalosan is a sóbányászok védőszentje.

A bányabeli séta érint egy föld alatti tavat is, amely kb. 9-10-szer annyi sót tartalmaz, mint a tengervíz. A tónál komolyzene és fényjáték fokozta a látványos helyszín hangulatát.

Az egyik kisebb beugró részen fénykezkedtünk Skarbnik, a bánya jó szellemének szobrával. 

Számomra a bánya egyik leglátványosabb része a kb. 35 méteres Michałowice-kamra volt. Ezt magassága miatt stabilan biztosítani kellett a beomlás ellen. Emiatt hatalmas, és szerintem nagyon látványos, rönkfaoszlopokból álló támszerkezettel támasztották alá az 19. században.

A bánya területén egyébként az említetteken kívül több templom, egy étterem és egy bisztró is működik.

 

A séta végén lehet megnézni a már említett múzeumot.

Nem siettünk vissza a vonathoz, a bánya meglátogatása után még egy kicsit sétáltunk Wieliczkában.

Az úgynevezett Sóművek Kastélya a bányákat kezelő vezetés székhelye volt az évszázadok során, és így van ez ma is. Ezen kívül a sóbányászattal kapcsolatos múzeumként működik, ottjártunkkor nem volt nyitva.

A kastély a 13. században épült, a sóbányászattal foglalkozó 'vállalat' az akkori Európa egyik legnagyobbja volt. A kastély ellátta a sóbányászok mindenféle igényeit: volt itt egy bíróság, egy közkonyha és kápolna is. Itt kapták meg a szerszámokat, valamint a világításhoz használt faggyút.

A toronyból, ami a ma álló épülettől kicsit odébb található, szólították munkába egykor a bányászokat.

Közvetlenül kastély mögött található a Szent Kelemen templom, Wieliczka legfontosabb temploma. Főként a sóbányászattal kapcsolatba hozható szentek ábrázolásai díszítik a templomot. Szent Kingán kívül a bányászok különösen tisztelik Páduai Szent Antalt, Szent Kelement és Szent Barbarát. Kingáról már írtunk korábban, ő a sóbányászok védőszentje, Páduai Szent Antal és Szent Barbara pedig a bányászoké általánosságban. Szent Kelemen, egy első században élt pápa, a templom névadója, úgy tűnik, csak közvetetten kapcsolódik a bányászokhoz, hiszen ő a kovácsok és fémmunkások védőszentje, akiknek a magas színvonalú munkája nyilvánvalóan elengedhetetlen a hatékony bányászathoz is.

A vasúti megállóhoz tartó séta közben még készítettünk egy képet Wieliczka városházáról.

A délután második felében Krakkó főterétől északabbra néztünk meg pár látnivalót. Itt áll a Juliusz Słowacki Színház, egy csodálatos neoreneszánsz-eklektikus épület. A 19. század végéről származik és a tervezésénél Európa legszebb színházait használták fel mintaként.

A mellette álló szép épület a színház egykori gépháza, innen látták el energiával a színházat. Elég  jól álcázták, egy neoreneszánsz-szecessziós külsőt kölcsönöztek neki. Amikor húsz évvel később a színházat rákapcsolták a városi áramellátásra, felszabadult az egykori gépház. Egy ideig bolt volt benne, majd később színházteremmé alakították át; a mellette álló épület kisszínpadaként működik.

A színháztól látható egy kicsi, de nagyon szép templom. Ez a Szent Kereszt templom (Roman Catholic Parish of the Holy Cross). A 14. századból való és a város legtisztábban gótikus temploma. Állítólag amikor a színházat építették, ezt a templomot is le tervezték bontani, mint néhány más épületet a környéken. Jan Matejko kiállt a megvédése mellett, történet szerint bement a templomba és azt mondta, hogy nem mozdul innen, még akkor sem, ha közben a feje felett elkezdik lebontani. Végül sikerrel járt és a templom megmaradt.

Korábban emlegettük, hogy az óvárost városfal vette körbe, amit elbontottak. Az északi részen azonban megmaradt a védelmi rendszer részét képező Barbakán, azaz az egykori városfal megerősített, őrtornyokkal védett kapuzata. A városba vezető bejáratot, a Flórián-kaput erősítették meg vele, eredetileg az Oszmán török támadástól való félelem miatt. A Barbakán falai több, mint három méter vastagok és az épületet vizesárok is körbevette. Ma a Krakkói Történeti Múzeumhoz tartozik és a város védelmi rendszerével kapcsolatos kiállítás látható benne.

Az emlegetett Flórián-kapu itt van pár méterre a Barbakántól. Kb. kétszáz évvel korábban épült, mint az, valószínűleg a 14. század elején. Ez az egyetlen eredeti megmaradt középkori városkapu Krakkóban. Az egyik oldalán az első lengyel dinasztia, a Piast ház címere látható, a belső oldalon pedig a tüzek ellen védő Szent Flórián. Innen a kaputól indult dél felé a már emlegetett Királyi út, át a főtéren egészen fel a várba. Innen a főtérig számos úri palota szegélyezi az utcát.

Egy közeli étteremben ettünk többféle pirogot, káposztás, gombás, húsos, krumplis és túrós töltelékekkel. Nem mindegyik típus ízlett annyira, de érdemes volt megkóstolni.

A kapuhoz közeli templom a Krisztus Színeváltozása templom. Ez is a krakkói barokk templomok listáját bővíti, a 18. században épült a piarista rend templomaként.

 

A mellette álló épületek szintén a piaristáké voltak, kollégiumként használták őket. Az egyiket a 19. század végén megvette Władysław Czartoryski, az egyik legbefolyásosabb nemesi családnak számító Czartoryski-család hercege és felújította. Ő és az ősei műgyűjtők voltak és egy saját gyűjteményt hoztak létre. A gyűjtemény számos helyszínen megfordult, mielőtt végleges helyet talált Krakkóban a felújított épületekben. Így hozták létre a Czartoryski Múzeumot, ami Lengyelország egyik legelső múzeuma volt. A múzeum ottjártunk idején sokéves felújítás alatt volt, nem volt látogatható.

Már kezdett sötétedni, de még két templomot megnéztünk, legalább kívülről. Az egyik a Páli Szent Vince templom, ami neogótikus stílusú, a másik pedig a Keresztelő Szent János és János evangélista templom, ami pedig barokk.

4. nap

Ezen a napon elsősorban a történelmi zsidó negyed meglátogatását terveztük, de először az ezzel határos, a Visztulán túli városrészbe (Podgórze, annak is a nyugati, történelmi része) mentünk el, mivel itt is van látnivaló, ami miatt megéri eddig eljönni. Amikor arra jártunk, még elég korán volt, emiatt nem sok ember mászkált erre, a városrész még félig aludt.

A díszes, neogótikus Szent József templomot a 20. század elején építették. A homlokzatát a város egyik legszebbjének tartják, szobrok, vízköpők díszítik. A tornya 80 méter magas.

Bementünk egy útbaeső bar mleczny-be koraebédelni. Babgulyást és bigost ettünk, utóbbi Lengyelország nemzeti étele, a székelykáposztához hasonló, de attól azért egyértelműen megkülönböztethető, nagyon finom étel.

Az Irgalmas Betegápoló rend temploma volt a következő megállónk. Ez eredetileg egy másik rend, a trinitáriusok számára épült, majd a történelmi-hatalmi változások folyamán került az irgalmasrendhez. A homlokzata állítólag különleges, mert már akkor is nagyon szűk volt az utca, ahová tervezték, ezért figyelembe vették, hogy mindig csak közelről lehet majd rálátni. Ez nem tudom, hogy miben nyilvánul meg; előtte állva nem tűnt fel semmi, de lehet, hogy pont ez volt a lényeg.

A keresztutcában látható a díszes kórházépület (Brothers Hospitallers Hospital), ahol az irgalmasok végzik a betegápolást.

Ezután egy kis séta következett, amíg eljutottunk a Corpus Christi bazilikához. Ez szintén egy gótikus-barokk kevert stílusú templom. A díszes főoltár az egyik legszebb dísze; a másik érdekessége pedig, hogy a szószék egy hajóalakot formáz. Ebben a templomban található a város legnagyobb orgonája, majdnem hatezer sípból áll. Mivel a két része egymástól viszonylag távol van a templomon belül, visszhangszerű zenét is tudnak játszani rajta, ami igazán egyedivé teszi.

Ahol jártunk, már a Kazimierz városrész volt, a történelmi zsidó negyed. A városrészt (akkor még külön város volt) Nagy Kázmér király alapította és nevezte el magáról. Itt lengyelek és zsidók évszázadokon ált éltek egymás mellett békében és vallásszabadságban. A második világháború alatt a zsidókat kitelepítették, és a szomszédos Podgórzeben alakítottak ki gettót. Kazimierz a sajnálatos történelmi események hatására kiürült, a háború után az új hatalom pedig nem igazán foglakozott a városrésszel. A rendszerváltás környékén elkezdték újraéleszteni a kiveszett zsidó kultúrát: fesztiválokat szerveztek, számos épületet restauráltak, ebbe a kultúrába illeszkedő éttermek, boltok, könyvesboltok nyíltak. Arra is van példa, hogy Amerikából, vagy Izraelből költöztek ide. Mára egy stabil, növekvő méretű zsidó közösség él a kerületben.

Miért is ne, persze elfeledkeztünk arról, hogy ne szombaton sétáljunk a zsidó negyedben. Emiatt belülről viszonylag kevés épületet volt alkalmunk megnézni, viszont annál többször láttuk a zsinagógákba igyekvőket. Nagy, sok esetben külföldről jött zsidó csoportok igyekeztek a zsinagógákba szépen kiöltözve.

Az első zsinagóga, amit láttunk, a Tempel zsinagóga volt. Ezt a 19. század végén építették és jellegzetes a keleties, mór stílusa. Zsinagógaként is működik időnként, de főleg koncerteket tartanak benne.

A Régi zsinagóga (Old Synagogue; Synagoga Stara) az ország legrégebbi, máig álló zsinagógája (a középkor vége felé épült) és a háború előttig a legfontosabb volt.

 

Az egykori városháza épülete elkezdett tönkremenni, amikor az 1800-as évek elején a várost Krakkó városrészévé nyilvánították. Ekkor a helyi zsidó közösség a most látható neoreneszánsz stílusban felújíttatta és iskolát működtettek benne.  A második világháború utántól múzeumként működik az épület, itt található a Krakkói Etnográfiai Múzeum.

Innen az egyik leghíresebb lengyel szentélyhez, a Skalka (azaz "kicsi szikla"; magyarul Sziklatemplomnak szokták hívni) templomhoz sétáltunk. Ennek teljes neve a Mihány arkangyal és Szent Szaniszló mártírpüspök templom (Saint Michael the Archangel and Saint Stanislaus the Bishop and Martyr Basilica), de mivel a 15. század óta a Pálos rend birtokában van, ezért a Pálosrendiek temploma néven is ismert. Azon a helyen áll, ahol állítólag a már említett Szent Szaniszlót megölték. Ez II. Boleszláv király parancsára történt, vagy saját kezűleg ő ölte meg a minden bizonnyal a király ellenzékével szimpatizáló püspököt. Nem véletlenül ragasztották rá a Kegyetlen Boleszláv nevet (bár ettől függetlenül az egyik legfontosabb Piast uralkodónak tartják). Állítólag a későbbi lengyel királyok a koronázásuk előtt elzarándokoltak a templomba, mintegy vezekelve az elődjük által elkövetett bűnért.

A most látható 18. századi barokk templom már legalább a negyedik a helyen. Az altemplomban számos híres lengyel művész végső nyughelye van; ez az altemplom a waweli katedrális után a második legfontosabb nemzeti panteon.

Nem csak maga a templom  érdekes, hanem a körülötte lévő látnivalók is. A bejárat mellett áll a Szent Szaniszló kút, amelyből a zarándokok szoktak inni, hiszen a víznek csodálatos gyógyító hatást tulajdonítanak. A kutat a szent 17. századi szobra díszíti.

A pálosok a kút mögött egy szoborsort építettek egy külső oltárral.  Az oltár a Három Évezred oltára, körülötte hét fontos történelmi személy szobra áll. Ezek között megtaláljuk Jadwigát, eredeti nevén Hedviget, Nagy Lajos király lányát, aki Lengyelország uralkodója volt a 14. század második felében. Mivel fontos szerepe volt a keresztény hit terjesztésében, támogatta a teológiai oktatást és kórházat is alapított, halála után nem sokkal már szentként kezdték tisztelni és a szentekkel együtt ábrázolták. A „hivatalos” szentté avatása azonban csak 1997-ben történt.

A Skalka templom és környezetének bejárása után visszaindultunk az óváros közepe felé. A Wawel mellett álló Szent Pál megtérése templom volt a következő állomásunk. A belül látható, az apostolokat ábrázoló szobrokon kívül érdekes még a templom fekete mészkőből épült főoltára.

Most nem a Grodzka utcán, hanem az azzal párhuzamos, szintén híres Kanonicza utcán közelítettünk a főtér felé. Az utcán sok eredeti gótikus, de főként reneszánsz és barokk épület maradt meg, ezért csak céltalanul sétálgatni is érdemes erre.

Ismét elsétáltunk a már említett Szent András, illetve a Szent Péter és Pál templomok előtt. Ezek együtt egy kisebb teret szegélyeznek, amit a templomokon kívül szép épületek vesznek körül. A tér neve Mária Magdolna tér, de ez a név csak egy maradvány; egy neki szentelt templom állt itt, egészen a 19. század elejéig. Többször újraépítették az templomot, amikor korábban leégett néhányszor, de a világháború után nem kezdték újra, hanem az elpusztult templom helyén egy közteret hoztak létre. A tér kövein kivehető az egykori templom alapjainak körvonala.

A tér közepén álló szobor Piotr Skarga-t ábrázolja, aki egy jezsuita pap, lelkész és hitszónok, az ellenreformáció alakja volt. A szobor állítása nagyon ellentmondásos. Állítólag ő alapította Lengyelország első jótékonysági szervezetét, az Irgalmasság Testvériségét. Ez a szervezett állítatta a szobrot az ő emlékére, mégpedig azért itt, mert a szemközt álló Szent Péter és Pál templomban van eltemetve. Csakhogy a szobor állítását nem engedélyeztették megfelelő módon. A másik probléma, hogy nem pályáztatták meg a művet, az eredmény pedig sokak szerint olyan, mintha az alak éppen le akarná vetni magát az oszlopról, amin áll. Állítólag elnyerte a „Krakkó legrosszabb építészeti alkotása” megtisztelő címet is. A dolgot úgy oldották meg, hogy megegyeztek, hogy a szobrot majd egyszer átteszik egy környékbeli ház belső udvarára. Csakhogy a majd egyszer akkor lesz, amikor a teret legközelebb felújítják, tehát a szobor még mindig ott van. Szerintem egyébként nem olyan súlyos a dolog, mint ahogy a történet mondja.

A Kanonicza utcán keresztül ismét eljutottunk a főtérre, ezúttal világosban.

Bár az idő kicsit borult volt és csepegett az eső, a környező házak megtekintésre javasolt freskói jobban látszottak, mint az előző alkalommal, amikor este voltunk itt.

A főtéren a Posztócsarnok előtt álló szobor az Adam Mickiewicz emlékmű. Ő a legnagyobb lengyel romantikus költő volt a 19. században. A költészet mellett erős szerepet vállalt a politikába; hiszen a felosztás korszakában született, az orosz területeken; sokat tett a függetlenségért. A szobor talapzatán látható a Szülőföld, a Tudomány, a Bátorság és a Költészet allegóriájának szobrai. A szobor elpusztult a második világháború alatt, amikor a németek elfoglalták Lengyelországot. Csodával határos módon a szobor alakjait megtalálták Hamburgban egy fémhulladéktelepen, és a darabok alapján sikerült az eredeti kinézetet visszaállítani a háború után.

A téren álló torony a Városháza tornya, 70 méter magas, és érdekessége, hogy legalább 50 centivel eltér a pontosan függőlegestől, mert egy hatalmas vihar elferdítette még az 1700-as évek legelején. A torony teste gótikus; a tetejét egy villámcsapás elpusztította, ekkor barokk csúccsal pótolták, ezért egy kicsit hibrid. Eredetileg egyébként börtönnek, sőt kínzókamrának használták az alagsori részét. Nem véletlenül hívják a városháza tornyának, mert tényleg az volt, maga a városháza azonban nem élte túl az időket. Lengyelország felosztása idején rombolták le; állítólag a torony azért maradhatott meg, mert a krakkóiak nagyon ellenkeztek az épület teljes elpusztítása ellen.

