1. nap - péntek

Hajnalban indult a gépünk, így buszok helyett taxival mentünk a reptérre. Az eddigi talán legfurább taxisofőrünk volt az, aki kivitt. Nem csak simán beszédes volt, és mindenféle közéleti témát felhozott, hanem azt is megosztotta velünk már az elején, hogy az engedélye már kétszer volt felfüggesztve, sőt, a jogsiját is elvették egyszer pár hónapra... Szuper felemelő és biztonságérzetet adó volt így utazni. De ez még semmi, később kiderült, hogy börtönben is volt egyszer...

A biztonsági ellenőrzésen ki kellett nyitnunk a táskát, mert valami gyanús volt. A rizskása volt az. Azt mondta a biztonsági ember, hogy ezt ki kell öntenie (pedig tömény, szilárd állagú volt). Gondoltuk, hogy inkább megesszük, de sajnos ebben a fázisban már nem lehetett visszakérni. Így kiöntötte, de kinyitva látta, hogy kivi meg alma darabok vannak rászeletelve, és közben meg is jegyezte, hogy "pedig milyen jól néz ki".

A Fiumicino reptérről többféleképpen lehet eljutni Rómába. Vannak buszok, van közvetlen vonat, aminek csak első osztályú kocsijai vannak, ezért roppant drága, és van normál vonat, ami viszont nem visz el a végállomásig, csak Trastevere városrészbe. Ez nekünk tökéletesen megfelelt, hiszen ezen a városrészen is meg akartunk nézni pár dolgot, ezért így terveztük, hogy azokkal kezdjük a programot.

Leszálltunk a vonatról, és rögtön a „ez nagyon ismerős hely” érzésünk lett. A megálló környéke teljesen úgy nézett ki, mint sok más olasz városban. Egy kis keresgélés, tanácstalanság után szereztünk vonaljegyeket, és hamarosan már a buszból néztük a várost pár megálló erejéig. Egészen addig, amíg elértük Róma folyóját, a Tevere-t. Innen sétával folytattuk.

Az első megállónk a Palazzo Farnesina volt, egy reneszánsz palota, amit az 1500-as évek elején építettek. Alapvetően a falakon látható freskók miatt érdekes; a nagy nevű Raffaello is festett a falaira. Mivel a felső emelete zárva van felújítás miatt, ezért viszonylag gyorsan megnéztük.

A szemközti oldalon van a Corsini Palota. Az eredeti épület talán még régebbi, mint a Palazzo Farnesina, de a mai késő barokk formáját a 18. század vége felé kapta, mielőtt Corsini bíboros ide költözött. Bementünk a belső kertbe, ami egy nyugodt, tágas, zöld füves terület, csak éppen padok nincsenek, ahova le lehetne ülni és élvezni a helyet. A kertben amúgy rengeteg papagáj volt; ezeket figyeltük, miközben rágcsáltunk egy kis mandulát tízóraira. 

Az épület ma már állami kézben van, és az olasz tudományos akadémiának van itt egy-két irodája. De a lényeg, amiért mi is jöttünk, az a Corsini galéria, ami a Nemzeti Antik Művészeti Galéria (Galleria Nazionale d'Arte Antica) egyik épülete. A gyűjteményben vallási és történelmi alkotások, valamint tájképek is vannak, és nagyrészt az említett Corsini bíboros gyűjtötte őket össze. Nem meglepő módon főleg olasz festészetet láthatunk, a 16.-18. századból. A leszármazottak a 19. század végén eladták a palotát az államnak, az egész gyűjteménnyel együtt. Maga a galéria azonban ugyan úgy néz ki, ahogy a korábbi tulajdonosok kialakították; azóta nem rendezték át.

Rómában, mint a római katolikus vallás talán legfontosabb városában rengeteg templom van; állítólag több, mint 900. Mindenesetre az igaz, hogy nem kell sokat menni, és előbb-utóbb mindenhol templomba botlunk. Így történt ez a Santa Maria alla Scala templomnál is, ahogy sétáltunk.

A Trastevere, azaz a „Tevere-n túli városrész” igazi mediterrán olasz hangulatot áraszt (bár sokan elkönyvelik koszos, mocskos, bűzös alja kerületnek). Szűk görbe utcák vannak, és éttermek, kávézók és kézműves boltok sokasága található itt.

A Trastevere-i Miasszonyunk Bazilika (Basilica di Santa Maria in Trastevere) a város egyik legrégebbi temploma. A 12. században építették át, de még így is megőrizte az ókeresztény elrendezését. A templom tele van aranyozással, csodálatos mozaikokkal. A főhajó oszlopai állítólag ókori római épületekből származnak.

Itt jegyezzük meg, hogy Rómában rengeteg bazilika van. A bazilika egy megtisztelő cím, amit a pápák adományozhatnak bizonyos templomoknak, például, ha azok különösen fontos történelmi vagy vallási jelentőségűek. Több, mint 1800 bazilika van a világon, ebből 66 Rómában; egy más városban sincs ennyi, sőt, ez önmagában több, mint a világ legtöbb országában lévő bazilikák száma.

Mivel eljött az ebédidő, kerestünk egy pizzázót, és vettünk pizzát. Először tanácstalanok voltunk, mert nem volt világos, mi mennyibe kerül. Voltak kiírva árak, de akkor még nem esett le, miről van szó. A pizzát nagyobb négyszögekben sütik, és kisebb négyszögekre vágva árulják. A lényeg, hogy a pizzát lemérik, és a táblán látható árak 100 grammra vannak megadva (ez egyébként sokszor másra is igaz Olaszországban a boltokban, hogy nem egy kilót írnak ki, hanem etto-t, azaz 100 grammra megadva).

A pizza iszonyú finom volt. Sétáltunk egy kicsit, és egy kút mellett a lépcsőn ülve ettünk meg, mert itt sem találtunk padot... (A közeli papír szelektív szemetes mellett lerakott tiszta kartondobozokból kiváló párnát csináltunk.)

Mivel gyorsan, kevesebb mint a tervezett idő fele alatt megnéztük a délelőttre tervezett látnivalókat, így sok időnk maradt; olyannyira, hogy beillesztettük a Capitolium Múzeumokat a programba. A Tevere partján sétáltunk arra.

Az egyik épületre azt hittük, hogy zsinagóga. Kiderült, hogy egyrészt tévedtük, mert valami szakmai szervezet székháza, másrészt viszont ráhibáztunk, mert a Nagy Zsinagóga is éppen erre van.

A Római Nagy Zsinagóga (Tempio Maggiore di Roma), a legnagyobb zsinagóga a városban. A 19. század második felében, amikor Olaszországot egyesítették, a zsidók állampolgárságot kaptak, és akkor építhették fel a korábbi pici helyére a mai épületet. Ez a zsinagóga volt, ahol II. János Pál pápa látogatást tett. Állítólag a kora keresztény idők óta, majdnem kétezer éve ez volt az első pápai látogatás egy zsinagógában. 

Nem sokkal a Capitolium dombra érés előtt egy nem tervezett látnivalóba botlottunk. Annyira nem tervezett, hogy eddig nem is hallottunk, vagy olvastunk róla, ami nagyon fura, mert elég jó látványosság. Ez a Marcellus-színház (Teatro di Marcello). Julius Caesar jelölte ki a helyét, Augustus építette fel, és az unokaöccséről nevezte el, akit Marcellusnak hívtak. A színházban elsősorban drámákat adtak elő, és zenés dalos előadásokat lehetett hallgatni. A középkorban erődítménnyé építették át, később lakócélra, és ma is lakások vannak a tetején.

A Capitolium dombon a múzeum előtt áll Marcus Aurelius híres lovasszobra, illetve annak a másolata, mert az eredeti a múzeumban van, zárt térben. A szobor azért maradt meg, mert a kora keresztény időkben azt hitték, hogy Nagy Konstantint ábrázolja (aki a keresztények számára kiemelt jelentőségű császár volt, hiszen hivatalosan engedélyezte a keresztény vallást).

A múzeum neve valójában többes számban van, tehát Capitolium Múzeumok. Ebben van ráció, hiszen két külön épületben kapott helyet. A két épület a Palazzo dei Conservatori és Palazzo Nuovo, nagyon hasonlóak, mivel a másodikat az első alapján építették, és a Michelangelo által tervezett Piazza Campidoglio két oldalán vannak. Az egyik legrégebbi múzeum a világon; már a 18. század elején megnyitották a nyilvánosság előtt.

A tér alatt átjáró a köti össze a két épületet a föld alatt. A föld alatti folyosó építése közben találtak néhány dolgot a földfelszín alatt, ezeket a folyosóról nyíló oldaljáratokon át lehet megnézni. Itt van a Tabularium, az ókori római levéltár épületének maradványa. Innen fenomenálisan jó kilátás van a Fórumra (de innen nem lehet odamenni, csak kinézni).

Az épületek a belsőépítészet és díszítések, berendezések miatt is nagyon érdekesek, a gyűjtemény pedig páratlan, tele szobrokkal (olyan világhírű szobrokat lehet látni, mint a Haldokló gallus, a Capitoliumi Vénusz és Romulus és Remus az anyafarkassal), domborművekkel, és van egy komplett képtár is.

Nem lett volna érdemes buszra szállni (bár a római tömegközlekedés elég hatékony), ezért egy negyedórás séta következett. Útba esett Traianus fóruma és Traianus piaca, ezek látványosak, de nem terveztük, hogy közelebbről bejárjuk őket. 

Erre van a Quirinial Palota is, amely jelenleg az olasz államfő rezidenciája, de korábban harminc pápa és négy király, valamint az előző 11 elnök rezidenciája is volt. Kiállításokat is szoktak benne rendezni, és maga a palota is látogatható, de csak előzetes bejelentkezéssel és olasz nyelvű vezetéssel.

A Palazzo Barberini egy hatalmas, 17. századi barokk palota. A Barberini család egy tagja megvett egy korábbi kisebb épületet itt. Aztán amikor VII. Orbán néven pápa lett, kibővíttette, ennek megfelelően a legelegánsabb villa lett akkoriban. Az épület tele van freskókkal és különböző díszítésekkel; maga az épület is ámulatba ejtő. Ez a már említett Nemzeti Antik Művészeti Galéria (Galleria Nazionale d'Arte Antica) másik épülete, és ennek megfelelően a két helyre lehet kombinált jegyet vásárolni, ami nagyon megéri. A gyűjtemény nagyon szuper; a 16.-17. századi művészek képei tetszettek legjobban.

 

A látogatás végén a múzeum kasszájánál ült egy cica, de láthatólag nem zavarta a személyzetet, szóval valószínűleg nem először járt itt :)

Érdekes módon Rómában az állami kézben lévő múzeumokba idegenvezetői igazolvány birtokában ingyen lehet bemenni, és a legtöbb esetben nincs munkavégzéshez kötve. Így az engedélyemmel csak az első nap 33 eurót spóroltunk; sőt, még egy eurót is találtam, az volt a borravaló :)

2. nap - szombat

A szállásunktól minden nap metróval mentünk be a városba. A szállásunknál lévő metróállomást színes mozaikok díszítették.

A Vittorio Emanuele megállóig mentünk. Ez nem különösebben érdekes, a felette található Piazza Vittorio Emanuele II viszont igen. Ez Róma legnagyobb tere, valójában egy zöld terület. A közepén egy ókori római kútépület romjai vannak a harmadik századból. A romok és a pálmafák miatt Santo Domingo jutott eszünkbe róla.

A Santa Maria Maggiore templomhoz mentünk először, amely a legnagyobb Máriának szentelt templom a városban. Ez egy major bazilika, Róma négy nagyon fontos templomának egyike, a Lateráni bazilika, a Szent Péter bazilika és a Szent Pál bazilika mellett. Mivel sok zarándok jár ide, különböző nyelveken lehetséges gyónni. Az egyik fülkén ott van felírva kis hazánk nyelve is.

A mérete is impozáns, egy hatalmas teret fed le a főhajó. A szentély felőli oldalon megszakad az oszlopcsarnok, ugyanis a két oldalra később oldalkápolnákat építettek. Ahogy a többi templom is, ez is bőven aranyozott. A legrégebbi díszei 5. századi mozaikok.

Állítólag Jézus bölcsőjének egy darabja van az oltár alatt; ennek egy külön szentélyrész van kialakítva. A kisbabákra való egyértelmű referencia miatt sokan gyermekáldásért imádkoznak itt.

A Palazzo Colonna Róma egyik kevésbé közismert látnivalója. Csak szombaton délelőtt van nyitva, de aki ekkor jár itt, mindenképpen nézze meg. Messze ez volt a legdrágább látványosság, de nem sajnáltuk az árát. Ez egy pazar főúri palota, ami egy ideig hivatalos pápai rezidencia is volt, amikor a Colonna család egyik tagját pápává választották (ő lett V. Márton pápa). Az elképesztően díszes termek tele vannak jobbnál jobb festményekkel, eredeti a bútorzat és sok szobában falikárpit is van.

A palotához tartozik egy külső kert, amibe az utca felett húzódó hidakon lehet átmenni. Ez felkúszik a dombra, ennélfogva a tetejéről nagyon jó kilátás nyílik a városra.

A kertből visszamentünk az épületbe, és megnéztük még azokat a részeket, amelyek csak a kibővített jeggyel látogathatók. Túlzásnak tűnhet, de ezek a részek talán még jobban tetszettek, mint az előbb látottak.

Az épülethez belső kert is tartozik, itt egy kicsit megpihentünk és élveztük a meleg tavaszi napsütést.

Egy pizzázóban vettünk még az előző napinál is finomabb pizzát, és az egyik templom lépcsőjén megettük.

Ez a templom a Minervai Szűz Mária templom volt (Basilica di Santa Maria Sopra Minerva); meg is néztük ebéd után. Leginkább arról híres, hogy itt van eltemetve Sienai Szent Katalin, aki Olaszország, sőt egész Európa egyik védőszentje (meg még sok másé is). A sír előtt viszonylag sokan imádkoztak.

A Loyolai Szent Ignác templom, mint a nevéből is sejthető, a jezsuita rend egyik legfontosabb temploma, hiszen Szent Ignácról, a rend alapítójáról van elnevezve. Ez a templom sok minden más mellett két freskó miatt híres. Az egyik a „kupola” freskó, ami valójában nem is kupola, mert nem maradt rá pénz, hanem egy optikai illúzió, ami a plafonra úgy van felfestve, hogy úgy nézzen ki, mintha egy kupolát látnánk alulról.

A másik pedig a hatalmas barokk mennyezetfreskó. Ez egyrészt azért érdekes, mert egy nagyon tehetséges jezsuita testvér festette, másrészt pedig a méretein túl a tartalmában is monumentális. A négy égtájat megtestesítő személyeket látjuk, majd jezsuita szenteket, a főalak pedig természetesen Szent Ignác. Tényleg nagyon jól néz ki a barokk mestermű. A templom közepén van egy hatalmas tükör, ami csak akkor tűnt fel, amikor észrevettük, hogy egy jó hosszú sor áll előtte. Azért állnak sorban a látogatók, hogy a tükörből fényképezhessék le a freskót egyben.

A Piazza Navona Róma barokk művészetének egyik legfontosabb emléke. Állítólag azért ilyen az alakja, mert egy ókori stadionból alakult ki. A mai épületek a tér körül ott állnak, ahol a nézőközönség lelátója volt. Aztán lekövezték, és tér lett belőle. Ezen a téren közösítették ki Luther Mártont, és itt égették el nyilvánosan a könyveit.

Az egyik oldalon a Brazil nagykövetség épülete áll, az egykori Palazzo Pamphili. A Pamphili család (írják Pamphilj-ként is, ami ugyan az; a szó végi betű hosszú i-t jelent) sarja, a későbbi X. Ince pápa építtette. X. Ince a teret az augusztusi hétvégéken komplett medencévé változtatta: az egész teret elárasztották a szökőkutak vizéből, hogy az emberek a vízben hűsölhessenek.

Az egyik legszebb épület a Szent Ágnes templom (Sant'Agnese in Agone), amit azon a helyen építettek fel, ahol állítólag a Szent Ágnes vértanúhalált halt a már említett ókori stadionban. A templom építtetése szintén X. Ince pápa nevéhez fűződik.
 

A tér legismertebb műemlékei a kutak. A legnagyobb a Fontana dei Quattro Fiumi, a Négy folyó szökőkútja, amelyen a világ négy nagy folyójának allegórikus szobrai láthatók, középre pedig egy ókori obeliszket építettek be. A kút szimbolikája és története elképesztően érdekes, egy teljes posztot lehetne írni róla. Csak két érdekesség: az obeliszk hieroglifái nem egyiptomiak, hanem a római korban vésték őket, és római császárokat dicsőítő szöveget takarnak.

A másik sztori pedig a kút tervezőjéről szó. Bernini ellenlábásai elérték a pápánál, hogy a szobrászt ne hívja meg a pályázatra. A pápa egyik rokona azonban rávette Berninit, hogy csináljon egy modellt, és elintézte, hogy a pápa palotájának egyik szobájába tegyék. Amikor X. Ince meglátta, azonnal tudta, hogy Berninire fogja bízni a kút elkészítését.

A Piazza Navonaról busszal indultunk a következő megállónk felé. Egy szakasz után láttuk a buszból, hogy turkálós ruhapiacot tartanak. Leszálltunk a buszról, és a folytattuk a Como-ban megkezdett hagyományt, és darabonként 0.5 - 1 euróért szereztünk be egy csomó jó cuccot.

A római vonaljegy időalapú, 100 percig érvényes, ezért az utunkat folytathattuk ugyanazzal a jeggyel, mint idefelé.

Az EUR negyed egy tervezett városrész, még Mussolini idején találták ki, és a világkiállítást akarták itt tartani. De jött a világháború, a kiállítást nem tartották meg, a projekt nem készült el. Később befejezték, de már azzal a céllal, hogy egy, a belvároson kívüli gazdasági központot, és lakóövezetet hozzanak létre.

Az itt található múzeum-együtteshez, a Civillizációk Múzeumához (Museo delle Civiltá) jöttünk, ami négy múzeumból áll, és két épületben kapott helyet. Az első a Palazzo de Ciencia. Itt találhatók az őstörténet rész, a kora középkori és a keleti művészet. A legfelső emeleten kezdtük az őskornál. Ez nagyon didaktikusan mutatja be az emberiség szociális fejlődését a régió történelmén keresztül. Nyilván nem volt időnk meg kedvünk sem mindent elolvasni, de amit megnéztem, mind tetszett. Itt van az első latin nyelvű szöveg, ami olyan ősi, hogy még állítólag az ókori rómaiak is nehezen érthették. 

A keleti művészet részen a kedvencünk, és egyben a számunkra a legnagyobb újdonság a pakisztáni buddhista művészet és az Új Írországi polinéz rituális tárgyak voltak. De sokminden van az óperzsa művészettől a dél-koreain át a húsvét-szigetiig.

Ezután a talán kevésbé érdekes középkori rész következett, főleg az ötvösművészetről szólt. 

Utána átmentünk a másik épületbe (Népi Művészetek és Hagyományok Nemzeti Múzeuma, Museo delle Arti e Tradizioni Popolari) a néprajzi részhez, ami egy látványos és modern kialakítású rész. A különböző tradicionális foglalkozások eszközeinek diorámáit és az egyes olasz régiók népviseleteit bemutató vitrineket élveztük a legjobban.

A múzeumoktól való hazautazás után már csak a vacsora maradt hátra, amit a szálláson készítettünk.

3. nap - vasárnap

Ezen a napon, mivel a hónap első vasárnapja volt, a legtöbb állami múzeum és látnivaló ingyenes volt. Gondoltuk, hogy érdemes előbb menni a Colosseumhoz, így nyitás előtt egy kb. fél órával már odaértünk. Csakhogy ez semmire sem volt elég; szó szerint 1,5-2 kilométeres sor állt már ekkor. A végéig elsétálni is idő volt; azt pláne nem értettük, hogy miért állnak be még egyáltalán a végére egyre többen.

Közvetlenül a Colosseum mellett van Constantinus diadalíve (a már emlegetett Nagy Konstantinról van szó), a trónra lépésének tizedik évfordulójára építették. Ennek szerintem leginkább az az érdekessége, hogy korábbi, akkor kb. kétszáz éves emlékművekről szedték le a dekorációkat. Pl. Hadrianus korából van több dombormű, ahol Hadrianus is látható volt, de a fejeket lecserélték, hogy Konstantint mutassák.

Az általános tippek szerint, ha a Colosseumnál nagy a sor, akkor a Forum Romanum jegypénztárban érdemes megvenni a jegyet. Gondoltuk, hogy jó, akkor legalább azt megnézzük, meg a Palatinus dombot. Itt kevesen voltak; amikor nyitott, közölték velünk, hogy a Colosseumnál kell átvenni az ingyenes jegyeket... Csodálatos, és szuper logikus, hogy mindenki ott várjon, a Fórumot pedig, bár nyitva van, senki se nézze. Szóval ez is kimaradt.

Elsétáltunk a Lateráni Bazilikához. A hivatalos neve nagyon hosszú, Arcibasilica del Santissimo Salvatore e dei Santi Giovanni Battista ed Evangelista in Laterano, a lényeg ebben, hogy a Megváltón kívül Keresztelő Jánosnak és Szent János evangélistának van szentelve. A kora keresztény idők óta létezik itt egy templom, a mai a 16. század közepéről való, de a következő századokban még bőven alakítottak rajta. Állítólag a templom szentségtartójában van Péter és Pál apostolok koponyája.

Ez a templom a hierarchia csúcsa, a legmagasabb rangú templom, mivel ez Róma katedrálisa, tehát Róma püspökének, azaz a pápának a temploma. Nem a Vatikánban van, hanem Rómában, de teljes mértékben a Vatikán része, ezért szokás azt mondani, hogy a státusza kicsit olyan, mint más országok nagykövetségeié.

Még éppen egy mise tartott a templomban, bár már közelített a végéhez. A kórust még pont hallottunk, és láttunk egy rakás, együtt miséző bíborost is.

A templom közelében van a Szent Lépcső. A keresztény hagyomány szerint ez ugyanaz a lépcső, mint amin Jézus állt Pilátus elé, csak később Szent Ilona Rómába hozatta. Tisztán emlékszem a lépcsőre, hogy amikor gyerekkoromban Rómában jártam, térden állva, imádkozva jutottam fel, ahogy a zarándokok szoktak. Most csak felsétáltunk az oldalsó lépcsőkön és megnéztük a Szent Lőrinc templomot, ahová a lépcső vezet. Az az érdekessége, hogy amikor még a pápák a Lateráni Palotában laktak, akkor itt volt a saját személyes pápai kápolnájuk, ahol állítólag legalább 13 szent ereklyéje található meg.

 

Innen ismételten sétáltunk, egészen a Caracalla termáiig. Hatalmas épület, vagy inkább épületrendszer romjai, amelyek még romos állapotban is sugallják, hogy az eredeti óriási lehetett (de érdekes módon csak a második legnagyobb volt az ókori Rómában). Több helyen a mozaikok is megmaradtak, amelyet egykor a padlót borították. Érdemes a romokat kívülről is körbe járni, mert szép a park, és kívülről teljesen más látványt nyújt az egész. 

A termák után metróztunk; a megálló felé menet a Circus Maximusra is vetettünk egy pillantást. Róma legelső, és legnagyobb arénája volt. Lovas- illetve fogathajtóversenyeket, atlétikai versenyeket és állatviadalalokat tartottak. Ma már nem sok minden maradt belőle, nagyjából csak maga a versenytér, ami mára fűvel borított mező.  Van néhány légionáriusnak meg gladiátornak öltözött biodíszlet, a turisták örömére.

Vettünk pizzát; ezek talán picit kevésbé voltak finomak, mint az eddigiek, viszont különlegesek, az egyik pl. zöld pestos-cukkinis volt, de az összes többi is érdekes volt, például a spenótos. Jó szokás szerint köztéren ülve (ezúttal egy kis zöld terület szélén a fórumoktól nem messze) ettünk meg. Itt a napon ülve már nagyon érződött a tavasz, még a nadrágszáramat is fel kellett tűrnöm. Sőt, egy olasz fagyit is megengedtem magamnak. (Egy közepeset kértem, de alig bírtam megenni a pizza után :) )

A padkán ülve látnivaló is volt. Először csak a zenét hallottuk, de aztán közeledett a felvonulás: egy csoport tradícionális ruhába öltözött aymara. Az aymarák az Andokban őshonos népcsoport. Korábban a Colosseumnál láttunk már valamelyik dél-amerikai országra jellemző ruházatba öltözött lányt, a metróban pedig egy csoport másfélét. Az aymaráknál már gondoltuk, hogy ez nem lehet véletlen. A fórumok közötti, egyébként nagyon forgalmas út le volt zárva az autók előtt, itt sétáltak az emberek, köztük rengeteg dél amerikai ruhás. A lezárás, ha minden igaz, minden vasárnap megtörténik, de sajnos az nem derült ki, hogy a latin-amerikaiak felvonulása milyen eseményhez kapcsolódott.

