Mivel már az év első felében elfogyasztottuk a szabadságainkat az év végi kötelező napokon kívül, így olyan repülőjegyeket kerestünk, amelyek hétvégére szólnak, és persze minél olcsóbbak. Berlin után Brüsszel volt a következő olyan város, ahová sikerült tízezer forint alatti oda-vissza jegyet találnunk.

A brüsszeli utunk előtt szokás szerint vacsoráztunk a reptéri Mastercard váróban. Mivel változtak a belépési szabályok (a Wizzair kártya, amellyel nagyon sok utas rendelkezik, már csak évi egy ingyenes belépésre jogosít), nem volt sok ember és nem volt teljesen kifosztva a váró ételkészlete. Most először mindketten azt is kihasználtuk, hogy vannak piák is, ittunk is egy finom Baileys-t. A váróban a kijelzőn láttuk, hogy késik a repülő kb. 20 percet, de sajnos ez később még többre növekedett. Már a kapunál is elég sokat vártunk pluszban, aztán kisétálhattunk a reptér kültéri bádogfolyosós részére, onnan egy hangárszerű váróba, ahol szerencsére sikerült elcsípnünk a kevés ülőhelyek közül kettőt, hiszen a várakozás nagy része még csak itt kezdődött.

Természetesen nem egymás mellé szólt a jegyünk; Dia egy Brüsszelben lakó magyar hölgy mellé került, akivel elkezdett kicsit beszélgetni. Mire mindenki elhelyezkedett és indulásra kész volt a repülő, kiderült, hogy a mellettem lévő hely szabad, sőt, egy teljes sor is a másik oldalon, így egymás mellé tudtunk ülni. Az érkezéskor a reptéren (South Charleroi reptér) várni kényszerültünk a városba menő transzferbuszra, mert bár elértük az előzőt és a jegyet is megvettük online előre, hely már nem volt rajta. Egyébként jól szervezetten, sorakozva kell várakozni, csak annyi utast engednek felszállni, amennyi ülőhely van a buszon. A vártnál kicsit rövidebb buszozás (kb. 50 perc) után a belvárosba értünk, a buszmegállótól pedig már csak tíz percet kellett sétálnunk a szállásunkhoz. A reptéri busszal csak az a baj, hogy drága, valójában többe került a transzfer (kb. 28 EUR/fő oda-vissza), mint a repülőjegy.

Nagyon nehéz volt szállást találni, a neten keresgélve mindegyik hostelnél az volt az értékelésekben, hogy iszonyat kosz van, még az ágyneműket sem cserélik és ágyipoloska is gyakran szerepelt a leírásokban, így egy brüsszeli árakhoz képest olcsó szállodában foglaltunk 3 éjszakára. Még így is ez volt a legdrágább szállásunk az eddigi utazásaink során.

Amikor bejelentkeztünk az Hotel des deux gares-ba, azonnal fizetnünk kellett, de a legnagyobb furcsaság az volt, hogy annyit mondott a portás, hogy kész vagyunk, de nem mutatta, hogy merre induljunk. Egy kis pislogás után elmondta, hogy a lépcsőn fel és onnan merre.

A szoba eléggé tetszett és szerencsére tiszta volt, de másnap reggel nem volt meleg víz a zuhanyzóban. Lementem megkérdezni, a portás pedig azt mondta, hogy ez reggel hatkor normális. De ekkor már hét óra volt. Szóval alapesetben a melegítést hattól kezdik, de most valami elromlott; tudtak róla és elvileg úton volt a szerelő. A lényeg, hogy kicsit később már működött.

Brüsszeli hétvégénkre főként múzemlátogatást terveztünk, mégpedig a Brüsszel kártya birtokában. Ez a kártya rengeteg múzeumba ingyenes belépésre jogosít. Nekünk éppen megérte megvenni, de érzésem szerint annak, aki nem direkt múzemlátogatást csinál nyitástól zárásig, annak nem feltétlenül térül meg, ezért érdemes előre számolgatni (vagy nem foglalkozni 10-20 euró veszteséggel...). Sajnos a legtöbb múzeum reggel tíz órakor nyit és este hatkor zár. A templomokba általában nincsen belépő, ami nagyon jó, hiszen csodálatos élményeket kapunk, ingyen.

