Két kedves barátunktól kaptunk nászajándékba egy adag pénzt egy kiürült macskatápos dobozkában. Az volt ráírva, hogy táppénz :) Azt az instrukciót kaptuk, hogy költsük utazásra. Nem sokkal később láttunk egy szuper buszjegy ajánlatot Krakkóba. Két főre oda-vissza összesen 42 złoty, azaz kevesebb, mint háromezer forint volt a jegy Budapestről. Ez még nem is a legolcsóbb kombináció volt (450 Ft/fő is lehetett volna a retúr jegy), de mi direkt úgy terveztük, hogy a március 15.-ei munkaszüneti nap beleessen. Ehhez még találtunk egy jó árú szállást is, így a 30 ezer Ft táppénz elég lett egy öt napos, négy éjszakás krakkói kiruccanásra. Ezért ezt az utat a második nászutunknak tekintjük.

 1. nap, érkezés

A Polskibus menetrendszerinti busza egy jópofa, piros, emeletes jármű volt kifejezetten mini lábtérrel, de ennyi pénzért igazán elviselhető volt ez a kényelmetlenség. Érdemes volt válogatni az ülőhelyek között, mert a buszra festett ábra néhány helyen majdnem teljesen kitakarta az ablakokon keresztüli kilátást. A menetidő hét óra volt. Nem autópályán mentünk, hanem „kertek alatt”, sokszor erdőkön keresztül vezető szép kis utakon.

Lengyelország nekünk, magyaroknak a közmondásos lengyel-magyar barátság miatt is lehet különösen érdekes. Bár a köztudatba csak pár száz éve került bele ez a barátságtudat, a két ország történelme sok szempontból hasonló és a történelmünkben már az első királyaink kora óta voltak kapcsolódási pontok a lengyel történelemmel. Csak két példa, Szent László király Lengyelországban született, anyai nagyapja a lengyel király volt; Nagy Lajos pedig egyszerre volt Magyarország és Lengyelország királya, majd kisebbik lánya, Hedvig követte őt a lengyel trónon. 

Krakkóban rengeteg templom van, korábban észak Rómájának is hívták a várost. Összesen több, mint 120 templom van a városban; nem ritka, hogy egy-két háznyi távolságra három is áll. Ez minden bizonnyal azzal áll összefüggésben, hogy a lengyelek Európa egyik legvallásosabb népe. A témához erősen kapcsolódik az immár szent II. János Pál pápa tisztelete. Szinte csak a hozzá kapcsolódó emlékekből lehetne egy tematikus városnézést csinálni, annyi helyen előkerül a ő személye; mi is találkoztunk néhány ilyen hellyel.

A délután közepén érkeztünk meg a távolsági busszal. Egy, a buszpályaudvarhoz közeli buszmegállóban felszálltunk egy városi buszra, ami közvetlenül a szállásunkhoz vitt. A szállás (Ibis budget Krakow Bronowice) egy szép tiszta, nem drága hotel volt, az óvárostól kicsit kiesőbb, de könnyen és jól megközelíthető helyen. Ez azt jelentette, hogy egy rövid buszúttal indult és végződött mindegyik napi programunk.

Lepakolás után indultunk is az óvárosba sétálni. Az első templom, ami szembejött, a Szűz Mária Látogatása templom (Church of the Visitation of The Blessed Virgin Mary). Eredetileg egy gótikus templom állt itt, amit még Hedvig királynő építtetett, majd nem sokkal később a karmelita rendnek ajándékozták. A háborúk során ez a templom elpusztult és egy barokk épületet emeltek helyette. Ebben a templomban tartották Jan Matejko, az egyik, ha nem a legfontosabbnak tartott lengyel nemzeti festő esküvőjét. A munkái főleg a lengyel történelem fontos mozzanatait jelenítik meg. Úgy is kötődik Krakkóhoz, hogy az itteni művészeti iskola vezetője volt, majd az egyetem díszdoktora lett.

Érdekes, hogy az egész óvárost park veszi körül, ez a Planty. A 18. században Európa három nagyhatalma Lengyelország területét felosztotta maga között, anélkül, hogy ebbe a lengyeleknek sok beleszólása lett volna. Krakkó Habsburg fennhatóság alá került, az osztrákok pedig igyekeztek mindennemű ellenállásnak elejét venni, így lebontották az óváros körül a várfalat és betemették a várárkot. Később a területet beültették, így keletkezett a Planty. Bármerről közelítjük meg tehát az óvárost, mindig át kell vágnunk egy kis zöldterületen. Igaz, a terület ottjárttunkkor még nem volt zöld, hanem még a téli kopár arcát mutatta, de emiatt is különleges hangulata volt. Ezt még fokozták a hangosan károgó varjúseregek, amiket a fák körül lehetett látni, és a kicsit borús időjárás.

Azon a szakaszon vágtunk át először a Plantyn, ahol a Jagelló Egyetem áll. 1364-ben alapították, az ország legrégebbi, sőt, a világ egyik legrégebbi egyeteme. Egy kis hanyatló időszak után Hedvig királynő és Jagelló Ulászló uralkodása alatt ismét felfelé ívelt és a fénykorát élte. Itt tanult Ilkusi Márton, aki később Mátyás király udvari csillagásza lett, illetve a világtörténelem egyik leghíresebb csillagásza, Nikolausz Kopernikusz is. A tudományos forradalom egyik megindítójának szobra az egyetem előtti téren látható.