Az utca a Birodalmi fórumok utcája (Via dei Fori Imperiali). A köztársasági fórum folyamatosan nőtt az idők során, aztán egyszercsak elfogyott a hely. Julius Caesar építtetett egy újabb fórumot. Aztán az utána következő császárok közül többen is bővítették; ezek a fórumok sorakoznak az út mentén, pontosabban az út keresztbe szeli ezeknek a területét.

 A tér sarkán álló nagyon jellegzetes templom a Loreto-i Szűz Mária templom (Santa Maria di Loreto, Rome). Teljes mértékben reneszánsz, az 1500-as évek legelején kezdték építeni, amikor a helyi pékek engedélyt kaptak a pápától egy templom építésére. Donato Bramante kezdte megépíteni, ugyanaz, aki a Szent Péter bazilikán is dolgozott. A templom elnevezése Loretora, egy adriai olasz városra utal. Itt van az a kegyhely, ami sok keresztény szerint Szűz Mária háza volt. Európában sok helyen építettek erre utaló templomokat, vagy kápolnákat.
 

Innen nem messze áll II. Viktor Emánuel emlékmű (Monumento Nazionale a Vittorio Emanuele II). Ő volt az egyesített Olaszország első királya, és a tiszteletére épített emlékmű az olasz egység jelképe. Olyannyira fontos, hogy központi megemlékezések helyszíne is, itt szokott koszorúzni az ország miniszterelnöke állami ünnepek alkalmával, a központi résznél, a Haza Oltáránál (Altare della Patria). 

A következő látnivaló a közvetlenül mellette található Palazzo Venezia. Eredetileg egy kis középkori ház volt, aztán kibővítették, amikor pápai rezidencia lett. Később az egyik pápa barátsága jeléül Velencének adta, és nagykövetséget alakítottak ki benne. A palota leginkább ma arról híres, hogy az olasz fasizmus idején itt volt Mussolini lakóhelye és kormányának főhadiszállása.

A palotában van jó pár eredeti formában visszaállított terem, ezen kívül a II. Viktor Emánuel emlékműre néző teraszra is ki lehet menni. Az épület többségében azonban egy hatalmas, szinte kimerítő méretű múzeum. Rengeteg olasz bronz- és márványszobrot, zománcolt edényeket és kerámiát lehet látni. 

A nap végére terveztük az Angyalvárat (Castel Sant'Angelo), ahova szintén gyalog mentünk. Ez volt talán az első látnivaló, amiről tudtuk, hogy mindenképpen meg szeretnénk látogatni Rómában, mert ezt még egyikünk sem látta korábban.

Az épület megközelítése is nagy élmény, egyrészt mert nagyon jól néz ki kívülről, másrészt pedig a Ponte Sant'Angelo-n keresztül kell átsétálni hozzá. Ez már a mauzóleum előtt itt állt, még Hadrianus építtette. A barokk korban telerakták angyalszobrokkal, amelyek mindegyike Krisztus passiójára utaló tárgyat tart. Érdekes módon két szobor korabeli másolat, mert az eredetileg a hídra elkészült szobrokat a megrendelő pápa inkább megtartotta magának. 

Aznap az Angyalvár megtekintése szintén ingyenes volt, de jó érzékkel foglaltunk előre egy euróért belépőt, ami nagyon jó ötlet volt, hiszen nagy sor állt, amit így szépen átugorhattunk. 

Az eredeti épület teteje parkszerű, kertesített volt. A neve csak becenév, hivatalosan Hadrianus mauzóleuma, hiszen eredetileg erre a célra épült (a 2. század első felében). Később több császár hamvait is itt temették el. Az urnák és a díszek már nincsenek meg, még az ókor végén elsodorta őket a történelem, a fosztogatás és a város elleni támadások. Ezután kezdték el bekapcsolni a város védelmi rendszerébe, és lépésenként erőddé alakítani. Aztán idővel az Apostoli Szentszék központja lett, mivel közel van a Szent Péter bazilikához. A reneszánsz korban kényelmes pápai lakosztályokat alakítottak ki benne. 

Néhány teremben ruhakiállítás volt, ahol látható volt pár szép ruhaköltemény.

Az épület neve nyilvánvalóan összekapcsolódik a ma a tetején látható szoborral, Szent Mihály arkangyallal. Valójában azonban a név több, mint ezer évvel a mai szobor előtti, és több verzió ismert a név eredetére nézve. A két ismertebb közül az egyik úgy szól, hogy Szent Mihály arkangyal megjelent Rómában az épület tetején, hogy elhozza a jó hírt, miszerint véget ér az addig tomboló pestisjárvány.  A másik sztori szerint Nagy Szent Gergely pápának jelent meg egy angyal a kastélyon, ami azt jelentette, hogy sikerült Istent kiengesztelnie, mivel megakadályozott egy bálványimádást az egyik római templomban. A mai angyalszobor a tetején amúgy már legalább a hatodik, a korábbiak támadás áldozatai lettek, egyikbe villám csapott, egy másikat pedig beolvasztották ágyúnak…

Az épület nagyon érdekes, tiszta történelem, különböző korok emlékei rakódnak egymásra. Azonban a látogatók talán mégis a tetejét, a kilátást élvezik leginkább.

Rómával csak az a baj, hogy rengeteg látnivaló van, ezért egyrészt, mindenképpen szelektálni kell valami alapján. Másrészt egy csomó dolog nem, vagy nehezen üti meg az ingerküszöböt, még akkor is, egy-egy átlagos római látnivaló, pl. egy random templom, kis túlzással csúcsattrakció lenne egy másik úticélon. De nagyon megérte elmenni Rómába erre a rövid időre is. Mindketten gyerekként voltunk már itt, de nem mindenre emlékeztünk belőle, és amire emlékeztünk, az is sokszor más volt, mint amit a mostani úton tapasztaltunk.

Madridba találtunk olcsó, 5900 Ft-os menettérti jegyet szuper optimális dátumokkal és indulási időkkel egy hétvégi városnézésre.

Már beszálltunk a repülőbe, de nem akart elindulni. Még jó sokáig várakoztunk, kb. egy óra múlva műszaki csapat jött ellenőrzésre. Mondták, hogy ezzel a géppel nem mehetünk, és végül át kellett szállnunk egy másikba. A jelentős késés miatt egy-egy snacket lehetett választani. Pályáztam egy zacskós levesre, de mire hozzám ért a légiutaskísérő, azt már nem lehetett kérni (két sorral mögöttem már igen, pech :D), így egy kis chipset kaptam. Mikor már elkezdtünk leszállni Madridban, szurkoltunk, hogy összejöjjön a három óra fölötti késés, amikor már kártérítés jár, és nagy mázlink volt, 3 óra 5 perc késés volt a végeredmény.

 A szállásunkra elvileg este 10-ig lehetett bejelentkezni, így aggódtunk, hogy mi lesz. Előzőleg már jeleztük sms-ben a késést, bár azt nem tudtuk, hogy megkapták-e, mert nem jeleztek vissza. Szerencsére tudtuk, hogy 24 órás recepció van, érkezéskor pedig rögtön telefonált Márk, hogy nem érünk oda, csak éjfél után. Egy spanyolul beszélő alkalmazott vette fel a telefont, majd a kérdésre, hogy beszél-e angolul, átadta egy másik alkalmazottnak, aki szintén csak spanyolul beszélt :D. Így Márk kénytelen volt átesni az első spanyol telefonbeszélgetésén, szerencsére sikeres volt és nem volt gond a késői érkezés sem. Metrózás és egy hosszabb séta után érkeztünk meg a régi típusú társasházban kialakított hostelhez (Hostal Suárez), ahol az üres utcán a sötétből egy pillanat alatt előkerült egy férfi, akiről kiderült, hogy azért jött, hogy fogadjon minket. Szerencsére jó meleg volt a szobában, jól esett a csípős novemberi hideg után. Nem gondoltunk egyébként, hogy Madridban jóval hidegebb van novemberben, mint Budapesten, de ez volt a helyzet.

1. nap - szombat

Madridban jellemzően délelőtt 10-kor nyitnak a látványosságok (és sajnos gyakran korán zárnak), így reggel 10 előttre még beterveztünk néhány kültéri látnivalót.

A Plaza de Oriente egy monumentális tér, amelyet a 19. század közepén alakítottak ki, miután elbontották a középkori házakat. A közepén egy lovasszobor van, IV. Fülöpöt ábrázolja. A hatalmas Spanyol Birodalom uralkodója arról híres leginkább, hogy nagyon pártolta a művészeteket, és a művészeket, többet között Velázquez-t is; a festészet egyik aranykora volt az ő uralkodása. Állítólag maga Galileo Galilei tervezte meg a szobor statikáját, és sikerült elérnie az akkoriban hatalmasnak számító teljesítményt, hogy a szobor csupán a ló két hátsó lábán támaszkodik.

Közvetlenül a tér mellett van egy monostor (Real Monasterio de la Encarnación), amely a spanyol Habsburg építészet egyik szép példája.

A Királyi Palota felé sétálva találkoztunk először fura női szobrokkal. Ezek alakja azonos, és Velázquez, az egyik legismertebb spanyol festő egyik híres festményére, Az udvarhölgyek festményre utal. A szobrokat minden évben híres és feltörekvő művészek színezik ki, majd a város különböző pontjain néhány hónap eltöltése után elárverezik őket, a bevételt pedig jótékony célra ajánlják fel.

A Plaza de la Armería egy elég nagy tér, melynek egyik oldalán az Almudena katedrális (Santa Iglesia Catedral Santa María la Real de la Almudena), a másik oldalán pedig a Királyi palota található. A téren sok kutya rohangált és játszott nagy boldogan a gazdákkal.

A katedrálisban alig volt valaki, érdemes volt reggel menni. Gyönyörű és egyedi, nagyon színes a díszítése ennek a hatalmas, egyébként nagyrészt neogótikus templomnak. Érdekes módon, csak 1993-ban szentelték fel, pedig a főváros a 16. század közepe óta Madrid. Az évszázadok során azonban valahogy mindig másra kellett a pénz, és az főváros katedrálisának építése állandóan tolódott.

A Királyi palota (Palacio Real) az egyik legszebb volt, amit valaha láttunk. Díszes, egyedi, különleges termek sokaságán haladtunk át. Szép tapéták, a falakon festmények és domborművek, valamint sok goblein, különleges mozaikpadók és kristálycsillárok díszítik a helyiségeket. Kb. egy óra alatt, (legfeljebb közepesen izgalmas) audioguide segítségével lehet megnézni a palotát. A legtöbb teremben nem lehet fényképezni, de a lépcsőházban még készíthettünk pár képet. A palota egyébként a 18. század első felében épült, miután az addigi királyi központ máig ismeretlen okokból leégett. Nagy méretekben pótolták: a mai palota a világ egyik legnagyobb palotája, kb. akkora, mint a Buckingham palota és a Versailles-i palota együttvéve.

A palotához tartozik egy kétszintes fegyvermúzeum is (Armeria Real), ahol igényesen kialakított bábuk és lovak láthatóak teljes páncélban, fegyverzettel, díszes lószerszámmal. A kedvenceink a pajzsok és a gyöngyházzal díszített számszeríjak voltak. Itt sem lehetett fényképezni.

A látogatás után élveztük egy kicsit a kilátást a palota melletti kilátóteraszról. 

A palota megnézése után a Calle Mayoron sétáltunk és gyönyörködtünk a szebbnél szebb épületekben. Mindenhol nagy volt a tömeg még ilyenkor főszezonon kívül is.

Rögtön az utca elején észrevettük, hogy az egyik szobornál több turista gyűlik össze, és fotózkodnak vele. Ez az El Vecino Curioso, vagyis a Kíváncsi szomszéd szobra. Egy idős férfit ábrázol, aki egy korlátnak támaszkodva figyeli az alatta lévő romokat, mint ahogy a rossz szomszédok kémlelik a környék történéseit. A szobor közvetlenül a járdához van rögzítve, talapzata nincs. Ennélfogva tökéletesen lehet pózolni vele. A feneke fényesre van kopva a sok tapizástól; a turisták a fenekét fogdossák.

„Szerencse, hogy tiszta a környék”, hirdette errefelé egy tábla, ami egy várostisztaságot növelni kívánó kampány része. Egyébként Madrid nem tűnt különösebben piszkosnak, de ezek szerint mégis költenek ilyen kampányra.

A Calle Mayor mellett található a Plaza de la Villa, ahol több fontos történelmi emléképület áll. A tornyos Casa de los Lujanes Madrid egyik legrégebbi, máig álló épülete, egy 15. századi gótikus palota. A Casa de Cisneros egy 16. századi késő gótikus-kora reneszánsz palota. Mindkét épület a tulajdonosok családneve után kapta a nevét.
 

A barokk Casa de la Villa (a 17. századból) évszázadokig a városháza volt. Pár éve elköltöztek, azóta hivatalos események és fogadások színhelye az épület.

Benéztünk a Mercado de San Miguel piacra. Ott is és máshol is iszonyatosan drágák voltak a híres spanyol falatkák, a tapasok, úgyhogy erről az étkezési formáról hamar letettünk, amúgy is inkább főtt ételre pályáztunk ebédidőben.

A Museo del Jamón láncolat egyik éttermében találtunk helyet kicsivel dél előtt, és mint következő nap kiderült, az volt a szerencsénk, hogy korán mentünk. Jó nagy adag haltálat és menüben paellát ettünk.

Madridban egyébként nem lehet elkerülni a sonkaboltokat. Ezekben a kiváló érlelt, sózott ibériai sonkát árulják, amely az egyik legismertebb spanyol étel. A sonkát az itt honos ibériai fekete sertésből készítik, és már az is étvágygerjesztő, ha az ember elsétál egy ilyen bolt mellett. Ezért jobb, ha ebéd után sétálunk arra.

A Plaza Mayor Madrid főtere. Épületekkel teljesen körbezárt, ezért az épületek kapualjain lehet besétálni. A legfeltűnőbb épülete a színes freskókkal díszített hatalmas Casa de la Panadería (a Pékség háza), ami arről kapta a nevét, hogy eredetileg, a tér és az épület építése után itt volt a város legfontosabb péksége. Azóta volt már több különböző kulturális intézmények székhelye; jelenleg a Madridi Turisztikai Iroda használja.

A tér közepén III. Fülöp szobra áll, aki nem a történelmi érdemei miatt került oda, mivel nem tartják egy nagy királynak, sőt épp ellenkezőleg; hanem azért, mert az ő uralkodása alatt készült el a tér.

A Puerta del Sol téren állandó a tömeg és mindig történik valami. Egy csomó óriás állatjelmezbe öltözött embert láttunk, volt medve, panda, koala; közben éppen egy breaktánc-bemutatóval igyekezett egy csoport fiatal egy kis plusz bevételre szert tenni. Az állandó nyüzsgés annak is köszönhető, hogy számos fontos út és utca keresztezi itt egymást, sőt, itt van az ország útjainak nulla kilométerpontja, ahonnan azok hosszát számolják.

A délutánt a Prado Múzeumban töltöttük. Valóban hatalmas, a világ egyik legnagyobb és legfontosabb, valamint leglátogatottabb szépművészeti múzeuma.

A spanyol királyi család magángyűjteményéből alakult ki, legnagyobb vonzereje Francisco Goya, Hieronymus Bosch, El Greco, Rubens és Velázquez művei. A gyűjtemény tényleg lenyűgöző, nagyon tetszett; a látogatás során lejártuk a lábunkat.

2. nap - vasárnap

Másnap délelőttre az Amerika múzeumot terveztük megnézni, ami egy kevésbé ismert és látogatott múzeum Madridban, de jókat olvastunk róla és nagyon érdekelt minket. A metrókijárattól elég nehézkesen lehet eljutni a múzeumig, mert a korláttal leválasztott főúton nincs a közelben gyalogos átkelőhely semmilyen formában, így nagy kerülőt kell tenni. A múzeumban indián tradicionális lakókunyhók, házak, sátrak, látványos ékszerek, pl. aratollas díszek, textíliák, szobrok, edények, hagyományos és gyöngyház berakásos festmények tekinthetők meg. Az egyik leghíresebb kiállított tárgyegyüttes a Quimbaya kincs, amely az egyik legjelentősebb amerikai őslakos díszkincs lelet. Nagyon tetszett a múzeum. Feliratok sajnos csak spanyol nyelven vannak és a jelmagyarázat is fura, de így is nagyon élvezetes a múzeum. Kb. 2 óra alatt néztük meg. 

Következő programpontunk a Debod templom volt, ami egy eredeti, kb. 2000 éves egyiptomi templom, melyet Egyiptom az Asszuáni-gát építésekor, 1968-ban ajándékozott Madridnak.

A templomba be lehet(ne) ingyen menni, de csak kevés embert engednek be egyszerre, mert kicsi a belső tere. Ottlétünkkor nagyon hosszú volt a sor és nem is igazán haladt, így nem álltunk be, csak kívülről néztük meg a templomot.

 
A parkban élveztük a kilátást és egy utcazenész jó hangulatú játékát, de nem maradtunk sokáig, mert nagyon szeles és hideg volt az idő.

A belvárosba visszatérve ebédelőhelyet kerestünk délután kettő óra körül. A Museo de Jamon-ok, de sok más étterem, is mind tömve voltak, és még kívül is sorokban vártak az emberek, hogy asztalhoz jussanak. Sikerült egy eldugottabb kis éttermet találni, ahol kis adag, de legalább olcsó szószos húsgombócot és pacalt ettünk.

Az Antropológiai Múzeum meglátogatását terveztük, de már nem fért bele az időnkbe, mert korán zár. Elmentünk a Thyssen-Bornemisza Múzeumhoz, bár tudtuk, hogy nagyobb annál, mint amennyi időnk lenne rá és nem tudnánk teljesen megnézni. A helyszínen kiderült, hogy be sem tudunk menni azonnal, hanem csak két turnussal később (idősávok vannak). Ezért úgy döntöttünk, nem éri meg kifizetni a nem olcsó belépőjegyet, majd legközelebb megnézzük.

Elmentünk megnézni a San Jerónimo el Real templomot, ami a Prado mögött található. Eredetileg egy teljes kolostor volt körülötte, ennek a templomon kívül ma már nagyrészt csak a kerengője maradt, és ezt beépítették a Prado múzeumba. Az el Real, azaz a királyi jelző azért maradt a templomon, mert szoros kapcsolata volt a királyi családdal, a spanyol történelemben fontos szerepe volt. Sok király itt tette le a királyi esküjét, vagy itt házasodott meg. Az előző spanyol király, I. Juan Carlos királlyá avatása is itt történt.

Elsétáltunk a Retiro parkba (Parque del Buen Retiro), amely a város egyik legnagyobb, és leglátogatottabb parkja. Amikor a 16. század közepén a király (II. Fülöp) Madridba helyezte a fővárost, akkor kezdett kiépülni, eredetileg a királyi család személyes pihenőhelyeként. Az idők során egyre több épület, díszkút, sétaútak került bele. A 19. század végétől köztulajdon lett, és szabadon látogatható. Igazából egy kertkomplexum, több különböző épülettel és rengeteg zöldfelülettel.

Az egyik leghíresebb a Kristálypalota (Palacio de Cristal), amely fémből és üvegből épült, eredetileg kiállítócsarnoknak. Amikor ott jártunk, az épületben volt pár modern festmény és rapzene szólt egy hangszóróból. Ez nem volt valami hatalmas élmény, de az épület jól néz ki.

A park másik fontos emlékműve a XII. Alfonz emlékmű (Monumento a Alfonso XII). Ez egy építészeti és szobrászművészeti komplexum a 20. század elejéről. Az építészeti része egy monumentális félköríves oszlopcsarnok, körülötte pedig allegorikus szobrok, oroszlánok, és közepén XII. Alfonz szobra. A király arról nevezetes, hogy ő állította vissza a királyságot az országban. Alfonz előtt az édesanyja uralkodott, akit elűztek a trónról, és vele együtt Alfonz herceg is elmenekült az országból. Néhány évig egy idegen király uralkodott, aztán őt is megbuktatták, egy rövid életű köztársaság következett, de végül a királyság kerekedett felül, amikor a herceg visszatért az országba. Új alkotmányt fogadtak el, és XII. Alfonz lett a király, aki békét teremtett a zavarok után, azóta hívják Béketeremtő Alfonznak.

Egy 100 Montaditos étteremlánchoz tartozó helyen gyorsan ettünk pár szendvicset vacsorára. Ennek az étteremláncnak az éttermei az ország sok részén megtalálhatók, és kis szendvicseket, és egyéb snackeket, pl. sült sajtgombócokat, olívabogyót árulnak, darabonként pár eurós áron. Ez annyira nem olcsó, de szerdán és vasárnap akciós nap van, amikor rengeteg dolog egy euróba kerül. Alapvetően sörözni járnak ide, és hozzá eszegetnek, de ebédelni, vagy vacsorázni is tökéletes. 

A vacsora után indultunk busszal a repülőtérre. Hazaérve hamarosan benyújtottuk a kártérítési igényt a WizzAir felé. Minimális levelezés után, közvetítő cég nélkül sikerült megkapnunk a kártérítést, egyikünkét WizzAir kreditekben kértük, másikunkét pénzben. A pontokból kijött két repülőjegy az Egyesült Arab Emirátusokba, és még maradt is repülőjegyre beváltható pont, a pénzből pedig a 10 napos emirátusokbeli nyaralás többi részét fizettük, úgyhogy nagyon megérte nekünk az a 3 óra 5 perces késés.

Melki apátság és Krems

Tulln

Egy nagy nemzetközi kongresszusra utaztam Puerto Rico fővárosába, San Juanba három kollégámmal. A konferencián előadást tartottam a doktori munkámból (angolul) és egy posztert is bemutattam. Ez volt az első komoly külföldi nemzetközi konferencián való szereplésem.

Az ottlétünk alatt volt egy kis időnk szétnézni és szabadidőnket hasznosan eltölteni. Persze annyi időnk azért nem volt, mintha turistáskodni jöttünk volna, hiszen előfordult olyan nap is, hogy reggel 9-től este 9-ig a konferencián voltunk, de azért volt egy kis időnk ismerkedni a várossal és a szigettel.

Abszurd volt, hogy odafelé a Budapest – London, London – Madrid, Madrid – San Juan útvonalon utaztunk. Az igaz, hogy a nagyvárosok közül Madridból van közvetlen járat, és lehet, hogy Amerikában át kellett volna szállnunk, ha más nyugat-európai nagyvárosból megyünk, de az fura, hogy Madridig London érintésével kellett utazni… Ennek az volt az oka, hogy pályázati feltételek miatt összesen hat éjszakára lehetett elutazni. A konferencia maga hét napon át tartott, és csak az út egy-egy nap volt irányonként. Ha végig maradhattunk volna a konferencián, vagy megtoldhattuk volna egy-két nappal előtte vagy utána az ott-tartózkodást (esetleges jet-lag kiheverése a konferencia előtt nem rossz dolog például), akkor lényegesen kevesebbe került volna a repülőjegy, ami jelentősen csökkentette volna a költségeket (pláne négy fő esetén), és egy átszállás is elég lett volna. De ez adminisztratív okokból nem volt lehetséges…

Indulás előtt beugrottunk a Mastercard váróba az egyik kollégámmal, a bankkártyámhoz járó ingyen kajálás céljából. Egy útitársat ingyen be lehet vinni, ezért így ketten tudtuk élvezni a kajákat, és főleg a piákat. Amúgy az előttünk álló repülőút emlékeim szerint eseménytelen volt.

Puerto Rico az újvilág felfedezése után spanyol gyarmat volt, egészen 1898-ig, amikor a spanyolok a spanyol-amerikai háború következtében arra kényszerültek, hogy átadják az Egyesült Államoknak. Puerto Rico státusza egyedi; az Amerikai Egyesült Államok önkormányzattal rendelkező társult állama, azaz az USA államaitól független terület, de a lakosai az USA állampolgárai. Viszonylagos függetlenséggel rendelkezik, a többi államhoz hasonlóan saját kormányzót választanak, de az elnöki pozíciót az USA elnöke tölti be.