A Brüsszel kártyához járó helyi közlekedési bérletet a megállókban lévő automaták egyikéből kellett felvennünk. Az automatákon nem érintős kijelző van, hanem csak egy gomb, így elsőre nem értettük, hogy mit kell csinálni velük, de aztán egy idő után rájöttünk, hogy a gomb nem csak nyomógomb, hanem tekerhető is, így lehet a menüpontok közül válogatni.

Egy kis metrózás után a Parlament előtt sétáltunk el a székesegyház felé menet. A Parlament és a Királyi Színház épületei kevésbé látványosak.

A Szent Mihály és Szent Gudula 13. századi, gótikus székesegyház azonban annál inkább.

Már messziről látszanak a kicsit furcsa, bástyaszerű tornyai, ami egyedi, nagy, ilyet nem láttunk még.

A templomot hatalmas rózsaablakok díszítik és az épületbelső is gazdagon dekorált.

Az orgona az oldalfalra van rögzítve, kicsit olyan, mintha a levegőben lenne, sőt, néhány külön darabban van, a részei szeparáltan, kis távolságra vannak egymástól.

Furcsa volt, hogy egy csomó taláros, tányérsapkás fiatal volt a templom körül és ott csináltak a családjukkal közös fotókat. A templomban láttunk egy szórólapot, hogy végzős orvostanhallgatók avatása volt. Amikor kezdett kiürülni a templom és kicsit jobban szét tudtunk nézni, egy sötét bőrű férfi állt a templom közepén szép afrikai stílusú hosszú ruhában. Először csak simán látogatónak tűnt, aztán felvett egy stólát, kiderült, hogy ő a pap és a ruhája nem is afrikai népviselet, hanem reverenda.

A templomtól néhány sarokra van a 19. századi elegáns olasz neo-reneszánsz bevásárlóárkád (Galeries Royales Saint Hubert), ami nagyon szuperül, ízlésesen berendezett boltokkal van tele. Mivel még elég korán ideértünk, minden zárva volt, csak néhány kirakatot rendezgettek, vagy takarítottak a boltban, ezért látogatók sem nagyon voltak. A csokis és más, dísztárgyakat árusító boltok kirakatai gyönyörűek, élmény volt itt nézelődni. Ez egy olyan hely, ahol tényleg látványosságnak tekinthetők a boltok.

Ezután elsétáltunk a Pisilő kislány szobrához. Ez lényegesen később készült, mint a fiú párja, ennek megfelelően eredetiben látható, emiatt viszont éjszakára rácsokkal védik. Még mi is zárva találtuk reggel. Számunkra úgy tűnt, hogy nem valami szép az arca, és rendellenes pózban végzi a dolgát. Állítólag a szobor célja, hogy az általa okozott derű mellett emlékeztessen arra, hogy sok embernek vannak fájdalmai és sokaknak segítségre van szüksége.

A főteret (Nagy Piacteret) háromszáz éves céhházak veszik körül, és itt áll a Városháza is, egy csodásan díszített épület, kicsit olyan, mint egy katedrális. A teret körbevevő épületek nagyon szépek, de van egy aranyozott is, az egy kicsit fura, kevesebb aranyozással talán jobban nézne ki. Összességében az épületek nagyon jól illenek egymáshoz, egységes képet mutat a piactér. Ottjártunkkor éppen folklór napok zajlottak, ami miatt különböző standok voltak felállítva a téren.

A főtéren zajló folklór napokhoz kapcsolódott a Pisilő kisfiú szobrának aktuális öltözete is, amikor először láttuk, akkor asztúriai pásztornak volt öltöztetve. A szobor egyértelműen a város egyik jellegzetessége, amely előtt szinte mindig található egy kisebb-nagyobb turistatömeg. Sokak szerint nem olyan jelentős, mint amennyire hypeolják; először én is azt hittem, hogy csak indokolatlanul, a vizelés miatt közkedvelt szobor, de tévedtem, mivel tényleg nagy arc, tesz a világra, még ha nem is a nagy, hanem a kis dolgával és az arckifejezése is kellően flegma ehhez.