A Planty-n kívül díszes lakóépületek láthatók.

Az egyetem mellett található a Szent Anna templom, egy belül csodálatosan díszített barokk épület, bár a külsejéről nem feltétlenül gondolná az ember, hogy milyen élményben lesz része, ha bemegy. Ennek a helyén is eredetileg egy gótikus templom állt, ami az egyetemhez tartozott. Amikor Joannes Cantius, egy Krakkóból származó lengyel szent maradványait helyezték el a templomban, akkor annyira népszerű lett a templom, hogy egy nagyobbra volt szükség.

Még sétáltunk egy kicsit, a Jézus Szent Szíve templom irányába. Ezt már zárva találtuk.

Útközben még belefutottunk a Józef Piłsudski emlékműbe. Ő a Második Lengyel Köztársaság államfője volt a 20. század első felében. Nagy szerepe volt abban, hogy a felosztásokat követően, 123 évvel később ismét létezett önálló Lengyelország. 

Egy nagyon jó helyen vacsoráztunk, az Olimp étteremlánc egyik éttermében. Ez olyan hely, hogy ki van téve sok féle étel az asztalra, bárhogyan kombinálhatóak, miután megpakoltuk a tányért, lemérik a tömegét és az alapján fizetünk. Jó árban volt és volt egy csomó ínyencség, a sajtos, grillezett lazac és a mini burritók voltak a kedvenceink.

Hazafelé menet nagy vihar kerekedett, szakadó esővel. Ugyan volt esernyőnk, de mit sem ért, mert folyton kifordította a szél.

2. nap 

Előző nap már megnéztünk pár templomot Krakkóban. A templomokon kívül a másik dolog, ami nagyon meghatározza a város képét, hogy Krakkó egy ideig (a középkortól a kora újkorig) az ország fővárosa volt, ezért, mint királyi székhelyet, folyamatosan szépítették. A város egyik legfőbb látványossága a királyi palota, amely a székesegyházzal együtt a Wawel dombon, egy mészkő-kiemelkedésen áll a Visztula partján. Ennek a meglátogatása töltötte ki a második napunk egy jó részét.

A Waweli Palota története majdnem ezer évre nyúlik vissza. Évszázadokon keresztül a királyi székhely volt, ennek megfelelően számos átépítést, pusztítást és javítást élt meg.

A domb alatt szálltunk le a buszról, majd innen sétáltunk fel a várfal mellett. Átléptünk a kapun, majd néhány lépést követően elénk tárult a komplexum. Nagyon emlékezetes maradt az élmény, máig emlékszem, mennyire hatásos volt, ahogy megláttam. Az épületek egy nagyobb udvart  vesznek szinte teljese körbe, csak egy kisebb szakaszon nyílt, ahol beérkeznek a látogatók.

Nem volt mindig üres az udvar. Erről tanúskodik, hogy legalább két középkori templom és egyéb épület maradványai láthatóak. Ezeket a felosztás idején megszálló osztrák katonák rombolták le.

Az érkezéskor azonnal látható szemben a székesegyház, illetve a királyi palota. Először a palotába mentünk. Ennek van egy belső udvara, ahol az eredeti reneszánsz épületrészek látszanak. A palotában több állandó kiállítást rendeztek be. Erre sajnos nem voltunk felkészülve teljesen, nem tudtuk, hogy lesz-e időnk az összes kiállítást megnézni, ezért egy kicsit tanácstalanok voltunk. Végül nem vettünk teljes kombinált jegyet, de fenntartottuk a lehetőségét, hogy egy másik napunkon visszajövünk, ha lesz még időnk.

Sajnos a kiállításokon nem lehetett fényképezni, ezért csak szóban tudjuk bemutatni őket. Az egyik kiállítás az Elveszett Wawel (Lost Wawel), amely a korábbi korokból előkerült épületrészleteket, az akkori díszítőelemeket, és az ásatások során talált tárgyakat mutatja be.

A legfőbb látványosság maguk a palotaépületnek a bejárható részei (State Rooms). Ezek azok a szobák, termek, ahol a királyok a látogatóikat fogadták. A díszítés csodálatos, aranyszőttes falikárpitokban, festményekben és reneszánsz berendezésben lehet gyönyörködni.

A palotából való kilátás miatt is megéri feljönni.

A Kincstár és fegyvertárban az egykori királyok kincseit, a koronázási kardot, díszöltözékeket és műtárgyakat állították ki a palota gótikus eredetű részeiben.

Érdekes a Kelet művészete kiállítás (Art of the Orient), amelyben keletről származó, kereskedelem során, vagy hadizsákmányként Lengyelországba került műtárgyak vannak kiállítva. Ezek között taláhatók például kézzel készített sátordíszek, fegyverek, páncélzatok és vázák is. A tárgyak egy része közvetlenül kapcsolódik a lengyel, és egyben Európa történelméhez. Ugyanis III. Sobieski János lengyel király volt az európai koalíciós seregek vezetője, ami megmentette Bécset attól, hogy  a fenyegető Oszmán haderő elfoglalja 1683-ban. Ez egy hatalmas jelentőségű csata volt és a törökök Európából való kiűzésének kiindulópontjának tekinthető. A csata során egy csomó hadizsákmányt szereztek az ellenségtől; ezek is részei a kiállításnak.