A Mária templom mellett elsétálva a főtér sarkánál található a Szent Borbála templom. Itt szónokolt a fentebb említett Piotr Skarga, miután a templom a jezsuiták tulajdonába került. A templom egyik kápolnájában őriznek egy Mária-képet, amely állítólag csodatévő.

5. nap - hazaút

Az utolsó krakkói napunk reggelén kijelentkeztünk a hotelből és indultunk haza. Szerencsére a buszpályaudvaron találtunk egy Olimp éttermet (az a lánc, ahol első este ettünk) és indulás előtt még ebédeltünk egy jót. Útközben a buszból kinézegetve élveztük a zöldülő termőföldek és háttérben a havas hegyek látványát.

Az őszi napfordulóra időzítve egy kis túrázáson, majd az azt követő tahiti tánc előadáson vettünk részt; utóbbin Dia fellépőként, én meg vendégként. Kiderült, hogy a Báró Eötvös Loránd Menedékház Turistaház egyik önkéntese régóta ismeri a tánccsoport egyik oktatóját és ők találták ki ezt a nem mindennapi kettős kombinációt.

Az egyik táncoslánnyal és a párjával utaztunk, ők vittek el kocsival minket Dobogókőre. A menedékház előtt volt a találkozó. Az esemény rövid ismerkedéssel, illetve várakozással kezdődött. A ház előtt nagyon jó illat volt, mivel bográcsokban melegen tartott ételeket árusítottak.

Kezdem azzal, hogy Dobogókő, így egybeírva egy településrész, Pilisszentkereszthez tartozik közigazgatásilag. A Dobogó-kő (kötőjellel) a Visegrádi-hegység legmagasabb hegye, 700 méter magas. Mint a hegység többi tagja, ez is vulkanikus eredetű.

A magyar turizmus történetében kimagasló jelentőségű ez a hely. Mivel közel van Budapesthez, nagyon jó a kilátás és szép környezetben van, már a 19. század végén elkezdték felfedezni, (elsősorban a felsőbb körök) és turistautakat is kijelöltek.

Itt épült az ország első menedékháza, a Báró Eötvös Loránd Menedékház. Nevét báró Eötvös Lorándról kapta, nem az ő kiemelkedő tudományos teljesítménye miatt, nem is az oktatási, vagy a miniszterként betöltött szerepe miatt, hanem elsősorban azért, mert bizony ő volt a Magyar Turista Egyesület első elnöke.

 
Az első menedékház eredetileg egy kisebb, máig álló faház volt, de kevesebb, mint tíz év alatt annyira megnőtt a turisták száma, hogy egy nagyobb, immár kőből épített házat is felhúztak. A faépület ma a Turistamúzeumnak ad helyet. Ez akkor zárva volt, amikor ott jártunk. 

A séta előtt a vezetőnk jelezte előre, hogy egy rövid, kb. egy órás, de tartalmas túrán fogunk részt venni. Amit bejártunk, a Thirring-körút volt, kb. 2,5 km hosszú. Thirring Gusztáv földrajztudósról és természetjáróról nevezték el, aki meghatározó szerepet játszott az első dobogókői útvonalak kijelölésében, illetve a turizmus népszerűsítésében. Alapító szerkesztője volt a Turisták Lapja című újságnak, támogatta a Magyar Turista Egyesület megalapítását, majd elnöke is volt. Ha a térképen nézzük az útvonalat, látható, hogy turulmadár alakja van, így nevezik még Turul-körútnak is.

A siketek Szűz Mária-kegyhelye az útvonal legelején található, amelyet a Magyar Turista Egyesület Siketek Osztálya alakított ki, már majdnem száz évvel ezelőtt. Ez a vallási szempontokon túl azért is érdekes, mert a Mariazelltől Csíksomlyóig tartó, kb. 1400 km hosszú Mária-út részét képezi, amely az egyik legfontosabb zarándokút, amely Magyarországon is áthalad.

 
A Thirring-körút felfűzi a környék látványos sziklaformációit (amelyek közül néhányat fontos személyek után neveztek el és elláttak emléktáblával), nagyrészt erdei ösvényeken halad, hatalmas bükkfákkal szegélyezve. Helyenként látható a csodálatos panoráma is, amire mindjárt még visszatérek. A séta közben a kis csapat tagjai beszélgettek, ismerkedtek.

A túra előtt még nem gondoltam volna, de tényleg lehetséges, hogy egy rövid túrán annyi minden szépet és érdekeset lehessen látni, hogy az ember nem győzi magába fogadni az élményt. Túlzás nélkül elámultam és mindenkinek ajánlom. Rövid, izgalmas és nem is megerőltető, bár néhol volt egy-két meredek rész, ezért jó cipő alapkövetelmény.

Az élményt még fokozta a Nagykilátó a rövid túránk végén. A lányok elmentek készülődni, addig volt idő nézelődni a kilátóról, illetve mászkálni az épület körül. A kilátóról kiváló kilátás nyílik a Dunakanyarra, a Visegrádi-hegység többi részére, és a Duna túloldalán a Börzsönyre.

Észrevettem, hogy a házzal szemben van egy I. világháborús emlékmű. Ezt a Magyar Turista Egyesület hősi halottainak emlékére állították fel. A világháború után feloszlatták az egyesületet, államosították a turistaházakat és persze a kőkereszt is szúrta a hatalom szemét, ezért ledöntötték. Az újjáépített emlékmű mögött máig ott vannak a törött darabjai. A rendszerváltás idején újraalakult a Magyar Turista Egyesület, új keresztet készítettek és kiegészítették a második világháborúban elesett turisták emlékére készített kőtáblával.

 
Egy kicsivel távolabb található a tájidegennek tűnő Sri Chinmoy-szobor. Ő egy bengáli születésű spirituális tanító volt. Az egyik fő tanítása a kiegyensúlyozott életvitel volt, az ima, meditáció a művészet eszközeivel. Ezen kívül sportember is volt, követőit a testedzésre is buzdította. A szobor alatti felirat szerint „A világbéke álmodója”, a béke hirdetője volt. Mindent egybevetve tulajdonképpen illik ide a szobor.

 

Visszamentem a menedékházba, ahol van egy étterem és egy ivóhely is. A falakat történelmi, a turizmus kezdeteivel, a ház építésével kapcsolatos információs táblák és kivágott újságcikkek, valamint korai túraeszközök borítják. Érdekes volt elolvasni ezeket a táblákat, amíg a lányok az öltözőben készülődtek.

Ezután egy külön teremben elkezdődött a táncelőadás. Eredetileg szabadtéri, tábortűz körüli programnak volt tervezve a fellépés, de pont azon a napon köszöntött be az igazán hideg és  nem lett volna jó mezítláb, lenge ruházatban táncolniuk. Kicsi, de lelkes közönség élvezte az előadást, a szomszédos étteremben ülők egy része pedig azon csodálkozott, hogy mi is történik itt. Ők is tudták nézni, mert a két helyiség között van egy nagy üvegfelület.

Az előadás után a menedékház előtt raktak egy tábortüzet és ott beszélgettünk egy kicsit, de a hideg miatt nem maradtunk sokáig.

Érkezés

Egy munkanap utáni kora esti járattal indultunk Máltára. A reptéren láthatóan kevesen voltak, a biztonsági ellenőrzésnél is csak két szalag működött. Mint minden repülőutunk előtt, most is bementünk a kártyánkkal ingyenesen használható Mastercard Lounge-ba. A koronavírus járvány miatt a szokásos ételek helyett csak csomagolt élelmiszerek voltak és a kanapékon plüssmacik ültek a távolságtartás céljából.

Késő este érkeztünk meg a szigetországba, busszal mentünk be Valletta belvárosába. Elég nagy volt a jövés-menés a kb. egy órás buszúton. Már ezen az első utazáson feltűnt, és nagyon megnyugtató volt, hogy mennyire betartják a helyiek a higiéniai javaslatokat és a kötelező, szabályos maszkviselést a buszokon. Mondanom sem kell, csak magyar útitársaink voltak ez alól kivételek és hánytak fittyet a szabályokra maszk nélkül, ill. tokamaszkokkal. Tiszta szégyen.

Az ikonikus színes buszokat már nem láthattuk, felváltották őket a modern buszok. A közlekedés baloldali, így figyelni kell, hogy az úticélunknak megfelelő buszmegállóba álljunk be. Ha nem végállomáson szállunk fel, akkor a buszokat le kell inteni, különben könnyen előfordulhat, hogy a megállóban maradunk. A buszhálózat elég jól lefedi a szigetet, így tömegközlekedéssel is el lehet jutni a látnivalókhoz. Az egyszeri vonaljegyek ára egyébként eltérő télen és nyáron, és nappali-éjszakai díjszabás is van. Ezeken kívül többféle bérlet is van, az egyszerű utazóknak kettő lehet fontos: 7 napos, mindkét szigeten korlátlanul használható bérlet (21 EUR), illetve a 12 vonaljegy egy kártyára töltve (15 EUR).

Valletta, a főváros kivilágított városkapujához érve olyan érzésünk támadt, mintha egy film díszletéhez készített városrészbe léptünk volna, nagyon hangulatos. Valletta egyébként az Európai Unió legkisebb fővárosa. A kis utcák is nagyon tetszettek, a késői időpont ellenére sokan vacsoráztak az utcákon a vendéglők kiülős részein és több, kis élő koncert is volt egy-egy énekessel. Az idő kellemesen meleg volt. Néhány hatalmas csótány szaladgált az utcákon, minket szerencsére nem zaklat fel az ilyesmi.

A városkaputól kb. 15 perc sétára foglaltunk szobát a Grand Harbour Hotel-ben hat éjszakára. Máltán a netes infók szerint ár-érték arányban kifejezetten rosszak a szállások, sok drága, de mégis koszos, kényelmetlen helyről olvasni. A közismert szálláskereső oldalakon eltöltött sok órányi keresgélés és a számunkra megfizethető helyek oldalain az ijesztően rossz értékelések olvasása megerősítette az infókat. Szerencsére jelentős Genius kedvezményt írt ki az egyik szállásfoglaló oldal a fent említett szállodára, így ez lett a befutó. Jó, kényelmes szállás volt, szerettünk ott lenni.

A szállodához érve egy fal mellett le lehetett látni a kikötőhöz, ahol különböző, változó színekkel és mintákkal megvilágított vitorláshajók úsztak körbe-körbe, hihetetlenül látványos volt. Megálltunk gyönyörködni bennük és mások is így voltak ezzel.

Kiderült, hogy nagy szerencsénk volt, mivel ez a Valletta Pageant of the Seas 2020, a Vízi Parádé, egy kétévente megrendezett kikitői esemény napja volt. 2016-ban tartották először, amikor Valletta 450 éves lett, majd 2018-ban, amikor Valletta Európa kulturális fővárosa volt. Aztán pedig idén is megszervezték (bár a koronavírus miatt a tévéből nézést ajánlották a máltaiaknak), és innentől két évente tartani fognak. Vannak evezős versenyek, kikötőátúszás a szemben lévő St. Angelo erődtől Vallettába, és egy különleges verseny, ahol saját készítésű bárkákkal versenyeznek a csapatok. Este díszkivilágítással, tűzjátékkal, látványos fénysugarakkal ünnepelnek.

Volt egy kis kavarodás a fizetéssel a szállodában, mert nem jelezte ki a rendszerük, hogy már levonta a számlánkról a közvetítőoldal a szállás árát, ezért mondta a recepciós fiú, hogy a következő reggel a szállodamenedzserrel tisztázzuk a dolgokat.

A szálloda előtt is volt egy jó hangos élő koncert, amitől sajnos hajnalig nem tudtunk aludni. Reménykedtünk benne, hogy nem lesz ez így minden nap és szerencsére nem is volt többször.

1. nap

Másnap reggel a szállodamenedzser megerősítette, hogy valóban ki van fizetve a szoba. Nagyon kedves volt, mondta, hogy vannak magyar barátai és magyarul köszönt nekünk a későbbiekben.

Elöljáróban annyit, hogy Málta nagyon sokszínű történetében kiemelkedően fontosak voltak a keresztes lovagok. A Máltai, más néven a Szent János Lovagrendet a 11. században Jeruzsálemben alapították, eredetileg betegápolásra, majd a tevékenységük kiterjedt a Szentföldre érkező zarándokok védelmére és támogatására. A muszlim terjeszkedések hatására először Rodoszra, majd pedig Máltára költöztek át. Máltát örökbérbe kapták 1530-ban és egészen a Napóleoni háborúkig az övék volt. Erre az időszakra tehető számos máltai város alapítása, vagy fénykora, ezért nem véletlen, hogy lépten-nyomon a lovagok örökségével és az ehhez kapcsolodó újabb attrakciókkal lehet találkozni.

Első nap a fővárosban, Valletta-ban maradtunk. A látnivalók felfedezését a szállásunk közelében lévő Alsó Barakka kertben kezdtük, nemcsak a közelsége miatt, hanem mert a múzeumok csak 10-kor nyitnak (és sajnos korán, du. 4-fél 5 körül zárnak). Nagyon hangulatos a kert. Volt egy különleges fa gyönyörű virágokkal, még sosem láttunk ilyet. Rajtunk kívül csak egy pittbullt sétáltató srác volt a kertben.

Egyébként itt az árkádok alatt számos emléktábla van elhelyezve. Egyszer csak a magyar címert szúrtuk ki; kiderült, hogy a tábla az 1956-os forradalmunkra emlékeztet.

A kertből rá lehet látni a második világháborús emlékműre (Siege Bell War Memorial), de át is mentünk közelebbről megnézni. Máltát a tengelyhatalmak szinte folyamatosan bombázták a háború alatt, de nem sikerült elfoglalniuk. A brit erők támogatásával a máltai erők, rengeteg veszteség árán, de megvédték a szigetet. Az emlékműben található Málta legnagyobb harangja, mellette pedig egy jelképes síremlék található, ami a háborúban elesett ismeretlen katonákra emlékezik.

Három, a környéken lévő templom következett az útitervben. Egyik a Jezsuita Templom (Church of the Jesuits) volt. 

Az ortodox templomban, amit megnéztünk volna (Greek Catholic Church Our Lady Of Damascus),  éppen mise volt, így nem mentünk be, de láthattuk a papok szép, díszes öltözetét.

A Szent János társkatedrálisban is épp mise volt, így ezt sem tudtuk belülről megnézni.

Elsőként, nyitásra érkeztünk a Régészeti Múzeumhoz. A belépésnél mérték a testhőmérsékletet és be kellett vezetni a nyilvántartásba a nevet, címet, személyi számot, hogyha valamelyik látogató fertőzött lesz, nyomon tudják követni azokat a személyeket, akik ugyanakkor voltak a múzeumban. Később kiderült, hogy ez minden múzeumban, de még a szabadtéri templomromoknál is így van. Nem túl nagy, de kifejezetten érdekes a Régészeti Múzeum. Megcsodálhattuk a híres nagy combú-fenekű vénuszokat, épületrészeket és van egy kerámiás, ill. numizmatikai terem is.

Van egy makett a Hypogeum-ról, ami egy neolitikus föld alatti komplexumrendszer, szentély és temetkezési hely egyben. Ennek különösen örültünk, mert fájó szívvel, de úgy döntöttünk, nem megyünk el oda, mert hihetetlenül sok pénzt kérnek el az 50 perces sétáért.

A múzeum után folytattuk a városban való sétát. Útba ejtettük az Itáliai Szt. Katalin templomot, ami persze szintén zárva volt. Vele szemben található egy legalábbis furcsa kinézetű emlékmű. Még jó, hogy fehér, és nem barna.

Dél körül érkeztünk meg a Felső barakka kertekhez. A lenti teraszon épp folytak az előkészületek egy ágyú elsütéséhez. Sokan voltak és iszonyú meleg volt, nem sok időt töltöttünk el itt. A Saluting Battery-t eredetileg is díszlövésekhez használták, később azonban némi hadi szerepe is lett. Ma már inkább csak turistalátványosság; minden nap délben és délután 4 órakor, egy kommentár kíséretében tradicionális módon megtöltenek és elsütnek egy ágyút.