A beutazási feltételek is azonosak, mint az USA többi tagállamába. Érkezéskor azért volt egy kis vallatás. A kollégám szalámis szendvicseit elvették, mivel hústerméket nem lehet behozni. Érdekes, hogy amikor a Dominikai Köztársaságba utaztunk korábban, és csak átszállás miatt voltunk az USA-ban, akkor jobban kikérdeztek már az első átszálláskor az amszterdami repülőtéren, mint most, beutazáskor.

Rendeltünk transzfert, ami nagyon pontosan meg is érkezett értünk a reptérre. Én akkor lepődtem meg, amikor láttam, hogy női a sofőr (ezzel semmi baj nincs, csak nem erre számítottam), ő meg akkor, amikor spanyolul megkérdeztem, hogy ülhetek-e előre a kisbuszban.

Amikor a szállásra érkeztünk, már nagyon fáradtak voltunk, de kénytelenek voltunk még elmenni boltba vízért. A későbbiekben jó szokás szerint Micropurral (vízfertőtlenítő tabletta) fertőtlenített vizet ittunk, de elsőként akkor is kellett palack, amiben meg tudjuk csinálni a vízkezelést. Nem tudtam megállni (nem is nagyon próbálkoztam), és vettem manióka-chipset és chicharrón-t, ami pirított disznóbőr-chips. Még a Dominikai Köztársaságban találkoztam vele, és azonnal megszerettem.

Mivel a konferencia helyszínéhez legközelebbi szállások, meg egyébként úgy általában a szállások eléggé le voltak foglalva, köszönhetően annak, hogy elég későn vált biztossá, hogy utazhatunk, ezért kénytelenek voltunk egy kicsit távolabbi, de vízparti szállást választani. A Condado városrész mellett szálltunk meg egy vízparti szállodában. Azt a luxust nem engedtük meg magunknak, hogy külön szobában lakjunk, ezért egy szobán osztoztunk az egyik kollégámmal. Az bőven kárpótolt, hogy reggelente volt időnk lemenni a strandra és fürödni egyet, mert a konferencia programjai csak reggel 9-kor kezdődtek, és a reggelivel sem kellett időzni, mert azt is a helyszínen kaptunk.

* Július 16., hétfő

Másnap délután volt a konferencia nyitóeseménye, ezért napközben volt lehetőség városnézésre. A napot egy kis sétával kezdtük. Nagyon fura volt, hogy reggel még semmi sem volt nyitva; bár mégiscsak a Karib-tengeren vagyunk, ezért később indul az élet. Kis idővel később a többiek ettek az egyik helyen reggelit (én már túl voltam a szokásos zabkásán).

Reggeli után Ubert hívtunk (ez mindvégig nagyon jól szolgált) és a Capitoliumhoz vitettünk magunkat. Ez az állam alsóházának és szenátusának székhelye. A 20. század közepén épült, dekoratív neoklasszicista-neoreneszánsz épület. Körülötte szép zöld a környezet, és jó a kilátás a tengerre.

Itt áll Keresztelő János szobra is. Puerto Ricot Kolumbusz fedezte fel a második amerikai útja során. Hamarosan telepet is létrehoztak itt, ezzel San Juan lett a második legrégebbi, európaiak által alapított város Amerikában. Kolumbusz eredetileg Keresztelő Jánosról nevezte el az egész szigetet, de később a tengerészek és a kereskedők elkezdték Puerto Riconak, azaz gazdag kikötőnek hívni. Ezután már csak a város neve maradt a Keresztelő Jánosra utaló San Juan. 

Innen gyalog mentünk tovább; az volt a terv, hogy elmegyünk a belvárosig és végigsétálunk rajta. Elhaladtunk a Régi Kaszinó épülete mellett (Antiguo Casino de Puerto Rico), ami szintén egy historizáló épület, a 20. század elejéről. Ma már közösségi eseményeket, esküvőket tartanak itt.
 

Az óváros egy kis félszigeten helyezkedik el, falak veszik körül. A félszigeten számos erődöt építettek védelmi célból. Az erődök és a várost körülvevő falrendszer a Világörökség részei. Séta közben is lehetett látni a Fuerte San Cristóbalt, de arra nem volt időnk, hogy ide is bemenjünk. Sok idő lett volna, mivel ez a legnagyobb spanyol erőd az egész Újvilágban.

Idő szűkében a leghíresebb és leglátogatottabb erődöt akartunk megnézni, ezért sétáltunk tovább, át a belvároson. A belvárosban az utcák szűkek, sok helyen macskakövesek, a házak pedig a 16.-17. századból maradtak meg, a spanyol koloniális időszakból. Érdekes módon változatos, élénk színekkel dekorálták a házakat. 

A róla elnevezett iskola mellett van Abraham Lincoln, az Egyesült Államok első republikánus elnökének szobra. Ő volt az, aki eltörölte a rabszolgaságot és az ország egyben tartásával lezárta az amerikai polgárháborút.
 

A város főtere a Plaza de Armas, mellette áll közvetlenül a városháza. A nevét (Fegyverek tere) onnan kapta, hogy eredetileg a teret katonai parádék, felvonulások helyszíneként használták.

Az egyik ház ajtajára egy helyi művész felfestette Puerto Rico zászlóját. Mivel a ház tulajdonosának tudtával és beleegyezésével tette, a mű megmaradt, és az évek alatt egyre inkább az óváros egyik szimbólumává vált. Aztán a művész az egyik éjszaka egy meglepő módosítást végzett, átfestette a zászlót fekete-fehérre (az eredeti piros és kék). Azóta az átfestés idején fennálló politikai és gazdasági negatív hangulatnak állít emléket a zászló.

​A Plaza de San José (Szent József tér) a fiatalok egyik kedvenc helye, mert körülötte egy csomó kávézó és étterem van. A tér közepén Ponce de León, a sziget első kormányzójának szobra látható. A szobrot állítólag az angol flottától szerzett ágyúkból öntötték, miután azok sikertelenül próbálták elfoglalni a szigetet, a spanyolok visszaverték a támadást. 

A teret a San José templom zárja a szobor mögött. Ez volt a sziget egyik legelső fontos épülete, és a 16. századi spanyol gótika egyik legkorábbi képviselője a nyugati félgömbön. Sokáig itt volt eltemetve Ponce de León, de a maradványait később a katedrálisba helyezték át.
 

A Plaza del Quinto Centenario, azaz az Ötödik évszázados tér azért épült, és arról kapta a nevét, hogy Kolombusz első útjának ötszázadik évfordulójáról (1992) megemlékezzen. A közepén áll egy kb. 12 méteres, fura agyagtorony. Állítólag az amerikai kontinens sok részéről hoztak hozzá alapanyagot, és az amerikai népek egységét szimbolizálja.

Ahogy az erőd felé közeledtünk, egy hatalmas zöld területre értünk. Az amerikai hadsereg használta a területet 1961-ig. A kilencvenes években kitisztították, kivágták a pálmákat, és visszaállították a spanyol fennhatóság alatti állapotot, a hatalmas szabad területet. A helyiek tradicionálisan ide jönnek sárkányt eregetni, mert megbízhatóan fúj a szél. 

Annyira elkapott a vágy, hogy egy lekötözött, de gazdátlanul szálló sárkányhoz odamentem és kicsit sárkányt eregettem :)

A San Felipe del Morro erőd a 16. századtól a 18. századig, több szakaszban épült. A morro a tengerbe való benyúlására utal, Felipe pedig II. Fülöp spanyol királyra. Az erődöt a tenger felől támadók elleni védekezésre építették. A hadsereg elvonulása után nemzeti parkot alakítottak ki, valamint világörökségi helyszín is lett az erőd.
 

A belsejében néhány teremben az eredetihez hasonló állapotokat állították vissza.

A szürke épület az erőd világítótornya. Az eredeti verziója Puerto Rico első világítótornya volt, de az a spanyol-amerikai háborúban találatot kapott; a mostani egy visszaépített változat. 

Az erődben a legjobb talán mégis a tengerre való kilátás.

Az erődből látható, színes házakkal teli környék ismerős lehet a Despacito videóklipjéből. Ez a La Perla, egy szedett-vedett, szegény, de színes városnegyed. A Despacito 2017-ben, egy évvel az utunk előtt robbant be a világba, tette világszerte híressé Luis Fonsi-t, és a városrészt is. Érdekes módon a Despacito várostörténeti dokumentáció is, mivel éppen a Maria hurrikán előtt forgatták. A hurrikán pusztítást végzett, a vihar következtében a környék és a lakói nagyon sokat szenvedtek, és már sosem lesz olyan a városrész, mint a hurrikán előtt.

Az erőddel szemben van két méretes épület. Az egyik egy képzőművészeti iskola (Escuela de Artes Plásticas y Diseño de Puerto Rico), a másik pedig a Cuartel de Ballajá. Ez utóbbi eredetileg kaszárnyaként működött, és a szigetre vezényelt spanyol katonák itt voltak elszállásolva. Ma kulturális események helyszíne, a második emeletén pedig az Amerika Múzeum található (Museo de las Américas). Jó lett volna megnézni, de nem volt rá időnk. 

A kaszárnya előtt egy kellemes tér van (Jardín Paseo de Ballajá), háttérben a tengerrel.

Nem messze innen van egy fura szobor, Eugenio María de Hostos szobra. De Hostos-t, amellett, hogy híres puerto ricoi filozófus és ügyvéd volt, főleg azért tisztelik, mert kiállt Puerto Rico, sőt az egész amerikai spanyol világ Spanyol Birodalomtól való függetlenedése mellett. Emiatt hívják "Amerikai polgárnak" is.

Ennyi séta után után mindenképpen be akartunk ülni egy kis pihenőre, és ebédelni, mert addigra már nagyon eljött az ideje. Korábban kikerestem néhány ajánlott, helyi ételeket is felkínáló éttermet, és mivel a Barrachina esett éppen útba, ide mentünk be. Nagyon jól esett a légkondícionált hely a melegben. A helyi specialitást, mofongo-t ettem, ami egy sült zöld banánból (főzőbanánból) készült püréből áll, és különféle feltéteket tesznek rá. Én garnélásat kértem, és szuper finom volt. Egyébként egy történelmi esemény miatt is híres ez az étterem: állítólag itt találták fel a piña colada koktélt. Bár ebben is van rum, én maradtam a tiszta rumnál :)

Ezután elindultunk visszafelé az óvárosból, hiszen délután már kezdődött a konferencia megnyitó eseménye. A visszafelé séta során érintettük a Kolumbusz teret (Plaza Colón). Ez nagyon forgalmas, hiszen a helyiek és a turisták is találkozási pontként használják. A közepén egy Kolumbusz szobor áll, amit Puerto Rico felfedezésének négyszázadik évfordulójára emeltek 1893-ban.
 

Az óváros szélén megkérdeztünk egy taxist, hogy mennyiért vinne el bennünket a kongresszusi központhoz. Nem mondott magas árat, de mégis úgy döntöttünk, hogy sétálunk, mert úgy többet látunk, és még volt időnk, hogy gyalog odaérjünk.

Itt láttunk először a hurrikán hatását közelről. 2017 őszén az évszázad hurrikánja,a Maria csapott le Puerto Rico-ra. Teljes lakóövezeteket sodort el, körülbelül háromezer ember meghalt, és az ország áramellátása is megbénult. A konferencia idejére nagyjából rendbe hozták, de még így is lehetett látni a pusztítás egy-két jelét.

Séta közben időnként elkezdett szitálni az eső. Ez alapvetően egy városnézés és séta közben általában nem kellemes, de itt kifejezetten jól esett, hogy fel lehetett frissülni a melegben. Erre van az Ateneo Puertorriqueño, egy keleties kinézetű épület, ami kulturális központként működik, és a Szent Ágoston templom (Iglesia San Agustín).

A kongresszusi központ felé közeledve elértük a kikötőt, majd pedig a konferencia helyszínét.

A sorban várakozók között találkoztam Nakashima San-nal, akit a japán ösztöndíjas tartózkodásom alatt ismertem meg, az egyik fogadó oktató volt. Kicsit beszélgettem vele, de aztán sajnos később már nem láttam a konferencia ideje alatt.

A nyitóesemény elég látványos volt, helyi táncosokkal és élő zenével. A Puerto Rico-i turisztikai ügynökség nem hagyta ki a ziccert, hogy Luis Fonsival reklámozza a szigetet, kinevezték őt az ország Turisztikai Nagykövetének. Állítólag nagyon bejött a dolog, mert szignifikánsan nőttek az ország turizmusból származó bevételei. A rövid klipet, amiben Luis Fonsi mondja el pár mondatban, hogy miket érdemes megnézni a városban, a nyitóműsor szüneteiben többször is leadták.
 

Gyalog sétáltunk vissza a szállásunkra. Ez azért volt nagyon jó, mert láttuk az öböl kivilágított épületeit.

* Július 17., kedd

Az egyik napon, amikor ráértünk volna, el akartunk menni egy dzsungeltúrára. Amikor kérdeztünk pár sofőrt, kiderült, hogy délelőtt már nem vállalják, hanem reggel korán kell elindulni.

A nap második felében monumentális konferenciázás volt a program. Sajnos emlékezetesen hidegre hűtötték a termeket. Ezen nem lepődtem meg, a trópusokon szinte szokásos a hűtőszekrény-effektus. Volt nálam pulcsi, de még így is fáztam, ezért a szünetek többségét a teraszon töltöttem, hogy kicsit felmelegedjek a kinti melegben.

A nap végén az ajtón egy kézzel írt, hevenyészett papír hívta fel a figyelmet arra, hogy a konferencia fiatal kutatói az egyik bárban gyűlnek össze. Elmentünk, iszogattunk egy kicsit, a társaságba nem sikerült nagyon erősen beépülnünk, de azért megismerkedtünk néhány emberrel.

* Július 18., szerda

A napot kora reggeli strandolással kezdtük.

Reggelihez friss gyümölcsöt akartunk vásárolni, ezért elmentünk egy közeli piacra, ahol bevásároltunk mangóból.
 

Valahonnan szereztünk egy telefonszámot, talán névjegykártyát adtak a taxisok előző nap, de a lényeg, hogy teljesen ismeretlenül, a névjegy alapján felhívtunk egy sofőrt, aki dzsungeltúrákat is szokott vezetni. Szerencsénk lett vele, egy jó fej helyi volt, Cruz, akivel jól el tudtunk beszélgetni. Kb. egy óra kocsikázás után érkeztünk az El Yunque erdőbe, amely az USA egyetlen védett trópusi erdőterülete. Egy vízeséstől nem messze szálltunk ki, majd egy rövidebb dzsungeltúra következett. Amikor elértünk egy folyóhoz, ahol kicsit lelassul és kiszélesedik, eljött a fürdőzés ideje.

Emlékezetes pontja volt a túrának, amikor egy kisebb öbölhöz hívott minket a vezetőnk, és megmutatta, hogy rengeteg hal van benne. Aztán mondta, hogy etetni terveztük őket, de sajnos a kocsiban felejtette a kenyeret. Eszembe jutott, hogy van nálam keksz, abból be tudok áldozni egyet, és ízlett a halaknak. De a vezetőnknek még jobban ízlett… Bacon ízű Tuc keksz volt, és elájult tőle, hogy milyen finom, és milyen kár, hogy náluk nem lehet kapni :)

A hazafelé úton mondtuk neki, hogy álljunk meg valami olyan helyen, ahol olcsón kapunk helyi kaját. Telitalálat volt, egy út széli kis kisütős étterembe vitt minket, ahol nagyon jó panírozott, sült streetfoodot ettünk.

A kirándulás után az estét a hotel tengerparti teraszán töltöttük.

* Július 19., csütörtök

A konferencia szervezésében különféle szakmai kirándulásokra lehetett jelentkezni (ezeket a konferencia díjával együtt fizette nekünk a munkahelyünk). Hogy tanuljunk is valamit, egy fákon betegségeket okozó gombákat bemutató kirándulásra mentünk. A vezetőink, két gyakorlott terepi növénykórtanos egy csomó érdekességet mutatott, de ezen kívül maga az erdei túra is nagyon érdekes volt. A séta elején kicsit esett az eső, de a melegben ez nem nagyon vette el a kedvét a társaságnak.

Délután egy laborgyakorlat következett, ahol trópusi növénykórokozó gombákkal lehetett ismerkedni, mikroszkópban is megvizsgálni. Mutattak például újonnan felfedezett patogén gombákat, amelyek a kakaó terméseit támadják.

A program a délután közepe felé véget ért, így még volt időnk elmenni sznorkelezni. Cruz-tól megtudtam, hogy a Balneario El Escambrón jó sznorkelező hely, és nem is volt messze, ezért ide mentünk. Tényleg élvezetes volt. Egyszer azt vettem észre, hogy hatalmas szemekkel bámul valami a sziklák közül. Már el is tűnt, mire leesett, hogy egy polippal találkoztam.

Ide is Uberrel jöttünk, és mivel nem volt mobilinternet-kapcsolatom, ezért direkt előre időzítve hívtunk egy sofőrt a szállásról, ahol volt wifi. Én elkészültem időben, de a társaság hölgy tagjai valahogy nagyon lassan öltöztek át. A fuvar megérkezett, a többiek sehol, így volt egy kb. 10 perces kellemetlen helyzet, amíg próbáltam elmagyarázni a sofőrnek, hogy nagyon sajnálom, és már itt kellene lenniük. Szerencsére nem sietett sehova, így végül nem volt gond.

A sznorkelezés után az egyik, a szállásunkhoz nagyon közeli étteremben kajáltunk, és kóstoltunk helyi rumot.

* Július 20., péntek

Ezen a napon tartottam az előadásomat. Előtte nyilvánvalóan izgultam, de végül jól sikerült. Általában a szereplés előtt kiizgulom magam, és miután elkezdtem, már nincs gond. Arra viszont nem volt mód, hogy a szekció többi előadójával jobban elbeszélgessek, mert nem nagyon fedtek át a témáink, inkább csak lazán kapcsolódtak.
 

Az előadás után, és a posztereink bemutatása előtt még volt egy kis időnk, és erre a kis időre terveztem a katedrális meglátogatását, meg amit még nem néztünk meg, pedig szerettem volna.

A Keresztelő Szent János katedrális (Catedral Basílica Metropolitana de San Juan Bautista) a város egyik legrégebbi épülete, egyben az USA legrégebbi katedrálisa, és az egész kontinensen a második legrégebbi.

A templomban van Juan Ponce de León felfedező, a város alapítója és Puerto Rico első kormányzójának sírja. Egy másik személy miatt is fontos a szentély. Boldog Carlos Manuel Rodríguez Santiago-t is itt tisztelik, aki az egész Karib-térség első boldoggá avatott világi személye. Mindenesetre fura egy öltönyös férfiről készült festményt látni egy oltárképen.

A bazilika több ajtaja is nyitva volt, emiatt elég szellős volt. Kicsit olyan volt, mintha nem is feltétlenül egy templomban lennénk, mert nagyon tágas, és nagyon nyílt tér érzést árasztott.

A templom mellé épült a 17. század közepén egy kolostor. Kétszázötven év után bezárták, majd hotelt alakítottak ki benne, azóta Hotel El Convento néven működik.

A katedrálistól nem messze van a Plazuela La Rogativa. Az itt álló La Rogativa szoborcsoporthoz egy érdekes történet kapcsolódik. Arról emlékezik meg, hogy a 18. század végén, amikor az angol flotta be akarta venni a várost, a püspök vezetésével egy csomó hívő, köztük rengeteg nő, fáklyákkal vonult fel egy könyörgési engesztelő körmeneten. Az angolok látták a rengeteg fáklyát és a tömeget az éjszakában, és azt hitték, hogy a san juan-i katonák erősítést kaptak, ezért felhagytak a támadással, és a város megmenekült. Állítólag sokszor tartanak itt szabadtéri esküvőket, és még gyakrabban járnak ide a helyiek és a turisták naplementét nézni.

Innen van egyébként az egyik legjobb kilátás az öbölre, és innen látszik a városkapu is, a Puerta de San Juan, ahol a tengeren érkező hajósok a városba léptek. Főleg szimbolikus célokra használták; áruk pakolására, általános jövés-menésre másik kapukat használtak. Mára már csak ez az egy történelmi városkapu maradt meg, ezért nagyon vigyáznak rá.

A kapu környékén egy szép zöld terület van. Itt található (legalábbis amikor ott jártunk, még megvolt) a kidőlt fa gyökereire festett puerto rico-i zászló. Egy hatalmas fa volt, amíg a Maria hurrikán ki nem csavarta a helyéből. A kiálló gyökerekre valaki ráfestette Puerto Rico zászlóját. Mivel az ábrázolás egy megtépázott zászlóra emlékeztet, egyre többen kezdték művészi ábrázolásként felfogni, és a hurrikán emlékműve lett. 

Állítólag a 18. század közepén, egy környékbeli ünnepség során az egyik lovas leesett a lováról a sziklák közé, mert a lova megbokrosodott. A ló elpusztult, a lovas pedig túlélte, amit hatalmas csodának könyveltek el, és építettek a helyszínen egy kápolnát. Ez lett a Capilla del Santo Cristo de la Salud kápolna. Érthető módon a jó egészségre utaló névvel látták el. Azóta rengetegen keresték fel különféle egészségi gondjaikkal.

A Casa Estrecha a legkeskenyebb ház a környéken, egy ember kinyújtott karral simán átéri. Ennek ellenére van benne konyha, zuhanyzó, és hálószoba. Eredetileg egy kis sikátor volt, ami a szomszédos nagyobb házak belső udvarára vitt, aztán befedték, elfalazták, és egy mini házat alakítottak ki benne. Ma kiállítótérként használják.

A kis városnézés után visszaindultunk a konferenciaközpont felé; útközben még beugrottunk egy bárba egy jeges piña colada-ra.

A konferencián a posztereknek meghatározott, két órás időintervallumban kellett kint lennie, amikor a kutató is ott állt a poszterek mellett, és válaszolt az esetleges kérdésekre. A szomszédos poszter bemutatóival jót beszélgettünk, egy professzor és egy hallgatója volt egy dél-afrikai egyetemről.

Aznap este is gyalog mentünk vissza a szállásra. Még útba ejtettük a Nuestra Señora de Lourdes kápolnát. Ez egy előző évszázad elején épült neogótikus kápolna. A legszebb díszei a színes üvegablakai, amiket sajnos nem tudtunk megnézni, mivel már zárva volt, és nem is volt kivilágítva a templom.
 

Minden este hallottunk egy fura, igen jellegzetes hangot a növényzetből. Kiderült, hogy ezek a koki (coquí) békák hangjai. A névadó hangot a hím adja ki, és ezzel hívja a nőstényeket magához. Rengeteg fajuk él errefelé; nagyon gyakoriak Puerto Rico területén, városi környezetben is megtalálhatók. A békák Puerto Rico nem hivatalos szimbólumai. Még egy helyi közmondásban is szerepelnek (“Soy de aquí, como el coquí”; kb. azt jelenti, hogy "Annyira idevalósi vagyok, mint a kokibékák"). Főleg broméliák és pálmák levelei közé petéznek, ezért addig matattunk a zöldterületen, amíg nem találtuk kokit. És végül nem csak kokit találtunk.

Ahogy innen hazafelé sétálunk, egy-egy kapualjból kiszűrődtek a péntek esti igazi latin fiesta hangjai.

* Július 21., szombat

Reggel már a csomagjainkkal indultunk el a szállásról. Sajnos egy autóba nem fértünk el a csomagokkal együtt, ezért hátramaradtam, amíg megjött a másik kocsi. Egy nagyon jót beszélgettem búcsúzóul a szimpatikus recepcióssal, amíg vártam.

A konferencia délelőtti eseményeire még bementünk, de a repülőjegy-kényszer miatt a záróeseményen már nem tudtunk részt venni. Délután már csak az maradt hátra, hogy elköszönjünk a szervezőktől, felvegyünk a csomagjainkat és induljunk a reptérre.

Összességében jól élmény volt a konferencia; mégiscsak ez volt az első, nagy nemzetközi konferenciaszereplésem. Az pedig, hogy mellette kicsit turistáskodtunk is, külön jó lehetőség volt. A következő Nemzetközi Mikológiai Kongresszus Hollandiában lesz; alig várjuk, hogy mehessünk.

Kétszer egy hónapot dolgoztam ösztöndíjjal Ausztriában a legnagyobb osztrák kutatási szervezet tullni kutatóhelyén, az első hónapban Tullnban is laktam.