A waweli székesegyház, teljes nevén Szent Szaniszló és Szent Vencel-székesegyház a lengyel királyok koronázótemploma volt, és sok királyt ide is temettek el. A ma látható katedrális a 14. századból való, nevét az ország két fontos védőszentjéről kapta. Szent Szaniszló mártír Krakkó püspöke volt a 11. században, maradványait a templomban őrzik. Szent Vencel egy cseh fejedelem volt, aki éjszakánként alamizsnát osztogatott a szegényeknek.  Tisztelete lengyel területekre is átterjedt, érdekes módon ők is védőszentjükként tisztelik, akár a csehek. A mai waweli székesegyház helyén épített eredeti templom is Szent Vencelnek volt szentelve.

A katedrálissal szemben áll II. János Pál pápa szobra. Az egyik legközismertebb pápa, a világ leghíresebb lengyel személye, máig az első és egyetlen szláv származású pápa Krakkóban kezdte papi tanulmányait, itt szentelték pappá, nem sokkal később pedig Krakkó érseke lett.

A katedrálishoz múzeum is tartozik.  Egyrészt uralkodói jelvényeket (jogarok, koronák és társaik) és a királyok beiktatásához használt tárgyakat lehet megtalálni, egészen a 11. századig visszamenőleg. Az egyik legkorábbi tárgy egy lándzsa, amelyet Szent Móricnak tulajdonítanak. A szakrális jelentősén kívül történelmileg azért fontos, mert ez volt a lengyel királyok első uralkodói jelvénye (III. Ottó császártól kapta I. Boleszláv, akinek olyan szerepe volt az államalapításban, mint Szent Istvánnak a magyar történelemben).

Láthatunk egy csomó liturgikus tárgyat (csipkék, szőttesek, kelyhek) és festményeket is a kiállításon, amelyeket az uralkodók és arisztokraták ajándékoztak a templomnak. Egy külön terem a II. János Pál pápával kapcsolatos emléktárgyakat mutatja be, például a bíborosi, és a pápai viseletének egy részét. Egyébként amikor Krakkói érsek volt, akkor emelte a múzeumot az egyházmegyei múzeumból katedrális múzeummá.

A katedrális és a múzeum meglátogatása után lesétáltunk a dombról.

A domb alatt, a Visztula partján találjuk a Wawel sárkányának szobrát. A mese szerint Krak herceg, egy legendás fejedelem idején a domb alatti barlangban lakott a sárkány. Krakkóból (amit a hercegről neveztek el) évente háromszáz fiatal lányt kellett volna adományozni a sárkánynak, hogy cserébe ne bántson senki mást. Ezt megtagadták, a sárkány pedig garázdálkodni kezdett. Egy leleményes cipész egy birkabőrt tömött ki robbanószerrel, amit a sárkány megevett és felrobbant. A cipész feleségül vehette Krak herceg lányát, a sárkány bőrét pedig minőségi lábbelik készítéséhez használta fel.

A Wawel domb tövében áll a Sienai Szent Bernardin templom. Állítólag nem sok figyelmet fordítanak rá a látogatók, mert mindenki a palotára koncentrál, pedig érdemes megnézni. Sok másikhoz hasonlóan ez is egy barokk templom, amely újjáépítés következtében nyerte el mostani alakját.

A várdomb tövében álló gyönyörű neogótikus épületegyüttes a Krakkói Szeminárium épülete. Karol Wojtyła 1945-ben lett a szeminárium tanulója, tíz évvel később pedig már tanított. 1991-ben, mint II. János Pál pápa, járt egykori iskolájában.

Krakkóban egy csomó látványosság az úgynevezett Királyi Útvonalon található. Ez a középkori óváros északi részétől nagyjából észak-déli irányban halad a Wawel felé. Ezen az útvonalon vonultak fel a királyok, tartottak hatalmas utcai mulatságokat és fogadták más országok küldötteit. Ennek a déli vége a Grodzka utca, amin mi is sétáltunk a főtér felé. Egymást érik a szebbnél szebb épületek ezen a szakaszon.

Az utca elején áll a Szt. Giles templom (Church of St. Giles), aminek vannak máig álló, kb. hétszáz éves részei is.

Mivel a krakkói utunk során voltunk először Lengyelországban, itt találkoztunk először a tejbárokkal, ezzel a tipikusan lengyel jelenséggel. A tejbárok neve (lengyelül bar mleczny) kicsit megtévesztő, mivel nem arról van szó, hogy tejet lehet venni, bár a legelső tejbárban tényleg főleg tejtermékekből készült ételek voltak, de nem csak azok. A tejbárok valójában kis kifőzdeszerű éttermek, amelyek még a kommunizmus ideje alatt terjedtek el. Olcsón adtak tradicionális lengyel ételeket, a kormány támogatásával. Sok esetben a munkahelyi kantinokat helyettesítették kisebb üzemek mellett, ahol nem volt konyha.  Ez a jól bevált „recept”, hogy tradicionális ételeket adnak olcsón, máig megmaradt. Pontosabban a rendszerváltás idején volt egy kis visszaesés, mert az életszínvonal emelkedésével a normál éttermek elkezdték visszaszorítani őket, de az utóbbi évtizedben másodvirágkorukat élik. Megmaradt a hangulat, a menzajelleg, a kötényes konyhásnénik, a kockás terítő. Némely esetben azt éreztem, hogy abba az időbe kerültem vissza, amikor még meg sem születtem. Finomat lehet enni viszonylag olcsón és gyorsan, ami pont kapóra jön a hátizsákos turistáknak. Első alkalommal megkóstoltuk a jellegzetes tejlevest, ami igazából sima meleg tej, benne spagettitésztával, de meglepően jó.