Nem találtuk meg valami könnyen a Lascaris háborús helyiségeket, amely a második világháborúban főhadiszállás volt. Nagyon fontos volt ez a hely a második világháborúban, mert innen irányították a hadműveletet, aminek során a szövetségesek partra szálltak Szicíliában. Ez a lépés jelentősen megváltoztatta az erőviszonyokat a háború menetében. Az épületben megőrizték az eredeti berendezést, ma múzeumként működik. Olyan érzés volt, mintha egy háborús film díszletében sétáltunk volna. Márknak nagyon tetszett, nekem kevésbé volt érdekes. Kifejezetten drága ide a belépő ahhoz képest, hogy elég gyorsan meg lehet nézni.

A múzeum után egy kertbe tévedtünk, ami teleültetett virágágyásokkal nagyon jól nézett ki és nem volt ott senki rajtunk kívül.

A városkapun belépve balra van egy fedett, plázaszerű rész, ami úgy néz ki belülről, mintha aluljáró lenne. Itt van több olcsóbb étterem, kebabos, Burger King, kínai, meg egy mindenféle ételt áruló café is - utóbbiban ettünk lazacos-spenótos pennét, ill. hamburgert. Jónak találtuk és talán törzshelyünkké válhatott volna, de később akárhányszor itt akartunk enni, zárva volt.

Következő állomásunk a Fine Arts Museum volt, ami leginkább galéria, de van jópár szobor is. Sok nagyon szép alkotás van, melyek tematikus elrendezésben tekinthetők meg. Az egész múzeumban csak mi ketten voltunk látogatók. A takarítónő és a biztonsági őr annyira unatkozhatott, hogy folyton a nyomunkban voltak. Elég idegesítő volt, főleg, hogy többször pont oda kellett jönni felmosni, ahol épp megnéztünk volna egy-egy képet. Próbáltuk kicselezni a takarítót és más sorrendben nézni a termeket, de még elég sokáig nem adta fel az üldözésünket és nem akart beletörődni abba, hogy azért jöttünk el egy múzeumba, mert meg szeretnénk nézni az ott kiállított tárgyakat.

Ezután Valletta egyik leghíresebb látnivalójához, a Szent János társkatedrálishoz mentünk, de már zárva volt. Rendesen benéztük a nyitvatartási időt, pedig bele volt írva a programtervünkbe. A látogatási idő egyébként nagyon szűk, a nap közepén (10:30–14:00). A múzeumi része egyébként is zárva volt felújítás miatt. A társkatedrális a 16. században épült, Keresztelő Szent Jánosról, a Máltai Lovagrend védőszentjéről nevezték el. Azért társkatedrális, mert a medinai Szent Pál katedrálissal együtt püspöki székhely.

A katedrális mellett van a Nagy Ostrom emlékműve. Ez arra a történelmi eseményre emlékeztet, amikor 1565-ben Szulejmán szultán megpróbálta elfoglalni a szigetet a lovagrendtől, de végül sikerült visszaverni a támadást. Az emlékműn sok fénykép található Daphne Caruana Galiziaról, aki politikai oknyomozó volt, tényfeltáró újságírással foglalkozott. 2017-ben meggyilkolták, és úgy tűnik, a halálának szálai aktuális politikai vezetőkhöz is kapcsolódnak, emiatt máig tartó politikai krízishelyzet van az országban, tüntetések zajlottak, 2020 elején lemondott több vezető politikus, köztük a miniszterelnök is.

Az emlékmű mellett leültünk egy kicsit pihenni, erre galambok sereglettek körénk. Itt találkoztunk talán életünkben az eddigi legcsúnyább galambbal, és annyira megsajnáltuk, hogy adtunk neki egy kis kaját.

Innen nem messze van a Nemzeti Könyvtár, előtte Viktória királynő szobrával. A királynő trónra lépésének ötvenedik évfordulójára állították. Málta 1814-ben lett hivatalosan a Brit Birodalom része, emiatt Viktória az ő hivatalos uralkodójuk is volt. Angolul egyébként mindenki beszél, ez egyik hivatalos nyelv. A másik a máltai, egy sémi nyelv, az arabbal rokon, amit latin betűkkel (meg néhány, a latin betűkre hasonlító módosított karakterrel) írnak le.

Valletta legnagyobb tere a Szt. György tér, más néven a Palota tér, amely az óváros közepén helyezkedik el. Barokk épületek veszik körbe, ezek közül az egyik a főőrségi épület, ahol a palotát őrző katonák szállása volt.

A szemközti pompás épület, a Nagymesterek Palotája is zárva van tartósan felújítás miatt, ezt tudtuk előre. Eredetileg a Máltai Lovagrend vezetőjének, a nagymesternek volt a székhelye, ma pedig már a máltai lovagokhoz kapcsolódó dolgokat bemutató múzeumon kívül Málta elnökének hivatala található itt.

Útba esett két templom, amelyeket nem is terveztük előre, hogy megnézzük. A Basilica of St Dominic nyitva volt, be is mentünk, a Szent Miklós templomot csak kívülről láttuk.

 

Utolsó látnivalóként a Szt. Elmo erődben berendezett War (Háborús) Múzeumot néztük meg. Ez elég nagy, kellett vagy 2 óra a megtekintéséhez. Rajtunk kívül itt is csak egy-két látogató volt. A múzeumban megismerhetjük Málta hadtörténetének fontosabb fejezeteit, például a Nagy Ostromot. A Szt. Elmo erőd ugyan elesett az ostrom során, de elég időre legfoglalta a törököket ahhoz, hogy a sziget többi részét megerősítsék, és hogy erősítés érkezzen Európából. Az ostromot így végül sikerült visszaverni, a győzelem pedig a 16. századi Európa egyik legnagyobb hadi sikere volt a törökök ellen. Egy kis kápolna is található az erődben.

Az erőd külső részein sétálva finom grill illat csapta meg az orrunkat. A tengerpartra lenézve az illat forrását is sikerült megtalálni. Kitelepedett két család a tengerpartra piknikezni. Ottlétünk során sok-sok ilyen parton grillező társaságot láttunk minden városban, érzésünk szerint az ilyen összejövetelek, bár szabadtériek, a távolságtartás hiánya miatt mégis fő okai lehetnek a covid terjedésének a szigeten, mert a tömegközlekedési eszközökön és a zárt terekben nagyon figyelnek a terjedés megelőzésére.

Zárásig nézelődtünk az erődben, ekkorra már minden más látványosság is bezárt, ezért lementünk a tengerpartra. Sziklába vájt lépcsőkön vezet lefelé az út a nagy lapos kövek alkotta tengerparthoz. Néhány helyi család fürdőzött csupán, turisták nem voltak. Egy sziklába vájt, kis, garázsszerű vityilló is található itt, a tulajdonosai kipakolták elé az asztalt, székeket, kajákat, italokat, grillt, hifit, gyerekeket, kutyát és nagyon jól elvoltak. Nálunk nem volt fürdőruha, de nagyon jól esett belelógatni a lábunkat a tengerbe az egész napos városnézés után.

Hiába mászkáltunk egész nap a városban, egyetlen nyitva lévő élelmiszerboltot sem láttunk (zárva is csak egy-egy mini boltot). Nagyon szomjasak voltunk, mert a szállásunkról vitt két liter csapvíz a hőségben hamar elfogyott. Azt olvastuk, hogy iható a csapvíz Máltán, de ez nem egészen így van, szinte mindegyik múzeumban ki volt írva, hogy nem iható. Először nem is vettem észre a kiírást és feltöltve a palackomat megkóstoltam a vizet és valóban szörnyű íze volt (pedig nem vagyok finnyás, eddig mindenhol megfelelt a fertőtlenítő tablettás csapvíz, na jó, India kivétel, ott nem mertük megkóstolni). Mobilnettel sikerült találni egy boltot, ami nyitva van és megközelíthető távolságban, így még elsétáltunk oda vizet meg tejet venni, utóbbi azért volt fontos, mert hoztunk otthonról egy doboz fehérjeturmixport és azt terveztük enni a nyaralás alatt reggelire és vacsorára. Annyira szűk volt a bolt, hogy alig lehetett benne egyesével közlekedni és fura, hogy az árak nem voltak feltüntetve, de legalább nyitva volt és volt víz, tej és üdítő. Az egész nyaralás alatt annyira kívántuk a szénsavas üdítőket, mint még soha, valószínűleg a szokatlan mértékű izzadás okozta ásványi anyag veszteség miatt, mert amúgy nem igazán szoktunk üdítőket inni.

A szállásunk felé menet még megnéztük kívülről a Szent Pál Anglikán székesegyházat (St. Paul's Anglican Cathedral) és a vele szemben Karmelhegyi Boldogasszony templomot, ami felújítás alatt volt.

 2. nap

Egy blogon olvastuk, hogy valaki Birzebuggából indulva Marsaskala-ig tett egy kirándulást, Marsaxlokk és a St. Peter’s Pool érintésével, így elhatároztuk, hogy mi is ezt az útvonalat járjuk be ahelyett, hogy közvetlenül Marsaxlokk-ba buszoznánk. Birzebugga egy kisebb tengerparti település, több jónak tűnő strandja is van. Birzebuggában a buszmegállónál, ahol leszálltunk, három kis kiülős büfé is van. Hiába reggeliztünk már, elég éhesek voltunk, így ettünk egy-egy angol reggelit előebéd gyanánt, gondoltuk, hogy úgysem fogunk tudni ebédelni kirándulás közben. Az angol reggeli nagyon bőséges volt és olcsóbb, sőt, finomabb, mint amit Londonban ettünk.
 

A reggeli után nekivágtunk a sétának.

Egy különleges, várszerű templom mellett vezetett az utunk. Ez a Szent Péter Láncai Plébániatemplom (Parish Church of St Peter's Chains), még nincs száz éves sem, de a stílusa miatt olyan, mintha középkori lenne. Egy másik templom, a Fájdalmas Szűzanya templom (Church of Our Lady of Sorrows) is itt van a közelben, ezért egy fotó erejéig tettünk egy kis kitérőt.

Mediterrán területeken, így Máltán is gyakran lehet hallani kabócákat. Hogy a szemünk elé is kerüljenek, ahhoz szerencse, vagy türelem kell. Itt a délelőtti napsütésben észrevettük, hogy egy példány az egyik lámpatesten pihen.

Birzebugga északabbi szakaszán a tengerparton haladtunk, ez egy szép rész volt.

A Birzebugga és Marsaxlokk közti szakaszon a séta kissé csalódás volt. A leírások alapján egy szebb, természetes részre számítottunk, de ehelyett szemetes, poros kihalt földút és gyér növényzet szegélyezte utunkat.

Útközben, kb. fél óra séta után elértünk egy várhoz, a Szent Lucia erődhöz. Meg akartuk nézni, de bejáratot nem találtunk rajta sehol. Utólag kiderült, hogy pár éve nem látogatható. Eredetileg a Máltai Lovagrend építette, ma érdekes módon egy akvakultúrával foglalkozó állami kutatóintézet kezelésében van.

Egyik kollégánk mondta, hogy figyeljünk, hátha látunk kaméleont Máltán. Nekünk sajnos csak egy elütött, kilapított példány került az utunkba.

Az erődtől Marsaxlokk központjáig még kb. negyed órát kell sétálni. Marsaxlokk telis-tele volt turistával, pedig a covid miatt eleve sokkal kevesebb turista volt az országban. A kikötőben lévő színes kis hajók valóban nagyon cukik, de közvetlenül a part előtt egy zsúfolt, főleg kínai termékeket áruló piac húzódik végig, így a neten olvasható idilli halászfalu érzéstől jelenleg szerintem nagyon messze áll már a település. Hogy ne a tömegben kelljen nyomulni a piaci standok között, és ne is az autóúton, és még a csónakokból is lássunk valamit; a standok és a tenger közötti keskeny részen pipiskedtünk átlépkedve a pucolt halak belső szerveinek bűzlő kupacait. Tömve voltak az éttermek kiülős részei, úgyhogy még szerencse, hogy nem is terveztünk itt ebédelni, bár valami finom sült hal azért jól esett volna.

Bekukucskáltunk a kikötőnél lévő templomba, de épp mise volt, így nem tudtuk megnézni rendesen. Érdekessége a Magyarországon szokatlan elnevezés, a Pompeji Miasszonyunk templom, ami egy Pompei környékén a 19. század végén lejátszódott csodasorozatra utal.

Neten kerestünk boltot, mert itt sem láttunk sehol útközben. Szerencsére egy dombtetőn kb. 20 percnyi sétára jelzett a térkép egy nagyobb Spar-t, így felcaplattunk a hőségben, hogy tudjunk vizet meg péksütit venni. Bár nem vagyunk nagy jégkrémfogyasztók, a hőségben való többórányi caplatás után már vágytunk ilyesmire. Az volt a fura, hogy egyáltalán nem voltak olyan jégkrémek, amik egy emberre vannak szabva és el lehet fogyasztani sétálás közben. Csupa nagy kiszerelésű doboz, semmi tölcséres vagy pálcás. Legalább két kisebb doboz sajátmárkás jégkrémet találunk, kanál meg volt nálunk, mert hoztunk az útra zabkását.

Kerestünk valami helyet, padot vagy füves részt, tisztább útpadkát, ahová leülhetnénk megenni a jégkrémet, de egy jó darabig nem találtunk sehol. A kertvárosi rész, ahol mászkáltunk, egyébként kifejezetten hangulatos volt, aranyos házak alkották icipici előkertekkel, bennük padokkal, de hát egy magánház kertjébe mégsem mászhattunk be jégkrémet zabálni. Végül a Szt. Peter’s Poolhoz vezető út mellett egy betonkerítésre másztunk fel és telepedtünk le; szép fenyők voltak a hátunk mögött, meg a velük járó fincsi fenyőillat.

Ezen a részen ajánlkoznak sofőrök, hogy elvisznek a St. Peter’s Pool-hoz, ami egy híres, természetes medenceszerű tengeröböl. Mi inkább gyalog akartunk menni. Az út ritkás bozótos, néhol szemetes részeken át vezetett néhány elhagyatott épület mellett.

Szembejött egy magyar pár, akik a közelünkben ültek a repülőn. Egyébként minden nap találkoztunk magyarokkal, vagy hallottunk magyar beszédet, a turisták jelentős része honfitársaink közül került ki.

Kb. háromnegyed óra múlva a St. Peter’s Pool fölé érve nagyon szép kilátás fogadott.

Jobbra található maga a gyönyörű, híres medence, de sajnos hatalmas tömeggel. Hangos zene szólt egy fönti büféből. Néhányan ugráltak a sziklaszirtekről. Zsebkendőnyi szabad felület sem nagyon volt. A tömeg miatt így inkább balra indultunk el a tengerhez, amúgy is láttuk, hogy a helyiek inkább oda mennek.

Baloldalt hatalmas, látványos, lapos sziklarészek vannak, sókiválásokkal, sólyukakkal, kuckószerű sziklákkal és hívogató árnyékos részekkel. Itt alig volt néhány ember. Olvastunk, meg sznorkeleztünk is, bár utóbbi elég ijesztő volt, mert nehéz bemenni a sziklák között és pár méterre a parttól már nagyon mély szakadékok tátonganak. Sokféle szép halat láttunk.

Később átmentünk a St. Peter’s Pool-hoz, hátha kevesebben vannak. Valóban hazamentek már sokan, de még mindig rengetegen maradtak. Artista srácok is voltak ott, akik két sziklafal közt kifeszített kötélen egyensúlyoztak. Nem éreztük komfortosnak a helyet. Cigifüst keringett mindenhol Ahol helyet találtunk, volt egy utazótáskában raboskodó, ugató kiskutya. Én be sem mentem itt a vízbe, Márk igen, de nem találta sznorkelezésre alkalmasnak a helyet, nagyon mély a víz és a felszín alá nézve látnivaló sem igazán volt, így inkább visszamentünk a bal oldali tágas részre, egy másik részre, mint ahol előzőleg letelepedtünk, és sznorkeleztünk még egy kicsit.

Késő délután Marsaskala felé indultunk. Az út nagyon szép, hangulatos, természetes környezetben vezet, gyönyörű a kilátás. Találtunk érett fügét Márk nagy örömére.

Marsaskala sokkal jobban tetszett, mint Marsaxlokk, mert előbbi megőrizte halászfalu jellegét és nem árasztották el annyira a turisták. Csónakok ringatóztak a vízen a naplementében és helyi családok grilleztek végig a part mentén.

Már teljesen besötétedett, mire jött a busz, ami visszavitt minket Vallettába.

3. nap

Eredetileg egy hajókirándulást terveztünk a harmadik napra, hétfőre, amikor sok látványosság zárva van. Sajnos a tervezett napra már nem volt hely a kirándulásra, emiatt meg kellett cserélnünk a napokat, ez pedig azt eredményezte, hogy a nyitvatartások miatt nem tudtunk néhány dolgot megnézni.