Tulln egy közepes méretű város Alsó-Ausztria tartományban, Bécstől egy kicsivel északnyugatra. A kutatóhely a város szélén van. A kutatóhelytől nem messze laktam egy kollégiumban, ami nagyon kényelmes volt, mert körülbelül tíz perc sétával beértem reggel dolgozni.

A koliszobában, ami elég minimalista volt, egyedül laktam. Az ágyon kívül volt egy asztal (de legalább hosszú volt, az egyik fal mellett végig futott), és egy szék. Sem szekrény, sem polc, de emlékeim szerint még szemeteskuka sem volt. Megoldottam valahogy, nem igazán idegesített, mert tudtam, hogy egy nagyon jó helyen dolgozom, izgalmas új dolgokat tanulok meg és profitálni is fogok belőle. Később kiderült, hogy igazam lett, mert az itteni kutatási eredményeimen alapult a doktori disszertációm egy jelentős része.

A munkahely közelségéért cserébe a városközpont kicsit messze volt, kb. fél óra gyalog. Emiatt hétköznap nyilvánvalóan nem mászkáltam városnézési céllal, maximum bevásárolni mentem el. A hétvégék egy részén csak pihentem. Emlékszem, hogy az ösztöndíj alatt olvastam el egy regényt, amire már régóta akartam időt szakítani, és akkor néztem meg az egyik kedvenc sorozatom utolsó évadát, ami már lement egy jó ideje, de még nem volt időm rá. A szabadnapok és hétvégék többi részén nézelődtem, és sorra jártam azokat a látnivalókat és programokat, amik érdekesnek tűntek. Akkor még nem voltam annyira tapasztalt és motivált utazó, mint mostanában.

Tulln az egyik legrégebbi város a mai Ausztriában. Már a kelták is lakták, a város neve is kelta eredetű lehet. Az első század első felében megjelentek a rómaiak, és megalapították a saját városukat Comagena néven. Ez stratégiai szempontból nagyon fontos volt, mert itt volt a rómaiak dunai hajóflottájának bázisa. A rómaiakra több látványosság is emlékeztet a városban.

Az egyik a Római Múzeum (Römermuseum), ami a rómaiak megérkezésétől az ötödik század végéig mutatja be a város történetét. Vannak benne makettek, modellek, és hagyományos vitrinek, amelyekben a helyben és a környéken talált leleteket mutatják be. Ezeken keresztül megismerkedhetünk a város civil és katonai lakosságának mindennapjaival és a környék hadtörténetével. Nem volt a legjobb múzeum, ahol valaha jártam, de jó időtöltés volt, és a diákigazolványomnak hála, egy euróba került a belépő.

 Marcus Aurelius lovasszobra a múzeumtól nem messze áll. A szobor a római Capitoliumon álló szobor pontos másolata. Állítólag Marcus Aurelius (az egyik legfontosabb és legjelentősebbnek tartott római császár, a második században élt) császár uralkodása idején ellátogatott ide, a tullni római táborba.

A római telep egy részét azóta a mederváltozások miatt elöntötte a Duna. A megmaradt falmaradványok 2021 óta a világörökséghez tartoznak, a Római dunai limes, egy országokon átívelő világörökségi helyszín részeként.

A római vár egyik legjobb állapotban megmaradt része az úgynevezett Sótorony (Saltzturm). Ez a 4. századból való, amikor a rómaiak alaposan megerősítették a korábbi várat. A középkorban a városfal részét képezte, és fegyverraktárnak, majd a 19. században sótároló toronynak használták. Ez utóbbi név aztán ráragadt.

Tulln egy tágas főtérrel rendelkezik. A körülötte álló házak a történelem különböző szakaszaiból származnak, vannak itt gótikus, reneszánsz és barokk házak is, valamint a 19. századi historizmus is képviselteti magát.

A közepén egy Szentháromság oszlop (Dreifaltigkeitssäule) áll, amit eredetileg a törökök felett aratott győzelmek emlékére képzeltek el a 17. század végén, de mire a felépítéséig eljutottak, már inkább a pusztító pestis elleni védelemre szánták.

A Minorita templom (Minoritenkirche) az egykori kolostor temploma volt. Sajnos az eredeti, 13. századi román-gótikus templom már nincs meg, a 18. században teljesen lebontották, és közvetlenül az eredeti hely mellett építettek egy késő barokk templomot. Az ország legszebb későbarokk templomai közé tartozik, amiben lehet valami, mert akkor, amikor ott jártam, az egyik legszebb templomnak tartottam, amit valaha láttam. Ez azóta változott persze, mert még szebb helyeken is jártam, de kétségkívül jól nézett ki.

A minorita rend már a 13. században, nem sokkal az alapítása után megjelent a városban. Ebből az időből már csak egy gótikus kápolna maradt meg, mivel az egykori kolostorépületet a 18. század közepén jórészt újjáépítették, miután egy évszázadig használaton kívül volt. A mai formáját a kilencvenes években nyerte el. Ma a tullni városházaként működik, és különböző rendezvények helyszíne. Itt van a Cukormúzeum is, ami sajnos zárva volt, amikor meg tudtam volna nézni.

A belváros egyik utcájában, egy szépen felújított ház előtt áll a Hermész-kút (Hermesbrunnen; vagy más néven Merkur-emlékmű, Merkurdenkmal). Hermész szobrát egy magyar művész, Márkus Péter készítette, és egy budapesti szobor másolata. Hermész sok más mellett az utazók, kereskedők istene.

Egy másik görög/római mondai alakkal is találkoztam. Herkules is a kereskedők istene minőségében van jelen a városban.

A Szent István plébániatemplom (Pfarrkirche St. Stephan) egy igazi stíluskeverék: alapjaiban román, a kórusrész és a templom teteje gótikus, a tornyok és a belső berendezés pedig barokk. Érdekes történet, hogy a két tornyának két különböző tulajdonosa van. A déli, teljesen szokványos torony a plébániáé, az északi viszont a városé. Utóbbiban lakott korábban a toronyőr, akinek az volt a feladata, hogy harangzúgással jelezze, ha valahol tűz ütött ki.

Az egyik falon a császári kétfejű sas szobra látható, amint két török fejét tartja a karmai között. Ez arra emlékeztet, hogy Tulln mellett gyülekezett egy hatalmas egyesített keresztény serege, amely sikeresen visszaverte a Bécset ostromló törököket (1683). Egyébként ez a lendület megmaradt, és három évvel később Buda felszabadításához vezetett elhozva a másfél évszázados török uralom végét Magyarországon.

A város egyik nagyon egyedi látnivalója a Karner, egy kápolna, amelyet elsősorban temetésekkor használtak. A művészettörténészek szerint a 13. századi későromán építészet páratlan kincse. Európa nyugatabbi részein ebben az időben már a gótika volt divatban, de az osztrák területeken a román építészet másodvirágzását élte. Az alaprajza egy tizenegyszögletű szabályos sokszög, ami a jeruzsálemi szakrális építészetre jellemző. Magyar vonatkozása, hogy valószínűleg ugyanaz a normann építőcsoport építette, akik a jáki templomot is. Ezt azért sejtik, mert a két épület bélletes kapuzata több, mint hasonló egymáshoz.

Tulln alapvetően nagyon tágas, tele van kertekkel és szépen beépített virágágyásokkal. Gyakran részt vesznek különböző város virágosítási versenyeken, és sokszor előkelő helyezést érnek el. Nagyjából bármerre sétálva találunk egy szép kiskertet vagy virágágyást.

2008-ban itt tartották a tartományi kertépítészeti kiállítást, aztán a kiépített kertrendszer állandóvá vált és a Tullni kertek (Die Garten Tulln) néven egy attrakcióvá vált. Az első hónap, amikor ott voltam, május volt, ezért nagyon jó volt, hogy éppen egy csomó minden virágzott és napsütéses volt az idő.

A kert valójában a hatalmas, nagyjából a Dunával párhuzamosan elterülő zöldterület egy töredéke. Kilométereken keresztül parti sétány, zöld sétaútvonalak, szobrok, kutak váltják egymást, sőt, még egy tavi fürdő is van.

A városfal Duna felé néző oldalán van a Vízi kápolna (Wasserkapelle). A benne lévő keresztet a Duna vize hozta valahonnan, egy halász kifogta és nekitámasztotta a városfalnak. Aztán a halászok és a hajósok körében annyira népszerű lett a fakereszt, hogy az egyházi elöljárókhoz fordultak, hogy készíthessenek egy kápolnát. Így jött létre a kápolna, amelyben a kereszt méltó helyet talált, Mária és János apostol szobrának társaságában.

Tulln híres szülöttje Egon Schiele, a 20. század elejének egyik legnagyobb nevű festője, az osztrák expresszionizmus alakja. Nekem a legtöbb képe túl elborult, ezért nem mentem el a múzeumba. Egyébként a szülőháza is látogatható, a vasútállomás környékén található.

Tulln mellett a Dunán horgonyoz a Regentag, Friedensreich Hundertwasser világhírű osztrák festő és építész hajója. Már több, mint száz éves. Hundertwasser a századforduló utáni évtizedben jutott hozzá, átépítette, majd több, mint tíz évig ezen a hajón lakott. A művész halála után a hajót műemlékvédelem alá helyezték.

A Kertek városa elnevezésen kívül a Kutak városának is hívják Tullnt. Ez is találó és jogos, mivel lépten-nyomon kutakba lehet botlani.

A legkiemelkedőbb kétségkívül a Nibelung-emlékmű vagy Nibelung-kút (Nibelungendenkmal illetve Nibelungenbrunnen), ami talán a város leghíresebb látnivalója. Ez is a Duna menti hatalmas zöldterületen található. Annak állít emléket, amikor a megözvegyült Kriemhild királylány, a Nibelung ének (egy középkori német hőseposz) egyik főszereplője találkozik Attila hun királlyal, akivel később házasságot is köt. A történet szerint a találkozó Tullnban történt, ez adja a szoborkompozíció alapját. Akkoriban Tulln környékén volt a nyugat (a német területek) és a kelet (hunok területei) közötti határ. A kút alsó része egy könyv, ami a Nibelung éneket jelképezi, de csak a bal lapon van szöveg, a jobb oldala még üres, mutatva, hogy a jövő még nincs megírva. A kút két oldalából folynak a vízsugarak, egyre nőnek, majd összeérnek, jelezve, hogy nyugati és a keleti világ is összeért Kriemhild és Attila találkozásával. Többször is jártam a kútnál, de sajnos a fényviszonyok sosem voltak olyan jók, hogy szép képet tudjak készíteni róla.

Az egyik hétvégén Bécsbe akartam menni, már régóta terveztem az első kirándulásomat oda. Aztán meggondoltam magam, és inkább elmentem az Oldtimer kiállításra. Nem vagyok oda különösebben a régi kocsikért, meg a kocsikért általában sem, de azért érdekelt, és ha már épp akkor tartották, amikor ott voltam, elmentem. Ez egy évente megrendezett esemény, amit az országosan is jelentős tullni Messegelände vásárközpont (olyasmi, mint nálunk a Hungexpo) területén rendeznek meg. Iszonyúan szerencsém volt, mert amikor beálltam volna a pénztárhoz, egy random osztrák bácsi megdobott egy jeggyel, amivel ingyen mentem be. 

Visszatekintve egy picit bánom, hogy nem mászkáltam pár nappal többet Tullnban, de azt akkor még nem gondoltam, hogy a második hónap alatt Bécsben fogok lakni. Bécsben pedig rengeteg látnivaló van, ezért inkább ott nézelődtem.

Érkezés, 1. nap

A buszutat és a szállást csomagban foglaltuk le az azóta sajnos megszűnt Robinson Tours-nál, mert így jóval kedvezőbb árú volt, mintha magunk foglaltuk volna külön-külön. Kb. egy nap volt az út odaérni Napospartra. Bár már olvastam róla, mégis meglepett, hogy a településen szinte csak hatalmas szállodákat látni, melyek egymást érik, nem voltunk még hasonló helyen. Nekünk ez nem annyira szimpatikus, de sokaknak igen, hiszen a buszon a körülöttünk ülők közül mindenki már sokadszorra tért vissza Napospartra, szinte mi voltunk csak első utazók.

Egy nagyobb apartmanházban (Central Plaza Apartmanház) foglaltunk egy kis stúdiót. Jó szállás volt, a kerthez nagy medence is tartozott, amit nem használtunk egyszer sem a hűvös idő miatt. Esténként viszont szépen, váltakozó színű fényekkel kivilágították, olyankor szívesen elnézegettük.

 

Korán megérkezett a busz, ezért még elég sokat kellett várni, hogy elfoglalhassuk a stúdiót, így körülnéztünk a környéken, utána pedig megnéztük a szervezett kirándulásokat tartalmazó prospektust. Ki is néztünk pár kirándulást az ország belső részébe, de később, mikor a telepített idegenvezető meglátogatott minket, kiderült, hogy a kinézett utak közül csak egy indul. Végre becuccolhattunk a stúdióba, megebédeltünk egy közeli étteremben, majd sétáltunk a tengerpart felé.

Elég sok árus található arra, strandcuccokat, ruhákat, streetfood-ot, fagyit stb. lehet kapni. Vettünk fagyit, egy-egy gombócot akartunk, de az árus vagy nem értette meg még mutatva sem, hogy egy, vagy szimplán lehúzott minket. Mindenesetre hatalmas adag fagyit kaptunk, egy ebéd áráért, alig bírtuk megenni, sőt egy részét el is tettük későbbre. Nagyon finom volt egyébként.
 

A tengerpart homokos és rengeteg a napágy és napernyő, fürdőző viszont nem igazán volt, mert június végéhez méltatlanul kifejezetten hűvös volt és az eső is elkezdett cseperegni.

Még több árus és egy kis vidámpark is útba esett egy homokdűnés, kicsit távolabb eső parti rész felé sétálva.

Visszafelé sétálva a főutca és a sétány kereszteződésénél lévő téren találtunk egy helyi utazási irodát, ahol tudtunk jelentkezni azokra a kinézett kirándulásokra, amik magyarul nem indultak. Az ott lévő jókedélyű, nagy szakállas emberrel hamar megtaláltuk a közös hangot, kicsit elbeszélgettünk, az amúgy is kedvezőbb árú kirándulások közül kiválasztottunk kettőt, még alkudtunk is. Sajnos a rózsák völgyében a híres bolgár rózsák virágzását lekéstük, az a kirándulás csak június legelejéig indul (akkor viszont még biztosan nincs tengerben való fürdéshez passzoló idő).

2.nap - Neszebár kirándulás

Távolsági busszal könnyen elérhető Napospartról Neszebar, ami műemléképületeinek, régi templomainak és romjainak köszönhetően világörökségi helyszín. Nagyon hangulatosak az utcák, tényleg egy kis ékszerdoboz a város.

Eredetileg trák, majd görög kolónia volt, aztán a Római Birodalom, majd a Bizánci Birodalom része volt, kb. ezer éven át; néha gazdát cserélve a bolgár államhoz került. Templomépítészete leginkább ebből az időszakból (6. századtól 15. századig) őriz emlékeket. Érdekes módon a török uralom alatt (15.-19. század) az összes templom megmaradt ortodox kereszténynek. Állítólag kb. 40 templom volt ezen a viszonylag kis területen, ezért azt szokták mondani, hogy itt volt a legnagyobb az egy főre eső templomok száma. A jellegzetes, az egész bolgár fekete-tengeri partvonalon jellemző, rönkfákból épített házak nagyrészt a török idők alatt épültek.

Aki több templomot is meg akar látogatni belülről, annak érdemes bérletet venni. Ez különböző kombinációkban létezik, attól függően, hogy az Archeológiai Múzeumon kívül még hány templomba szeretnénk bemenni. Mi az első belépős templomnál vásároltuk a jegyet. A templomok többségét már nem vallási célra használják, hanem múzeumtemplomok, esetleg kiállítóhelyként funkcionálnak.

A Szent Klement templom (17. század) volt az első, ami mellett elmentünk, ez zárva volt.

Ekkor tűnt fel a hangzavar, ami a sirályoktól jött. Jókat derültünk a szamárhangon üvöltöző sirályokon. Később utánanéztünk és kiderült, hogy ez a hangzavar azért lehet, mert éppen akkor volt a sirályok párzási időszaka. Nagy örömünkre fiókát is láthattunk egy háztetőn.

A Szent István templom egy viszonylag nagyobb méretű épület. Egykor katedrális volt, azaz püspöki székhely. Még talán a 11. században kezdték építeni, majd toldoztak hozzá az idők során. A belsejében látható egy eredeti 16. századi ikonosztáz, a szószék és az egykori püspöki szék a 18. századból való, a falakat pedig szintén több száz éves, elég jó állapotban megmaradt festmények díszítik. Jó pár percet el lehet tölteni az ortodox szenteket ábrázoló festmények nézegetésével.

A Krisztus Pantokrator (Mindenható Krisztus) templom (13.-14. század) leginkább a dekorált külsejéről híres. Nagyon jó állapotban megmaradt, az egyik leghíresebb templom. Tényleg nagyon jól néz ki, a körülötte lévő, szépen rendben tartott tér pedig szuper környezetet kölcsönöz neki.

A Fel nem szentelt Szent János templom (Church of St John Aliturgetos) építése (14. század) közben egy munkás meghalt, ezért sosem szentelték templommá, a név pedig rajta ragadt. Érdekessége, hogy mindkét végére építettek bejáratot; ez nagyon szokatlan a kor templomaiban.

Ez a templom az óváros kikötőjéhez elég közel van. Elidőztünk egy kicsit a parton.

A Keresztelő Szent János templom (Church of St. John the Baptist) az egyik legjobb állapotban megmaradt neszebári templom, annak ellenére, hogy közel ezer éves. Akkoriban még kevésbé díszítették a templomokat, ez is viszonylag egyszerű kinézetű. A kereszt alaprajzú templomok tipikus példája, a fő terét a két egymást keresztező hajó alkotja.

A Megváltó Templom (Church of the Holy Saviour vagy Sveti Spas) egy egyszerűbb templom, a legfőbb látványossága falfestményei, amelyek a templommal egyidősek (a 17. századból valók).

A Pantokrator templomhoz hasonló kinézetű a Mihály és Gábriel arkangyalok temploma (Church of the Holy Archangels Michael and Gabriel). Ezen is megfigyelhetők a jellegzetes boltíves dekorációk és a kerámiadíszek.

Ahogy az előző, a Szent Paraskeva templom is valószínűleg a 13.-14. századból származik. Szépen felújították, és egy, mára már elpusztult templomból származó falfestményt mutatnak be benne. Érdekes, hogy bár a templom neve biztosan Szent Paraskeva, de több ilyen nevű szent is ismert a történelemben, és már nem lehet tudni, hogy valójában közülük melyiknek szentelték ezt a templomot.

Az egyik legrégebbi, és a máig látható emlékekkel rendelkező templomok közül a legnagyobb a Szent Zsófia templom. Még az 5.-6. században építettek itt először templomot. A mai romok párszáz évvel későbbről maradtak meg. A templom egykor püspöki székhely volt.

Innen elsétáltunk a félsziget északi oldalára a tengerparthoz. Itt találhatók az Irgalmas Szűzanya templomának (Church of the Holy Mother of God Eleusa) és egy egykori kolostornak a romjai. Az épületet egy földrengés döntötte romba és állítólag a terület egy része a tenger alá süllyedt. A 20. század elején állították vissza a ma is látható (de még így is romos) formájára.

Utolsóként a Szt. Teodor templomot láttuk. Ez egy kicsi, egyszerű, de nagyon régi (13. századi) templom, egy ikonosztáz látható benne.

A belvárosi utcákon rengeteg kis ajándéküzlet található. Erre sétáltunk, majd kerestünk egy éttermet, ahol kardhalat és polipot ettünk.  Kaja után visszasétáltunk a félsziget bejárata közelébe, a Régészeti Múzeumhoz. A kiállítás jó betekintést ad a terület történetébe. A trákoktól a hellenisztikus korból származó kincsektől egészen a bizánci időkig vannak kiállítva különböző tárgyak. Egy külön rész foglalkozik az ortodox ikonokkal. Neszebárban egy külön ikonfestő iskola működött, az ikonok egy jó része ebből az ikonfestő műhelyből származik.

A múzeum után a „Régi Neszebár” Néprajzi Múzeumot néztük meg. Ez egy egykori kereskedő (19. század közepén épült) házában van berendezve. A szobák egy része ennek a kornak a városi életét mutatja be. Egy másik szobában a szőlőtermesztés és borkészítés, illetve a halászat eszközeit lehet látni. Ez a két tevékenység volt a lakosság fő bevételi forrása. Egy kisebb terem a macedón betelepülők emlékét őrzi, az ő tipikus felszerelési tárgyaikkal.

Visszasétáltunk Neszebár óvárosának bejáratához, ahol a buszmegálló található. Innen látható a félszigetre vezető szűk útsávon álló Vízimalom. Nagyjából akkor épült, amikor a város mai faházainak többsége, de ezen kívül nem sikerült mást kideríteni róla.
 

A kikötő mellett van egy szobor is, érdekes módon a térképen és a köztudatban is úgy szerepel, hogy Szent Miklóst ábrázolja, és azért van a kikötőben, mert Szent Miklóst a tengerészek védőszentjének is tartják. Azonban a készítő művész eredetileg egy Noé szobornak szánta, amint a fehér galambot tartja, és várja, hogy az özönvíz után szárazföldet találjon. Mindenesetre mindenki eldöntheti, hogy melyik olvasat tetszik neki jobban. A tetején ülő kormoránok és a sirály nem tartoznak a kompozícióhoz.

Neszebarból visszatérve még sétáltunk egy kicsit Napospart központjában és akkora szerencsénk volt, hogy épp akkor kezdődött egy néptáncfesztivál a strand felé vezető sétálóutca elején. Jó kétórás program volt, fantasztikusan látványos táncelőadásokkal és öltözékekkel, több korosztályból kikerülő előadókkal. A bolgár táncegyüttes mellett román, grúz, török, örmény, görög, macedón, horvát, szerb, bosnyák, orosz, ukrán (magyar sajnos nem) csapatok voltak, több koreográfiával. A koreográfiák után visszahívtak a színpadra különböző csapatokból egy-egy embert, akik random népzenére, rögtönzött tánccal mérték össze tánctudásukat és kreativitásukat. Több ilyen kör is volt, nagyon ügyesek voltak a résztvevők, igazán szórakoztató volt a műsor.

Kár, hogy erről a fantasztikus programról nem láttunk szórólapokat, de a telepített idegenvezető sem említette, így a visszafelé buszúton utastársainkkal beszélgetve kiderült, hogy rajtunk kívül senki sem látta, mert nem értesültek róla. Mi is csak a szerencsés véletlennek köszönhetően bukkantunk rá. A bulgáriai nyaralás egyik legjobb élménye volt ez a néptáncos est.

3. nap

Napospart tengerparttól távolabbi részén van egy piac, zöldségeket, gyümölcsöket és ruhákat is lehet kapni. Ezen a környéken - bár itt is vannak kiadó apartmanok - helyi lakosok is élnek, legalábbis a focizó helyi gyerekek láttán arra következtettünk.

Az egyik utcasarkon találtunk egy szuper jó büfét, ahol nagyon olcsón zabálhattunk hatalmas kínálatból válogatva. Előre elkészült ételeket lehet ott kapni a pultból válogatva, általában mutogatós rendszerben, mert angolul csak minimálisan vagy egyáltalán nem beszéltek. Többféle sült halat, még többféle csevapot, pjeskavicát és társaikat, de egytálételeket és desszerteket is kóstoltunk, minden szuper finom volt. Miután felfedeztük ezt a helyet, Naposparton csak itt ettünk.

Ezen a napon sem volt valami csodás az időjárás, de azért lementünk a partra strandolni egy kicsit.

4. nap - Szozopol-Ropotamo szervezett kirándulás

Szozopol az idők során Neszebár riválisa volt. A története is hasonló, eredetileg trák volt, aztán az egyik leggazdagabb görög kolónia lett a Fekete-tenger környékén. A huszadik század elejéig szinte teljesen görög volt a lakossága, a balkáni háborúk után cserélték le bolgárokra.

Az óváros egy félszigeten fekszik. A félsziget bejáratánál egy kis kápolna fogad minket, Csodatevő Szent Miklós (az a Mikulás) kápolnája.

Pár lépéssel odébb a Szent Cirill és Metód templomot találjuk. Érdekessége, hogy a város első, kis létszámú bolgár lakossága számára épült. A második világháború után raktárnak használták; nemrég állították vissza a templom funkcióját. 2010-ben egy közeli szigeten, a Szent János kolostor romjai között találtak néhány ereklyét, amelyet Keresztelő Szent Jánosnak tulajdonítanak. Az ereklyék ebben a templomban kaptak helyet.