A Szent András templom (St. Andrew's Church) egy román stílusú templom, még a 11. században épült, részben templomnak, részben védelmi célból. Olyannyira, hogy hívták "alsó kastélynak" is, mert hasonló szerepe volt, mint a dombon a várnak. Krakkó egyik legrégebbi, és Lengyelország egyik legjobb állapotban megmaradt románkori temploma. Ehhez képest kicsit talán furcsa a barokk toronysisakja, amit évszázadokkal később építettek rá.

Közvetlenül mellette van a Szent Péter és Pál templom, ami egy barokk templom. Építészettörténeti jelentőségét mutatja, hogy ez a mai Lengyelország területének legkorábbi barokk épülete. A főbejárat feletti egyik szoborfülkében Szent László király szobrát láthatjuk. A templom belseje arany díszítéssel ellátott és stukkós. Állítólag az építéskor törekedtek arra, hogy a belseje egy kicsit színházszerű legyen. Emellett egyébként ez Krakkó legnagyobb befogadóképességű temploma.

A templom mellett egy csodálatos hangú fiatal nő énekelt operadalokat a nagy hidegben.

Krakkó egyik legjellegzetesebb temploma az Assissi Szent Ferenc templom, ami rangját tekintve bazilika. Prágából áthívott ferences szerzetesek alapították még a 13. században. A város egyik első téglaépülete volt és ez az egyik legrégebbi máig álló templom Krakkóban. Az eredeti részekből már csak kevés maradt meg, köszönhetően a története során elszenvedett tűzvészeknek.  A többi része se üt el nagyon, ezek neogótikusak. Igazán érdekes a belső gazdag díszítés és a 19. század végéről származó színes üvegablakok. Állítólag ez a templom volt a későbbi pápa egyik kedvenc temploma. Egy kis tábla van kitéve a helyre, ahol egészen a bíboros koráig helyet foglalt.

Nagyon közel van innen egy másik rend, a domonkos rend szintén gótikus temploma, a Szentháromság bazilika. Abban is hasonlít az előzőhöz, hogy számos tűzvészt élt át. A belseje nem olyan színes, mint a másiknak, de elegáns és fenséges.

A sétánk során lassan megérkeztünk a főtérre. Ahol a Grodzka utca elér a térhez, ott áll az ország egyik legrégebbi kőtemploma, a Szent Adalbert templom. Arról a prágai Adalbertről van szó, aki a korabeli (10. századi) Európában térített; a legenda szerint ő keresztelte meg Géza fejedelmet és a későbbi István királyt. Még ha ez nem is így volt, a hagyomány bizonyítja, hogy nagy jelentősége volt országunk keresztény hitre térítésében. István király az ő tiszteletére szentelte az esztergomi Szent Adalbert-székesegyházat, amely máig az ő nevét viseli. Adalbert, annak ellenére, hogy Prágában püspök volt, a politikai harcok miatt elhagyni kényszerült a cseh területeket. Ekkor került a lengyel udvarba, ahol folytatta a térítő tevékenységét. A porosz területeken, térítőként halt mártírhalált; ekkor a lengyelek rengeteg aranyért visszavásárolták a holttestét és szentként kezdték tisztelni.

A város Főtere (Rynek Główny) még a 13. századból származik és hatalmas méretű; Európa legnagyobb középkori városi tere. Mindenképpen meg akartuk nézni kivilágítva is; a program úgy hozta, hogy így láttuk először.

A hatalmas tér középpontjában az ún. Posztócsarnok látható, egy csodálatosan díszített, majdnem ötszáz éves reneszánsz épület. Benne egy ékszereket és főleg borostyánt árusító piac található. 

A főtéren lovaskocsik sorakoznak szépen feldíszített jószágokkal, sokan választják az ezekkel való városnézést. Furcsa, dalmataszerűen pöttyös (nem deres) lovak is voltak, ilyeneket nem láttunk még sosem.

A tér egyik sarkát a csodálatos Mária templom zárja le. Ez egy, a középkorban épült templom, az új. téglagótika építészet példája. A téglagótika a gótika főleg Észak-Európában elterjedt ága; ott alkalmazták, ahol kevés volt az építkezésekhez rendelkezésre álló kő. Emiatt kényszerültek a tégla alkalmazására, ami az épületeknek egy teljes más színt kölcsönöz, mint a kőtemplomoké. Egy csomó így készült templom van Krakkóban.

Sajnos a templomon belül nem lehetett fényképezni. A templom plafonja kékre festett és csillagozott, szép színes üvegablakok vannak, a fő dísz pedig a hatszáz éves főoltár, amit a művész (Veit Stoss) tizenkét éven át faragott. Az oltáron Mária látható az apostolok társaságában. Az oltár körül többek között Jan Matejko festményei díszítik a templomot.

3. nap

Wieliczkába egy kb. fél órás vonatozással jutottunk el. Az ottani vasútállomástól nincs messze a sóbánya, ahova tartottunk. Ki is volt táblázva, de nem nagyon lehet eltéveszteni az utat akkor sem, ha a vonatról leszálló kisebb-nagyobb csoportokat követjük.