Sajnos Máltán kényelmetlenségeket okozott a látnivalók nyitvatartása, egy napon belül is csak rövid ideig van nyitva egy-egy dolog (későn nyit és korán zár) és előfordul, hogy a hétnek csak bizonyos napjain van nyitva a látványosság (ez részben a koronavírus miatt volt így). A problémát még fokozta, hogy nem hangolták össze ezeket a nyitvatartásokat a városokon belül. Ez úgy értendő, hogyha egy adott város nevezetességeit meg szeretné nézni az ember, akkor azt több esetben csak úgy tudná megtenni, ha több napon át tartózkodna a városban, de annyi látnivaló meg nincsen ezekben a kisvárosokban, hogy érdemes lenne 2-3 napot rászánni.

A tervezett, nagyobb hajókirándulás helyett lett a program része egy kisebb csónakázás. A Blue Grotto-hoz buszoztunk, majd befizettünk fejenként 8 euróért egy csónaktúrára. A kb. 10 személyes csónakban maszkot viselt minden turista, pedig ki sem volt írva, hogy kell. A mentőmellény viselése viszont kötelező, adtak mindenkinek. Egy csomó picike barlangba behajóztunk a csónakkal.

A csónakvezető angolul ismertette a tudni- és látnivalókat. A víz több helyen hihetetlenül élénk türkizkék színben ragyog, erről kapta a nevét a leghíresebb barlang, a Blue Grotto. Több barlangban is megfigyelhető ez a jelenség, a víz pedig mindenhol hihetetlenül tiszta és lila színű korallokat lehet látni a barlangok víz alatti falain egy sávban.

Nem tudtuk előre, hogy lehet majd itt fürdeni, de tettünk be fürdőruhát, mert reméltük, hogy valahol azért majd be tudunk menni a tengerbe a nap folyamán. Jópáran fürödtek azon a részen, ahonnan a barlangnéző csónakázás indul, ezért ezután mi is csobbantunk egyet. Praktikus sziklafal van ezen a részen, benne lyukakkal, amik tökéletes tárolórekeszek a parton maradt hátizsákoknak és egyéb cuccoknak. Nagyon jól esett a hűsítő úszás. A víz elég mély itt, mint egyébként a legtöbb helyen Máltán. Gyönyörű szép barnás-sárgás medúzák úszkáltak körülöttünk, a helyiek nem zavartatták magukat miattuk, így mi sem aggódtunk, de aztán hallottuk is, hogy ezek ártalmatlanok. Egy máltai hölgy, hallva furcsa beszédünket, érdeklődött, hogy honnan jöttünk.

A fürdőzés után szerencsénk volt, mert csak pár percet kellett várni a buszra, ami az Ħaġar Qim és a Mnajdra megalitikus templomokhoz vitt minket. Máltán egy csomó megalitikus templom van. Ezek 5600 - 4500 évvel ezelőtt, a történelmi korok előtt épült templomok, ezzel az emberiség legkorábbi épületei körül valók, a többségük a Stonehenge-nél is jóval idősebb. A fontosabbak mindegyike a Világörökség része. Az  Ħaġar Qim és a Mnajdra templomok előtt van egy fogadóépület, itt van egy szép kis kiállítás a templomok történetéről. A két templom egymástól kb. 10 percre van. Nagyjából egy óra elég volt a megtekintésükre, de akinek több ideje van, bejárhatja a kijelölt sétaútvonalakat is, azok lényegesen hosszabbak.

A 210-es busszal mentünk tovább Rabatba. Nagyon jó ez a busz városnézésre, sok szép épületet lehet látni az út során. A Dingli mellett lévő sziklák (Dingli cliffs) például nagyon jól látszanak, ezek meredek sziklafalak, amelyek tetején, a perem mellett halad az út. A 'városnéző busz' több települést érint, amelyeknek a templomai, szobrai is szórakoztatnak az út során.

A rabati buszvégállomás közelében van egy római ház (Domvs Romana), ami sajnos zárva volt, de ezt tudtuk a nyitvatartása alapján. Az időszámításunk előtti évszázadban építették, egy nemesi családé volt. Eredeti szobrokat és mozaikokat is találtak az ásatások során.

Innen néhány percre van Mdina kapuja. Rabat és Mdina egybeépült városkák, Mdina Málta történelmi fővárosa volt. Nagyon hangulatos sétálni a kőházak között a szép utcákon és a szűk sikátorokban.

Furcsamód kihalt volt minden, néhány turista lézengett csak. Ettünk gyorsan egy hotdogot, ill. lasagnét egy kis kiülős helyen.

A Szent Pál Katedrálist a 12. században alapították, állítólag azon a helyen, ahol Málta első püspöke találkozott Szent Pál apostollal. A 17. század végén földrengésben megrongálódott a templom és barokk stílusban építették újjá. Nagyon tetszett a katedrális. A templom melletti épület a múzeum, ahol szobrokat és liturgikus tárgyakat, festményeket őriznek. Egész nagy a múzeum és élvezetes. Először a múzeumot néztük meg, aztán mentünk a templomba, mivel ezt a sorrendet ajánlották a jegypénztárnál.

 

Benéztünk még a Kármelita templomba (Church of the Annunciation Carmelite Church) is, ami szintén egy barokk templom.

Egy kis sétával elérhető innen a Bástya tér, ahol a városfal legmagasabb pontja van. Innen szép kilátás nyílik a környező területekre. 

Említést érdemel még a Xara palota, amely eredetileg egy nemesi palota volt, most pedig luxushotelként működik.

Busszal mentünk haza és a már említett, városkapu melletti étterem-komplexumban, ezúttal a kínai egységben ettünk hatalmas adagokat. Vacsora után kicsit sétáltunk még Vallettában.

Mint most is, sokszor útba esett Jean de la Valette szobra a városkaputól nem messze. Egy francia származású nemesről van szó, akinek elég kalandos története volt. Húsz évesen elhagyta Franciaországot és belépett a Szent János Ispotályos Lovagrendbe. Ott volt, amikor a lovagrend elvesztette Rodoszt és Máltára költözött. Ekkor elkezdett felemelkedni a ranglétrán, hajóskapitány lett, majd Tripoli kormányzója, később pedig az egész gályaflotta főparancsnoka, majd pedig megválasztották a lovagrend nagymesterének. Az ő vezetése alatt erősítették meg Málta védelmét, majd verték vissza Szulejmán támadását a Nagy Ostrom során. Ő alapította, és róla nevezték el Vallettát is. A város felépülését sajnos már nem élte meg. A Szent János Társkatedrálisban temették el.

 
A szállásunkhoz közel volt a Victoria Gate. Ugyanott áll, ahol az eredeti városfal kikötőre néző kapuja, de az a 19. század második felére túl szűk volt ahhoz képest, hogy ez volt a város egyik legforgalmasabb része. Ezért lebontották és a helyére építették a ma is láthatót. Viktória királynőről kapta a nevét és ez az egyetlen máig is álló városkapu Vallettában (leszámítva a nagybetűs Városkapunak nevezett, inkább szimbolikus másik kaput, amit kevesebb, mint tíz éve építettek modern stílusban).

A kikötő forgatagában egy templomot is építettek, amely körülbelül száz évig állt. Ezt követően a 18. század közepén teljesen újjáépítették. Ekkor készült az a barokk templom, ami ma is látható. Liesse-i Miasszonyunk Templomnak nevezték el, az építtető francia lovagok miatt egy franciaországi kegyhelyről. 

A nap végén felmentünk a szállásunk tetőteraszára. Jól tettük, mivel ez volt az egyetlen alkalom, amikor még világosban hazaértünk és élvezhettük a kilátást.

4. nap

Tarxien megalitikus templomával akartuk kezdeni a napot (a születésnapomat), de sajnos le kellett mondanunk erről, mert a napi programok kényszerű felcserélése miatt nem volt nyitva aznap. Pedig helyileg és időbeosztásban úgy lett volna optimális, ha Tarxient és a „Három Város”-t egymás után nézzük meg. A „Három város”-ként emlegetett egybeépült települések két kisebb félszigeten és a köztük lévő parton helyezkednek el Valletta kikötőjével szemben. Mindegyiknek két neve van, egy hivatalos, és egy eredeti, máltai, amit a mindennapokban máig használnak. Vittoriosa (Birgu), Senglea (Isla) és Cospicua (Bormla) busszal és komppal is megközelíthetőek Vallettából.

Még a vallettai buszpályaudvaron vettünk elég jó áron többféle péksüteményt, amiket megérkezve nagy boldogan elfogyasztottunk. Nagyon finomak és még melegek voltak. Volt köztük többfajta pastizzi is, ami máltai péksüteményfajta, többféle töltelékkel töltött verziója létezik, mi kóstoltunk csirkehúsosat, csirkés-gombásat, babosat, krumplisat, lencséset, ricottával és nutellával töltöttet is.

Valletta megépülése előtt Birguban volt a máltai lovagrend székhelye. Nagyon szép kis város, teljesen más hangulata van, mint Mdinának vagy Vallettának. Nézelődtünk a kikötőben, megcsodáltuk az ott állomásozó gyönyörű luxusjachtokat. A Tengerészeti Múzeum sajnos zárva volt felújítás miatt, de ezt tudtuk előre, így nem is kalkuláltunk vele. Az ágyúkat, meg egy-két, az utcán kiállított tárgyat azért lehetett látni.

A Szent Lőrinc templomot zárva találtuk sajnos, pedig elvileg nyitva kellett volna lennie. A Szent János társkatedrális megépülése előtt ez volt a lovagrend fő temploma.

Megnéztük az Inkvizítor palotát, mérsékelten találtuk csak érdekesnek, de legalább nyitva volt. Több, mint kétszáz évig volt a máltai inkvizíció, azaz az egyházi bíróság székhelye. Eredetileg a középkorban építették, majd amikor beköltözött a szervezet, akkor állandóan fejlesztették, kora barokk stílusban. Állítólag az egyetlen inkvizítorépület a világon, amely látogatható. Ma a Nemzeti Etnográgiai Múzeumnak (National Museum of Ethnography) ad helyet, de talán maga az épület érdekesebb volt, mint a kiállított berendezési tárgyak, amik főleg vallással kapcsolatosak voltak.

Elkutyagoltunk a hőségben az Angelo erődhöz, ami a lovagrend központja volt a Nagy Ostrom alatt. Nagy bosszúságunkra egy rácsot találtunk a felfelé vezető lépcső előtt a nyitvatartási idő kellős közepén. Nem volt azonban egyértelmű a dolog, hogy zárva van-e vagy sem, mert ott volt, hogy szíveskedjenek csengetni. Csengettünk, egy „zárva van az épület” volt a válasz. Mennyivel egyszerűbb lett volna kitenni egy papírt az ajtóra, hogy Zárva, meg esetleg valami indoklást. A kilátás kissé kárpótolt.

Innen ismét egy séta következett vissza a félsziget elejére a kikötő mentén. 

Átsétáltunk Isla-ra, a Granjola kertbe. Ez egy aprócska, ingyenesen látogatható, nem igazán látványos kert, viszont nagyon szép innen a kilátás Vallettára és frissítőleg hatott az itt lévő szeles, hűvösebb levegő. A kertet De La Sengle nagymester alakította ki, akiről a város is a nevét kapta. A kert falát egy bástya zárja, amelyen egy szem, egy fül és egy darumadár vannak ábrázolva. Ezek azt szimbolizálják, hogy innen figyelemmel kísérik a környező partokat.

Isla egyik legfontosabb temploma a Szent Julianus templom. Sajnos ez sem volt nyitva.

Isla-ban nagyon jellegzetesek a kis, keskeny utcácskák, szinte mindegyik keresztutácáról látszik valamelyik irányból a tenger, mivel csak pár utca szélességű a félsziget.

Busszal visszamentünk Vallettába. Az óvárostól kijjebb eső Floriana-ban ebédeltünk a helyi csirkesütő büféhálózat egyik tagjának utcasarki kiülős részénél.  A kaja nem volt rossz, de itt volt az egyik fura tapasztalatunk egy máltaival, mások hasonló élményeiről többször olvastunk, de addig nem tapasztaltuk. Nem volt senki az üzletben, Márk bement, a pultoslány meg a telefonjába merülve végig rá se nézett. Szinte kérvényezni kellett, hogy vegye fel a rendelést.

Ebéd után buszra szálltunk és továbbindultunk Mgarr felé, hogy megnézzük az ottani Ta' Ħaġrat és Ta' Skorba megalitikus templomromokat. Ezeket eredetileg nem terveztük megnézni, de mivel Tarxien kimaradt ezen a napon, felszabadult némi időnk.

A buszút közben is voltak látnivalók, mint pl. az alábbi macskaházak. Máltán törődnek az utcamacskákkal, sok helyen látni kitéve vizet, kaját és néhol házikókat.

Több napon is elhaladtunk buszozás közben a Mosta városban található Rotunda templom mellett. Ez Málta egyik legnagyobb és leghíresebb temploma, teljes nevén a Szűz Mária Mennybevétele Bazilika. A 19. század közepén épült. A rotunda az alakjára utal, amit a római Pantheonról mintáztak. A kupolája állítólag a harmadik legnagyobb a világon (ha a huszadik század végétől épített modern épületeket nem számítjuk bele), több, mint 36 méteres átmérőjű. Mivel nem olyan gyakran közlekednek a buszok, nem szálltunk le belülről is megnézni, kockáztatva, hogy jó eséllyel nyitva sincs, és akkor várhatunk egy csomót a következő járatra.

Mgarr-ba érve a buszmegállóból még elég sokat gyalogoltunk a rekkenő kora délutáni hőségben az út mentén.

A romoknál nincs jegypénztár, de interneten és a romokhoz közeli kocsmában (Farmer’s Bar) lehet jegyet venni, utóbbiban csak készpénzzel. Az eddig megtekintett látványosságoknál kizárólag bankkártyával lehetett fizetni, így nem is gondoltuk, hogy probléma, hogy kevés készpénz van nálunk. De ez itt egy igazi falusi kiskocsma volt, csak készpénzes fizetéssel. Az itt árusított jegyek a templomokhoz valójában régebben internetes rendszerből megvásárolt, majd kinyomtatott jegyek. A kocsmáros olyan jófej volt, hogy megelőlegezett nekünk 5 eurót, miután Márk mondta, hogy még ma délután visszaadjuk. Tudtuk, hogy a másik romterület felé menet van ATM, így visszafele oda tudjuk adni a kölcsönbe kapott pénzt.

Először a Ta' Skorba-hoz mentünk. Asztallal volt eltorlaszolva a bejárat és csengetni kellett, mire egy bódéból kijött a biztonsági őr hölgy és beengedett. Nem valami látványos a templomrom, kihagyható. A közelben szedtünk keserűmandulát, volt egy csomó, rajtunk kívül a kutyának sem kellett.

A Ta' Ħaġrat templomhoz kb. 20 percnyi gyaloglással lehet eljutni. Mint mindenhol, itt is mértek hőmérsékletet és nem engedett be a hölgy, mert magasabb volt a hőmérsékletem 37 foknál. Hát igen, kb. a hőguta kerülgetett a negyven fokban tűző napon való gyaloglás után. Tudomásul vettem, itt betartják az előírásokat, nagyon helyes; de azért vicces helyzet volt, mert ez egy szabadtéri látnivaló, rajtunk kívül senki nem volt ott és mivel 10 perc volt a zárásig, biztosan nem is jött utánunk senki, akire ráragaszthattam volna valamit, ha beteg lettem volna. Pici ez a templom is, Márknak elég volt a tíz perc a megnézésére, én addig ücsörögtem az árnyékban. A templom kevésbé szofisztikáltan megtervezett, mint a többi megalitikus templom Máltán. Nem találtak dekorációkat, díszített köveket, viszont egy fontos lelet itt került elő. Ez egy pici, kőből faragott templomfigura, amely megmutatja, hogy ezek az ősi templomok valószínűleg hatalmas kőtömbökkel fedettek lehettek.

Innen nincs messze Mgarr plébániatemploma, a Szűz Mária Mennybevétele templom (Parish Church of the Assumption of the Blessed Virgin Mary into Heaven). Egy klasszicista, elliptikus kupolás épületről van szó. Állítólag a tojásokra utal a kupola alakja, mivel a helyiek munkaerővel, ezen kívül terményeik, mint a tojás és élő állat eladással teremtettek pénzt a templom megépítésére.