A brüsszeliek számára állítólag a humort és a független gondolkodást jelenti. Néhány különleges ünnepen hordóra kapcsolják, és sör folyik a csőből. A szobrot egy csomó legenda övezi, de az igaz története is nagyon kalandos, többszöri lopásokkal, eltűnésekkel tarkított, sőt még XV. Lajos lovagkeresztjét is megkapta. A kiállított szobor egy 20. századi másolat, az eredetit biztonsági okokból a Brüsszeli Városi Múzeumban őrzik, a majdnem ezer különböző ruhájával együtt, amelyeket időről időre cserélnek a szobron.  A múzeum a szobortól nem messze van, nekünk ki kellett hagynunk idő hiányában, mert más látnivalók jobban érdekeltek.

A főteret a szoborral összekötő utcán rengeteg gofrisütöde van, amelyek nagyon csábítják a turistákat, sőt ezeken és csokiboltokon kívül nem is nagyon van más. Nehéz ellenállni a számtalan kombinációban díszített, nagyon finom, de sajnos nagyon drága gofriknak és waffeleknek, de még nehezebb megenni műanyagkanállal, miután megkapjuk egy vékony papírtálcán. A gofri és a waffel között nem igazán tudtuk meg a valós különbséget (alapanyagokat tekintve), de a waffel könnyebb tésztából van, ropogósabb és mélyebb rajta a rácsozat. Mindegy, mindkettő finom. Sőt, a blogírás közben annyira megkívántuk a gofrit, hogy rögtön nekiálltunk sütni. Ezért lett kész a poszt egy nappal később.

Szintén ezen az utcán van a Choco Story múzeum, egy érdekes és igényes múzeum. Mint a neve is utal rá, a látogatás közben néhány elképzelt, a kakaóval dolgozó elmesélő szemszögéből, sztorisan mesélik el, hogy hogyan lesz a kakaóbabból csoki. A múzeum az azték kakaókészítéssel és az ehhez szükséges eszközökkel ismertet meg először. Itt olyan edényekkel, eszközökkel találkoztunk, amilyeneket még nem láttunk.

A csokikészítés élő demonstrációk során látható, az alkotóelemek külön láthatók és szagolhatók, és az élményben való elmerülést egy látványos vetítés is segíti. A látogatás végén kóstolhatunk tej-, ét- és fehércsokit, miközben a különböző összetevők arányát tanulmányozzuk látványos grafikonokon. A kijárat felé vezető folyosó hatalmas, csokiból készült állat- és mesefigurákkal van tele, valamint régi, postaládaszerű csokiautomaták vannak kiállítva. A látogatás természetesen egy csokikkal tele boltban végződik.

A városban lakó hölgytől a repülőn kapott információk alapján próbáltunk halsütő helyet keresni, hogy ott ebédeljünk, de nem sikerült halsütőt találni. Csigát, kagylót bezzeg találni.

A séta közben láttuk, hogy az egyik krumplisütős gyorsétterem neve Manneken frites, és a logója egy pisilő sült krumpli… A tőzsde épülete mellett vásároltunk sült krumplit és kisütött nemtudommit. Nem voltak valami finomak, de legalább nagyon forrók, emiatt jó ideig tartott, amíg meg bírtuk enni. Mivel utcai padok nincsenek errefelé, ezért egy kapualjban voltunk kénytelenek leülni és ott elfogyasztani. Ha ilyen a híres belga sültkrumpli, akkor az elég gáz, mert nem valami gasztronómiai csúcs...

Az ebéd után átsétáltunk a Sablon városrészbe. Ez a városrész önmagában is nagyon hangulatos, egyszerűen csak itt sétálgatni is nagyon jó élmény.