A sótelepeket több ezer éve hasznosították, de ekkor még főként úgy, hogy lepárolták a környékbeli sós kutak vizét. Az első lengyel királyok, a Piast uralkodók korában (pontosabban a 13. században) kezdődött el a kősó kinyerése, a bányászat. A kitermeltetés kizárólagosan a király joga volt. A Piast és a Jagelló uralkodók alatt az összes bevétel harmada az itteni bányákból származott. A királyok folyamatosan fejlesztették a bányákat, az alkalmazott technológiákat, így Európa legnagyobb sóbányája alakult ki.

A wielickai a világon az egyetlen olyan bánya, amely a középkori megnyitásától kezdve mind a mai napig működik. Igaz, hogy ma a sót nem bányászattal nyerik ki, hanem vízzel kioldják, majd a sós vizet lepárolják. Ettől függetlenül nagyon jól szemléltetni lehet a bányászat fejlődését az évszázadok alatt; ennek megfelelően múzeumot alakítottak ki benne, amit a bejárás végén nézhettünk meg. Láthatók a sókitermeléshez használatos eszközök és a bánya történetét is megismerhetjük.

A bányában összesen 9 szint van, a legkevésbé mély kb. 60 méterrel a talajszint alatt található, a többi még lejjebb, egészen kb. 320 méterig. A járatok, kamrák, tárnák, termek és aknák összes hossza, több, mint 300 kilométer. Ebből a vezetett túra során kb. 3,5 kilométert mutatnak be, kb. két óra alatt.

A séta során tárnákat, termeket érintünk, ahol korábban bányászat folyt. Sok esetben szobrok díszítik a termeket, amelyeket egyébként általában hírességekről neveztek el, vagy valamilyen földrajzi névről. Átsétálunk pl. a Kopernikusz kamrán és a Nagy Kázmér kamrán (lengyel király, aki törvénybe foglalta a sóbányászattal kapcsolatos szokásjogot), valamint a Weimar és a Varsó kamrákon.

Az egyik legnagyobb attrakció a bányában a Szent Kinga kápolna, amit templomnak is neveznek, mivel hatalmas méretű. Tulajdonképpen egy komplett templom van kifaragva a föld alatt; az 54 méteres hosszával a világ legnagyobb föld alatti temploma. Miséket is tartanak itt, de emellett koncertekre is használják a nagyon jó akusztikája miatt.

A főoltáron Szent Kinga szobrát látjuk, aki IV. Béla király lánya volt, akit a lengyel királyhoz adtak feleségül. Kolostorokat, templomokat és kórházakat alapított. Szerepe volt a bánya megnyitásában is. A történet szerint a tatárjárás után hazalátogatott a Magyar Királyságba és elment egy királyi sóbányába is. Eszébe jutott, hogy milyen jó lenne, ha a az ő lengyelországi alattvalói is hozzáférnének az értékes sóhoz. Ennek a lehetőségét akarta megadni az alattvalóinak. A máramarosi bányákban egy tárnát kért Béla királytól, hogy az ott kitermelt sót egyenesen Krakkóba szállíthassák. Meg is kapta az apjától, és annak a jeléül, hogy immár ő a tárna tulajdonosa, beledobta a gyűrűjét. Később, amikor Wieliczkában kiadta az utasítást, hogy kezdjenek ásni, csodálatos módon megtalálták a gyűrűt. Ez volt az első hely, ahol bányát nyitottak. Ezt mondja a történet, és a források szerint úgy tűnik, hogy a Magyar Királyságból érkező bányászok kezdték meg a nagymértékű sókinyerést errefelé. Amikor Kinga királyné megözvegyült, egy korábban általa alapított apácakolostorba vonult vissza. Hamarosan tisztelni is kezdték, később boldoggá avatták. Ma már Lengyelország védőszentjeként tartják számon, sőt hivatalosan is a sóbányászok védőszentje.

A bányabeli séta érint egy föld alatti tavat is, amely kb. 9-10-szer annyi sót tartalmaz, mint a tengervíz. A tónál komolyzene és fényjáték fokozta a látványos helyszín hangulatát.

Az egyik kisebb beugró részen fénykezkedtünk Skarbnik, a bánya jó szellemének szobrával. 

Számomra a bánya egyik leglátványosabb része a kb. 35 méteres Michałowice-kamra volt. Ezt magassága miatt stabilan biztosítani kellett a beomlás ellen. Emiatt hatalmas, és szerintem nagyon látványos, rönkfaoszlopokból álló támszerkezettel támasztották alá az 19. században.

A bánya területén egyébként az említetteken kívül több templom, egy étterem és egy bisztró is működik.

 

A séta végén lehet megnézni a már említett múzeumot.

Nem siettünk vissza a vonathoz, a bánya meglátogatása után még egy kicsit sétáltunk Wieliczkában.

Az úgynevezett Sóművek Kastélya a bányákat kezelő vezetés székhelye volt az évszázadok során, és így van ez ma is. Ezen kívül a sóbányászattal kapcsolatos múzeumként működik, ottjártunkkor nem volt nyitva.

A kastély a 13. században épült, a sóbányászattal foglalkozó 'vállalat' az akkori Európa egyik legnagyobbja volt. A kastély ellátta a sóbányászok mindenféle igényeit: volt itt egy bíróság, egy közkonyha és kápolna is. Itt kapták meg a szerszámokat, valamint a világításhoz használt faggyút.