 
Vettünk ki pénzt az ATM-ből, félig busszal, félig gyalog visszakeveredtünk a kocsmába visszaadni a kölcsönt. Szerencsére ezen a környéken több bolt is volt, tudtunk vizet venni. Megint eszünkbe jutott a jégkrém, volt egyenként csomagolt horroráron, meg hatosával csomagolt olcsón (darabja kb. 60 cent), így hát nem volt mit tenni, bepusziltunk fejenként 3 darab tölcséres jégkrémet (ilyen sem volt még), részben útközben a buszmegállóig, a maradékot meg a tengerparton, ahová innen indultunk.

A Golden Bay strandja (Ir-Ramla tal-Mixquqa) tök jó strand volt, kivételesen (sárga, nagyon ragadós) homokos parttal, nagyobb hullámokkal, jó meleg vízzel, szuper volt itt lazítani a nap végén. A többi tengerparthoz képest elég sokan voltak, de azért meg sem közelítette a népsűrűség a balatoni heringpartikat. A lemenő nap fényei igen látványosak voltak.

Este, amikor hazaértünk, még felmentünk a szállásunk tetőteraszára, hogy megnézzük az esti kivilágítást.

5. nap 

Ezen a napon hajóval kirándultunk a Kék- és a Kristály lagúnához, valamint Comino szigetre Birżebbuġa-ból.

A hajókirándulás leírása itt található.

6. nap

Kora reggel, mise kezdete előtt ismét bepróbálkoztunk a Szent János társkatedrálisnál. Sajnáltuk kihagyni, hiszen mégiscsak a római katolikus egyház egyik leghíresebb barokk székesegyháza. Az egyáltalán nem turistabarát nyitvatartása eddig nem tette lehetővé a megtekintését, de a durva belépőár miatt amúgy is vaciláltunk, hogy megnézzük-e. Nyitva találtuk az ajtót, bementünk, a személyzet kiküldött, de pár másodpercig láthattuk a templombelsőt. Valóban nagyon szép és különleges, aranyozott az egész belseje.

Ezután felpakoltuk az összes cuccunkat és kijelentkeztünk a szállodából. A programcserék miatt elmaradt Tarxieni megalitikus templomok meglátogatását ide tudtuk bepréselni. Nagy hátizsákjainkat szerencsére le tudtuk tenni a portánál. A megalitikus templomok közül talán ezek a leglátványosabbak, jó, hogy nem hagytuk ki végül. A Tarxien romterület három templomot foglal magában, egyik ezek közül Málta összes megalitikus temploma közül a legdíszesebbnek számít. Spirális díszítést, állatfigurákat is faragtak a kövekre. A második templom különlegessége, hogy háromkaréjos alaprajzú, nem két szentélye volt, mint a legtöbb hasonló templomnak. A tarxieni romterületen egy csomó kőgolyó is látható, amelyekről azt gondolják, hogy ezeken görgetve mozgatták a hatalmas tömböket. A terület funkcióját tekintve rituális áldozati hely volt, a bronzkorban pedig temetkezési helyként is használták.

A templomlátogatás után Cirkewwába indultunk busszal, onnan indulnak a kompok Gozo szigetre.

Gozo szigeti útileírásunk itt található.

Az eredetileg a harmadik napra tervezett hajókirándulást az ötödik napra voltunk kénytelenek áttenni. Olyan kirándulást kerestünk, amely során nem csak az ismertebb Kék Lagúnába, hanem a szebb, de kevésbé ismert Kristály Lagúnába is elvisznek. Nézelődtünk, de nem találtunk Vallettából induló ilyen kirándulást, csak egy másik városból, a sziget nyugati partján lévő Buggibából indulót találtunk a neten. Így el kellett utaznunk busszal Buggibába. A Buggibába tartó busz elment az orrunk előtt a menetrendhez képest pár perccel korábban (ez máskor is előfordult, pedig nem késett az óránk). Egy másik busz az útvonaltervező szerint jó lett volna, a sofőr szerint nem, így várakoztunk még a pályaudvaron. Szerencsére nem élesen akartunk Buggibába érni, így volt még időnk.

Buġibba nagyon turistás tengerparti fürdőtelepülés, a járvány idején viszont alig voltak az utcákon. Kb. 15 percnyi sétára található a kikötő a buszvégállomástól.

A stégen kellett sorakozni a hajóba való beszálláshoz. Egy helyett két hajót indítottak, mert a járvány miatt kevesebb ember mehetett egy-egy hajó fedélzetére. Mi a nagyobb, üvegaljú hajóba mentünk. Alig lehetett pár halat látni az üvegfenéken keresztül, így ez nem volt különösen érdekes, de annak, aki nem sznorkelezik, még mindig több, mint a semmi. Mi lent voltunk az alsó fedélzeten, meg még páran, fönt meg tömörültek az emberek. A hajóúton volt információs szöveg arról, hogy éppen mit láthatunk, de alig lehetett hallani.

Körülbelül egy óra hajózás után érkeztünk meg a Kristály lagúnába. Kértem mentőmellényt, mert nagyon mély ott a víz, mellénnyel nem fárad el annyira az ember az úszásban. Gyönyörű a lagúna, valóban kristálytiszta a víz és sok, különböző nagy halat látni.

A hajó oldalán több csúszda is van, az egyik ráadásul nagyon nagy. Én nem vágytam ilyesmire, de sokan nagyon élvezték. Márk is kipróbálta.

Talán 45 percet töltöttünk itt, majd továbbhaladtunk a közeli Kék lagúnába. Itt is lehetett sznorkelezni kb. egy óráig a hajóról, vagy rögtön kimenni a partra. Úgy is lehet foglalni az utat, hogy valaki rögtön kiszálll a Comino szigeten, az egy óra alatt megnézi a szigetet, majd továbbmegy a hajóval Gozo szigetre és eltölt ott három órát. Mi a három óra helyett inkább három napot töltöttünk Gozon a nyaralás második felében, így itt kihasználtuk a sznorkelezési lehetőséget a hajó körül, majd kimentünk Cominora és ott töltöttük el az időt.

Több helyen is fürödtünk a sziget körül, nagyon hangulatos, jó fürdőhelyek vannak itt. Olyan helyeket kerestünk, ahol nem volt olyan nagy a tömeg, mint ott, ahol kikötnek a hajók.

Cominon egyébként meglepően sok kis büfé van, ahogy láttuk, nem is elrugaszkodottak az áraik. Hoztunk magunkkal ebédet, így nem próbáltuk. Van a szigeten ingyenes mosdó.

Elsétáltunk a kis sziget azon részére, ami a Kristály lagúna fölé magasodik, itt gyönyörű látvány tárult elénk. A szigeten van egyébként egy vagy két szálloda, de arról az oldalról nem lehetett látni, ahol mászkáltunk. A sziget nagyon kopár, egy részen próbálkoznak fásítással, fenyőcsemetéket telepítettek.

Az öböl túlsó felén van egy kisebb erőd, a Szűz Mária torony. A 17. századból való és a Máltai Hadsereg egészen a kétezres évekig használta. Eredetileg a környező vizeken támadó kalózok elleni védelemre építették. A kalózok Comino sziklái és öblei között találtak búvóhelyre.

A visszafelé úton fölmásztunk a csipkés sziklákon keresztül egy másik kis sziklaszigetre. Ezen a részen köt ki a menetrend szerinti kis hajó. Ha ezt előre tudjuk, hogy lehet ilyennel is menni, valószínűleg ezt választottuk volna, bizonyára jóval olcsóbban. A netes leírásokból azonban nem derült ki számunkra, hogy innen is meg lehet közelíteni mindkét lagúnát, igaz, kissé kényelmetlenebbül, mint a nagy hajót használva bázisnak.

Vettem egy szivacsrudat, amit sokan használnak Máltán úszást könnyítő alkalmatosságnak. Cominon és Buggibaban is lehet ilyet kapni, biztosan máshol is a szigeteken. Zöld színe miatt elneveztük a szivacsrudat ubinak és a további napokon magammal hurcoltam. Nem mondom, hogy kellemes volt pl. közlekedni vele, de nagyon megérte nekem, mert nem vagyok jó úszó, hamar elfáradok. Ubi segítségével bármeddig tudtam sznorkelezni és a biztonságérzetemet is egyértelműen növelte a mély szakadékok fölött úszkálva.

A Buggibába való visszahajózás közben láthattuk a Szent Pál szigetet. Ez egy kicsi, lakatlan sziget, illetve időnként két sziget, mivel a közepe alacsonyan fekszik és a vízállástól függően átjárást biztosít, vagy elválasztja egymástól a két sziget-felet. A történet szerint ez az a hely, ahol Szent Pál hajótörést szenvedett a Rómába tartó hajóútja során. Erre Szent Pál szobra emlékeztet a kis szigeten.

Buggiba kikötője közelében láthatók sólepárlók. Ezek a sziklákba faragott tálcaszerű mélyedések, ahová befolyik a tengervíz, majd az elpárolgását követően só marad vissza. Ezt az eljárást már legalább a Római Birodalom óta használják nagyüzemben, mind a mai napig.

A hajókirándulás után felkerekedtünk vacsorázóhelyet keresni Buggibaban, de nem találtunk olyat, ahol elfogadhatóak lettek volna az árak, így inkább feladtuk és úgy döntöttünk, visszamegyünk Vallettába. A buszra hiába vártunk egy köztes megállóban, valószínűleg kimaradt egy járat, így inkább elbuszoztunk egy másik járattal a végállomásra és ott kerestünk buszt hazafelé.

Vallettában a piacnál ettünk egy nepáli büfében, nagyon finom volt. Külön örültünk, hogy élőzene volt a csarnokban, egy nagyon jó hangú pasas csupa olyan számot énekelt, amiket nagyon szeretünk. A hazafelé úton csináltunk egy fotót a szállásunk melletti Szent Lúcia templomról.

Málta sziget

Comino

Gozo

6. nap

A tarxieni templomlátogatás után Cirkewwába indultunk busszal, onnan indulnak a kompok Gozo szigetre. A buszra maszk nélkül szállt fel egy fiatalember. Hátrajött a sofőr jó ingerülten, hogy azonnal vegye föl a maszkot, vagy takarodjon le a buszról. Nálunk is így kéne. A srác inkább fölvette. Sikerült beájulni a buszon, így hamar eltelt a másfél órás út. Kinéztünk előre egy pizzeriát a kikötő mellett, de sajnos zárva volt és más étkezőhely sem mutatkozott a környéken, így nem tudtunk ebédelni. A kompra kb. még fél órát várni kellett a repülőtérszerű váróteremben. A kompjegyet csak a visszafelé úton kell fizetni.

Beszálláskor azt hittem, hogy még a váróterem fölső részében vagyunk, de kiderült, hogy az már az óriási komp belseje, ami úgy néz ki, mint egy bevásárlóközpont, boltokkal, hoponhopoff standdal stb. Hihetetlen. És én még azt hittem, hogy a görög szigetekre közlekedő kompok óriásiak, hiszen buszokat, teherautókat tudnak szállítani. A tetőn utaztunk szabadtérben, egy csomó aranyos kutyus is velünk utazott. A komp lassan megy, de mégis kb. 20 perc alatt Gozora ér. A kisközséget, ahol a kikötő található, Mgarr-nak hívják, nagyon logikátlanul ugyanúgy, mint a fősziget egy városát. Közigazgatásilag egyébként Għajnsielem településhez tartozik.

Megérkezve elindultunk kaját keresni, szerencsére útbaesett egy csirkesütő, de az sajnos csak utólag derült ki, hogy elvitelre lehet csak vásárolni. Így kénytelenek voltunk az út mellett egy padkán ebédelni egy csomó hangya nagy örömére.

Gyalogoltunk vagy húsz percet egy templomhoz, nem volt valami kellemes fölfelé bandukolni a nagy hőségben a sok cuccal. A templom előtt egy Bethlehemet megidéző díszletfalu van (Bethlehem f'Ghajnsielem), csomó kis aranyos épülettel. Ez egy szabadtéri attrakció, ami karácsony környékén megtelik élettel. Működik a korabeli kovácsműhely és a malom, rengetegen vannak a kis faluban, a római katonák járőröznek és adót szednek, a legnagyobb látványosság pedig a betlehemi jászol, a három királyok látogatásával. Mindez több, mint százötven színész és statiszta szereplésével valósul meg, miközben több ezer látogatót vonz. A nyár közepén csak egy kihalt díszlet volt a hőségben, de még így is érdemes volt átsétálni rajta.

A Għajnsielem plébániatemplom (hivatalosan Loretoi Miasszonyunk templom) sajnos zárva volt, de kívülről is nagyon jól néz ki. Kb. száz éve kezdték építeni, lombard gótikus stílusban. Sajnos nagyon lassan épült, pénzhiány és a második világháború is hátráltatta a megépítését, csak 1989-ben szentelték fel. Jó volt megpihenni az előtte lévő lépcsőkön.

A közelben már buszra tudtunk szállni, ami elvitt a sziget fővárosában, Victoria-ban (másnéven Rabat, nem összekeverendő a Málta szigeten lévő Rabattal) lévő szállásunkra. A szállás bejáratánál egy cetlit találtunk telefonszámmal. Alig lehetett érteni valamit a rossz vonal miatt, de be tudtunk jutni szerencsére az instrukciók alapján.

A szoba egyik „szépséghibája” az volt, hogy hiába volt hely a fürdőszobában a tükörnek, képesek voltak azt a szobába a létező leghaszontalanabb helyre, egy pótágy mögé tenni, ki érti ezt? A másik csak este derült ki, a keskeny, kényelmetlen rugós ágy nem lett a kedvencünk. Ettől függetlenül jó kis szoba volt, hangulatos nagy terasszal. A teraszról egy, a szomszédban lévő nagy madárröpdére lehetett látni és időnként átrobogott egy fekete cica a teraszunkon, majd a röpde tetején landolt.

Gyorsan összeszedtük magunkat és felkerekedtünk a Xlendi beach-re. A busz pont a szállás elől indult. A Xlendi beach nagyon jó snorkelező hely, hatalmas halakat láthattunk.

Hazafelé a városközpontban bementünk egy plázába és végre egy normális méretű Interspar-szerű boltba, ahol tudtunk tejet, meg szendvics alapanyagot venni. Egy jó pastizzeriát is sikerült találni. A szállásunk közelében volt egy templom, a Pompeji Madonna templom, amely mellett minden nap elmentünk hazafelé menet.

7. nap

A buszvégállomás környékén található az Assisi Szent Ferenc templom (Conventual Church of St Francis of Assisi). Ezen a reggelen volt alkalmunk bekukucskálni és megnézni a dúsan aranyozott barokk díszítést, mert véletlenül nyitva találtuk.

Ezután Ismételten buszra szálltunk, hogy első programpontként megnézzük a xewkijai Keresztelő Szent János templomot (Church of St. John The Baptist), ami Gozo legnagyobb temploma. Egy korábban ott álló templom helyére építették a 20. században. Az előző templom legszebb részeit óvatosan átmentették az új épületbe. A korábbi szobrok, faragott díszítések, festmények és az előző oltár megtekinthető a templomban a harangtorony aljában. Elvileg fizetni kell érte, de nem láttunk semmi arra utaló jelet, hogy bárkit érdekelne, hogy bemegyünk-e.

A templomtól egy hosszú, a nagy melegben fárasztó gyaloglás következett. Utólag visszagondolva lehet, hogy mehettünk volna taxival, nem csak azért, hogy kíméljük magunkat, hanem főleg azért, hogy spóroljunk az idővel. A környék mindenesetre tetszett, szép, villaszerű házak vannak.

Útközben szembe jött egy kicsi kápolna (Kármelhegyi Boldogasszony kápolna). Leültünk az árnyékba és tízóraiztunk, és kicsit megpihentünk séta közben.

Végül eljutottunk a Ġgantija megalitikus templomromokhoz. Ezek a templomok a legrégebbiek közül valók egyébként. Korallmészkőből készítették őket úgy, hogy a szabálytalan alakú nagyobb darabok közötti részeket kisebbekkel tömték be. Ebben a templomban több oltárszerű építményt is lehet látni. Egy érdekes kis múzeumot is létrehoztak itt, a területen talált, lenyűgöző kis szobrok is ki vannak állítva. Ezt érdemes először megnézni, majd pedig kisétálni a hatalmas kertben lévő romokhoz. Érdekesek a romok, de azért szerintem nem ez a leglátványosabb ilyen látnivaló Máltán.