A templom szomszédságában találhatók egy középkori templom, a Szent Miklós templom romjai.

Szozopolt eredetileg Apolloniának hívták, mivel két templom is volt, amelyet a gyógyító Apollo istennek szenteltek. A város romjainak maradványai láthatók Szozopol óvárosának közepén.

Az óváros egyik leghíresebb temploma egy Szűz Máriának szentelt templom (Church of The Most Holy Mother vagy The Holy Virgin Church). Egy középkori templom helyén épült 17. században elkészült épületről van szó. Fából faragott szószéke és dísztárgyai teszik különlegessé. Sajnos belül nem lehet fényképezni, de a kertben egy faragott kútdísz is jól példázza a faragásokat. Igaz, a bentiek még szebbek.

Továbbsétáltunk az óvárosban. Itt találkoztunk a Szozopolra nagyon jellemző faházakkal, amelyek a török uralom alatt épültek. Tipikusan kiugró, zárt erkélyekkel épültek. 

A szabad program során számos apró, aranyos kis kápolnát látogattunk meg. Ezek némelyike olyan kicsi, hogy szinte csak egy ember fér be.

A félsziget sziklás partján sok helyen lehet sétálni. Elég látványos a sziklás part, és a közvetlenül a peremre épült házak.

A partszakasz egy részén az eredeti városfalak is megmaradtak. Itt alakították ki a Southern Fortress Wall and Tower Architectural and Historic Complex-et. Többféle látnivaló van itt, egy rekonstrutált kápolna, egy  szépen rendbehozott eredeti gabonaraktár, számos, az itteni ásatásokon talált tárgy, és egy kisebb, tengerészeti témájú kiállítás (a belépés ingyenes).

A következő programpontunk felé sétálva közelebbről láthattuk a kikötőt is.

Egy családi kis étteremben ebédeltünk a tengerparton sok finomságot. Ezután a Ropotamo folyón csónakáztunk. A folyó torkolata védett terület, mivel számos veszélyeztetett faj élőhelye. Elég sok teknőst lehetett látni, aranyosak voltak, ahogy sütkéreztek egy-egy vízből kiálló faágon.

5. nap - Szervezett kirándulás Veliko Tarnovoba

Veliko Tarnovoba, a "cárok városába" kirándultunk. A város a 12. század második felétől Bulgária fővárosa lett, amikor felszabadult a bizánci uralom alól. Egy testvérpár területeket akart magának szerezni a környéken, de a felkelés olyan sikeres lett, hogy önállósodtak, és a (második) Bolgár Birodalom uralkodói lettek. Ebben az időszakban a kapcsolatoknak köszönhetően sokszor keresztezte egymást a magyar és a bolgár történelem. Kicsit kellemetlen helyzet volt, hogy a bolgár idegenvezető részletesen ismeri a középkori magyar történelmet, sokszor jobban, mint mi.

A város dombokra épült, a Jantra folyó partján, a környéke is dimbes-dombos, ezért elég festői környezetben található. Kicsit borongós volt az idő, emiatt igazán hangulatos volt.

A Tsarevets dombot a középkorban falakkal vették körbe és itt alakították ki a királyi palotát is. A falak között sétáltunk felfelé a dombon, az ott lévő templomhoz. Ahogy feljebb értünk, egyre jobb lett a kilátás.

Felérve épületromokkal és többé-kevésbé újjáépített részletekkel találkozunk.

A domb tetején a középkorban állt egy templom, amely a bolgár pátriárcha székhelye volt, azaz katedrálisként működött. A katedrális a 14. század végén elpusztult. A mostani templom egy 20. századi építmény, a belsejét modern stílusú festmények díszítik, amelyek a bolgár történelem fontos mozzanatait jelenítik meg. Sosem szentelték fel, nem használják templomként.

Az erőd után a városban kaptunk egy kis szabad időt. Az idegenvezetőnk ekkor sétált velünk egy kicsit, miután a csoport szétszéledt. Egyébként pont ugyanaz a szimpatikus jó arc volt, mint előző nap, így ismerősökként köszöntött bennünket.

Ekkor sétáltunk el a Szűz születése székesegyházhoz. Még a dombra felfele menet vettük észre és közelebbről is meg akartuk nézni. Sajnos nem volt nyitva, de nem bántunk, mert nem volt nagy kitérő.

A szabadidő többi részében a városban mászkáltunk. Számos kis kézművesműhely és a hozzá tartozó hangulatos boltok sorakoznak a belvárosi utcákon. Egy csomó falfestmény díszíti az utcákat és az egyik padon egy fából faragott söröző szoborral is lehet találkozni.

Egy kis buszozás következett a nap utolsó programpontjához, a szomszéd faluba, Arbanasiba. A kis faluban két kolostor található itt, amiket még a középkorban építettek. Az idők során többször majdnem elnéptelenedtek, az épületek elpusztultak, de mégis máig működnek. A kettő közül a kisebbet (Nagyboldogasszony, más néven Szűz Mária Mennybevétele kolostort) néztük meg. A legfőbb látványossága egy Szűz Mária kegykép, amelynek csodatévő erőt tulajdonítanak.

Az úton hazafelé a buszból a bolgár tájról készítettünk képeket.

A kirándulás utolsó programpontjaként egy Burgasz külvárosában lévő plázába vittek, ahol kaptunk 1,5-2 óra szabadidőt. Ez, azonkívül, hogy mosdóba tudtunk menni, teljes időpazarlás volt nekünk. Nem is olyan pláza volt, mint pl. egy indiai, ahol tényleg látványosak a boltok és jó nézelődni, hanem egy abszolút jellegtelen pláza a szokásos, itthon is megtalálható üzletláncokkal. Jobban örülünk volna, ha Burgasz belvárosában tettek volna ki és lett volna esély valami érdekeset, egy-egy templomot vagy szép épületet látni.

6. nap – Zseravna szervezett kirándulás

Ezen a napon a magyar utazási irodánál lefoglalt szervezett kirándulásra mentünk.

Az első megállónk Zseravnában volt, ahol körbenéztünk a faluban. Lakott falu, de kicsit skanzen jellegű, hiszen a legfőbb látványossága a már említett, 18-19. századból származó, jellegzetes stílusú faházak, amelyekből kétszáznál is több van a faluban. Emiatt az országos jelentőségű építészeti védett építészeti emléknek számít.

A falu lakói kézművességből és kereskedésből éltek és gazdagodtak meg az évszázadok alatt. Ilyen volt az a kereskedő is, Rusi Chorbadzhi, akinek a hagyományos stílusú, nagy házában néprajzi múzeumot rendeztek be, amit meglátogattunk. Az első megtekintett szoba aktuális látványossága egy cuki kis denevér volt. A többi szobában helyi jellegzetes textíliákat, népviseletet, autentikus használati tárgyakat és hagyományos berendezésű szobarészeket láthattunk.

 

Ezután a Szent Nikolaj templomot néztük meg, amely majdnem kétszáz éves, és a belső részét még ennél is régebbi ikonok díszítik. A templom mellett lévő, állítólag fiatalító hatású forrás vizét is megkóstoltuk.

Ezután egy hangulatos, folyóparti étteremben ebédeltünk.
 

A kirándulás fő programja a Kék hegyről látható Szliven városára és a környező hegyekre néző szép panoráma lett volna, majd lefelé libegőzés. Épp, mikor kiszálltunk a buszból, elkezdett szakadni az eső, akkora pára keletkezett, hogy a kilátásból semmi sem lett és persze a rossz idő miatt a libegőt sem lehetett használni, mivel lezárták.

Egy borászat meglátogatása is a program része volt, érdekes dolgokat mesélt a tulajdonos a borkészítésről, megmutatta a pincét. A program zárásaként finom bolgár borokat kóstolhattunk, tényleg minőségiek voltak. Kaptunk a borokhoz sajtot, rágcsálnivalókat is kísérőként.

Visszatérve Napospartra láthattuk a nagy zuhé eredményét, közlekedni is alig lehetett, mert mindenhol állt az utcákon az esővíz.

Napospart, napos montázs, már csak napos idő kellett volna.

7. nap – Tevepark

Naponta egyszer, délelőtt indul a teveparkhoz egy ingyenes busz Napospart végéről; mi a tengerpartra tartó sétánnyal szemben tudtunk felszállni. Kb. 40 percre található Naposparttól a Tevepark (Camel Park Sunny Beach, vagy másnéven Ravda Camel Park). Egy ciprusi származású család alapította a helyet, jelenleg is kis, családi vállalkozásként működik, amint azt megtudtuk a tulajdonossal való beszélgetés során.

A belépőjegyhez kapunk teveeleséget, amivel magunk etethetjük meg a jószágokat. Ottjártunkkor 13 teve lakott a parkban, egyikük egy kis csikó. Volt egy nagy hím teve, aki annyira szereti a látogatókat, hogy folyton kidugja a karámból a hatalmas fejét a simogatásért.

Beszélgetésbe elegyedtünk egy ott lévő fiatal lánnyal, kiderült, hogy Franciaországból jött ide pár hónapra dolgozni, mint tevetréner. Másokat is szoktak erre a célra alkalmazni a világ bármely részéről. Főleg azért van erre szükség, mert tevegelési lehetőség is van a parkban, és ehhez ki kell képezni a tevéket. Persze simogatják is a látogatók a tevéket, így fontos, hogy szelídek, jól kezelhetőek legyenek. Ha minden igaz, a tevéket úgy vették meg, hogy már tudják a sétáltatást és be vannak tanítva alap dolgokra, de amire a parkba kerültek, az egyik olyan volt, mintha elfelejtette volna, amit tanult. Ezért a tréner kénytelen volt utánajönni és kicsit felfrissíteni a teve ismereteit.

Még sosem tevegeltünk, ezért ki szerettük volna próbálni. Sajnos csak pár perc volt, az elején a karámban egy kör, majd kimentünk a park mögé a pusztaságba, ahol kétféle háttér volt beállítva a fotózáshoz. Nem tudom eldönteni, hogy ez viccesebb, mint amennyire gáz, vagy fordítva. Készítettek rólunk fotókat, amiket szerettünk volna megkapni. Ehhez vásárolnunk kellett kettőt, amit ki is nyomtattak helyben fotópapírra, a többit később elküldték e-mailben.

A tevéken kívül a parkban laknak még csirkék, nyulak, szamár, kecskék, póni is és egy kis büfé is található.

Jó élmény volt, érdemes volt eljönni ide. Délután megy vissza az ingyenes busz Napospartra. Amikor beszálltunk a buszba, kiderült, hogy csak ránk vártak, és már indult is. Nem igazán értettük a helyzetet, mert a menetrend szerinti indulási idő előtt pár perccel ott voltunk, nem késtünk.

Aznap még fürödtünk a tengerben, elég hideg volt, de legalább sütött a nap és nehogy már úgy menjünk haza a tengerpartról nyáron, hogy csak egyszer fürödtünk a tengerben.

8. nap

Napközben indult haza a buszunk, ezért volt még egy kis időnk Naposparton. A városközpontban van egy kisebb bevásárlóközpont, az emeleten lévő nagy illatszerboltban jó áron lehet kapni mindenféle rózsaolajjal készült és egyéb kozmetikai terméket, az élelmiszerrészlegen meg többek között olcsón árulnak kis kiszerelésű, műanyag laposüvegben rakiát (bolgár szőlő”pálinka”). Itt vásároltunk be szuveníreket, aztán ebéd után elindultunk haza.

1. nap

Szervezett, három napos, két éjszakás buszos utazásra mentünk a Tátrába. Az első megállónk Farkasd volt, egy nagyon szép kis hegyi falu, amely megőrizte jellegzetes építészeti stílusát, UNESCO világörökségi helyszínné nyilvánították. Nem skanzen, ma is laknak az aranyos zsindelytetős házakban. Szabad program is volt, ellátogattunk az iskolához és a templomhoz, valamint egy kis tóra is rátaláltunk, ahol volt néhány jószág.

A séta után az egyik útitársunk mesélte az idegenvezetőnek, hogy milyen szép tiszta itt minden, és milyen jól esett inni a patak vizéből. Az idegenvezető azt mondta erre, hogy nem volt valami jó ötlet inni a patakból, mert kicsit feljebb bele szokták hajtani a birkanyájat és ott belekerül minden a vízbe, ami egy birkából belekerülhet.

Következő programpontunk az Alacsony-Tátrában található Déményfalvi cseppkőbarlang (Szabadság-barlang) meglátogatása volt. Szép túraútvonal vezet a barlanghoz. Nagyon szépek voltak a cseppkőformációk, a barlangi tavak és a kivilágítás, Európa legszebb barlangjai közé tartozik. Fényképezni csak fotójeggyel lehet, amit nem vettünk.

Néhány helyen meglehetősen szorosak a barlangban a járatok, így nagyon közel sétáltunk a cseppkövekhez. A kövek különböző formákat és színeket mutatnak, a barlangban pedig tiszta vízgyűjtők is vannak. Sajnos nem volt elég idő, hogy alaposabban nézelődjünk, mivel állandóan a lépcsőkre kellett figyelni, és elég gyorsan kellett haladni. Érdekes módon a barlangról való tudnivalókat hangszórókból játszották le, ráadásul magyarul.

A szállásunk Poprádon, a Hotel Poprádban volt. A szobák elfoglalása után még volt időnk este körülnézni a belvárosban.

A belváros központja a Szent Egyed tér (Námestie Sv. Egída). A tér körül 18. és 19. századi barokk és klasszicista lakóházak állnak. A tér közepén áll a Szent Egyed templom. A 13. századtól áll itt, eredetileg gótikus stílusban épült, és ezek a jellegek máig láthatók rajta. A legfontosabb díszei belül láthatók, ugyanis késő középkori festmények maradtak meg benne. Ezeket nem láttuk, mivel a templom zárva volt. A templom mellett egy 17. század közepén épített, reneszánsz harangláb áll.

Szemben van a Szentháromság evangélikus templom.

Az egyik érdekes látnivaló volt a Vörös Hadsereg Mozaik. Ezt 1951-ben készítették, annak emlékére, hogy (Cseh)Szlovákiát felszabadította az orosz hadsereg a német megszállástól. A mozaik érdekes módon megmaradt, sőt elég jó állapotban van és virágágyással is díszítik a környékét.

Hasonló témájú A felszabadító hősök emlékműve.

A Tátra Galériát egy felújított gőzerőmű épületéből hozták létre. A múzeum a régió művészeti értékeit és történelmi kincseit mutatja be. Este nem volt nyitva, de magát az épületet is érdemes megnézni.

Több látnivaló is van a városban, amit érdemes megnéznie annak, aki önszervező úton érkezik, de nekünk sajnos nem volt lehetőségünk, idő hiányában, illetve azért, mert már estefelé értünk a városba.

2. nap

Másnap az első megállónk Tátralomnicban volt, ahonnan lanovkával, azaz drótköteles kabinos libegővel utaztunk fel a Kő-pataki tóhoz.

Felérve szép kilátás nyílik a Tátra második legmagasabb csúcsára, a 2634 méteres Lomnici-csúcsra. Van itt egy étterem, ahonnan nagyon finom ebédillatok terjengtek, de persze nem töltöttük azzal az időt, hogy beüljünk.

Megláttam a kedvenc kutyafajtám, a wolfspicc egy példányát. Nagyon örültem neki, Magyarországon még sosem láttam, de máshol sem sokszor, elég ritka fajta.

Felfedeztük a környéket, körbejártuk a gyönyörű kis tavat, láttunk pár különleges növényt, majd kicsit másztunk felfelé a kopár részeken. Nagyon látványosak a kőfolyamok és nagyon jó volt a kilátás a tiszta időnek köszönhetően.

A következőekben Ótátrafüreden sétáltunk kettesben a szabad program ideje alatt. Ez a Magas-Tátra legnagyobb és legrégibb üdülőtelepülése. Érdekes módon nem csak a Tátra miatt, hanem az itt talált gyógyvíz miatt jött létre a település; a neve is erre utal. A fürdővárost a 19. század első felében kezdték kialakítani, azóta pedig töretlen a népszerűsége, nem csak a fürdőzők, hanem a Tátrában kirándulók körében is.

Számos, száz évnél régebbi üdülő és kiszolgáló épülettel lehet találkozni, az egyik leghíresebb a látványos, szecessziós Grand Hotel.

Ettünk egy fagyit, majd visszatérve a találkozási ponthoz a Tátrai kisvasúttal utaztunk tovább, közben élveztük a vonatból a kilátást.

A Csorba-tóhoz utaztunk, az egyik legszebb magas-tátrai gleccsertóhoz. Sajnos az időjárás nem volt velünk kegyes, elkezdett szakadni az eső. Ennek ellenére körbejártuk a tavat és milyen jól tettük, a szakadó esőben sajátságos hangulata volt a lenyűgöző tónak. Nagyon tetszett. Találtunk termő áfonyát, de megkóstolni nem lehetett, mert még éretlenek voltak a bogyók. A tó partján áll a Pátria szálló, amit a hetvenes években építettek.

3. nap

A harmadik nap elején elindultunk hazafelé, de menet közben még több helyen megálltunk körülnézni. Az első állomás a Pribylina település mellett lévő Liptói Falumúzeum volt. A Liptói-víztározó létrehozása következtében elárasztott falvak legértékesebb építészeti emlékeiből hozták létre a skanzent. Ez Szlovákia legújabb szabadtéri néprajzi múzeuma.

Sajnos még inkább szakadt az eső, mint előző nap, de a skanzen tetszett, nagyon aranyosak, érdekesek a kis épületek, többükbe be is lehet menni. Eredeti eszközök, bútorok vannak az épületekben.

A skanzenben egy templom is található, a Szűz Mária templom, amely gótikus stílusban épült egy régebbi, román stílus kápolna helyén, valamint egy kastély, a Parížovce kastély. A kastély kicsit későbbi, de még így is a régió legrégebbi kastélyai közül való. Ezeket az óránként induló vezetéssel lehet megnézni (a vezetés a belépő árában benne van). A falumúzeum legtöbb épülete fából épült, csak a templom és a kastély vannak kőből.

Ezután Liptószentmiklósra utaztunk. Megnéztük a település névadójának szentelt Szent Miklós templomot, ami egy nagyon jó állapotban lévő gótikus templom

A főtér körül 16.-17. századi polgári házakat láthatunk, kiemelkedik közülük a Pongrácz- és az Illésházy-kúria, amely korábban a vármegyeháza volt.

Innen tovább utaztunk a busszal, Végles irányába, szép tájakon át.

Az út utolsó programpontjaként a Véglesi várkastélyhoz látogattunk el. Ez nem csak egy turisztikai látványosság, hanem hotelként és wellness központként működik. Egy valódi középkori vár romjaiból építették fel, de egy jelentős része modern hozzáépítés. Emiatt egy kicsit fura a keverék, de nekünk érdekes volt. A belső dekoráció a középkori érzésre erősít: lovagpáncélok, fegyverek, címerek díszítik az épületet, valamint történelmi személyek (köztük magyar királyok) portréi. Egy vezetett túrán néztük meg a középkori stílus jegyében berendezett termeket. A kijáratnál volt néhány ragadozómadár, biodíszletként. 

Jól éreztük magunkat a kirándulás alatt.

Kihasználva az október 23-a miatti hosszú hétvégét, természetesen utaztunk. Koszovó fővárosába, Pristinába találtunk odafelé egy nagyon olcsó repülőjegyet, visszafelé viszont már nem voltak valami kedvezőek az árak és nem is akartunk négy napot Koszovóban tölteni. Szerencsére Macedónia (azóta Észak-Macedónia) fővárosából, Szkopjéből volt visszafelé irányban olcsó jegy, a két főváros pedig nincs messze egymástól, így történt, hogy megnéztük Pristinát és Szkopjét a hosszú hétvége alatt, mindezt oda-vissza kevesebb, mint 4 ezer forintból.

A reptéri buszra éppen hogy felszálltunk még Budapesten, érkezett egy sms a pristinai szállásadónktól, hogy mikor érkezünk. Igaz, hogy már eleve megadtuk a pontos érkezési időt a foglaláskor, de sebaj, küldtünk neki egy válasz sms-t.

Olyan szerencsénk volt, hogy kivételesen egymás mellé kaptunk helyet a repülőn, pedig nem is fizettünk külön, pedig akkor már javában alkalmazták az ultrafapados légitársaságok a „nem fizetsz, akkor szétültetünk” rendszert.

Késő este érkeztünk meg Koszovóba, egy fiatal pár leszállás után megkörnyékezett minket, hogy felezve a költségeket osztozzunk egy taxin, ami bevisz a belvárosba (tömegközlekedés sajnos nincs a reptérről). Azon a téren tett ki a taxi, ahol a koszovói függetlenség jelképe, a Newborn emlékmű található. Közvetlenül a tér mellett volt a lefoglalt szállásunk, a neve is erre utal, Newborn apartman. A megbeszélttel ellentétben nem jött elénk senki, az instrukciók alapján próbáltuk beazonosítani az épületet, de ott sem várt senki. Próbáltunk telefonálni, de senkit nem sikerült elérni a megadott számok egyikén sem. Már jó ideje várakoztunk, mindenfelől szállingóztak haza csapatokban a jókedvű fiatalok, első ránézésre egyáltalán nem látszott, hogy itt nemrég háború volt.

Sokadszorra végre sikerült telefonálni, de nem a tulaj, hanem egy nő vette föl a telefont és próbált közvetíteni. Végül a tulajjal is beszéltünk egy másik számon, azt mondta, hogy autóbalesetet szenvedett és több órányira van a lakástól, a kulcs nála van és nincs másik. Nyilvánvalóan hazudott, egyértelműen lehetett hallani, hogy egy buliban van, és nem is tűnt már józannak. Volt egy szálloda a közelben, de nem volt annyi pénzünk, hogy ott szálljunk meg. Még többször beszéltünk a pasassal is, meg a nővel is, végül azt mondta a férfi, hogy odaküldi a haverját, neki is van kiadó lakása.

Már késő éjszaka volt, de kb. egy fél óra múlva tényleg jött a haver, hogy elvisz a külvárosi, de nagyobb, és persze valamivel drágább lakásába. Nagyon idegesek voltunk, de nemigen volt más választásunk, viszont nem is volt annyi pénzünk, hogy többet fizessünk a szállásért, mint amit terveztünk (illetve akkor nem maradt volna kajára meg belépőkre), ezért kötöttük az ebet a karóhoz és lealkudtuk annyira az árat, hogy a többletköltség végül csak annyi lett, amennyivel kevesebbet fizettünk a taxiért az osztozkodás miatt. Elvitt kocsival a pasas a kiadó lakásához.

Ahogy mentünk fölfele a rozzant, kitöredezett ablakokkal rendelkező lépcsőházban, Márk azzal „segítette” a hangulatot, hogy ilyeneket mondott, mint pl. „most búcsúzzunk el a veséinktől” stb. Körülnéztünk, szerencsére a lakás szép volt, volt benne minden, ami kell. Addig nem fizettük ki a kialkudott összeget a két éjszakára, míg le nem sikerül mondani a Bookingon az eredeti foglalást. Ha mi mondtuk volna le, akkor kifizettette volna velünk a rendszer, így megkértük a pasast, hogy hívja fel a haverját és mondassa le a vele az eredeti foglalást, szerencsére ez meg is történt pár percen belül. Utána elszólta magát az újdonsült szállásadónk, hogy a haverja kiadta másnak az általunk lefoglalt lakást (persze, egy nagyobb társaságnak, akiktől így több pénzt kapott), mert nem válaszoltunk az sms-ére (pedig de). Mondtuk a pasasnak, hogy holnapután nagyon korán reggel már elmegyünk a lakásból.

Jó későn kerültünk ágyba, de szerencsére nem kellett az utcán éjszakáznunk és a veséink is megmaradtak.

Reggel láttuk, hogy igazából elég kulturált külvárosi lakótelepen van a szállásunk, a lépcsőházak ugyan elég ramaty állapotban vannak a kitört ablakaikkal, de a környék barátságos.

Gyalog mentünk be a belvárosba megnézni a látnivalókat.