A toronyból, ami a ma álló épülettől kicsit odébb található, szólították munkába egykor a bányászokat.

Közvetlenül kastély mögött található a Szent Kelemen templom, Wieliczka legfontosabb temploma. Főként a sóbányászattal kapcsolatba hozható szentek ábrázolásai díszítik a templomot. Szent Kingán kívül a bányászok különösen tisztelik Páduai Szent Antalt, Szent Kelement és Szent Barbarát. Kingáról már írtunk korábban, ő a sóbányászok védőszentje, Páduai Szent Antal és Szent Barbara pedig a bányászoké általánosságban. Szent Kelemen, egy első században élt pápa, a templom névadója, úgy tűnik, csak közvetetten kapcsolódik a bányászokhoz, hiszen ő a kovácsok és fémmunkások védőszentje, akiknek a magas színvonalú munkája nyilvánvalóan elengedhetetlen a hatékony bányászathoz is.

A vasúti megállóhoz tartó séta közben még készítettünk egy képet Wieliczka városházáról.

A délután második felében Krakkó főterétől északabbra néztünk meg pár látnivalót. Itt áll a Juliusz Słowacki Színház, egy csodálatos neoreneszánsz-eklektikus épület. A 19. század végéről származik és a tervezésénél Európa legszebb színházait használták fel mintaként.

A mellette álló szép épület a színház egykori gépháza, innen látták el energiával a színházat. Elég  jól álcázták, egy neoreneszánsz-szecessziós külsőt kölcsönöztek neki. Amikor húsz évvel később a színházat rákapcsolták a városi áramellátásra, felszabadult az egykori gépház. Egy ideig bolt volt benne, majd később színházteremmé alakították át; a mellette álló épület kisszínpadaként működik.

A színháztól látható egy kicsi, de nagyon szép templom. Ez a Szent Kereszt templom (Roman Catholic Parish of the Holy Cross). A 14. századból való és a város legtisztábban gótikus temploma. Állítólag amikor a színházat építették, ezt a templomot is le tervezték bontani, mint néhány más épületet a környéken. Jan Matejko kiállt a megvédése mellett, történet szerint bement a templomba és azt mondta, hogy nem mozdul innen, még akkor sem, ha közben a feje felett elkezdik lebontani. Végül sikerrel járt és a templom megmaradt.

Korábban emlegettük, hogy az óvárost városfal vette körbe, amit elbontottak. Az északi részen azonban megmaradt a védelmi rendszer részét képező Barbakán, azaz az egykori városfal megerősített, őrtornyokkal védett kapuzata. A városba vezető bejáratot, a Flórián-kaput erősítették meg vele, eredetileg az Oszmán török támadástól való félelem miatt. A Barbakán falai több, mint három méter vastagok és az épületet vizesárok is körbevette. Ma a Krakkói Történeti Múzeumhoz tartozik és a város védelmi rendszerével kapcsolatos kiállítás látható benne.

Az emlegetett Flórián-kapu itt van pár méterre a Barbakántól. Kb. kétszáz évvel korábban épült, mint az, valószínűleg a 14. század elején. Ez az egyetlen eredeti megmaradt középkori városkapu Krakkóban. Az egyik oldalán az első lengyel dinasztia, a Piast ház címere látható, a belső oldalon pedig a tüzek ellen védő Szent Flórián. Innen a kaputól indult dél felé a már emlegetett Királyi út, át a főtéren egészen fel a várba. Innen a főtérig számos úri palota szegélyezi az utcát.

Egy közeli étteremben ettünk többféle pirogot, káposztás, gombás, húsos, krumplis és túrós töltelékekkel. Nem mindegyik típus ízlett annyira, de érdemes volt megkóstolni.

A kapuhoz közeli templom a Krisztus Színeváltozása templom. Ez is a krakkói barokk templomok listáját bővíti, a 18. században épült a piarista rend templomaként.

 

A mellette álló épületek szintén a piaristáké voltak, kollégiumként használták őket. Az egyiket a 19. század végén megvette Władysław Czartoryski, az egyik legbefolyásosabb nemesi családnak számító Czartoryski-család hercege és felújította. Ő és az ősei műgyűjtők voltak és egy saját gyűjteményt hoztak létre. A gyűjtemény számos helyszínen megfordult, mielőtt végleges helyet talált Krakkóban a felújított épületekben. Így hozták létre a Czartoryski Múzeumot, ami Lengyelország egyik legelső múzeuma volt. A múzeum ottjártunk idején sokéves felújítás alatt volt, nem volt látogatható.

Már kezdett sötétedni, de még két templomot megnéztünk, legalább kívülről. Az egyik a Páli Szent Vince templom, ami neogótikus stílusú, a másik pedig a Keresztelő Szent János és János evangélista templom, ami pedig barokk.

4. nap

Ezen a napon elsősorban a történelmi zsidó negyed meglátogatását terveztük, de először az ezzel határos, a Visztulán túli városrészbe (Podgórze, annak is a nyugati, történelmi része) mentünk el, mivel itt is van látnivaló, ami miatt megéri eddig eljönni. Amikor arra jártunk, még elég korán volt, emiatt nem sok ember mászkált erre, a városrész még félig aludt.

A díszes, neogótikus Szent József templomot a 20. század elején építették. A homlokzatát a város egyik legszebbjének tartják, szobrok, vízköpők díszítik. A tornya 80 méter magas.