A Ġgantija után a híres, vöröshomokos Ramla beach-hez igyekeztünk. Kb. húsz-harminc perc alatt odaértünk, egy kis buszozás, majd gyaloglás után. A séta eleje még egy településen haladt. Errefelé is nagyon szépek a lakóházak, mindegyik villa kinézetű, hasonló stílusban épült és nagyon szépen karbantartott.

A parthoz közeledve a domboldalon egy elhagyatott, befejezetlen szállodára bukkantunk. Kár érte, szuper panorámás, jó helyen van.

A tengerparton ettünk egy fagyit, majd felkerekedtünk, hogy megnézzük a Tal Mixta barlangot, ahová a part mellől vezet fel az út. Igen ám, de a logikus, kijárt úton sok helyen ki volt táblázva, hogy magánterület. Első ránézésre nem is találtunk más lehetséges utat és már majdnem feladtuk, de aztán közvetlenül a sziklák melletti keskeny sávon mászva meg tudtuk oldani, hogy a magánterületet jelző táblákon kívül maradjunk, de mégis eljussunk a barlanghoz. Fantasztikus volt végig a látvány, megérte felkapaszkodni.

A barlangban mások is voltak, akik kocsival vagy gokarttal föntről jöttek az országúton. A barlangban van egy helyi cica, nagyon szuper helyet talált magának a hűvösben és szívesen veszi a látogatók simogatását. Egy magyar párral is találkoztunk, mint eddig nagyon sok helyszínen Máltán és Gozón. Márk egy kicsit beszunyált a barlangban, elvégre ebéd után volt és akkor hajlamos az ember ilyesmire, főleg egy jó kis mászás után.

Három máltai srác simán elindult lefelé tangapapucsban és egy szál fürdőgatyában egy rövidített, sokkal meredekebb útvonalon a magánterületen keresztül, míg nekünk felfelé is nagyon jól jött a túracipő, remélem, épségben leértek. Mi a fönti aszfaltúton, majd később egy nádas-susnyás területen mentünk vissza a strandra.

Felfedeztünk egy bambuszból épített kis strandkunyhót, nagyon megörültem neki, bele is cuccoltunk.
 

A víz nagyon kellemes meleg volt, jó volt fürödni, kicsit sznorkeleztem is, de ebből a szempontból nem volt annyira izgi, mint a többi fürdőhely.

Elég ritkán jár a busz és nem voltunk valami közel a megállóhoz, ezért a végére elég szaladósra sikerült a történet, hogy elérjük a buszt. Kár volt sietni, mert késett vagy negyed órát, de hát ezt nem tudhattuk előre. Arra lettünk figyelmesek, hogy nagyon néz valamit a megállóban lévő többi ember. Pár perc múlva, miután eloszlott a tömeg, már mi is meg tudtuk nézni, mi van ott. Egy gyönyörű, jó vaskos szkink volt és valamiért nagyon komálta az embereket, mert nemhogy nem szaladt el, többször előjött érdeklődve és nagyon jó fotóalanynak bizonyult.

Nagy tömeg volt a buszon, épphogy felfértünk (mi lehet itt, mikor sok a turista?) a sofőr közelébe, így megfigyelhettük, hogy keresztet vet a templomok előtt elhaladva.

Marsalforn halászfaluba igyekeztünk, ami a legnépszerűbb bázis a turisták körében Gozon. Szerencsére találtunk egy nyitva lévő éttermet (késő délután még nem nyitott ki a többi), ahol gyorsan ettünk egy pizzát, majd indultunk sznorkelezni. A betonstrand ellenére nagyon izgi, hatalmas halakat lehetett látni és alig hittem a szememnek, mikor megpillantottam egy murénát. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire közel a parthoz ilyesmit is láthatok, nagy élmény volt.

Két kilométerre Marsalforntól van egy nagyon nagy sólepárló, amit meg akartunk nézni, de már sajnos teljesen besötétedett, így egy kisebbet néztünk meg a faluhoz közelebb. Nagyon hangulatos volt ez, ki is világították, a sólepárló mellett pedig egy népes helyi család grillezett egy hatalmas, lapos sziklán. Bónusz volt a hely mellett az ingyenes nyilvános mosdó.

A közelben is volt szerencsére buszmegálló, ahonnan közvetlenül vissza tudtunk menni Victoriába.

8. nap

Elbuszoztunk a sziget nyugati részére a Dwejra öbölhöz, ahol régen a híres Azúr ablak állt, ami pár éve (2017-ben) sajnos beomlott. A mészkőből az ablakformát a tenger munkája alakította ki, eredetileg valószínűleg egy barlangból. Ezen kívül is van azonban bőven látnivaló. Először megnéztünk egy kis beltengert (egy sziklagerinc választja el a tengertől, barlangokon keresztül bejutott a tengervíz), ahol reggel a helyiek fürödtek, majd felmentünk az öböl védelmére épített kis 17. századi őrtornyot (Dwejra Tower) megnézni.

Innen észrevettünk egy nagyon jó helyet, egy sziklás kis félszigetet, ahol jónak ígérkező csipkés partok voltak és senki sem volt ott. Kimásztunk így a sziklás részre, itt is voltak látványos sókiválások, mint Málta szigetein sok helyen. Valóban csodálatos hely volt a sznorkelezésre.

Dwejra partjainak geológiája nagyon érdekes, azon kívül is, hogy a mindenféle alakú sziklaformációk láthatók, amik nagyon látványosak. Málta szigeteinek kialakulásakor fosszilis kőzetek kerültek a felszínre a tengerfenék felgyűrődése miatt. Ezeken sétálunk itt Dwejra partjainál, és számos, kb. 25-30 millió éves kövületet, főleg homoki sün vázakat láthatunk a kőzetekben. Mivel a mészkövet egyébként építkezésekre is felhasználták, máshol láttunk hasonló kövületeket például járdába építve. 

Éppen megálltunk naptejjel bekenni magunkat, mikor valami furára lettünk figyelmesek. Legnagyobb meglepetésünkre egy delfin többször kiugrált a vízből. Nagy volt az öröm, sosem láttunk még delfint spontán, a természetes élőhelyén. A képen csak a hűlt helye látszik.

Megnéztük még az Azúr ablak helyét és a Blue Hole-t, ahol már voltak búvárok és sznorkelezők. Kicsit sajnáltuk, hogy reggel nem errefelé indultunk el, mert biztos itt is fürödtünk volna egyet a hihetetlenül mély vízben, de ekkor már nem volt időnk, illetve nem akartuk beáldozni a többi tervezett programot. A búvárok egyébként nagyon szeretik ezt a kb. 15 méteres kürtőt, az egyik legkedveltebb merülőhely. A víz alatt egy ablakon át ki lehet úszni a nyílt vízre is, a másik irányban pedig a beltengerrel is van összeköttetése.

A történelmi idők előttről származó keréknyomoknak nevezett képződményeket először nem találtuk meg (sajnos nincs tábla, ami segítene) és már sietni kellett a buszhoz. Zavaró tényező volt, hogy azt hittük, pont az elkerített területen van, de pont mikor már feladtuk a keresést, a kordon előtt felfedeztem egyet, így végül ezt is láttuk szerencsére. Máltán sokfelé vannak ilyenek. Érdekes módon nem lehet tudni, hogy valójában mi volt ezek célja és az sem ismert, hogy kik készítették őket.

A Ta' Pinu bazilikáig (Ta'Pinui Áldott Szűz Bazilika) még kellett egy jó húsz percet gyalogolni a buszmegállótól, de nagyon megérte. A templom külseje is nagyon impozáns, belseje pedig gyönyörű. Egy huszadik század elején épült neoromán bazilikáról van szó. A Ta' Pinu nevet egy korábbi kápolnától örökölte. Ugyanis egy réges-régen itt álló kápolnát Pinu Gauci pénzéből újítottak fel még a 16. század közepén. Emiatt elkezdték a kápolnát Ta' Pinu kápolnának hívni, ami azt jelenti máltaiul, hogy Pinué. A kápolnából később két földműves hallotta Szűz Mária hangját, amit számos csodálatos gyógyulás követett. Ezek hatására Pinu kápolnája búcsújáró hely lett, a 19. század végétől sok zarándok érkezett és szükség lett egy nagyobb templomra. Ezt látjuk most, megörökölte a Ta' Pinu nevét és ma Málta nemzeti szentélye.

 

Visszabuszoztunk Victoriába. Gyorsan lepakoltuk a szállásunkon a vizes cuccokat és lezuhanyoztunk. Utána a Citadellát és múzeumait terveztük meglátogatni. Útközben ettünk egy-egy fémtálcás tésztát és lasagnét. Ez olcsó és nagyon praktikus étkezési lehetőség, a kis büfékben és a pastizzeriákban is lehet kapni ilyen meleg tésztaételeket amiket helyben meg lehet enni, vagy elvinni.

A Fellegvárat védelem céljából építették, a sziget egyik legmagasabb mészkőkiemelkedésén áll. Az évszázadok alatt folyamatosan fejlesztették, egyre jobban megerősítették. A máltai lovagrend akkor kezdte komolyabban használni, amikor egyre több lett a török támadás ellenük. Nemrég felújították és egy látogatóközpontot is építettek. Érdekes, hogy az építkezés során egy csomó dolog előkerült, mint például az erőd azon főbejárata, amit a lovagok használtak, de később a brit uralom alatt beépítették.

Elég sok látnivaló van itt egy helyben, nekünk idő hiányában nem fért bele az összes, főleg, hogy minden egyes kis múzeumban felvették az adatainkat, aminek a célja a koronavírus miatti kontaktkutatás volt. A múzeumok szerencsére közel vannak egymáshoz és mindegyikre elég volt legfeljebb fél óra.

Először Gozói Régészeti Múzeumba (Gozo Museum of Archaeology) mentünk, mert az tudtuk, hogy ott meg lehet venni a számos helyre érvényes kombinált belépőt. Ekkor a látogatóközpontnak még a létezéséről sem tudtunk, de persze később kiderült, hogy ott érdemes megvenni a jegyet és indítani a látnivalók bejárását. A múzeum a bronzkortól kezdve mutatja be Gozo történelmét, egészen a kora újkorig. Maga az épület egy 17. századi lakóház.

Ezután a citadella egykori börtönét (Old Prison) néztük meg. Láthatók a jó állapotban megmaradt cellák, és a fogvatartottak által a falakra karcolt ábrázolások.

Egy 17. századi, eredetileg fogadóként működő épületben található a Gozoi Természettudományi Múzeum (Gozo Nature Museum), amely Gozo élővilágát és kövületeit mutatja be. Ez sem volt nagy, de élveztük. Egy kagyló melletti információs táblán a Békásmegyer szót szúrtuk ki. Arról volt szó, hogy mivel a mai Békásmegyer területén is találtak már hasonló kagylókat, bizonyítja, hogy a Földközi-tenger területei és Európa belsőbb részei között már a vaskorban kereskedelmi kapcsolat volt. A kiállításon kívül maga az épület is érdekes, a tetőteraszára például mindenképpen érdemes felmenni.

A Gran Castello Historic House egy későgótikus lakóházkomplex, még a 16. századból maradt meg. Itt a gozói entográfiával lehetett ismerkedni. Érdekes megnézni, talán még azoknak is, akiket nem érdekel különösebben a néprajz.

A Citadellához tartozó templom, a Szűz Mária Mennybevétele Katedrális (Cathedral of the Assumption) a 18. század legelején felszentelt nagyon látványos, gyönyörű barokk templom. Mindenképp érdemes megnézni. A templomhoz elméletileg múzeum is tartozik, de azzal nem találkoztunk.

Ezután már csak a Citadella látogatóközpont maradt hátra. Egy hangulatos teremben rendezték be, de számunkra nem volt valami izgalmas. Alapvetően nincs sok türelmünk az érintőképernyőkön lapozgatni, meg olvasgatni, és időnk sem volt, mert még volt két látnivaló, ami sokkal jobban érdekelt.

A Citadellától gyalogtávolságra van egy érdekes, új, igényes múzeum, az Il Hagar Museum (Heart of Gozo), ami ráadásul ingyenes. Történelmi és vallásos műtárgyak vannak kiállítva. Legfőbb érdekessége egy időskála, amit egy több emeletet átérő oszlop jelenít meg. A múzeum tetején van egy kávézó, ahol a jó kilátás mellett akár egy kávét is lehet élvezni.

Közvetlenül a múzeum mellett található a St. George bazilika, amely a Citadellán kívül eső városrész legfőbb temploma volt. Ez is gyönyörű, nem véletlenül hirdeti magát Gozo arany templomaként. Szerencsénk volt, hogy meg tudtuk nézni, hiszem nemsokára mise kezdődött, ezért már nyitva volt a templom, amikor kijöttünk a múzeumból.

Hazasétáltunk, vacsorára ismételten sült tésztát ettünk. Mivel még volt egy kis időnk, úgy gondoltunk, hogy ezt a mozgalmas hazaút előtti napot megkoronázzuk egy kis strandolással, ezért újra elbuszoztunk Xlendi beachre. Ezúttal itt is volt egy csomó medúza, lehetett gyönyörködni bennük.

Hazafelé menet még elmentünk boltba, hogy vegyünk alapanyagokat a hazaúti szendvicsekhez. Ekkor Victoria egyik főutcáján sétáltunk, ahol az Astra Színház is áll. Az alapvetően más stílusú épületek tömegéből kitűnik a klasszicista-görögös homlokzata. Egy fotót megért, ha már erre sétáltunk.

A bolt után visszafelé egy új útvonalon sétáltunk vissza a szálláshoz, hogy megnézzük még a Villa Rundle kertet. Ez a brit uralom idején egy kormányzati kísérleti kert volt, ahol a mezőgazdasági termények előállítását igyekeztek optimalizálni. A gozoiak az akkori kormányzó, Leslie Rundle támogatását kérték, hogy közparkká alakíthassák, cserébe hálából róla nevezték el a kertet. Nagyon kellemes itt sétálni, van szökőkút és egy csomó érdekes növény. A legemlékezetesebb mégis arról maradt, hogy rengeteg macska van a parkban. Találkoztunk egy fiatal nővel és egy kislánnyal, akik épp etették őket és beszélgettünk velük egy kicsit. Az önkormányzat is biztosít tápot az utcamacskáknak, de ők hoztak finomabbat, jobb minőségűt. A park másik felén pedig egy idős úr etetett egy másik népes macskakolóniát. Nem véletlenül ilyen szépek és egészségesnek is tűnnek a kóbor jószágok, gondoskodnak róluk.

 9. nap

Az indulás napján kissé borongós időre ébredtünk. Nem kellett nagyon korán indulnunk, mert bár sok idő eljutni a reptérig Gozoból, bőven volt időnk rá. Victoriából a busz a kikötőig kb. negyed óra. A buszhoz, amivel mentünk, jó komp csatlakozás volt. A kompra felszállva nagyon jó kilátásunk volt a már meglátogatott Għajnsielem plébániatemplomra és a szemközti dombon magasodó, szintén neogótikus, 19. század végi Lourdes-kápolnára. Nagyon jól nézett ki ez a kettő a komp fedélzetéről.

Cirkewwából megint csak buszra szálltunk, hogy Vallettába jussunk. Egy csomó buszsofőr, vagy valami tömegközlekedési dolgozó a Vallettába érkezéskor letessékelt mindenkit a buszról, úgy tűnt, hogy kicsit idő előtt, mivel még nem értünk oda a végállomásra, ahol az összes többi buszról kellett leszállunk a korábbi napokban. Azóta sem tudjuk, hogy ez a busz menetrend szerint messzebb áll meg, vagy csak simán nem volt szerencsénk. De emiatt legalább láttuk a Krisztus király szobrot, amelyet a Máltán 1913-ban tartott Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszus emlékére emeltek. Az az érdekessége, hogy állítólag Taras Schevcenko volt a modell hozzá, Ukrajna nemzeti költője, aki a szobor készítése előtt éppen egy nemzetközi díjat nyert.

 
Ettünk egy utolsót Máltában a megszokott étteremkomplexumban a városkapu mellett, ezúttal kebabot a libanoni büfében.

Elég ritkán jár a reptéri busz, még kellett kicsit várakoznunk, így letelepedtünk egy padra a buszpályaudvar mellett. A nagy szélben elgurult az üres vizesüvegünk, Márk kecses szökellésekkel tarkítva utánaszaladt, majd kevésbé kecsesen eltaknyolt. Egy helyi pasas jól kiröhögte, mentségére szólva valóban nagyon vicces jelenet volt. Vagy egy fél óra múlva, mikor már mentünk a buszhoz, még ott volt a pályaudvaron ugyanaz a pasas, és meglátva minket nem bírta megállni röhögés nélkül.