A sabloni Miasszonyunk templom (Notre-Dame du Sablon/Onze-Lieve-Vrouw ten Zavel) egy gyönyörű 15. századi gótikus templom, benne későbbi barokk szobrokkal és szószékkel. A templom előtt egy kis piros autó állt, és násznép, akik a menyasszony érkezésére vártak. A templomban hatalmas égbetörő falakat találunk, nagy ablakokkal, ahogy az gótikus templomoknál lenni szokott.

Az út túloldalán vagy egy kicsi, részben zárt tér, a Petit Sablon tér, egy nyugodt kis sziget, szobrokkal és szökőkúttal, rálátással a templomra.

A közelben található Királyi Szépművészeti múzeum  meglátogatása volt a következő programpontunk. Ez egy hatalmas, a művészetkedvelők számára kihagyhatatlan látványosság, világhírű mesterművekkel. Három különböző gyűjteményt nézhetünk meg a múzeumban, a Magritte Múzeumot, a Századvég Múzeumot (Musée Fin-de-Siècle) és a Régi Mesterek Múzeumát (Musée Oldmasters). Ez utóbbitól  nem voltunk elámulva, mert a „kép közepén pucéran fetrengő nő, körülötte bámuló férfiak és repkedő angyalkák” típusú képek nem tartoznak a kedvenceink közé. Azért volt néhány festmény, ami nagyon tetszett, főként Rubens, Van Dyke és Rembrandt munkái.

A Magritte múzeumot kihagytuk, mert bár sokak kedvence, mi egy gyors rákeresés után azonnal láttuk, hogy nekünk túlságosan elborultnak tűnik. A Századvég Múzeumnak adtunk egy esélyt, ez tetszett, de főként nem a festmények, hanem a szobrok és a szecessziós dekorációs elemek (vázák, ékszerek, gyertyatartók stb.) és bútorok, valamint Mucha néhány litográfiája (csak az évszakok sorozat, sajnos több nem, pedig a Mucha képeket bármilyen mennyiségben szívesen vesszük). Mindkét múzeumban kb. egy-egy órát töltöttünk.

A Századvég múzeumban láttunk életünkben először olyan liftet, amiben ülőhelyek vannak.

Egy rövid sétára található a múzeumtól a Királyi palota, amely a Brüsszel Park másik oldalán áll, pontosan a parlament épületével szemben (ahol reggel kezdtük a napunkat). A két épület együtt a belga államformát, az alkotmányos monarchiát is szimbolizálja. Bár a királyi család nem lakik itt (egy másik palotában laknak, Brüsszel északnyugati részén),  hanem fogadásokra meg egyéb ceremóniákra használják, csak az év egy rövid szakaszában, nyár második felében látogatható, emiatt csak kívülről tudtuk megnézni. A neoklasszicista homlokzat jól néz ki, de nincs benne semmi különleges, bár nagyobb, mint a híresebb Buckingham palotáé.

A Place Royale/Koningsplein egyik oldalán áll a neoklasszikus Saint-Jacques-sur-Coudenberg templom, amely elsőre, sőt még másodikra is inkább valamilyen múzeumnak, esetleg kormányzati épületnek tűnik, bár a torony azért árulkodó. A tér közepén Bouillon Gottfried, egy flamand lovag, az első keresztes hadjárat vezetőjének szobra áll.

A Mini Európához metróval utaztunk ki a város északi részére. Kezdjük azzal, hogy a neve ellenére valójában inkább Mini Európai Unió, mint Mini Európa, mert főként az EU alapító országaiból találhatók látványosságok, a később csatlakozó országokból általában egy-egy, nem EU-tagállamokból pedig talán egy sem volt. Az egyes országok híres épületei lekicsinyített méretben találhatók meg szabad térben.

A parkban a megfelelő épületek közelében van néhány szobor, akiknek a látogatók kölcsönözhetik az arcát. Nem is tudom, melyikben mutatok jobban.