Bementünk egy útbaeső bar mleczny-be koraebédelni. Babgulyást és bigost ettünk, utóbbi Lengyelország nemzeti étele, a székelykáposztához hasonló, de attól azért egyértelműen megkülönböztethető, nagyon finom étel.

Az Irgalmas Betegápoló rend temploma volt a következő megállónk. Ez eredetileg egy másik rend, a trinitáriusok számára épült, majd a történelmi-hatalmi változások folyamán került az irgalmasrendhez. A homlokzata állítólag különleges, mert már akkor is nagyon szűk volt az utca, ahová tervezték, ezért figyelembe vették, hogy mindig csak közelről lehet majd rálátni. Ez nem tudom, hogy miben nyilvánul meg; előtte állva nem tűnt fel semmi, de lehet, hogy pont ez volt a lényeg.

A keresztutcában látható a díszes kórházépület (Brothers Hospitallers Hospital), ahol az irgalmasok végzik a betegápolást.

Ezután egy kis séta következett, amíg eljutottunk a Corpus Christi bazilikához. Ez szintén egy gótikus-barokk kevert stílusú templom. A díszes főoltár az egyik legszebb dísze; a másik érdekessége pedig, hogy a szószék egy hajóalakot formáz. Ebben a templomban található a város legnagyobb orgonája, majdnem hatezer sípból áll. Mivel a két része egymástól viszonylag távol van a templomon belül, visszhangszerű zenét is tudnak játszani rajta, ami igazán egyedivé teszi.

Ahol jártunk, már a Kazimierz városrész volt, a történelmi zsidó negyed. A városrészt (akkor még külön város volt) Nagy Kázmér király alapította és nevezte el magáról. Itt lengyelek és zsidók évszázadokon ált éltek egymás mellett békében és vallásszabadságban. A második világháború alatt a zsidókat kitelepítették, és a szomszédos Podgórzeben alakítottak ki gettót. Kazimierz a sajnálatos történelmi események hatására kiürült, a háború után az új hatalom pedig nem igazán foglakozott a városrésszel. A rendszerváltás környékén elkezdték újraéleszteni a kiveszett zsidó kultúrát: fesztiválokat szerveztek, számos épületet restauráltak, ebbe a kultúrába illeszkedő éttermek, boltok, könyvesboltok nyíltak. Arra is van példa, hogy Amerikából, vagy Izraelből költöztek ide. Mára egy stabil, növekvő méretű zsidó közösség él a kerületben.

Miért is ne, persze elfeledkeztünk arról, hogy ne szombaton sétáljunk a zsidó negyedben. Emiatt belülről viszonylag kevés épületet volt alkalmunk megnézni, viszont annál többször láttuk a zsinagógákba igyekvőket. Nagy, sok esetben külföldről jött zsidó csoportok igyekeztek a zsinagógákba szépen kiöltözve.

Az első zsinagóga, amit láttunk, a Tempel zsinagóga volt. Ezt a 19. század végén építették és jellegzetes a keleties, mór stílusa. Zsinagógaként is működik időnként, de főleg koncerteket tartanak benne.

A Régi zsinagóga (Old Synagogue; Synagoga Stara) az ország legrégebbi, máig álló zsinagógája (a középkor vége felé épült) és a háború előttig a legfontosabb volt.

 

Az egykori városháza épülete elkezdett tönkremenni, amikor az 1800-as évek elején a várost Krakkó városrészévé nyilvánították. Ekkor a helyi zsidó közösség a most látható neoreneszánsz stílusban felújíttatta és iskolát működtettek benne.  A második világháború utántól múzeumként működik az épület, itt található a Krakkói Etnográfiai Múzeum.

Innen az egyik leghíresebb lengyel szentélyhez, a Skalka (azaz "kicsi szikla"; magyarul Sziklatemplomnak szokták hívni) templomhoz sétáltunk. Ennek teljes neve a Mihány arkangyal és Szent Szaniszló mártírpüspök templom (Saint Michael the Archangel and Saint Stanislaus the Bishop and Martyr Basilica), de mivel a 15. század óta a Pálos rend birtokában van, ezért a Pálosrendiek temploma néven is ismert. Azon a helyen áll, ahol állítólag a már említett Szent Szaniszlót megölték. Ez II. Boleszláv király parancsára történt, vagy saját kezűleg ő ölte meg a minden bizonnyal a király ellenzékével szimpatizáló püspököt. Nem véletlenül ragasztották rá a Kegyetlen Boleszláv nevet (bár ettől függetlenül az egyik legfontosabb Piast uralkodónak tartják). Állítólag a későbbi lengyel királyok a koronázásuk előtt elzarándokoltak a templomba, mintegy vezekelve az elődjük által elkövetett bűnért.

A most látható 18. századi barokk templom már legalább a negyedik a helyen. Az altemplomban számos híres lengyel művész végső nyughelye van; ez az altemplom a waweli katedrális után a második legfontosabb nemzeti panteon.

Nem csak maga a templom  érdekes, hanem a körülötte lévő látnivalók is. A bejárat mellett áll a Szent Szaniszló kút, amelyből a zarándokok szoktak inni, hiszen a víznek csodálatos gyógyító hatást tulajdonítanak. A kutat a szent 17. századi szobra díszíti.