Nagyon furcsa belegondolni, hogy a körülöttünk sétáló emberek közül, aki elmúlt 20 éves, már mind átélte a háborút. Az emberek jól öltözöttek, derűsek, nem látszik rajtuk a rengeteg átélt viszontagság. Miről is van szó? Koszovó évszázadokig az Oszmán török birodalom része volt és már a 16. század elejétől már jelentős volt az albán lakosság, bár nem teljesen ismert a koszovói albánok korai története. Koszovó a világháborúk alatt sokszor gazdát cserélt, végül a második világháború után Jugoszláviához került, és szövetségi tartományként viszonylagos önállósága volt. Amikor egyre inkább nőtt az albánok aránya, felmerült a függetlenség igénye. Ez a szerb kormányzatnak persze nem tetszett, és megszüntették Koszovó tartományi autonómiáját, a szerb parlament közvetlen fennhatósága alá vonták. Ez olaj volt a tűzre; a Koszovói Felszabadítási Hadsereg egyre erőszakosabb eszközökkel dolgozott a különváláson, gerillaháborút indítottak, a szerb kormány pedig megpróbálta erőszakkal letörni a függetlenségi igényeket. A helyzet annyira eszkalálódott, hogy a NATO is beavatkozott, majd ENSZ békefenntartók érkeztek a régióba és Koszovó ENSZ igazgatás alá került. Nem sokkal később átmeneti koszovói önkormányzatot hoztak létre, de a kormányzat elvileg az ENSZ-nek volt felelős és Koszovó jogilag Szerbiához tartozott. Csakhogy közben kikiáltották Koszovó függetlenségét, és a rendezetlen helyzet miatt a világ országainak fele elismeri (Magyarország is, hasonlóan az EU államainak többségéhez), fele pedig nem, hogy Koszovó külön állam.

Egy parkon átsétálva egy befejezetlen ortodox templom (Christ the Saviour Cathedral; Krisztus a Megmentő) épülete került az utunkba, mint első látnivaló. A templomot a háború miatt nem tudták befejezni, meg is sérült közben; azóta pedig vita van arról, hogy befejezzék-e, vagy bontsák el.

Mellette van a Koszovói Nemzeti Könyvtár furcsa, futurisztikus épülete. Ez a huszadik század második feléből való, a hagyományos balkáni építészetet igyekezett ötvözni a modern vonalakkal. A megítélése ellentmondásos. Sokak szerint a kupolák a törökfürdők kupoláira hasonlítanak, egy másik olvasat szerint a hagyományos fehér albán nemezkalapot (qeleshe) szimbolizálják. Ez utóbbi verzió főként a szerb politikusoknak szúrja a szemét, érthető módon.

Jópár kóbor kutya lődörgött a parkban, nagy testűek, de barátságosnak tűntek és a fülükben volt biléta, reméltük, hogy ez annak a jele, hogy be vannak oltva veszettség ellen. A város egyébként elég tiszta, kellemes volt sétálgatni annak ellenére, hogy elég hűvös volt október végén.

Kalkuttai Szent Teréz, azaz Teréz anya ugyan Szkopjében született (ami ráadásul akkor még éppen az Oszmán Birodalom része volt), de szülei a mai Koszovó területéről származtak, így Albániával együtt Koszovó és Macedónia is magáénak tekinti; ő a leghíresebb albán. Nobel-békedíjjal kitüntetett szerzetesrend-alapító; a rendet az indiai szegények és betegek ápolására hozta létre. A tiszteletére katedrálist emeltek a fővárosban. A Teréz anya katedrális egyszerű, szép, letisztult stílusú. Egyébként még építés alatt van, de már felszentelték. Eredetileg kritizálták, mert túlzottnak találták a méretét ahhoz képest, hogy Pristinában jóval több a muszlim, mint a katolikus. Állítólag azonban a megbékélés jelei mutatkoznak, és a muszlimok karácsonykor a katolikusokkal együtt ünnepelnek a katedrálisban. A templom üvegablakai nagyon jól néznek ki, találkozhatunk természetesen Teréz anya képével, a szegényeket segítő tevékenységével, ezen kívül pedig három pápa (a jelenlegi, és az előző kettő) is látható.

A katedrális tornya is látogatható, de reggel még nem volt nyitva, ezért hazafelé menet mentünk fel. Nagyon jó a kilátás, érdemes felmenni.

Még mindig elég hideg és szeles volt az idő, mikor a Nena Tereza Boulevardon (Teréz Anyáról nevezték el a sétálóutcát is) sétáltunk. A Nena Tereza Boulevard a városközpont modernebb részén húzódik keresztül, itt található Teréz Anya szobra.

Az egykori Hotel Union feltűnően európai, akár Budapesten is lehetne, bár kicsit hibrid a stílusa. 1927-ben építették egy osztrák tervező elképzelései alapján, neoreneszánsz, neobarokk és egy kicsit szecessziós stílusban. A második világháború után államosították a hotelt, és ment a huzavona, hogy lebontsák-e, vagy épphogy műemlékvédelem alá kellene-e helyezni. A helyzetet rontotta, hogy időközben még ki is gyulladt. Végül a műemlékvédelem győzött, egy hibrid megoldással. Nem véletlenül látható a United Colors of Benetton felirat az épületen, hiszen ez a cég újította fel az épületet, aztán cserébe kiépített benne egy hatalmas boltot.

A sétálóutca vége felé található Szkander bég lovasszobra. Szkander bég Albánia legnagyobb nemzeti hőse. Hunyadi János kortársa és szövetségese volt. Sajnos a szerb uralkodó ténykedései miatt többször meghiúsult, hogy ténylegesen együtt harcoljon a magyar és az albán sereg, mindenesetre a közös ellenségük az Oszmán Birodalom volt. Szkander bég, azaz eredeti nevén Gjergj Kastrioti albán-macedón keresztény családba született. Amikor a területeiket elfoglalták a törökök, őt kisgyermekként túszként vitték el a szultán udvarába. Áttért a muszlim hitre, és janicsárnak nevelték. Úgy tűnt, hogy sikerül törököt nevelni belőle, bégnek is ekkor nevezték ki a törököknek tett hadi sikerei miatt. Egy csellel azonban visszavette a családi birtokot és a szultán ellen fordult. Egyesítette az albán urakat és együttes erővel sokáig ellenálltak a törökök terjeszkedésének. Albánia jelképe és zászlaja, a fekete kétfejű sas, amit Koszovóban is sokszor lehet látni, az ő zászlójából alakult ki.

A sétálóutca végén kezdődik a bazárnegyed. Mászkáltunk kicsit egy hagyományos piacon, főleg zöldség- és gyümölcsárusokat láttunk. Ennek nagy részét a 20. század közepén elbontották, de a hangulat azért érezhető.

Az oszmán törökök 1455-ben foglalták el Koszovót. A törököktől a helyiek átvették a vallást (részben gazdasági okokból, mivel a keresztényeket erősebben adóztatták). A piac környékén van három középkori mecset. A Carshi mecset (Xhamia e Çarshisë) Pristina legrégebbi máig meglévő épülete, felújítás alatt állt, a mellette lévő Shadervani márványkút azonban látogatható. Erről azt tartják, hogy aki a vizéből iszik, annak tartós házassága lesz. Ez szintén a török építészet példája. A muszlimok ima előtti bemosakodáskor is használták.

A Mehmet Fati szultán mecset (Sultan Mehmet Fatih Mosque, vagy Imperial Mosque, Xhamia e Mbretit) nyitva volt, de sajnos nem engedtek be, pedig megfelelően voltunk felöltözve. Ennek az okát nem tudtuk meg, de amikor később beszéltünk valakivel erről, meglepődött, mert be szokták engedni a keresztényeket is gond nélkül. A mecsetet nem sokkal azután építették, miután II. Mehmed szultán elfoglalta a területet. Róla kapta a nevét is, a Fatih hódítót jelent. Sajnos képet nem csináltunk a mecsetről.

A mecsettel szemben magasodik az Óratorony (Suhat Kulla), amely 26 méter magas. Szintén még a török uralom alatt épült, de már a 19. században. Az imádkozás, valamint a boltbezárás időpontját jelezte. Érdekessége, hogy 2001-ben NATO katonák segédkeztek a modernizálásánál, amikor a régi óraművet digitálisra cserélték ki.

A környék harmadik mecsetje a Jashar Pasha mecset. Jashar Mehmet pasa, akiről a nevét kapta, aki Szkopje polgármestere volt, de Pristinából származott. A mecsetet kifejezetten azért építették a törökök, hogy az iszlám hit elfogadottságát erősítsék az új területükön.

Elkezdtünk visszafelé sétálni a bazárnegyedből, ekkor láttuk meg a Testvériség és Egység Emlékművét (Monument to Brotherhood and Unity). Ez egy húsz méteres betontömb, még a Jugoszláv időkből. A második világháború áldozataira emlékeznek meg vele. Valójában kisebb csoda, hogy még mindig áll. Egyrészt azért, mert megúszta a háborút, másrészt pedig azért, mert a három pristinai etnikumot (albánok, szerbek és montenegrinek) jelképezi, egy olyan helyen, ahol a nemzetiségek viszonya enyhén szólva nem túl baráti. A szobor alatt egy zászlómintás rajzokkal borított partizán-szoborcsoport áll.

Imádtuk az olyan kis vendéglőket, ahonnan már messziről jött a finom sültek illata az utcára kivezetett jellegzetes kéményből, ami a sütő fölött van. Nagyon olcsón lehet finom pjeskavicákat, csevapokat, sült kolbászokat enni finom lepénykenyérrel. Először a bazárnegyedben ettünk ilyen típusú sülteket, aztán pedig többször Pristinában és Szkopjében is, amikor csak lehetőségünk volt rá. Egyébként Koszovóban euro a használatos pénznem, így nem gond a pénzváltás. Érdekes módon az euró általánosítása előtt német márkát használtak.

A mecsetek környékén látható, eltéveszthetetlen sárga épület a Koszovói Nemzeti Múzeum épülete. Eredetileg katonai igazgatási célra épült, érdekes módon az Osztrák-Magyar Monarchia építészeti szakértelmével, török megrendelésre. A múzeumban számos, a történelem előtti időkből származó műtárgyat állítottak ki. Sajnos egy csomó műtárgy Belgrádba került a háború alatt, amelyek egy részét azóta is visszavárják. A másik fő téma a koszovói háború, és a függetlenség. Kiállították például a függetlenségi dokumentumot, Koszovó függetlenségét elismerő országok zászlóival körbevéve. Tetszett a kiállítás, érdekes. Egy angolul nagyon jól beszélő vezetővel tekintettük meg, ráadásul a belépés ingyenes volt. Fotózni nem lehetett a tárgyakat, de egy-két ránézeti teremfotót engedélyezett a vezetőnk.

Az Etnográfiai múzeum hagyományos 18.-19. századi házakból álló épületegyüttes. A török időkből való eredeti berendezési tárgyakkal, ruhákkal mutatják be, milyen volt az élet. Nagyon szép a kiállítás. Vezetővel tekinthető meg ez a múzeum is. A körülötte lévő kert egy kicsit falusias hangulatot kölcsönöz a környéknek.

A szállás felé menet nagyon finom baklavákat vettünk egy nagyon szép kis cukrászboltban. A szállásunk közelében a lakótelepen is volt egy szuper kis balkáni kisütős büfé, ahol nagyon olcsón tudtunk vacsorázni.

Ugyan nem beszéltük meg, de rendes vendégekként másnap reggel küldtünk inkább a szállásadónknak egy sms-t, hogy elhagytuk a lakást. A kulcsokat a megbeszélt helyen hagytuk és elsétáltunk a vasútállomásra.

A pristinai vasútállomás olyan, mint nálunk mondjuk egy pici falué. Még utasoknak szánt mosdó és váróterem sincs, de az állomásvezető (és egyszemélyben mindenes) nagyon kedves volt, hogy ne fagyoskodjunk, beengedett minket az irodájába, ahol mosdó is volt, és „pálinkával” kínált minket.

A Szkopjéba menő „Intercity” egy mindössze két kocsit tartalmazó kosztól ragadós csotrogány volt. Sajnos az út vége felé muszáj volt meglátogatnom a mosdót, először ki sem tudtam nyitni az ajtaját, annyira be volt ragadva, de az ott ülő bácsik segítettek. Hát, letaszította a dobogóról az indiai nyilvános WC-ket és fölényes győzelmet aratott "a legretkesebb mosdó, amit valaha láttam" kategóriában.

A határnál megállt a vonat és leszállítottak mindenkit azzal, hogy nem megy át Macedóniába a vonat, mert vasárnap van, pedig a menetrend szerint ilyenről szó sincs. Így az egyik ott állomásozó taxival mentünk át a határon, szerencsére csak pár perc volt az út és olcsó.

Pristina nem sok látnivalóját egy-két nap alatt meg lehet nézni, egy látogatást mindenképpen megér.

Utunk folytatása Szkopjében itt olvasható.

 

1. nap

Pristinából vonattal, illetve a határon át taxival érkeztünk Szkopjébe. (Pristinai utunk itt olvasható.) Szkopjéban sokkal hidegebb volt, mint Pristinában, eléggé fáztunk. Sétálgattunk a színház környékén és a bazárban, míg arra vártunk, hogy kinyissanak a látványosságok. Egyébként Szkopje belvárosa nem túl nagy, gyalogosan könnyen bejárható; tömegközlekedésre nem volt szükségünk.

A Macedóniai Nemzeti Színház környéke tele van szobrokkal, sőt az épületet is számos szobor díszíti. A színház a Vardar folyó partján áll, amely az ország legfontosabb folyója. Sokszor alacsony a vízállása, mert öntöznek belőle.

A környék épületei nagyon újnak tűntek. Ez nem véletlen. 1963-ban volt egy nagy földrengés Szkopjében, ekkor a város épületeinek 80 százaléka elpusztult. Az épületek egy részét a katasztrófa után vissza sem építették, amiket igen, azokat pedig modern stílusban. A kormány 2010-ben bejelentett egy hatalmas építési és újjáépítési projektet, ez volt a Skopje 2014. Részben célja volt az elpusztult épületek visszaépítése, így készült el a nemzeti színház eredetire hasonlító neoklasszicista épülete. A projekt másik célja, hogy új épületeket építsenek kormányszerveknek, kulturális intézményeknek (pl. több, lejjebb említendő múzeum), és felújítsák a hidakat. Az ottjártunkkor folyamatban lévő új híd építése is ebbe a projektbe tartozott. A projekt harmadik része talán a kelleténél több politikai töltettel volt ellátva, ez volt az emlékműépítési hullám, amit politikai erőkkel végzett nemzettudat-építésnek lehet nevezni. Ez önmagában még talán nem is baj, hanem az, hogy etnikai indíttatású, és a történészek által igaztalannak vélt dolgokat próbáltak hangsúlyozni, mégpedig azt, hogy az ő nemzetük volt az első a Balkánon, és hogy a mai nemzet történetileg folytonos az ókori makedónoktól kezdve. Ez már csak azért sem igaz, mert a makedónok a görögökkel rokon nép volt, a mai macedónok pedig szlávok (a bolgárokkal rokonok).

A színház mellett található a Macedóniai Függetlenségi Küzdelmek Múzeuma (Museum of the Macedonian Struggle), amely a török uralomtól való megszabadulástól a köztársaság megalapításáig tartó szabadságküzdelmeket mutatja be, többek között viaszfigurákkal.

A Karpoš Felkelés Tere egy nagy tér a bazár előtt. Egy oszmán-török-ellenes felkelésről kapta a nevét, amely a kezdeti sikerek ellenére a török túlerő miatt elbukott. Nem is ezért érdekes ez a tér, hanem azért, mert a Skopje 2014 projektben egy csomó szobor került ide. A szobrok egyik célja állítólag a turisták idevonzása is volt. Hát, ezen a téren látható, hogy nagyon akarták vonzani a turistákat. A turisták körében terjed egy olyan játék, hogy egy nap leforgása alatt mennyi szobrot tudnak összeszámolni. Sokat, mivel valószínűleg Szkopjében az egyik legmagasabb az egy négyzetméterre jutó szobrok száma. A belváros tele van szobrokkal, néhol szinte minden négyzetméterre jut egy. Ez részben elég giccses, de talán még inkább egyedi, illetve érdekes, mint giccses.

A tér központi szobra a Harcos, nem hivatalos, de közismert nevén II. Fülöp szobra. Ő Makedónia királya volt, Nagy Sándor apja. A díszkút a Macedóniai Anyák Kútja, de oroszlánokkal, lovakkal is találkozunk. Szent Ciril és Metód, a két hittérítő teológus testvér, és a szintén hittérítő tanítványaik, Szt. Naum és Ohridi Szent Klement szobrai is itt állnak. Szent Klement egyébként az ország védőszentje.

A Szent Demeter templom mai formáját egy régebbi templomra való építéssel nyerte el. Egy ideig katedrális volt, ugyanis itt volt Szkopje püspökének székhelye. 2012 húsvétján a gyertyák füstjétől elsötétült freskók elkezdtek kitisztulni és régi színük előbukkant. Ezt sokan csodának tartják, mások pedig a megnövekedett páratartalomnak tulajdonítják. Szent Demeter egyébként az ortodox egyház egyik legfontosabb szentje. A mai Szerbia területén született, és azért halt mártírhalált, mert megkeresztelt egy gladiátort, aki ezután legyőzte a császár kedvenc gladiátorát.

Az óváros szélén áll a 13 kupolával rendelkező Daut Pasha Hamam, épülete jelenleg a Nemzeti Galériának ad helyet. Daut Pasha a 15. század második felében élt, nagyvezír volt. A legenda szerint a háreme számára építtette, és amikor a kötelessége elszólította Szkopjéből, a városnak ajándékozta a fürdőt. A Nemzeti Galéria a 19. és 20. századból mutat be műtárgyakat, de állítólag a fürdő belseje önmagában is megéri a látogatást. Nekünk sajnos nem volt lehetőségünk bemenni.

Elindultunk az óvárosba; a meglátogatandó templomba való belépéshez előbb pénzt kellett váltanunk. A Jézus Mennybemenetele templom (Church of the Ascension of Jesus, Sveti Spas) Szkopje egyik legfontosabb ortodox temploma. Az épület padlószintje süllyesztett, mivel a törökök nem engedélyezték, hogy a keresztény templomok túl magasra nyúljanak, ezen kívül a templom külsejének is egyszerűnek kellett lennie, ezért nem olyan díszes. A belseje viszont annál inkább az, szép faragásokkal és csodálatos ikonosztázzal dekorált. A templom mellett egy fából készült harangtorony áll és a kertben található Goce Delčev, az ország egyik legnagyobb nemzeti hősének sírja. Forradalmár volt a 19. század végén, és érdekes módon, annak ellenére, hogy bolgár származású volt, a macedón nacionalizmus egyik megteremtőjének tartják.

Szkopje bazára a Balkán félsziget egyik legrégebbi és legnagyobb bazára, a 12. században alakították ki. Nagyon hangulatos, sok szép bolt van és sok cica mindenhol. 

Az interneten olvastunk olyasmit, hogy mindenhol lehet kártyával fizetni. Hát, az a mindenhol leginkább sehol, a két nap alatt nem jártunk olyan vendéglátóegységben, pékségben, de még boltban sem, ahol lehetett volna kártyával fizetni. Nem tudjuk, hol járhatott, aki ezt az infót írta, hacsak nem a drága éttermek jelentik a mindenholt. A bazárban lehet pénzt váltani, macedón dénár a helyi fizetőeszköz. A bazárban ebédeltünk az egyik kis étteremben, majd folytattuk a városnézést. A bazárban és környékén több mecset is van.

Az Arasta mecset egy korábbi épület modern, újraépített változata. A kertjében szép rózsabokrok nőnek.

A helyiek a legtöbb muszlim imahelyet dzsáminak (Џамија) hívják, ezeket magyarul nyugodtan lehet mecsetnek nevezni, de a két dolog nem teljesen ugyanaz. A dzsámik a nagyobb mecsetek, amelyekben hagyományosan a pénteki közösségi ima elvégezhető. Ez arab megnevezéssel a „dzsama maszdzsid”, azaz „gyűjtőmecset”, ebből ered a dzsámi szó. Tehát röviden, nagyjából minden dzsámi mecset, de nem minden mecset dzsámi.

Innen egy kisebb dombra másztunk fel, erre van ugyanis a Musztafa Pasa mecset. 1492-ben épült, nemrég a török állam pénzén újították fel. Musztafa pasa Szelim szultán vezíre volt, és a mecsetben helyezték örök nyugalomra. A mecset mellett egy szép rózsakert található. A kertben van egy türbe, azaz török sírhely, ahol a pasa lányát temették el.

Visszatérve a bazárba megálltunk a Çifte Hamam mellett. Ez egy kisebb fürdő, szintén 15. századból való, és szintén a Nemzeti Galéria használja, időszaki kiállításokat tartanak benne.

Mellette, a bazár közepén, két utca csatlakozásánál, egy forgalmas helyen van a Murád pasa (Murat Pasha) dzsámi. Itt már évszázadokkal korábban is állt mecset, de a mostani 1803-ban épült. Érdekes módon az ún. oszmán barokk építészetet képviseli, a belseje cirádákkal és aranyozással díszített, kicsit barokkos (ami semmi egy keresztény barokk templom díszítettségéhez képest, de mecsetekben azért szokatlan). 

Délután elindultunk a szállásunk felé, hogy lepakoljuk a cuccainkat. Útközben elmentünk a Központi Posta Hivatal épülete mellett, ami messziről nézve olyan, mint egy hátára fordult bogár. 

A szállásunk mellett található a Macedón Kormány székhelye (Government of the Republic of Macedonia). Ez egy panel és üvegtömb volt, de a Skopje 2014 projektben egy új homlokzatot kapott. Interneten lehetett megszavazni, hogy öt megadott közül melyik stílus tetszik a többségnek, és a nyertes kinézet látható most az épületen.

A szállásunk a Hostel 42 volt. Egy kis, hangulatos egyszobás-fürdőszobás melléképületét kaptuk meg.

A szállás elfoglalása után visszamentünk a városba. Először a Régészeti Múzeumba (Museum of Archaeology) mentünk. Az ország területén talált edényeket, ékszereket, szobrokat és egyéb műtárgyakat mutatják be. Jó kis múzeum, szépen kivitelezett és érdekes kiállítás.

Ezután átvágtunk a bazáron, és a bazárral párhuzamosan, északról déli irányba jöttünk visszafelé. Az Isa bég mecset (Gazi Isa Bey's Mosque) érdekessége, hogy két, egyenlő méretű kupola alkotja a tetejét. A korábbi századokban jelentős könyvtára miatt oktatási központ volt.

Ishak bég türbéje a város második bégjének végső nyughelye.

Szkopjében is van egy Óratorony. Ez ráadásul az egész Oszmán Birodalom első óratornya volt. Ez mutatja, hogy a városnak milyen fontos szerepe volt a birodalomban. Az eredeti óraszerkezet állítólag Szegedről származott és ha igaz a történet, az idők során Svájcba került, egy óramúzeumba.

Innen dél felé sétálva található a Szent Cirill és Metód Egyetem. Inkább egy gyártelep jut az ember eszébe, mint egyetem. A környéket is jó volt megnézni, mindig érdekelnek egy-egy város turisták által kevésbé látogatott részei is. 

Visszafelé menet egy idős néni leszólított minket. Azt mondta, hogy franciatanár volt, amíg dolgozott, és franciául próbált társalogni. Remélhetőleg csak nagyon megkopott a nyelvtudása vagy hirtelen nem jutottak eszébe a dolgok, és nem így tanította franciára a diákokat. Annyira helytelenül, szinte csak szavakat egymás mellé pakolva beszélt bármiféle ragozás és egyéb alap nyelvtani szabály betartása nélkül, hogy még az én nagyon alapfokú franciatudásommal is bántó volt a fülnek. Elsősorban arra volt kíváncsi, hogy házasok vagyunk-e. Amikor mondtuk, hogy igen, megelégedve nyugtázta, valószínűleg azért, hogy nem sértjük a közerkölcsöt azzal, hogy esküvő előtt kettesben sétálunk, ráadásul estefelé :)

Innen ismét a központi rész felé sétáltunk. Az utat lépten-nyomon fontos történelmi személyek szobrai díszítik.

A Szkopje melletti Vodno hegy tetején van egy hatalmas, 66 méter magas kereszt, ami a világ egyik legnagyobb keresztje. 2008-ban készült a 2000 éves kereszténység jelképeként, a macedón függetlenség napján adták át. A kereszthez egy, a buszpályaudvarról induló felvonóval lehetett volna felmenni, nekünk sajnos nem maradt rá időnk.

Szkopjében is fontos az albán kisebbség, minden ötödik lakos albán. Ennek megfelelően itt is találunk egy szobrot, ami Szkander béget ábrázolja, a róla elnevezett téren. Itt szoktak összegyűlni az albánok fontosabb események idején. A szobor mellette egy falfestmény mutatja Szkander béget és az albán urakat, akik egyesítik erejüket. A festmény többi részén az albán történelem egy-két fontos pillanatát lehet látni.