Nagyon sajnáltuk, hogy a magyar Parlament épülete nincs itt, a hozzánk közvetlenül kapcsolódó egyetlen épület a Széchenyi fürdő mása. Ettől függetlenül nagyon élveztük, azért is, mert melegen tűzött a szeptember végi nap. A jegyhez kapott információs brosúra elég jól használható volt, de sajnos az egyes épületek funkcióit nem mutatta be.
 

A Mini Európa közelében van az Atomium, amely elsőre nem tűnik valami szépnek, élőben, közelebbről megnézve meg még kevésbé. Mindegy, csináltunk képet, szelfit is, mert mégiscsak a város egyik legismertebb szimbóluma, de nem látogattuk meg közelebbről. Az 1958-as brüsszeli világkiállításra épült, a vasrács atomjainak elhelyezkedését mutatja. Eredetileg csak időlegesre tervezték, de aztán végül a népszerűsége miatt meghagyták. Ma kiállítótermek vannak benne, és a felső golyóban egy étterem.

A belváros környékére visszatérve a Mont des Arts épületei körül sétáltunk. Középen van egy nagy közpark, amelyet a Belga Királyi Könyvtár és a Nemzeti Levéltár épületei vesznek körbe. A legjobb azonban a kilátás a városra és a Hangszermúzeum Art Nouveau épülete a tér sarkán. Időbeosztásunk miatt ezt a múzeumot is kihagyni kényszerültünk, de aki ráér, annak érdemes benéznie, hiszem több, mint nyolcezer hangszerük van, ezek közül kb. kétszáznak a hangját meg is hallgathatjuk.

A téren egy amerikai indián(nak tűnő) zenész játszott valamilyen sípszerű fúvós hangszeren, a körülötte lévő dekorációt pedig két alpakaszobor alkotta. Közelebbről megnézve feltűnt, hogy dísztárgyakat is árult.

A szállás felé menet még útba ejtettük a főteret. Kivilágítva is nagyon jól néz ki, sőt, a fényekben az aranyozott ház is nagyon jól mutat.

Itt láttunk egy pasit, akin félreérthetetlen jelmez volt. A srác feladata az volt, hogy lányokkal fotózkodjon; gondolom, legénybúcsú lehetett, mert vele voltak a haverok is. Ferde a kép, de a lényeg egyenesen áll. 

Az úton hazafelé láttuk a pisilő nagyfiút is. A kisfiú párjával szemben ez nem egy szobor, hanem egy tirpák gyalogos volt, aki a teljesen betonozott, nyílt utcán végezte a dolgát.

A másnap reggelt a Jubileumparkban (Jubelpark, Parque de Cinqatenaure) kezdtük. A parkban lévő központi épület Belgium függetlenségének ötvenedik évfordulójára épült.

A terv az volt, hogy mivel a Hadtörténeti múzeum fél órával korábban nyit, mint az Art & History múzeum, ezért legalább benézünk, legfeljebb csak a hangárt és a központi kapu tetejéről való kilátást nézzük meg. Ehhez képest egész jól bejártuk a hatalmas épületet. A múzeum egyik legalaposabban és legmodernebben elkészített része a II. világháborúról szóló rész, ami önmagában felér egy múzeummal. Ezen kívül van egy belga hadtörténeti rész, ahol a gyarmatosítás korából való emlékeket nagyon érdekesnek találtuk, egy I. világháborús gyűjtemény, tankpark, egy egyedülálló tematikus orosz gyűjtemény és a híres hangár. A hangárban számos valódi repülő van kiállítva, vagy a tetőről kifüggesztve, ezen kívül egy-egy, a civil repüléssel és tengerészettel kapcsolatos tematikus saroknak is helyet ad. Nagyon tetszett a múzeum, különösen a hangár.

A múzeumból lehet felmenni az épület közepén lévő emlékmű mellé és onnan lenézni a városra. Ez szerintem nem a legjobb kilátópont a városban, de érdemes felmenni (a jegyár tartalmazza).