Hazafelé a repülőúton minden zökkenőmentes volt. 

Az utóbbi időben egyre inkább érdekelnek a központi régió Budapesten kívül eső látnivalói. Az miskolci ortodox templomban tett látogatásunk során ajánlották, hogy ha van lehetőségünk, nézzük meg egyszer az ráckevei szerb templomot is. Akkor még nem gondoltuk, hogy ez a lehetőség elég gyorsan eljön. Részt vettünk egy ráckevei városnéző sétán, amely a látnivalók megismerésén kívül az itt letelepedett szerbek történetére, és a várostörténetben játszott szerepére helyezte a hangsúlyt.

A ráckevei HÉV megállóban volt a találkozó. Az odajutásban a korai kelésen kívül az volt az igazi probléma, hogy Ráckeve sajnos messze van. Nem elég, hogy a város leghosszabb HÉV vonaláról van szó, de az útszakasz kb. kétharmadától pótlóbusz járt. Ezt tudtuk előre, ettől nem is nagyon nőtt meg a menetidő, de összességében majdnem három óra volt, amíg otthonról eljutottunk Ráckeve HÉV megállójába, a találkozó helyszínére. Ennél kevesebb idő alatt érünk haza a szülőkhöz akár Miskolcra, vagy Győrbe.

A csoport tagjait a szervezők pálinkával köszöntötték, ami jól is jött, hiszen hidegebb volt, mint Budapesten. Itt csatlakozott a csoporthoz Fegyó Béla festőművész és képzőművész is, aki a helyi vezetőnk volt.

Az első állomás a Savoyai-kastély volt. A Oszmán Birodalom elleni érdemeivel kitűnt hadvezér, Savoyai Jenő építette vidéki kastélyaként. A tervezője az a Lucas von Hildebrandt volt, aki a bécsi Belvedere palotát is építette. A Savoyai-kastély a magyarországi barokk paloták közül a legkorábbi, még a 18. század első éveiben építették. Sajnos nem látogatható, és vezetőnktől megtudtuk, hogy ennek okát csak találgatni lehet, hivatalos információ nincsen róla. Mindenesetre a bezárása előtt szépen felújított kastélyszállóként funkcionált.

A séta szervezője kisebb ajándékokért szokott kérdéseket feltenni a programjaikon. Így egy Savoyai Jenővel kapcsolatos kérdésére válaszolva nyertem egy autentikus szerb puffasztott rizses csokit. Az íze legalább olyan jó volt, mint amilyen vicces a neve magyarul.

A Ráckevei-Duna ág az ún. "nagy" Dunával együtt veszi körbe a Csepel-szigetet, ahol Ráckeve is található. A vízparton sétányt alakítottak ki, és itt tartják a szombati piacot is. A program egy része szabad piacozás volt, ami minket kevésbé érdekelt. Gyorsan végigsétáltunk és megnéztük a termékeket, bár lehet a piacon is étkezni (lángos, sült kolbász stb), mi az otthonról hozott péksütijeinket ettük meg ebédre. Egyébként a piacot csónakos piacnak hívják és sokan az egyik legszebb őstermelői piacnak tartják. Ez, és az elnevezés is kicsit félrevezető, hiszen a piac teljesen olyan, mint bármelyik másik piac, csak éppen a vízparton van.

A piac melletti vízpart rejti az egyik legizgalmasabb látnivalót, a hajómalmot. Ráckeve történetében nagy szerepet játszottak a hajómalmok, sok család megélhetését biztosították. A hajómalom tulajdonképpen hajótestre épített malomszerkezet, amelyet a víz sodrása hajt meg, miután a hajót a folyó középére kihorgonyozták. A szocializmus alatt egyre inkább eltűnőben voltak a hajómalmok, de szerencsére egy megmaradt, amit bár elszállítottak a városból, jó mintául szolgált egy replika megépítésének. Lelkes hagyományőrzők felépítették, mégpedig úgy, hogy működik, sőt, viszonylag állandó jelleggel őrléseket is végeznek vele. Egy kis kényszerű csalás azért van a történetben: a ráckevei ágat a két végén kb. száz éve zsilippel zárták el a fő folyamtól, emiatt mára szinte tószerű állóvíz, minimális vízmozgással. Ezért van, hogy a jelenlegi hajómalom elektromos meghajtással őröl, de a belső szerkezete teljesen az eredetieknek megfelelően működik. Ezt a hajón szolgálatot tevő jegykiadó úr be is mutatta nekünk és egy érdekes rövid ismertetés keretében elmagyarázta a hajómalom működését.

Egy rövid megállót tartottunk Árpád vezér szobránál. Szász Gyula alkotása, akinek számos műve díszíti a Parlament épületét is. Ennek a szobornak az érdekessége, hogy az egyetlen vidéki Árpád-szobor, amelyet a milleniumi ünnepségekre állítottak. Árpád vezér nyári szállása a Csepel-szigeten lehetett; a szobra mellett Ráckevén egy utca, valamint a róla elnevezett híd is őrzi az emlékét.

A fakultatív hajómalom-látogatás és a piacozásra szánt idő leteltével ismét összeállt a csoport és elsétáltunk a korábbi ráckevei városházához, ami jelenleg bírósági épületként működik. Magyaros szecessziós, mutatós épület; sajnos az állapotán lenne mit javítani. A negyven méteres tornya tűzjelző toronynak épült és sokáig akként is funkcionált, az utóbbi években azonban már kilátóként működik. A felfelé lépcsőzés közben a félig sötét padláson még az eredeti, több, mint száz éves gerendákkal találkozunk. Fentről nagyon jó a kilátás, mindenképpen érdemes felmászni. Mivel sík területen vagyunk, jó idő esetén (ami nekünk nem adatott meg) állítólag a Velencei-hegységig is el lehet látni, de enélkül is élvezetes volt a Dunára és a város tornyaira való kilátás.

Ráckeve egyik leghíresebb szülötte Horváth Nepomuki János, ismertebb nevén János vitéz. Igen, Petőfi Sándor elbeszélő költeményének főhőséről van szó, akit állítólag egy ráckevei jobbágylegényről formázott. Felkerestük a sírját a római katolikus temetőben. Az elhangzottakból megtudtuk, hogy Horváth Nepomuki János a pápa kíséretében szolgált, amikor Napóleon fogságából kísérték haza Rómába. A hosszú út során a pápa nehezen viselte az Alpok hidegét, ezért egy magyar huszár a saját köpenyét adta rá. Később a tettéért a legmagasabb pápai kitüntetést kapta. Kalandos élete végén, hosszú katonai szolgálatait követően szülővárosában telepedett le és halála után itt helyezték örök nyugalomra.

A temető díszei egyébként a Kálvária-szoborcsoport és a Szent Domonkos kápolna. Sok síremléken művészi kivitelű szobrokat lehet találni.

Bár a programban nem volt benne, egy, a várost nagyon jól ismerő, Ráckevéről származó kirándulótársunk felajánlotta, hogy megmutatja a házat, ahol János vitéz lakott, így néhányan vele tartottunk. Ma a ház magántulajdonban van, de emléktábla jelzi az eredeti tulajdonost. A házat szépen felújították és látható, hogy János vitéz tekintélyes méretű klasszicista házban lakott.

Nepomuki Szent János a 14. században élt Csehországban. Több (vallási és politikai) dolog miatt annyira összetűzésbe került a királlyal, hogy végül a király a Moldva folyóba dobatta. Mivel ilyen módon halt mártírhalált, a folyók és hidak, a hajósok, molnárok és a halászok védőszentjeként tartják számon. Ezek után nem meglepő, hogy a folyóparti településen, ahol nagyon sokan gabonaőrléssel foglalkoztak, köztéri szobrot is emeltek neki.

A római katolikus templom előtt egy szép díszkút áll, melynek szobra azt örökíti meg, amint János vitéz és párja, Iluska táncolnak, a lány fodros szoknyája pedig száll a levegőben. A csoportunk néhány tagja szerint valami keményebbet is bele lehet látni a kompozícióba, de ezt lehet, hogy csak a pálinka mondta belőlük. Talán nem egy templom előtt állították volna fel a szobrot, ha felnőtteknek szóló tartalma is lenne.

Az út túloldalán áll Szent István király szobra, amelyet Rátonyi József, egy Munkácsy-díjas szobrászművész készített. Őszintén szólva nem a legszebb Szent István szobor, amit valaha láttam, talán ez az oka annak is, hogy a csoport meg sem állt előtte.

A szobortól pár méterre egy faragott székelykapu áll, amelyet gyergyócsomafalvai, Ráckeve székely testvértelepülésén dolgozó mesterek készítettek.

A következő programpont a római katolikus templom meglátogatása volt. A templom hivatalos neve Keresztelő Szent János templom. A 18. század legvégén készült el, copf stílusban, ami a barokk egy késői ága. A barna külső alapján nem is sejtenénk, de belül csodálatos színpompa tárul elénk. A templomot belülről szinte faltól falig, küszöbtől a plafonig festmények borítják. A plafon festménye az egyik legnagyobb 20. századi szekkó, azaz száraz vakolatra festett falfestmény, több, mint 600 négyzetméter felületet borít. Patay László Munkácsy-díjas, Ráckevén élt festőművész készítette a kilencvenes évek közepén.

A vezetés minden percét élveztem itt is, a templomról és a díszítésekről elmondottak nagyon élvezetesek voltak. Kiderült, hogy Fegyó Béla művész úr, a vezetőnk, történetesen Patay László tanítványa volt, ezért a szakmain túl a személyes érintettsége miatt is nagyon lelkesen mesélt.

A szekkó fő témája egyébként Jákob álma, de a kép elég összetett, számos bibliai alak megjelenik rajta, ezen kívül allegorikus figurákat is láthatunk.

Az oldalfalakon a keresztút jelenetei vannak megfestve. Egy-egy ablak alatt három jelenet kapott helyet, de úgy, hogy a három történést egy folytonos képként festette meg Patay, életnagyságú szereplőkkel.

Még egy érdekesség a templom hátsó, orgona alatti fala. Ide híres, ráckevei kötődésű személyeket festett fel Árpád vezértől kezdve, Savoyai Jenőn át egészen a közelmúltig.

Külön figyelmet érdemelnek még a színes üvegmozaikok, amelyek többségükben magyar szenteket ábrázolnak. Ezek mind eredetiek és az egyik legtermékenyebb magyar üvegfestő, Palka József műhelyében készültek.

A templomban az összkép elég színes, de nem tarka vagy harsány, és egészen különlegessé teszi az épületet. Nem mondom, hogy a legszebb, vagy legérdekesebb templom, amit valaha láttam, de az biztos, hogy nagyon egyedi. Talán ez volt a kedvenc látnivalóm Ráckevén, még ha ez sokak számára meglepőnek tűnik is.

Ráckevén a 15. század közepén Kovin, avagy magyarul Kevevára településről, a Vajdaságból származó szerbek telepedtek le. Ők a török hódítások elől menekültek az akkor még többé-kevésbé biztonságot jelentő Magyar Királyságba. Az új településüket az eredeti városuk után Kiskevének kezdték hívni, majd később, mivel a magyarok a szerbeket akkoriban rácoknak nevezték, Ráckeve lett a település neve. A rácok kereskedéssel és iparűzéssel foglalkoztak, ennek megfelelően az akkori körülményekhez képest jómódban éltek. Amikor felmerült, hogy saját templomot építsenek maguknak, Mátyás királyhoz fordultak. Mátyás királynak volt egy gótikus templomokra szakosodott építészcsoportja, ő azonban a reneszánsz művészetet szerette, ezért kapóra jött neki a szerbek kérése, ahol munkát adhatott a gótikus stílusban építő munkásoknak. Így épült meg Magyarország egyetlen, máig fennmaradt gótikus szerb ortodox temploma. Legalábbis az egyik történet így vélekedik a templom eredetéről. A másik szerint még I. Ulászló adományozta a templomot a szerbeknek, de a lényeg, hogy a 15. században épült. A templom hivatalos neve a Ráckevei Nagyboldogasszony Szerb Ortodox Templom és Monostor (mivel szerzetesek is laktak itt, a templom melletti épületben az idők során).

A képet még színesíti (egyébként szó szerint is, mivel kék), hogy a harangtorony már nem teljesen az eredeti, hanem kb. kétszáz évvel később jelentősen átalakították, ekkor magasították mai méretére az akkor divatos barokk stílust követve.

A templom a szerbek vallásának megfelelően szerb ortodox templom, és balkáni görög stílusú festmények borítják. Néhány helyen az eredeti, több mint ötszáz éves freskórészletek is láthatók, de a festmények többségében a 18. századból valók, amikor az eredetire egy újabb réteget festettek. A gótikus, hálóboltozatos épülethez reneszánsz kápolnák csatlakoznak, a belső berendezés (az ikonosztázt is ideértve) pedig későbarokk, ami páratlanul egyedi egyveleget eredményez. A hatást még fokozza a belső tér sejtelmes félhomálya; különleges élmény volt a templom meglátogatása.

Ráckeve különlegessége, hogy egy igen kis területen még egy harmadik felekezet templomát is megtaláljuk. Egy 20. század elejéről származó neogótikus református templomról van szó, amit sajnos nem volt lehetőségünk belülről is megnézni, de a fő dísze valószínűleg egyébként is a külseje.

A belváros főutcáját, a Kossuth Lajos utcát számos érdekes, a különféle korokból származó épület szegélyezi. A már említett Savoyai-kastélyon kívül ilyenek például a Sebestyén Artúr által tervezett szecessziós lakóház, illetve az egykori Fekete Holló, az ország egyik legrégebbi fogadója, még a 15. századból.

Egy hosszabb, az Árpád hídon át tartó sétával jutottunk el Fegyó Béla művész úr műterem-galériájába, közben gyönyörködve a kilátásban.

A Fegyó-galéria a művész saját lakóháza mellett épült fel; egy közepes terem, teleaggatva a festőművész képeivel. Főként tájképeket és portrékat festett, sőt, fest a mai napig. A tájképei nagyon tetszettek, az alakos képei kevésbé, de mindenképpen érdemes volt meghallgatni a történetét és a képein keresztül belelátni a művészetébe. A több, mint száz kiállított kép között talán mindenki talál legalább néhányat, ami igazán tetszik. Külön megemlítendő, hogy a képek megvásárolhatók, ráadásul nem is drágán; már húszezer forintért is hozzájuthatunk egy magas színvonalú kortárs festményhez. Kicsit sajnáltam, hogy nem vett senki sem képet a csoportból, annak ellenére, hogy a szervező szerint minden alkalommal szokott lenni egy-két vásárló. Mindenesetre, ha egyszer olyan irodám lesz, ahova festményekre van szükségem, hogy díszítsék, Fegyó Béla képei közül biztos választok egyet.

A napot záró vacsora előtt még egy programpontunk maradt, mégpedig a szabadstrand. Az októberi hidegben persze nem fürödni szerettünk volna, hanem a városra néző dunaparti kilátást megörökíteni. Szuper látvány, hogy az épületek, amelyeket korábban meglátogattunk, a városkép meghatározó elemei a tornyaikkal, és az összes tornyot egyszerre mutató látványos fotót komponálhatunk. Milyen jó lehet itt nyáron a szabadstrandon fürödni ezzel a pazar látvánnyal.

A vacsora egy dunaparti lakásétteremben volt. Az étterem közvetlenül a stég mellett áll, ezért nyáron csónakkal, vagy evezve is érkeznek vendégek!

Korábban fogalmam sem volt arról, hogyan kell egy lakáséttermet elképzelni, de valójában semmi bonyolult nincsen benne, tényleg egy lakás, konyharésszel, kanapéval, egy bárpulttal és néhány nagyobb asztallal. A házigazda a konyhapult mögött, és az udvari grillrácson készítette el a fogásokat.

A balkáni tematikának megfelelően nem maradhatott el a birkahúsos csevapcsicsa, ami igazán finom volt. A házigazda nem spórolt a mennyiséggel. Amikor látta, hogy a mi asztalunk az egyetlen, ahol rendesen elfogyott a tálcáról az étel, meg is jegyezte, hogy "Ez egy rendes asztal!". Egyébként négy ismeretlen túratársunkkal kerültünk egy asztalhoz, de szerencsénk volt, mindannyian szimpatikusak voltak. Az egyikük autóval indult vissza Budapestre és úgy alakult, hogy vele jöhettünk. Az egyeztetés után az egyik asztaltársukkal elindult a kocsi felé, mi pedig még elszaladtunk mosdóba, és mire végeztük, teljesen előre haladtak. Nagyon gyors tempót diktáltak, de végül utolértük őket. A loholás után, amikor már többé-kevésbé utolértük őket, még volt egy kis idő a naplemente utáni csodálatos fényekben gyönyörködni és egy-két képet készíteni.