Beültünk egy étterembe, és épp vacsoráztunk, mikor jött egy sms a koszovói szállásadónktól, hogy mikor hagyjuk el a lakást. Visszaírtunk, hogy már rég Macedóniában vagyunk és ahogy megbeszéltük és írtuk is, korán reggel kiköltöztünk. Nemsokára jött még egy sms, ugyanazzal a szöveggel. Az én régi telefonomról is küldtünk sms-t, de csak jött még üzenet, hogy mikor költözünk ki. Gondoltuk, nem kapta meg, vagy elfelejtette, próbáltuk hívni telefonon, de Macedóniából nem lehetett Koszovóba telefonálni egyikünk telefonjáról sem (pedig különböző szolgáltató, különböző márka, egyik okostelefon, a másik 15 éves matuzsálem). Végül az étterem wifi-jét használva Whatsappon sikerült válaszolni a szállásadónak. Azt is megírtuk, hogy csomó sms-t küldtünk és hívni is próbáltuk, sikertelenül. Amit visszaírt, abból az derült ki, hogy gőze nincs, miről van szó, meg hogy kik vagyunk, több üzenetváltásból esett le végül neki. Azt szűrtük le az egészből, hogy valószínűleg magyar telefonról nem továbbítódik sms koszovói telefonra és koszovói vonalat csak akkor tudtunk hívni, amikor ott tartózkodtunk az országban. Ha valaki arra téved, magánszállás helyett inkább olyan helyen foglaljon, ahol van recepció, mert nehézkes lehet az egyeztetés.

Innen elindultunk vissza a szállásunkra, közben csináltunk egy-két fotót a kivilágított épületekről.

A szállás udvarán egy virágcserében cuki kis hibernálódott gekkót vettünk észre.

2. nap

Reggel Márk kiment egy, a szállásunkhoz közeli pékségbe és nagyon finom burekekkel és joghurttal tért vissza; ez volt a reggelink.

A látnivalók sorát a Ohridi  Szent Klement Ortodox templommal kezdtük. Modern, különleges épület, amely kortárs stílusban hozza vissza az ortodox építészetet. Nekem nagyon tetszett, kedvenc látnivalóm volt Szkopjéban. A Macedón Ortodox Egyház legnagyobb katedrálisa, Szkopje érsekének székhelye. Az előző katedrális a II. világháború vége felé leégett, a többi meglévő templom nem volt elég nagy, így kénytelenek voltak egy újat építeni. Szent Klementin, akinek a szobrával a Karpoš Felkelés Terén találkoztunk, Szt. Cirill és Metód egyik legfontosabb tanítványa volt, ő terjesztette el a cirill ábécét a megkeresztelt szlávok között. A szlávok egyik legfontosabb térítőjének tartják, és ő Észak-Macedónia védőszentje. A templom belsejét is meg tudtuk nézni, gazdagon festett. A szenteket ülve ábrázolták, ez nagyon egyedi, eltér az ortodox hagyománytól. A templom harangtornya egy különálló épület, 45 méterre magasodik.

Egy kb. 10 perces séta után érkeztünk meg a Szent Konstantin és Heléna templomhoz. Ez egy építés alatt lévő, bizánci stílusú templom; már most jól néz ki, pedig még nincs is kész. Szent Konstantin, vagy Nagy Konstantin császár volt az első keresztény császár és ő engedélyezte a keresztények szabad vallásgyakorlását a Római Birodalomban. Szent Heléna (más néven Ilona) az édesanyja volt. Neki tulajdonítják, hogy megtalálta Jeruzsálemben Krisztus keresztjét.

Teréz Anya Szkopjéban született, így természetesen emlékházat alapítottak a tiszteletére (Teréz anya Emlékháza). Az emlékház első szintjén Teréz Anya életét mutatják be személyes emléktárgyak, fényképek segítségével. A második emeleten egy gyönyörű üveg oltárkép látható és egy kis templomhelyiség. Az emlékház helyén állt egykor az a templom, ahol annak idején a későbbi Teréz anyát megkeresztelték. Az emlékházba ingyenes a belépés. Az emlékház mellett Teréz anya szobrát is megtaláljuk.

Innen pár lépésre van egy 17. századi lakótorony (Feudal Tower), ez a város déli oldalának legrégebbi épülete. Másfél méteres falai vannak és 14 méter magas. Most ajándékbolt van benne.

A következő sarkon van a Parlament épülete (Assembly of the Republic of North Macedonia). Egy modernista épület, amit nemrég megtoldottak két üveg félgömbbel a tetején. Előtte Nikola Karev, egy forradalmár szobra látható.

A Žena Borec Park (Park of the Woman Freedom Fighter, nagyjából Női Szabadságharcos Park) szintén egy igazi szoborgaléria. Mivel a politikai töltetű szobrok innen sem hiányoznak, ideális helyszín tüntetésekhez. Amikor az országban jártunk, akkor még Macedóniának hívták, de már folyamatban volt a névváltoztatás. Az ország antikvizációs politikája miatt Görögországnak szúrta a szemét az ország neve. Azt mondták, hogy amíg Macedónia nem kezd valamit a nevével, ami megegyezik egy északgörög régió nevével, addig esélyük sem lesz belépni az Európai Unióba, mert Görögország vétózni fogja a felvételi kérelmüket. Volt egy népszavazás is, amin bár alacsony volt a részvételi arány, de elsöprő többséggel a névváltoztatás mellett szavaztak. Így lett Macedónia (Volt Jugoszláv Köztársaság) névből 2019 februárjától Észak-Macedónia. Ottjártunk előtt pár hónappal írták alá a görög-macedón egyezményt, ami pontot tett a dolgok végére. Persze ez nem mindenkinek tetszett. A parkban ezzel kapcsolatos tüntetés nyomaira akadtunk.

A parkban található több forradalmár szobra, és (legalább) két emlékmű. A Macedónia Védői emlékmű (Defenders of Macedonia) a 2001-es az albán nemzetiségű fegyveres erők és a macedón biztonsági erők között konfliktusban elhunytakra emlékeztet. Szerintem kicsit olyan, mintha egy szovjet időkből származó szobrot látnék.

A másik az Elesett Macedón Hősök emlékműve (Fallen Heroes of Macedonia). Ez sem sikerült valami nagyon magasztosra szerintem; lehet, hogy a kevesebb több lett volna. 

A park főtér felőli sarkában áll a Macedónia Kapu, egy diadalív. Az ország történelmének fontos eseményei vannak láthatók rajta márványból. Az ország függetlenségének huszadik évfordulójára építették. A tetejében (21 méter magas) kilátó van, amelyet a függetlenségi múzeumba szóló jeggyel ingyen lehet látogatni.

Innen visszasétáltunk a város főteréhez, a Macedónia térhez. A teret felújított homlokzatok díszítik, illetve folyamatban lévő építkezések vannak.

Itt áll az egész antikvizációs politika és a Skopje 2014 projekt jelképe, a Lovas Harcos szobra, egy zenélő és világító szökőkúttal. Ez szintén a függetlenség 20. évfordulójára lett kész. Nagy Sándort, a makedón világhódítót ábrázolja. 14 és fél méteres szobor, 10 méteres oszlopon áll. Az oszlopon elefántcsont domborművek vannak, a szobor alatt 3 méteres katonák és majdnem ugyanekkora oroszlánok ülnek. Monumentális, az biztos. Nagyjából 7 és fél millió euróba került, azaz 3-4 hidat lehetne építeni a Vardar folyóra ennyi pénzből, vagy a partjára egy kisebb teljes kormányzati épületet (az elkészültek 8-9 millióba kerültek, a hidak pedig kb. másfél-két és fél millióba). Nem foglalok állást, hogy másra kellett volna költeni ezt a pénzt ebben a közepesen fejlett országban, de mások mondták már helyettem, hogy igen.

 

Van még két nagyobb szobor, az egyik Sámuel bolgár cárt ábrázolja, aki a macedón olvasat szerint az első macedón cár volt, bár ez nem egyezik a történészek széles körben elfogadott álláspontjával. Az viszont igaz, hogy Szkopje, majd később Ohrid volt az országának fővárosa. Justinianus bizánci császár, innen nem messze született egy kis faluban, ezért egyértelműen közvetlen kötődése van a térséghez.

Mint Pristinában, itt is volt néhány kóbor kutyafalka a belvárosban, rohangáltak, de alapvetően barátságosnak tűntek, lecövekeltek egy-egy turistacsapat vagy család mellé nézelődés közben és nekik is volt (reméljük veszettség elleni oltásra utaló) biléta a fülükön.

A várost a Vardar folyó szeli ketté, a folyón Kolumbusz három hajóját szimbolizálva három állóhajó található.

A folyón számos híd ível át, már a 6. század óta folyamatosan volt itt átkelőhely. A máig meglévők közül a legrégebbi a 15. századból származó Kőhíd, Szkopje egyik nevezetessége, amely a Macedónia teret és az óvárost köti össze.

A másik két híd egészen más jellegű, és arról híresek, hogy ezek is tele vannak szobrokkal. A Civilizációk hídján (Bridge of Civilisations in Macedonia, más néven Eye Bridge) 28 szobor áll, amely a térségben megtalálható civilizációk történelmi személyiségeit mutatja be. Ez stílusosan a régészeti múzeumhoz vezet.

A Művészetek hídját (Art Bridge) az ország művészeiről készített 29 szobor díszíti. A híd után egy kis sétával látható az Operaház és a Filharmonikusok épülete, a folyópartot pedig kormányzati épületek szegélyezik.

Innen egy kis sétával felmentünk a Tvrdina Kale erődbe, amely Szkopje fölött magasodik a Vardar folyó partján.

Érdemes felsétálni az erődhöz, körbe lehet járni a megmaradt várfalakon, ahonnan szép kilátás tárul elénk a városra és a folyóra. A legelső falakat még Justinianus bizánci császár építtette. Ezeknek a falaknak a romjai a ma látható erődön belül állnak. A máig álló falak a középkorból valók, a török uralom alatt megerősítették őket. Az erőd körül a fűben találtunk egy szemüveget, elhelyeztük egy jól látható kő tetejére, remélhetőleg megtalálja a tulajdonosa.

Az erőd alatti hídon átérve a Frankofónia Parkba (Parc de la Francophonie) jutottunk, amely már nagyon közel van a szállásunkhoz. Jó volt, hogy nem a párszor már megjárt útvonalon, hanem erre jöttünk vissza a szálláshoz.

 
Egy kicsit pihentünk, majd délután még jártuk egy kicsit a bazárt, majd vacsoráztunk. Bementünk egy mecsetbe, sajnos már nem tudjuk, melyik volt az pontosan.

Amikor besötétedett, sétáltunk még a kivilágított épületek között. 

Másnap reggel indult a repülőgép Budapestre, így taxival kellett kimennünk a repülőtérre, busz még nem ment olyan korán.

Élveztük Szkopjét, tetszett a város. Elég kétarcú az új és felújított épületeivel, a rengeteg szoborral, és a hangulatos óvárossal és mecsetekkel. Pristinával kombinálva pedig tökéletes hosszú hétvégét lehet eltölteni a két városban. Valójában vissza is mennénk, ha egy kis keleti hangulatra, meg jó kajákra vágyunk és olcsó repjegyet lehet kifogni.

Érkezés

Eleinte nem is gondolkodtunk marokkói utazásban. Délkelet-Ázsiába szerettünk volna menni a karácsonyi szünetben, de egyszerűen nem találtunk nemhogy olcsó, de még normális árú repülőjegyet sem erre az időszakra, hiába kezdtük el nézegetni már hónapokkal előtte. Előző évben erre az időszakra pedig voltak bőven. És akkor jött szembe egy 13 ezres repjegy Marrakeshbe. Így Marokkó nyert, és egyáltalán nem bántuk meg. Eleinte egy dél-észak országtúrát képzeltünk el, majd egy spanyol város meglátogatása után onnan hazautazni. A repülőjegyárak gyors változása ezt a lehetőséget elvetette.

Az utazás szerencsére eseménytelenül telt el, pontosan érkeztünk meg este a Ryanair járatával. A reptéren elég sokat, kb. másfél órát kellett sorakozni, hogy beengedjenek az országba, pedig direkt siettünk a leszálláskor, mert már olvastunk a hosszas várakozásról.

A reptérről helyi busszal mentünk (11-es), ami jóval olcsóbb (4 dirham, DH), mint a reptéri busz (30 DH). Kb. 15 percet kellett gyalogolni a buszmegállóhoz. Közben néhány helyi igencsak csodálkozott és valaki el is akart vinni kocsival, annyira hihetetlen volt, hogy turista létünkre nem taxizunk és még csak nem is a reptérbusszal megyünk. A helyi busszal való utazás maga is élmény volt, rögtön belecsöppentünk a marokkói életérzésbe. Kicsit azért aggódtunk, a GPS-t kellett figyelni, mikor érünk oda a megfelelő megállóhoz. De nem volt semmi gond.

Nagyjából 10 perc séta után viszonylag könnyen megtaláltuk a szállásunkat (Riad Al-Mida). Márkot egy kicsit sokkolta a piaci tömeg a késő esti időpont ellenére, de nem volt vészes ez sem.

Útközben vettünk kenyeret vacsorára egy utcai árusnál. Kb. 20 cm átmérőjű kerek, 2 cm magas finom, kukoricás kenyereik vannak (a neve khobz, mint később megtudtuk), 1,2 DH, azaz 40 Ft egy darab.

A szállásra megérkezve nagy meglepetésünkre a tulajdonos magyarul üdvözölt minket. Kiderült, hogy előttünk nem sokkal érkezett oda egy magyar pár, akikkel egy repülőn utaztunk, csak ők taxiztak, így hamarabb odaértek és megtanították a szállásadót magyarul köszönni. A Marokkóban alapitalnak számító mentateával kínált minket a tulajdonos és kicsit beszélgettünk.

A riadok a régi belvárosi nemesi családok hagyományos házai Marokkóban. A legtöbb ma turisták szállásául szolgál, az igazán nagyokban és szépekben pedig kiállítások vannak. Jellemzően kívülről, az utcáról nézve csak a magas (általában vályogból készült) fal látszik, belső udvaruk van, ide nyílnak a szobák ablakai és ajtajai. A szobánk a tetőterasz mellett volt, elég lepukkant állapotú, a döngölt fal nem volt semmivel fedve és az ajtaját sem lehetett normálisan bezárni, mert időnként kiesett a rigli (nyilván a legolcsóbb szobát foglaltuk). Szerencsénkre egy nappal később felszabadult egy másik, szebb, nagyobb, franciaágyas szoba és felajánlották, hogy költözzünk át. Mi éltünk a lehetőséggel, nem kellett plusz pénzt fizetni.

1. nap

Sajnos reggeli csak 9-től volt. A szállásfoglaló oldalakon sajnos sosem tüntetik fel, hogy mikortól lehet reggelizni, eszünkbe sem jutott, hogy ilyen késői időpontra tehetik. Ez bizony korlátozó tényező a városnézésben. El is indultunk előtte felfedezni a környéket. Bár az időjárás előrejelzés szerint 23-27 fok van napközben (ami igaz is volt), reggelente csupán 6-8 fok és este is hideg van már decemberben. Nagyon jól jött a télikabát és a több rétegben a fejemre tekert kendő.

A korai órákon nem volt még szinte senki az utcákon. A séta közben azonnal belekóstolhattunk a medina-rendszerbe, azaz a kis, szűk, kanyargós, néhol fedett, alagútszerű utcás óvárosnegyedbe.

Elég gyorsan eljutottunk a Sidi Bel Abbes Zawiya-hoz. A zawiya alapvetően iszlám oktatási komplexumot jelent, de itt van egy síremlék, egy iskola, könyvtár és mecset is. A marokkói mecsetek jellegzetes stílusúak. Kívülről nem olyan díszesek, de azért jól néznek ki. Marokkóban alapvetően nem muszlimok nem mehetnek be a mecsetekbe (kivéve a casablancai Nagymecset), ezt tudtuk előre, azonban úgy tűnt, ebben az esetben érdemes lenne próbálkozni. Márk levetette a cipőjét, erre egy helyi néni integetett, hogy nem mehetünk be. Hát igen, ez megerősítette az információt; mecsetekbe belépés csak speciális esetekben. Ez egyébként nagyon érdekes. Más iszlám vallású országokban eddig semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Van, ahol a nők belépése korlátozott, mert csak egy elkülönített részbe mehetnek be, de teljesen nem szokták kizárni a vendégeket.

Szóval, nem mehettünk be az épületbe, csak kívülről néztük meg. Egyébként egy nagyon fontos személy, Sidi Bel Abbes van itt eltemetve. Sokan őt tartják Marrakesh védőszentjének, és nem csak a muszlimok, hanem a zsidók is tisztelik. Marrakeshben a 17. század végén létrehoztak egy speciális zarándokutat, amely a városban eltemetett muszlim szentek sírhelyeit köti össze. Ennek egy állomása ez a síremlék is.

 

A szálláson a reggeli minden nap ugyanaz volt, de finom: frissen sütött kétféle kenyér (egy lavash szerű nagyon vékony és egy cipószerű még finomabb), egy kockasajt, margarin és nagyon finom házi baracklekvár.

A reggeli után sétával indultunk neki újból a városnak. Útba ejtettük a Kutubiyya mecsetet, amely a városban a legnagyobb. Egy másik mecset helyett építették, aminek a romjai ma is láthatók mellette. A már több, mint 800 éve álló torony 77 méter magas, Marokkó egyik jelképe. A kora építészetének, és általában a marokkói építészet mintapéldájának tekinthető.

Egy csomó másik mecset számára szolgált mintaként a Kutubiyya mecset. A Mansouria vagy Moulay al-Yazid mecset is hasonló hozzá. Ez utóbbi volt egykor a marrakeshi erőd legfontosabb mecsetje.

Ezután Marrakesh egyik leglátogatottabb attrakcióját, a Saadi sírokat néztük meg. A szadida (Saadi) dinasztia a 16.-17. században uralkodott a mai Marokkó területén. Leghíresebb szultánjuk, Ahmad al-Mansur bővítette ki a már korábban is temetkezésre használt mauzóleum-nekropolisz komplexet. Ő is itt van eltemetve, az egyik legdíszesebb teremben. A komplexum épületei csodálatosan díszítettek, színes mozaikokkal és faragásokkal, díszes boltozatokkal és faragott fa mennyezetekkel. Az épületeken kívül, a kertben is számos sírkő található.

Ahmad al-Mansur palotájának, az El Badi palotának romjai nem messze vannak a síroktól. Annak idején a szultán gazdagságát hivatott mutatni, de sajnos nem sok maradt a szépségéből, bár a falai még állnak. A méretei azonban impozánsak, a hatalmas kertben narancsfák nőnek, középen pedig egy mesterséges tó van.

A Slat Al Azama zsinagóga a város legismertebb zsinagógája. Ezt szerettük volna megnézni, de végül csak egy kisebb, szőnyegboltnak berendezett részét láttuk. Egy eladó elkapott bennünket és igyekezett nekünk szőnyegeket eladni, hiába bizonygattuk, hogy biztosan nem veszünk semmit. A zsinagóga lényegi részét végül nem is láttuk.

A következő megállónk szintén egy palota volt. Ez a Bahia palace, ami majdnem háromszáz évvel később épült, mint az előző. Egy nagyvezír, Si Musa, a szultán utáni második legfontosabb személy palotája volt. Az épületkomplexum hatalmas, számtalan teremből áll, több belső kertje van és eléggé labirintus-jellegű. A csodálatos díszítettségéről híres, méltán. Egyik ámulatból a másikba estünk, csodálatosak a stukkók, faragások, a kézzel festett plafondíszek, a faragott berakásos ajtók, és a jellegzetes boltozatok.

Sült birkakolbászkákat ettünk ebédre egy streetfood-osnál, nem volt rossz, csak nagyon nehéz a gyomornak.

A paloták után egy kis, kevésbé ismert, de nagyon ajánlható múzeumba mentünk, a Tiskiwin Múzeumba. Főként néprajzi témájú a gyűjteménye, és egy riadban, azaz belső udvaros épületben található, ami önmagában is nagyon jól néz ki. Berberek, azaz a nyugat-afrikai őslakos népességhez tartozók dísztárgyait, ruházatát, ékszereit éppúgy megtaláljuk a gyűjteményben, mint a mindennapi használati tárgyaikat és harci felszereléseiket, de ezen kívül a marokkói arab kultúrához is közelebb kerülhetünk.

A Heritage Museum egy házmúzeum. A díszes helyszínen látható, hogy milyen lehetett egy 17. századi, mór stílusú riadban az élet. A riad berendezése autentikus, 2015-ig még laktak is benne. Néhány vitrinben kiállított használati tárgy is látható, de a fő attrakció a lakótér berendezése. Aki betér a múzeumba, érdemes a tetőre is felmennie a tetőterasz miatt.

Ez után az Agdal kertekhez szerettünk volna elmenni. A buszmegálló felé menet megnéztük a Bab Agnaou kaput, az eredeti városfal máig megmaradt, 12. századi egyik kapuját.

Itt buszra szálltunk, majd pár megálló múlva leszálltunk a kertnél. Egyrészt mert hatalmas a terület és nem találtuk a bejáratot, másrészt, amikor kiderült, hogy melyik a bejárat, láttuk, hogy a kert zárva van. Ezek szerint nem volt pontos a nyitvatartási információ, és feleslegesen buszoztunk el idáig, és feleslegesen mászkáltunk, hogy megtaláljuk. Egyébként egy világörökségi helyszínről van szó. Még a 12. században alapították, eredetileg narancsültetvény volt, ma pedig egy hatalmas kert, ahol sokféle gyümölcsfa nő. A kertet parkszerű sétányok díszítik, amelyeket olivafák szegélyeznek.

Elindultunk visszafelé busszal. A főtér közelében vacsoráztunk egy kis étteremben citromos csirke tajine-t. A tajine marokkói ételek azon csoportja, amiket jellegzetes alakú, mázatlan cserépedényben, a hozzá készült fedővel takarva, lassú tűzön főznek. Többféle típusuk van, különböző húsokból és a hússal együtt főtt zöldségekből készülnek. A citromos csirke tajine a hús mellett krumplit, citromot és olívabogyót tartalmaz. A tajine eléggé bejött nekünk, azóta itthon is gyakran készítjük többféle verzióban, igaz, agyagedény helyett wokban, de az eredmény nagyon hasonló.

2. nap - Imlíl-Atlasz hegység kirándulás Marrakeshből

Az egész napos kirándulást az AirBNB-n foglaltuk (airbnb.hu/experiences/215495). A főtéren (Jemaa el-Fnaa tér) volt a találkozó. Indulás előtt minden utas kapott egy nagy pohár fantasztikusan finom frissen facsart narancslevet a téren lévő egyik gyümölcsleves büféből.

A vezetőnk, Ibrahim berber származású és ehhez hűen a berberek jellegzetes csíkos köpenyét viselte. Nagyon szépen beszélt angolul és érdekes dolgokat mesélt végig a kirándulás során.

Az első megállónk egy út menti, sivatagos részen volt, ahol fél-egy órás tevegelésen vettünk részt. Kaptunk beduin köpenyt (made in China címkéset :) ) és kendőt, amit feltekertek az ottani alkalmazottak a turisták fejére. Karavánban mentünk a tevékkel, az alkalmazottak a saját fényképezőinkkel, ill. telefonokkal lefényképeztek mindenkit. Vicces volt, hogy az egyik teve, valószínűleg egy kangörcsös hím állat, folyamatosan dinoszauruszhangon hörögve üvöltött, Jurassic Park hangulatot kölcsönözve a karavánnak.

A tevegelés után kaptunk mentateát meg kekszeket egy kis, félig nyitott sátorban. Itt volt alkalmunk kicsit ismerkedni a nagyon nemzetközi társasággal, akik összejöttek a kirándulásra.

Út közben is érdemes volt nézelődni a buszból.

Tahnaout településen megálltunk egy argánolaj alapú termékeket árusító szép boltban. Az ott dolgozó hölgyek megmutatták, hogyan készítik elő az argándiókat az olaj kinyeréséhez. Az argánolajat a csak főként Marokkóban (és Algéria kis részén) élő argánfa magjából nyerik. Marokkó híres az argánolajjal készült kozmetikai cikkekről és élelmiszerekről. Kaptunk tízórait a boltban, ami többféle datolyát és argánolajjal és mézzel készült mandulavajat, ún. amlout (egészen különleges íze van) tartalmazott pirítóssal, és többféle olívabogyót is. Nagyon-nagyon finomak voltak.