A tervezettnél lényegesen később, de az időt kicsit sem sajnálva sétáltunk át az épületkomplexum másik oldalára, a Művészeti és Történelmi Múzeumhoz (Art & History Múzeum, korábbi nevén Cinquantenaire Museum). Számomra nagyon izgalmas programnak ígérkezett és Diát sem kellett nagyon győzködni a program összeállításakor, hogy nézzük meg. Ezt nagyon jól tettük, hiszen túlzás nélkül az egyik kedvenc múzeumunk lett, amit valaha láttunk, nem győztük kapkodni a fejünket és ámulni a kiállított dolgokon. A kedvenceink a Kolumbusz előtti időkből származó amerikai tárgyak és egy Húsvét szigetekről származó szobor voltak. Mivel a világ egyik legnagyobb múzeumáról van szó, lehetetlen rövid idő alatt alaposan megnézni. Ha viszont valaki alaposan bele szeretne merülni, annak mindenképpen ajánlott az audioguide kölcsönzése, különben több résznél csalódhat, hiszen viszonylag kevés az angol felirat (hollandul és franciául ki vannak írva). Ez a múzeum egyetlen gyengesége.

Az épületek mellett sportfesztivál volt. Kihasználtuk, hogy voltak büfés standok, és itt ebédeltünk, majd egy kis buszozás és séta következett.

Az időbeosztással persze elcsúsztunk, hiszen az említett múzeumok hatalmasak, ezért a tervben lévő, de kissé távolabb eső Horta múzeum sajnos kiesett a programból, és a Természettudományi Múzeumot néztük meg (ahová érvényes a Brüsszel kártya, a másikba pedig nem). Ez a múzeum nem nagyon nagy, pedig előzetes információk szerint arra számítottunk. A legnagyobb érdekessége egy csordányi Iguanodon csontváz, illetve maga a lelőhely, egy bánya részlete, ahol a rengeteg leletet találták. Látható még több más dinoszaurusz faj csontváza, egy komplett evolúciós időskálát bemutató kiállítóterem, és egy Allosaurus, amiről kiderült, hogy új faj, ezért még tudományos neve sincsen.

Az Európai Parlament épülete, és benne az ülésterem is látogatható. Mi kívülről néztük meg az épületet, néhány fotót készítve, mert hétvégén zárva van (és egyébként sem fért volna a programba a látogatás).

Innen visszabuszoztunk a főtér környékére. Amikor másodszor jártunk a pisilő kisfiúnál, megint más ruhába volt öltöztetve.

A Szent Katalin templom (Eglise Sainte Catherine) gótikus összképébe beleszól a később ráépített, barokk harangtorony. Belülről nem tudtunk megnézni, de állítólag a festményeket érdemes megnézni.

 
Az utcán szembejött egy férfi egy pitbullal. A kutya tüsszentett egy nagyot, egy random járókelő pasas meg úgy megijedt tőle, hogy még ugrott is egyet.

Mindenképpen ki akartam próbálni a trappista sört. Többségük felső erjesztésű sör, trappista szerkezetesek főzik, és messze a legtöbb ilyen főzde Belgiumban van. Költség- és időhatékonysági okokból nem sörözni mentünk, hanem boltban vásároltam két palackkal, miután internetes leírások alapján választottam az ajánlottak közül. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben megszerettem a felső erjesztésű söröket, sőt kolostori sör típusút is ittam már, ami nagyon ízlett, ezek nem igazán (igazán nem) jöttek be. Az ízük sem, és amúgy is olyan erősek, mintha egy sima sörbe vodkát töltöttek volna (a sörsznobok most biztos utálnak, bocsi). Szóval vagy nagyon félrement az ajánlás, vagy tényleg nem szeretem a trappista sört.

De nem is a sörért, sőt nem is a csokiért mentünk, és nem is ezért lett Brüsszel az egyik kedvenc európai városunk, egyszerűen csak nagyon hangulatos a város, gyönyörűek a templomok és a sima utcai épületek is, és nagyon jók a múzeumok. Hétfőn egy korai hajnali busszal indultunk a repülőtérre, majd hazaérkezés után közvetlenül a munkahelyünkre mentünk.