A fuvarnak köszönhetően sokkal kényelmesebben hazajutottunk, mintha egy fél órás séta után még másfél órát kellett volna a HÉV-en utazni. Furcsa véletlen volt, hogy az autóban utazó négy utas közül három idegenvezető volt. Úgy érzem, az egyikük még hoz ide csoportot egyszer, hiszen már felfedezte, mennyi jó látnivaló van Ráckevén :)

A városban vannak olyan látnivalók is, amelyeket érdemes bevenni a programba, de erről a tematikus napról idő hiányában kimaradtak. Ilyenek a Patay László Városi Képtár, amely Patay és a környéken élő más képzőművészek alkotásait mutatja be; és az Árpád Múzeum, ahol egy helytörténeti kiállítást és a molnárcéhek életét, valamint a környék régészeti emlékeit bemutató tárlatot lehet megnézni. A könnyedebb szórakozást keresők az Aqua Land Termál- és Élményfürdőt, vagy a szabadstrandot is élvezhetik, esetleg egy hajókázásra, vagy evezésre is vállalkozhatnak.

Már korábban is terveztük, akkor nem sikerült, azonban most meglátogathattuk Miskolc két, kevésbé ismert, de annál érdekesebb ortodox emlékét, a Szentháromság templomot és a Magyar Ortodox Egyházi Múzeumot.

Először is kezdjük azzal, hogy mi is az ortodox, vagy görögkeleti kereszténység? 1054-ig egy, nagyjából egységes keresztény egyház létezett. Azonban ekkor a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka között fennálló politikai és teológiai nézeteltérések már addig fajultak, hogy kölcsönösen kiközösítették egymást, megindítva a két fél egyház máig helyrehozatlan eltávolodását egymástól. A kiátkozást 1965-ben feloldották, ez persze még egyáltalán nem jelenti az újraegyesülést. A legtöbb dogmatikai kérdésben egyetért a két egyház, de vannak fontos különbségek például a liturgiában. Ami a szervezetet illeti, míg a nyugati egyház feje a pápa, a keleti egyházak nem alkotnak egységet, hanem önálló részekből állnak, mint pl. a Görög ortodox egyház, Orosz ortodox egyház.

A Szentháromság templom

Egy nagyon felkészült úr vezetett körbe minket a templomban. Az volt az első kérdése, hogy honnan jöttünk, mert állítólag a miskolciak számára kevésbé ismert a templom, és az tud inkább róla, aki turistaként érkezik, és előre utánanéz a látnivalóknak.

Alaposan mesélt, de nem tűnt hosszadalmasnak, mivel érdekesen és az összefüggéseket megmagyarázva ismertetett meg minket a tudnivalókkal. Talán csak azért volt egy kissé kellemetlen, mert az nem tudtuk, hogy mekkora a múzeum, ezért néha eszembe jutott, hogy nehogy a szöveg a múzeumnézés rovására menjen a közeli zárás miatt.

A templom történetének előzménye még a magyarországi török kor előtt kezdődött. A törökök a hódításaik során a birodalmukhoz csatoltak egy sor ortodox vallású népet, akikből kikerültek azok a kereskedők is, akik a török és az európai területek, így Magyarország közötti kereskedést bonyolították. A törököket ugyan Magyarországról kiűzték a 17. század végére, de a főként görög származású ortodox kereskedők maradtak, sőt az idők alatt anyagilag is megerősödtek. II. József király engedett a római katolikus vallási sovinizmusból, és más vallásoknak is engedélyezte a templomok építését. Mivel a görög közösségnek megvoltak az anyagi lehetőségei egy saját templomot építeni, azonnal igyekeztek is élni a lehetősséggel. Mivel abban a korban a barokk volt a divatos stílus, így tervezték meg, majd építették fel a templomot. Ennek a helyzetnek a következménye a templombelső egyedisége. Görög hagyományok alapján épült templom, de alapvetően a Nyugat-Európára és a római katolikus templomokra jellemző barokk díszítéssel, így létrehozva ezt a különleges egyveleget, ami a szemünk elé tárul, amikor belépünk a több, mint kétszáz éves épületbe.

A fantasztikusan szép, 16 méter magas ikonosztázt gazdag barokk aranyozás díszíti; találhatók benne hagyományos stílusú ikonok és a nyugat-európai festészetre jellemző képek is.

A nyugati stílusjegyek beépítése az ország római katolikus lakosságához való hasonulást, egyenlőséget fejezi ki. Ennek legérdekesebb példája, hogy még szószéket és karzatot is építettek a templomba, pedig azokat az ortodox liturgia egyáltalán nem használja, ezért ebből a szempontból feleslegesen vannak ott.

Az ikonosztáztól nem messze, egy kitüntetett helyen egy régi ikont függesztettek a falra. A képet még állítólag II. Katalin cárnő adományozta a közösségnek. Az érdekessége, hogy körülötte ezüstből készült testrészeket szimbolizáló kicsi plakkok vannak kifüggesztve. A ortodox hívek, akik csodálatos gyógyulásokon estek át, a hagyományos módon felaggatták a kép mellé a gyógyult szervük ezüstből készített mását.

A templomra ráférne egy kis felújítás, de ez rengeteg pénzbe kerülne, amire sajnos jelenleg nincsen keret. Ettől függetlenül mindenképpen érdemes megnézni ezt a sok szempontból egyedülálló templomot.

Magyar Ortodox Egyházi Múzeum

A múzeum épülete egykor a görög közösség iskolája volt, amelyet egy gazdag kereskedő saját költségén építtetett számukra. A múzeum a 17.-18. században betelepült ortodox lakosság kulturális és egyházművészeti örökségét mutatja be, kisebb részén pedig a közösség iskolájának, oktatásának története látható.

A múzeum egy hosszabb folyosóból és három teremből áll, a kiállított tárgyaknak és a színvonalas vezetésnek köszönhetően nagyon jó élményt nyújt. A folyosón található egyik legérdekesebb tárgy egy iskolai dolgozat a 19. század közepéről, amelyben dél-amerikai állatokról van szó! A gyerekek szép színes madarakkal és lajhárral díszítették a görög szöveg körül a lapot.

Az első teremben ötvösműveket, valamint a falakon körben az ikongyűjteményt láthatjuk. A 18. század közepén Magyarországon (egészen pontosan Ráckevén) is működött egy komplett ikonfestő műhely. Ebből, és közel-keleti, valamint orosz és szerb műhelyekből is láthatók festmények.

A második terem főként díszes liturgikus ruhákat, valamit ezüst ötvösműveket mutat be. Ezek közül a legfinomabban díszítettek az ún. Athosz keresztek. Ezek szerzetesek által aprólékosan faragott fakeresztek, amelyeket zarándokok hoztak haza Athosz félszigetéről, majd hazai ötvösökkel díszes ezüst foglalatot készíttettek köréjük.

A harmadik terembe lépve olyan érzésünk volt, mintha egy ortodox kápolnába lépnénk. Kiderült, hogy nem csak az elrendezés olyan, hanem télen, mikor a templomban nagyon hideg van, tényleg használják is szertartásokhoz, ugyanis teljes mértékben megfelel az ehhez szükséges feltételeknek.

Az itteni legérdekesebb kiállított tárgyak az ereklyetartó szövetnyomatok, amelyek valójában az ortodox templomok felszentelési ikonjai. Ezeket rézmetszetek alapján nyomtatták selyemre, vagy vászonra, a templom birtokában lévő apró ereklyét pedig a szövetbe varrták. 

Nagyon örülök, hogy megnéztük a templomot és a múzeumot. Őszintén szólva várakozáson felüli volt a program, nagyon jó két órában volt részünk, amíg itt voltunk.

Felmerült, hogy látogassunk el Egerszalókra és nézzük meg a sódombot, már régóta terveztük. Egy kis utánajárást követően kiderült, hogy nem csak ez az egyetlen látnivaló a településen, bár talán ez a legismertebb.

Az egyetlen közvetlen busz iszonyú korán indult volna, úgyhogy maradtunk a következő legkézenfekvőbb megoldásnál: busz Egerig, aztán onnan helyközi járattal Egerszalók központig. A buszon a kötelező maszkviselésnek rajtunk kívül sajnos senki nem tett eleget, pedig még köhögő ember is volt, elmenekültünk a közeléből a lehető legtávolabb, a busz elejébe.

Egerszalók közvetlenül Eger mellett helyezkedik el, kb. kétezer lakosú település. Nevét az árpád-kori előkelőnek számító Szalók nemzetségről kapta, akik a terület urai voltak.

Valamelyik honlapon találtam egy jól kigondolt, bár távolról sem apró részletességgel leírt sétaútvonalat, amely a falu minden érdekesebb látnivalóját összeköti.

A séta a faluközpontból indul, ahová a busz is letesz. Egy csendes (bár ez lehet, hogy csak a vasárnap délelőtt miatt volt), eléggé kihalt, de nagyon szépen gondozott, példaértékűnek tűnő faluközpont fogadja a látogatót. (Ez utóbbit csak bizonytalanul jegyzem meg, mert nem sok turizmusból jól profitáló falut látogattam az utóbbi időben.)

Egy rövid séta után meg is érkeztünk a barlanglakásokhoz. Ezeket a 18. század első felében a puha riolittufába vájták és a parasztházakhoz hasonlóan rendezték be azok, akiknek nem volt lehetősége házat építeni. A lakásokat 4-5 hónap alatt vájták ki, a kitermelt kőzetet pedig más házak építéséhez adták el. A kőzetbe vájt házak elrendezése és berendezési tárgyai a normál házakét követi, azzal a különbséggel, hogy itt a hátsó részben kicsi istállókat is faragtak, ahol a tehenet, vagy a kecskét tartották. Némelyik barlanglakást az 1960-as évekig lakták, sőt, a faluban néhányat máig használnak pl. nyári konyhának vagy pincének. Egy pincét és néhány barlanglakást rendbehoztak és különböző mesterségekre, illetve a barlanglakások egyes szobáira jellemző eszközöket állítottak ki bennük, ezeket lehet itt megnézni.

A múzeum megnyitása előtt kisebbségi családok költöztek be önkényesen a barlanglakásokba és előfordult, hogy két lakást a válaszfalak eltávolításával egybenyitottak.

Talán ez volt a kedvenc látnivalóm Egerszalókon, nagyon élveztem a több száz éves falusi hangulatot és a kipróbálható kézimalmot. A kézimalmot még gabona nélkül sem könnyű hajtani, egy kiló liszt elkészítése már biztos teljesen lefárasztana.

A Sárfánykert közvetlenül a barlanglakások mellett található. Egy parasztház mellett van maga a kis kör alakú kert vesszőkerítéssel elválasztva az udvartól. Számos, Magyarországon használt gyógynövényt mutat be. Néhány olyannal is találkoztunk, amikről gyógynövények terén való jártasságunk ellenére még nem is hallottunk korábban.

Itt van még egy kisebb, szintén a sziklából kivájt rendezvényterem, ahol borkóstolókat tartanak, illetve egy másik terem, ahol pedig kézműves foglalkozásokat. A legkevésbé értelmezhető szoba olyan volt, mintha egy templom és egy óvoda keveréke lenne, nem sikerült rájönnünk, hogy mi is az valójában.

A Sáfránykert mellett vannak jurták, valamint egy hatalmas külső konyha kemencével és padokkal. Itt közösségi programokat szoktak tartani. A gyerekeknek van egy csomó egyszerű, de ötletes fajáték, amellyel el tudják foglalni magukat.

Az egerszalóki sétaterv Sárfánykerttől a sódombing tartó része volt a legkevésbé részletesen leírva, de azért nem nagyon lehet eltéveszteni az utat. Ez a „kertvárosi” részen vezet, új építésű családi házak között. Ezt a pici dombot Öreg-hegynek hívják. Már csak azért is megérte erre sétálnunk, mert láttunk egy vadászó cicát, amit épp egy fejesugrással rávetődik valamilyen rágcsálóra, sikeresen elkapja és elszalad a zsákmánnyal.

Az útnak ezen a részén egy embert sem láttunk.

A Pihenőpark felé közeledve egy túratábláról megtudtuk, hogy onnan közelíthető meg a Menyecske-hegyi Kaptárkő. Elindultunk az ösvényen, de elég hamar áthatolhatatlan csalános részeken vezetett, ezért irányt váltva végül a Kőbojtár kaptárkőnél lyukadtunk ki. A kaptárkövek többmillió éves vulkáni hamu lerakódott keményebb részei, amelyek eredeti helyükön maradtak, közben a környező puhább riolittufa-rétegeket a természeti erők eltüntették mellőlük. Mivel sokszor az ember is alakította őket, ezért nem csak természeti, hanem kultúrtörténeti emlékek is. A Kőbojtár kaptárkő nem valami látványos önmagában, de a környező fenyves és a kilátás miatt elég kellemes hely. Innen gyorsan kijutottunk a Pihenőparkba, majdnem ugyanoda, mintha az úton sétálva mentünk volna.

A tó partján leültünk és élveztük a szabadidőnket.

A jóleső pihenő után indultunk a sódombhoz. Közben szembejött néhány információs tábla a hévízzel és a kaptárkövekkel kapcsolatban, így ezeknél is időztünk egy kicsit.

A sódombnál elég kellemetlen szag fogadott bennünket, amiért a látvány csak részben kárpótolt. Vannak pontok, ahonnan jól néz ki a sódomb, de nem egy hatalmas attrakció. A legjobb látvány a közvetlenül mellé épült szálloda strandjáról nyílik, így ezt nélkülöznünk kellett. Állítólag korábban, bár talán kisebb volt, összességében szebb látványt nyújtott. Most különböző vizsgálatokat végeznek rajta, amik befolyásolják, hogy hogyan néz ki.

Egyébként a sztori szerint a szocializmus ideje alatt kezdett el kialakulni a forrásmészkőkúp, amit egyszerűbben csak sódombnak hívnak. Eredetileg kőolajat kerestek, de termálvizet találtak. A feltörő termálvíz nagyon magas ásványi anyag tartalmú, de a felszínre törve a víz lehűl és már kevesebb anyagot tud oldani, így azok kicsapódnak, folyamatosan bővítve a dombot.

A sódombtól egy hosszabb séta visszajutni a faluközponthoz. Útközben a járdán több férget vettünk észre, illetve valójában azt sem tudtuk, még csak megközelítőleg sem, hogy milyen állat lehet. Utólag tudtuk meg, hogy katonalégy lárvája volt, azaz gyakorlatilag hatalmas páncélos nyű.

Még a faluközpont előtt tettünk egy kis kitérőt, hogy útba ejtsük a korábbiaknál sokkal látványosabb és nagyobb kaptárkövet, a találóan elnevezett Betyárbújót. Ebbe tényleg egy kis szoba van vájva, azaz kunyhóként használható. A neve azonban csak legendára utal, valójában kondásháznak használták. Felmásztunk, beültünk, majd a bejárat mellett elfogyasztottuk az otthon csomagolt úti palacsintánkat. A barlangtól a kilátás is elég jó.

Visszatérve a faluközponthoz még volt egy kis időnk a busz indulásáig, ezért megnéztük a falu református és római katolikus templomát. A református templom egészen új, kicsit több, mint egy éve avatták fel. Sajnos belülről nem volt alkalmunk megnézni.

A katolikus templom még a 18. századból származik, barokk épület. Érdekessége, hogy a harangtornya a főépülettől külön áll. Már e templom építése előtt is tiszteltek itt egy Mária-kegyképet, amelynek sok beteg hívő tulajdonította a csodálatos gyógyulását. Ennek hatására a templomot hivatalosan búcsújáró hellyé nyilvánították. Sajnos ez a templom is zárva volt.

Egy tartalmas napot töltöttünk Egerszalókon, megérte ellátogatni ide. A járvány idején azonban nagyon meggondolandó, hogy utazunk-e többet az országon belül, mert döbbenetes és elkeserítő (a Máltán tapasztaltakhoz képest meg főleg szembetűnő), hogy mennyire nem tartják be itthon az emberek a járvány megfékezésére előírt szabályokat és javaslatokat még minimális mértékben sem.