Az Atlasz hegységben egy patak partján, ligetes részen sétáltunk néhol ösvényen, máshol köveken lépkedve. Nagyon élveztük. Néhány ponton a kilátás is nagyon jó volt.

Megnéztünk egy érdekes lakótornyot is. Út közben Ibrahim mesélt a berberekről, a kultúrájukról, az arabokhoz való viszonyukról, és a környék történetéről is.

Egy vízesésnél is megálltunk gyönyörködni. Itt is osztogattak frissen facsart narancslevet, de higiénikus mosogatási lehetőség híján kihagytuk, hogy a hideg folyóvízben ímmel-ámmal "elmosott" pohárból igyunk ki tudja hány másik turista után.

Hegycsúcsok között sétáltunk szerpentineken, gyönyörű kilátás nyílt egy-egy berber falura és teraszos művelésű gabonaföldjeikre. Láttunk egy óvodás korú kecskepásztor kisfiút, a jószágait terelgette. Olyan békésnek tűnt a táj az apró falvakkal, nehéz elképzelni, hogy az előző héten ezen a környéken gyilkoltak meg két vadkempingező turistalányt.

Egy hagyományos berber házban fantasztikusan finom és bőséges berber tajine késői ebédet kaptunk. A berber tajine, amit itt ettünk, csirkehúst, krumplit, répát, paradicsomot, zöldbabot, olívabogyót és uborkát vagy cukkinit tartalmazott.

A szállásra visszatérve nagyon hideg volt este a szobánkban. Volt légkondícionáló a szobában (direkt olyan szállásokat foglaltunk mindenhol, ahol van fűtés), de nem volt hozzá távirányító, így nem tudtuk bekapcsolni. A szálláson lévő berber srác alkalmazottól megpróbáltunk távirányítót kérni, de nem igazán tudott angolul és az activitys mutogatás sem vezetett eredményre. Egy idő után végre leesett neki, hogy fázunk, erre felajánlotta a saját nagyon vastag paplanját, amivel már meg volt terítve az apró konyha padlójára fektetett matraca. Mondta, hogy "no problem, I'm berber".  Összeszorult a szívünk, egyrészt, hogy ott alszik a szállás konyhájában, másrészt, hogy képes lett volna odaadni nekünk a saját paplanját, és így takaró nélkül maradt volna a hideg éjszakán. Szerencsére eszébe jutott, hogy felhívja a tulajt és vele sikerült megbeszélni a dolgot, így hozzájuthattunk az áhított távirányítóhoz.

3. nap - Aït Benhaddou és Ouarzazate kirándulás

A harmadik napra a szálláson foglalt kirándulásra mentünk, hogy megnézzük Aït Benhaddou falut, Marokkó egyik világörökségi helyszínét. A falu Marrakeshtől kb. 160-170 kilométerre van, ezt az utat a kisbusz kb. 4 óra alatt tette meg.

Kicsit aggódtunk, mert eleve késve jött értünk a transzfer és még csak egy gyűjtőponthoz vitt, még elég sok idő volt a többi utast is innen-onnan összeszedegetni. Útközben volt alkalmunk gyönyörködni a tájban. A szép, hegyes-völgyes tájban való utazás hátulütője, hogy a kocsiban könnyen rosszul lesz az ember. Vettünk be Daedalont, így egész jól viseltük az utat.

Útközben megálltunk egy ásványokat és cserépedényeket árusító standnál.

Amikor végre odaértünk, elkezdődött a viszonylagos rohanás. Helyi, tradicionális ruhába öltözött, kifestett szemű idegenvezetők váltották egymást a folyamatosan érkező, kisebb-nagyobb csoportok vezetésében. Mi egy szimpatikus, Johnny Deppre hasonlító figurát kaptunk, aki elég sokmindent elmondott, de látszott, hogy hajtaniuk kell az embereket, és viszonylag gyorsan végigszaladtunk a falun. Elég gyorsan megtanultuk, hogy "yalla, yalla!", azaz "gyerünk, gyerünk". Később, amikor valamire vártunk, már a csoporttársaink mondták az idegenvezetőnek, hogy "yalla, yalla!"...

Aït Benhaddou egy erődített falu (helyi nevén ksar), nagyjából az Atlasz hegység közepén áll egy völgyben. A marokkói agyagépítészet egyik legfontosabb emléke. Egy ksar már a 11. században állt itt, és az volt a feladata, hogy a Szahara felől Marrakesh felé tartó karavánutat védje. A mai épületek a 17. századból valók, de úgy tartják, hogy az évszázados hagyományok szerint építették őket, agyagból és fából, döngöléssel. A lakóházakon kívül van gabonaraktár, egy erődrész (kasbah), mecset és karavánszeráj is.

Állítólag néhányan még élnek az agyagházakban, de a többség már elköltözött, a helyiek a ksar mellett álló modernebb faluban laknak. A ksarban inkább a turisták számára rendezkedtek be, pl. ajándéktárgyakat árulnak. Az egyik részen megmutatták, hogyan csinálják a speciális, égetéssel készült képeket, nagyon érdekes volt.

Aït Benhaddou az előbb elmondottakon kívül arról is híres, hogy számos filmhez használták forgatási helyszínként az autentikus kinézete miatt. Itt forgatták többek között A múmia és a Gladiátor egyes jeleneteit, legutóbb pedig a Trónok harcában szerepelt.

A séta után egy kávézó teraszán ültették le a csoportot, ahol az asztalokra keksz és datolya volt kikészítve. Ez benne volt az árban, persze ki is használtuk. Páran az udvaron álló fáról is szedtek friss datolyát az idegenvezetővel, de ebből nem jutott nekünk, pedig megkóstoltuk volna.

A helyiek által lakott modernebb falurészben van egy csomó más, a turistákat is kiszolgáló létesítmény. Az ebédidő alatt egy elég drága étterembe vittek minket. Itt természetesen nem költöttünk, és mire felfedeztünk egy olcsóbb büfét a közelben, már túl kevés idő maradt ebédelni. Sétáltunk tovább egy kicsit  az úton, találtunk egy standot és végül ott vásárolt banánt ebédeltünk a szokásos müzliszeletek mellett. Séta közben láttuk Aït Benhaddou mecsetjét.

A kirándulás második helyszíne Ouarzazate volt, egy közeli város. A környékén található az Atlas Studios, a világ (alapterületben) egyik legnagyobb filmstúdiója. Ez egy turistalátványosság is, mivel egy csomó korábbi film díszletei megmaradtak; ezeket vezetéssel megnézhetik a turisták.

Esélyünk sem lett volna megnézni az idő rövidsége miatt, viszont a vele szemben álló Taourirt kasbah-t igen. Ez építészetileg hasonló Aït Benhaddouhoz, de itt egy hatalmas palotaszerű építményről van szó. A bejáratnál ajánlkozott egy idegenvezető, hogy szívesen jönne velünk, mivel labirintus a belső része és el fogunk tévedni. Nem kértük a szolgáltatást. Tényleg könnyen el lehetett volna tévedni benne, de mivel előre szólt, jobban figyeltünk és így nem volt probléma, bár az egyik szobában egy pillanatra azt hittem, tényleg nem találunk ki.

A buszúton visszafelé többen nagyon rosszul lettek. Mi megint vettünk be előre Daedalont (de még így is elég rossz volt), és ajánlgattuk az egyre zöldülő utastársainknak. Előttünk egy arab származású, angliai gyógyszerész házaspár ült, a férj átböngészte a magyar gyógyszerleírást és jóváhagyta a hatóanyagot, így kaphatott belőle az asszony, de segített valamennyit a tabletta a szlovák útitársunknak is, bár amíg kifejtette hatását, többször megálltunk, levegőzni meg hányósszacskót szerezni a többieknek. Egyébként a buszban a rosszullétektől eltekintve jó hangulat volt, kicsit beszélgettünk, ismerkedtünk. Egyik ujgur útitársunk világított rá és tényleg nagyon vicces volt, hogy Márk, az angliai arab és egy mexikói srác annyira hasonlított egymásra, mintha testvérek lennének. Utólag nagyon bántuk, hogy nem készült közös fotó.

Jó kirándulás volt, csak sajnos a távolság miatt nagy arányú a buszozás, emiatt és a késői indulás miatt a nézelődésre sokkal kevesebb idő maradt, mint amennyi szükséges lett volna.

4. nap 

Ezen a napon Marrakesh látnivalóinak a meglátogatását folytattuk. Az egyik leghíresebb látnivaló a Jardin Majorelle, egy hatalmas botanikus kert, amelyet Jacques Majorelle, egy francia festő alakított ki hosszú évek alatt (majdnem 40 év alatt) a 20. század közepén. Kezdetben megvett egy darab földet egy pálmaliget mellett és terveztetett rá egy villát. Aztán elkezdte a kert építését, amely lépésenként egyre nőtt. A kert dekorációin megfigyelhető, és a kert jellegzetessége az erős, mély kobaltkék szín. Ez a festő egyik kedvenc színe volt, gyakran használta és állítólag a festékkeveréket szabadalmaztatta, Majorelle-kék néven. Majorelle halála után a kert pusztulásnak indult, nem gondozták. Yves Saint-Laurent divattervező vásárolta meg és tetette rendbe. A kertben csodálatos változatosságú növényzetet láthatunk, főleg a kaktuszok száma kiemelkedő.

A kert látogatása után megnéztük az egykori villából kialakított múzeumi gyűjteményeket. A Berber múzeum berber használati tárgyakat mutat be. Majorelle korábbi stúdiójában most a Marokkói iszlám művészeti múzeum található, ahol ékszerek, ruhaneműk láthatóak, emellett az ő festményei közül is látható néhány. Mindkét gyűjteményt nagyon élveztük, de sajnos fotózni nem lehetett. A harmadik múzeum, az Yves Saint-Laurent múzeum a divattervező emlékét ápolja és Marrakeshhez való kötődéseit mutatja be. Ezt idő hiányában nem néztük meg. Egy kis ajándékbolton keresztül vezet a kijárat a múzeumokból.

A kerttől nem messze van egy nagy Carrefour. Ezt az egy nagy boltot találtuk legalább busszal elérhető közelségben a városban. Ezen kívül csak nagyon apró boltok voltak, ahol főleg számunkra haszontalan dolgokat, chipseket, kekszeket, egész rúd felvágottat lehetett kapni, de krémsajt legalább volt. Azért az előző napokban jól jött az otthonról hozott májkrém meg konzervhal egy-egy vacsorára.

Ezután egy új múzeumot látogattunk meg, a Marrakeshi Orientalista Múzeumot (Orientalist Museum of Marrakech). Ez ottjártunk előtt néhány hónappal nyitott meg. A személyzet nagyon kedvesen fogadott minket. Az orientalista festészet a keleti világot megjelenítő művészeti irányzat, amely bár főként a 19. században volt nagyon divatos, tulajdonképpen bármelyik festészeti korszakban felbukkanhat. A marrakeshi múzeum a világ négy orientalista múzeuma közül az egyik, Afrikában pedig az egyetlen. Találunk képeket Dalítól, Delacroix-tól és pl. Jaques Majorelle-től is. Maga az épület egy riadból lett kialakítva, így önmagában is lenyűgöző. Az élményt még fokozza, hogy van egy nagyon szuper tetőterasz, ahol nézelődhetünk és megpihenhetünk. Mi is így tettünk. Hogy a portás a múzeum hírét terjessze, kifelé menet a lelkünkre kötötte, hogy mindenképpen írjuk értékelést Tripadvisoron. Ezt örömmel megígértem, mert nagyon tetszett a múzeum.

Visszamentünk a főtérre, és a sarkában álló Kharbouch mecsettel szemközti kis étteremben ezúttal berber tajine-t ebédeltünk, közben megfigyelhettük, ahogy a tömegek imádkoznak az utcán, a mecset előtt leborulva.

A Jemaa el-Fnaa téren, a város főterén mindig kirakodás van, a gyümölcsleves bódék mellett piaci árusok, hennafestők, de még kígyóbűvölők is vannak. Olvastunk olyan beszámolókat, hogy a főtéren és a bazárban nem hagyják békén a turistákat, rájuk akaszkodnak, tiltakozásuk ellenére óriáskígyót raknak a nyakukba, stb. Minket nem zaklattak, ez valószínűleg a muszlim öltözetnek (hosszú nadrág, hosszú ujjú tunika, fejkendő) volt köszönhető, amit végig viseltem az országban, így mindenkinek jobb volt. Ha lengedező, ráadásul a feltűnő, vörös hajammal rövidnadrágban, ujjatlanban mászkáltam volna, valószínűleg a leírtakhoz hasonló dolgokat, beszólásokat és egyéb kellemetlenségeket élhettem volna át, mint ahogy azt láttuk-hallottuk is néhány más turista esetében.

A következő állomásunk az egyik kedvencem lett Marrakeshben. Ez a Dar Si Said Museum, teljes nevén Nemzeti szövés és szőnyeg múzeum (Dar Si Said National Museum of Weaving and Carpets). Az épület egy dar, azaz tradicionális lakóépület, amelyet csodálatosan díszített. Stílusában a Bahia palotára hasonlít, de szerintem még szebb. Az egyik biztonsági őr látta az ámulatot az arcomon és mosolygott. Erre mondtam neki, hogy csodálatos. Azt válaszolta, hogy várjak még, tovább sétálva az épületen még jobban elképedek majd. Azt hittem, ez költői túlzás, de igaza lett, még lehetett fokozni. Egyszerűen hihetetlen. Hatalmas belső terek, kézzel festett födémek, csipkés falak. Már csak az épület miatt is megérné bemenni, de a kiállított szőnyegek is szuperek. Ezen kívül használati tárgyak és dísztárgyak is helyet kaptak, rendkívül ízléses elrendezésben. A belső terek után még egy szépen rendezett kert is várja a látogatókat.

A következő állomásunkhoz a bazáron át sétáltunk. Erre persze többször is megfordultunk, de mindig csak átsiettünk, meg arra figyeltünk, hogy el ne üssön egy-egy motoros, ezúttal viszont körül is néztünk. Egyébként a belváros jelentős része maga a bazár, néha egy-egy szép mecsetajtóval, vagy homlokzattal díszítve.

A Jardin Secret egy felújított, szép kert, egy csendes pihenőhely a piac nyüzsgésében. A kert közepén egy díszes pavilon áll, a végében pedig egy épület, amely kávézóként is működik, de egyszerűen nézelődni is érdemes innen. A kert tele van különleges növényekkel és vannak mesterséges medencék, kis csatornák is.

A Jemaa el-Fnaa tér sarkán lévő étteremben (Toubkal Snack) nagyon finom és olcsó menüt ettünk, ami előételt, borsós birka tajine-t, a szokásos mentateát és mandulás sütit tartalmazott.

 5. nap

Ezen a napon Szavírába (= Essaouirába) terveztünk kirándulni. A buszmenetrend nem a legjobb volt, mi olyan buszt választottuk, amely a délelőtt második felében indul, és így még Marrakeshben is meg tudtunk nézni valamit. Mivel biztosra akartunk menni, még reggeli előtt elbuszoztunk a vasútállomáshoz, ahol a két távolsági buszpályaudvar is van. Bevásároltunk vonat- és buszjegyekből, nem csak a szavírai kirándulásra (melyre a CTM busztársasággal mentünk), hanem a következő napokra is.

Gyorsan reggeliztünk, majd elmentünk megnézni a Dar el Bacha-t. Ez a 20. század elején épült, a pasa (Thami El Glaoui) számára (erre utal a neve, bacha = pasa), aki akkoriban az ország déli részének legnagyobb ura volt. A palotát csodálatosan dekorálták, faragások, díszítések, mozaikok, berakások, festett díszítések mutatják a pasa nagyságát. A dekoráció egyik célja volt, hogy elkápráztassa a látogatót. Ez sikerült is, legalább annyira ámultunk, mint akkoriban Charlie Chaplin, Josephine Baker és Winston Churchill, akik szintén jártak a palotában. Van egy múzeumrész is, ami a marokkói kultúrából mutat be műtárgyakat, valamint vallással kapcsolatos műkincseket a világból. A belső kertben narancsfák nőnek.

Ezután várt ránk a két és fél órás buszozás Szavírába (kb. 180 km). A buszút legemlékezetesebb pillanata volt, amikor teveszállítást láthattunk az országúton. Nem láttunk viszont argánfa tetején legelésző kecskéket. Néha előfordul, hogy felmásznak a kecskék az argánfák tetejére, de az a hír járja, hogy mostanság reggelente felkergetik a kecskéket és egész nap nem hagyják őket lejönni, hogy turistaattrakcióként szolgáljanak a szervezett utazások résztvevőinek, az ilyen kirándulások alkalmával ez egy konkrét programpont. Nem bánjuk, hogy önállóan mentünk el Szavírába és nem fizettünk egy csomó pénzt azért a pluszért, hogy fára kényszerített kecskéket lássunk.

Szavíra már ősidők óta kikötőváros az Atlanti-óceán partján, köszönhetően annak is, hogy nagyon jó védett öböl mentén helyezkedik el. A város modernebb részére érkeztünk, mivel a választott busztársaságnak itt volt a végállomása. Innen gyalogoltunk ki az óváros és az óceánpart felé.

Először a város strandjához értünk, december lévén nyilván nem fürödtek benne (bár nem tudom, hogy ez mennyire szokás itt egyáltalán). A parton viszonylag sokan voltak, azért a nedves homokban való rohangászást még télen is lehetett élvezni. Ezen kívül nagyon tetszett még a parton kialakított sétány és az érdekes növényzet.

Szavíra óvárosa a 18. század közepén épült, ma pedig már a világörökség része. A történet szerint a szultán (III. Mohamed) erősíteni akarta az európaiakkal való kereskedelmet. Egy fontos kikötő, Agadir egy riválisa kezén volt, ezért a Marrakesh-hez légvonalban legközelebb eső alkalmas kikötőt kezdte fejleszteni. Az erőd és a város építésével egy francia építészt bízott meg, ezért van az, hogy egy európai stílusú erődöt találunk Szavírában. Innentől pedig már csak idő kérdése volt, amíg a város elkezdett bővülni az erőd körül.

Az erődön kívül nem is nagyon tudok látnivalót kiemelni, de talán nem is érdemes. Egyszerűen Szavíra hangulata kapott el nagyon bennünket: csak sétáltunk a medinában, néztük a piacot, a kis éttermeket, kézművesműhelyeket a gyönyörű termékekkel, majd pedig lementünk a parti sziklákra, élvezni a hullámok, meg a sirályok látványát. Nagyon bejött a város, ez volt az egyik hely Marokkóban, ahol azt éreztük, hogy még vissza kellene jönnünk.

Érdekes, hogy ezen az egy napon több szibériai husky-t is láttunk, de az előző napokban is jópárat, pedig egyáltalán nem praktikus ennek a kutyafajtának a forró, sivatagi klíma.

A buszmegálló felé menet láttam a térképen, hogy van a közelben egy templom (Szűzanya mennybemenetele, Our Lady of the Assumption; más forrás Szerint Szent Anna templom, de a térképen semmi specifikus nem volt). Mivel csak rövid kerülő volt, odasétáltunk, mert kíváncsiak voltunk, milyen egy katolikus templom Marokkóban. Az ajtaja csukva volt, de megpróbáltam benyitni, erre megszólalt egy nagyon kellemetlen hangú csengő. Kicsit megijedtem, de kiderült, hogy nem csináltunk semmi rosszat, csak egy bácsi jelent meg, aki üdvözölt minket. Gyorsan csináltunk egy fotót és jöttünk is tovább.

Visszafelé a Supratours buszával utaztunk. Ennek a megállója közelebb van az óvároshoz, viszont mivel érkezéskor nem ott szálltunk le, kicsit aggódtam, hogy jól sikerüljön beosztani az időnket és meg is találjuk a megállót. Az indulásparának az lett az eredménye, hogy bőven odaértünk, és szerencsétlenségünkre a busz persze késett is, ezért volt egy jó adag várakozás még indulás előtt. Már besötétedett az út alatt és láthattuk a lemenő, gyönyörű, vörös színben izzó hatalmas Napot úgy, mint még sohasem.

6. nap - Casablanca

A reggeli után elhagytuk a szállásunkat és busszal a vasútállomáshoz mentünk. Innen utaztunk tovább vonattal Casablancába. Az út további része itt olvasható. Az utolsó marokkói napunkat ismét Marrakesh-ben töltöttük, ezzel folytatódik a történet alább.

13. nap - megint Marrakesh

Marrakeshi kalandjaink még nem értek véget. Mivel december 31.-én már reggel a reptéren kellett lennünk, sehogy máshogy nem fért volna bele az időbe, minthogy Marrakeshben töltsük az utolsó éjszakát. Emiatt előző nap visszautaztunk, elfoglaltuk a szállásunkat (egy másikat (Dar T4), nem azt, ahol korábban laktunk, mert ott nem volt hely akkorra) és igyekeztünk hasznosan eltölteni a maradék időt.

Megebédeltünk a már egyszer próbált Jemaa el-Fnaa tér sarkán lévő étteremben, mert annyira finom volt a birka tajine menü, hogy úgy éreztük, enélkül nem tudunk hazaindulni. Kipróbáltuk még a hagyományosan galambhússal, de ezesetben csirkehússal töltött fahéjas piteszerű ételt, a pastillát is.

Marrakeshben van egy keresztény templom, a Mártírok temploma (Church of the Holy Martyrs), amely a város első keresztény temploma. Itt a turisták és az itt élő betelepültek angolul és franciául is hallgathatnak misét. Nincs messze, de buszoznunk kellett, emiatt nem voltunk biztosak benne, hogy érdemes elmenni eddig, de kellemesen csalódtunk és már tudjuk, hogy kár lett volna kihagyni.

A templommal szemben van egy mecset (Mosquée de Guéliz; Guéliz Mosque), amely stílusában hasonlít a templomra (vagy inkább fordítva). Hogy milyen jól megfér ez a kettő az út két oldalán, azt a helyiek a vallási tolerancia megnyilvánulásaként tartják számon.

A közelben lévő Carrefour-ban, ahol már korábban is jártunk, vettünk kaját a visszaútra, valamint szuveníreket, főleg tradicionális édességeket. Mindenképpen akartunk venni amlout, de nem találtuk a két emeletes boltban. Megkérdeztem egy eladót, azt mondta, hogy a másik emeleten van. Kerestük tovább, ahol mondta, de nem lett meg. Megkérdeztem egy másik eladót, aki visszairányított az előző irányba. Megkértem, hogy mutassa meg, mert nem akartam, hogy megint az előző ismétlődjön. Kiderült, hogy az okozta a tévedést, hogy nemrég rakták át a korábbi helyéről az amlou-lelőhelyet. A bolt után még egy kicsit pihentünk egy kis parkban a bolt környékén, majd visszatérve a szállásra elkészítettük a csomagjainkat a hazaúthoz.

A szállás közelében találtunk egy nagyon olcsó kis büfét, kár, hogy nem fedeztük fel előbb (bár a többi helyen is nagyon jó áron lehetett enni, ahol megfordultunk). Akkora adagokat adtak, hogy alig bírtuk megenni, pedig ilyesmi velünk nem szokott előfordulni. A tajine mellett a tangiát is kipróbáltuk rekombinálva, utóbbi egy, a tajine-tól eltérő alakú agyagedényben készült, pörköltszerű étel. Szerencse, hogy az utolsó alkalommal ezt is ki tudtuk próbálni. Előtte nem láttuk egyetlen étlapon sem, pedig kerestük, mert az első szállástulajdonos felhívta rá a figyelmünket, hogy ezt is kóstoljuk meg, ne csak a tajine-t. Finom volt ez is, csak nagyon olajos és nehéz. Játszadozó kiscicák szórakoztattak minket a vacsora közben.

A korai kelést követően nem maradt más hátra, mint hogy elbuszozzunk a reptérre. A buszmegálló felé menet számos sofőr odaszólt, hogy szívesen elvinne, mivel a csomagok miatt ránk volt írva, hogy a reptérre tartunk. Köszöntük szépen, nekünk visszafelé is olyan jó lesz a menetrendszeri busz, mint idefelé volt. Kicsit kellemetlen volt a buszmegállóban várni úgy, hogy nem volt teljesen biztos, hogy az a megálló kell nekünk (de térképről így tudtuk), és még késett is. De végül gond nélkül ment minden, a buszúton és a repülőúton is. Az év utolsó napján hazaérve otthon búcsúztattuk a tartalmas 2018-as évünket.