A pálosok a kút mögött egy szoborsort építettek egy külső oltárral.  Az oltár a Három Évezred oltára, körülötte hét fontos történelmi személy szobra áll. Ezek között megtaláljuk Jadwigát, eredeti nevén Hedviget, Nagy Lajos király lányát, aki Lengyelország uralkodója volt a 14. század második felében. Mivel fontos szerepe volt a keresztény hit terjesztésében, támogatta a teológiai oktatást és kórházat is alapított, halála után nem sokkal már szentként kezdték tisztelni és a szentekkel együtt ábrázolták. A „hivatalos” szentté avatása azonban csak 1997-ben történt.

A Skalka templom és környezetének bejárása után visszaindultunk az óváros közepe felé. A Wawel mellett álló Szent Pál megtérése templom volt a következő állomásunk. A belül látható, az apostolokat ábrázoló szobrokon kívül érdekes még a templom fekete mészkőből épült főoltára.

Most nem a Grodzka utcán, hanem az azzal párhuzamos, szintén híres Kanonicza utcán közelítettünk a főtér felé. Az utcán sok eredeti gótikus, de főként reneszánsz és barokk épület maradt meg, ezért csak céltalanul sétálgatni is érdemes erre.

Ismét elsétáltunk a már említett Szent András, illetve a Szent Péter és Pál templomok előtt. Ezek együtt egy kisebb teret szegélyeznek, amit a templomokon kívül szép épületek vesznek körül. A tér neve Mária Magdolna tér, de ez a név csak egy maradvány; egy neki szentelt templom állt itt, egészen a 19. század elejéig. Többször újraépítették az templomot, amikor korábban leégett néhányszor, de a világháború után nem kezdték újra, hanem az elpusztult templom helyén egy közteret hoztak létre. A tér kövein kivehető az egykori templom alapjainak körvonala.

A tér közepén álló szobor Piotr Skarga-t ábrázolja, aki egy jezsuita pap, lelkész és hitszónok, az ellenreformáció alakja volt. A szobor állítása nagyon ellentmondásos. Állítólag ő alapította Lengyelország első jótékonysági szervezetét, az Irgalmasság Testvériségét. Ez a szervezett állítatta a szobrot az ő emlékére, mégpedig azért itt, mert a szemközt álló Szent Péter és Pál templomban van eltemetve. Csakhogy a szobor állítását nem engedélyeztették megfelelő módon. A másik probléma, hogy nem pályáztatták meg a művet, az eredmény pedig sokak szerint olyan, mintha az alak éppen le akarná vetni magát az oszlopról, amin áll. Állítólag elnyerte a „Krakkó legrosszabb építészeti alkotása” megtisztelő címet is. A dolgot úgy oldották meg, hogy megegyeztek, hogy a szobrot majd egyszer átteszik egy környékbeli ház belső udvarára. Csakhogy a majd egyszer akkor lesz, amikor a teret legközelebb felújítják, tehát a szobor még mindig ott van. Szerintem egyébként nem olyan súlyos a dolog, mint ahogy a történet mondja.

A Kanonicza utcán keresztül ismét eljutottunk a főtérre, ezúttal világosban.

Bár az idő kicsit borult volt és csepegett az eső, a környező házak megtekintésre javasolt freskói jobban látszottak, mint az előző alkalommal, amikor este voltunk itt.

A főtéren a Posztócsarnok előtt álló szobor az Adam Mickiewicz emlékmű. Ő a legnagyobb lengyel romantikus költő volt a 19. században. A költészet mellett erős szerepet vállalt a politikába; hiszen a felosztás korszakában született, az orosz területeken; sokat tett a függetlenségért. A szobor talapzatán látható a Szülőföld, a Tudomány, a Bátorság és a Költészet allegóriájának szobrai. A szobor elpusztult a második világháború alatt, amikor a németek elfoglalták Lengyelországot. Csodával határos módon a szobor alakjait megtalálták Hamburgban egy fémhulladéktelepen, és a darabok alapján sikerült az eredeti kinézetet visszaállítani a háború után.

A téren álló torony a Városháza tornya, 70 méter magas, és érdekessége, hogy legalább 50 centivel eltér a pontosan függőlegestől, mert egy hatalmas vihar elferdítette még az 1700-as évek legelején. A torony teste gótikus; a tetejét egy villámcsapás elpusztította, ekkor barokk csúccsal pótolták, ezért egy kicsit hibrid. Eredetileg egyébként börtönnek, sőt kínzókamrának használták az alagsori részét. Nem véletlenül hívják a városháza tornyának, mert tényleg az volt, maga a városháza azonban nem élte túl az időket. Lengyelország felosztása idején rombolták le; állítólag a torony azért maradhatott meg, mert a krakkóiak nagyon ellenkeztek az épület teljes elpusztítása ellen.

A Mária templom mellett elsétálva a főtér sarkánál található a Szent Borbála templom. Itt szónokolt a fentebb említett Piotr Skarga, miután a templom a jezsuiták tulajdonába került. A templom egyik kápolnájában őriznek egy Mária-képet, amely állítólag csodatévő.

5. nap - hazaút

Az utolsó krakkói napunk reggelén kijelentkeztünk a hotelből és indultunk haza. Szerencsére a buszpályaudvaron találtunk egy Olimp éttermet (az a lánc, ahol első este ettünk) és indulás előtt még ebédeltünk egy jót. Útközben a buszból kinézegetve élveztük a zöldülő termőföldek és háttérben a havas hegyek látványát.