6. nap - Casablanca, II. Hasszán mecset

A hatodik nap reggelén elhagytuk marrakeshi szállásunkat és busszal a vasútállomáshoz mentünk, mivel Casablancába vonattal terveztünk menni. Több helyen olvastuk, hogy érdemes első osztályra vonatjegyet venni, mert nem nagy az árkülönbség. A marrakeshi szállásadónk is azt mondta, hogy egyértelműen a első osztályra vegyünk jegyet. Első alkalommal így is tettünk, aztán kiderült, hogy bizony az infó téves, nagy az árkülönbség. Viszont a másodosztály is teljesen jó, színvonalasabb, mint nálunk, ráadásul a másodosztályon is adott helyre szól a jegy, így nincsenek álló utasok.

Casablancában azért álltunk meg észak felé tartva, hogy megnézzük a II. Hasszán mecsetet (Nagy Mecsetet). Eredetileg azt terveztük, hogy letesszük a hátizsákokat a vasútállomáson valahol, de sehol nem találtunk lockert, még egy közeli hotelben is próbálkoztunk, de nem volt lehetőség, így rövid úton be kellett látnunk, hogy nagy hátizsákkal megyünk a mecsethez.

Tömegközlekedési eszköz nem lévén arrafelé, taxit kellett fognunk a mecsethez. A vasútállomás környékén csak aránytalanul drága (lehúzós) fuvart találtunk volna, így elindultunk gyalog a megfelelő irányban, majd pár perc után leintettük a legszakadtabb taxit, amelynek a szimpatikus idősebb sofőrje korrekt áron elvitt egy kis alkudozás után. Először a mecset körül kerestük a pénztárat, mert maga az épület közel volt a parkolóhoz. Csak egy kis idő után tűnt fel, hogy el kell távolodni az épülettől, hogy megtaláljuk a pénztár épületét, ami egy kis múzeumépületben van. A pénztár előtti kanapés résznél gyülekeznek az emberek, innen indulnak a csoportos vezetett túrák, kizárólag így lehet megtekinteni a mecsetet. A nagy hátizsákjainkat ott tudtuk hagyni a jegypénztár pultja mögött.

A II. Hasszán mecset az egyetlen olyan mecset Marokkóban, ahová nem muszlimok is bemehetnek. Ez a legnagyobb működő mecset Afrikában és világszinten is a legnagyobbak között van, 25 ezer imádkozó fér el benne egyszerre. A minaretje állítólag a világon a második legmagasabb (210 méteres). Felfoghatatlan összegbe került (több, mint 200 milliárd forint) és 35 ezer ember dolgozott rajta. A világ több mecsetének építészetét vették alapul hozzá, például a marrakeshi Kutubiyya mecsetet és a mekkai nagymecsetet.

A vezetett túra során hagytak időt fényképezésre, nézelődésre, sőt még a mecset behúzható tetejének elmozdítását is láthattuk. A séta végén jártunk az alagsori bemosakodó részben, ahol a muszlim hívők az imára készülődés részeként bemosakodnak.

Több helyen olvastuk, hogy nem érdemes megnézni a mecsetet, meg hogy nem nagy szám, nem érdemes elmenni ezért Casablancába. Nem tudjuk, mi lehet a nagy szám annak, akinek ez nem az, hiszen hatalmas és lenyűgözően gyönyörű a mecset (és messze nem ez volt az első mecset, amit láttunk). Szerintünk nemhogy Casablancába, de Marokkóba is érdemes lenne elmenni csak ezért. Egyszerűen csodálatos, grandiózus.

A mecsethez tartozó kis múzeum is nagyon szép. A mecset díszeit, alkotórészeit lehet közelebbről megnézni és tovább gyönyörködni. A múzeum a mecsetbe szóló belépőjeggyel látogatható, meglepő módon azonban a csoportból csak mi voltunk kíváncsiak a múzeumra. 

Maga Casablanca tényleg nem egy szép város, elég lepukkant.

A mecsettől helyi busszal mentünk a távolsági buszállomásra. A helyi buszra nagyon sokat, vagy háromnegyed órát vártunk és egyébként az egyik legszakadtabb busz volt, amit valaha láttunk. Hiányzott a hátsó burkolata, a leszállási szándékot pedig az ajtó csapkodásával lehetett jelezni. Szerencsére a buszállomás közelében találtunk egy kis étkezdét, ahol nem valami finom, de legalább olcsó és nagy adag marha tajine-t ettünk sült krumplival, meg harirát (marokkói csicseriborsós, lencsés paradicsomleves) és babos-lencsés előételt is adtak a menühöz ingyen.

Az ebéd után Fezbe indultunk, az út leírása itt folytatódik.

 

6. nap - Érkezés Fezbe

Már besötétedett, mire a 7 órás gyomorforgató buszút után megérkeztünk Casablancaból Fezbe. Nagyon hányingerem volt.

Taxit fogtunk, de az sajnos a sikátoros medinától messzebb tudott csak letenni, mert oda nem tudnak bemenni az autók. Itt leszólított egy srác minket, bemutatkozott, és elmondta, hogy egy szállásnál dolgozik. Azért szólított meg minket, hogy elkísérjen, és ha esetleg nem lenne hely a foglalt szálláson, akkor az ő szállását fel tudta volna ajánlani nekünk. Kérdezte, hogy hova megyünk és mondta, hogy elkísér. Mondtuk, hogy köszönjük, de van nálunk telefon, meg térkép, azzal odataláltunk. Azt mondta, hogy a GPS nem fog működni a medinában. Ezt csúsztatásnak tartottuk és mivel hallottuk, hogy a helyiek szívesen "segítenek" útbaigazodni egy kis(ebb-nagyobb) adag pénzért, ezért magabiztosan elutasítottuk a segítségét. Hát, ha tudtuk volna, mi vár ránk, szerintem gondolkodás nélkül igent mondtunk volna.

Így magunk elindultunk a szállás felé; tudtuk, merre kell menni, de aztán egy idő múlva tényleg eltűnt a GPS jel. Még ez sem lett volna gond, mert percek alatt újra van GPS jel, de helyi fiatalok nagyon erőszakosan és idegesítően a szállásra akarják kísérni a turistákat, persze nem kevés pénzért. Hihetetlenül agresszíven nyomulnak, ordítoznak az ember arcába, lépni alig lehet tőlük és a végén azért téved el a turista, mert előlük próbál menekülni. Először még nem is tévedtünk el, de le volt zárva az az utca, ami a szállásunk felé vezetett és jobb híján másik útvonalat választva már nem tudtuk, hol vagyunk. Az egyik kisebb utcán nem engedtek átmenni, ránk kiabáltak, hogy "húzzatok innen". Próbáltunk telefonálni a szállásra, hogy ők segítsenek, de telefonálni sem nagyon lehetett az utcaiak miatt, meg persze úgy nehéz segítséget kérni, hogy "a medresze előtt vagyunk" és van öt vagy ki tudja hány medresze a környéken.

Végül mi is egy helyi segítségére szorultunk. Egy barátságosabb, középkorú férfi is szólt nekünk, hogy segít, mert ő úgyis arra megy. Szimpatikusnak tűnt, nem úgy, mint a többiek, és asszonnyal, meg gyerekekkel volt, így rá mertünk hagyatkozni. Ez a pasas legalább csöndes volt és nem agresszív nyomulós, viszont valójában ő sem tudta, hol a szállás, amit keresünk; másokat kérdezgetett közben, hogy merre menjünk. Végre meglett a szállás (Dar el Moukhtar) egy kis kerülővel. Persze kérte a jussát, adtunk is neki valamennyit, közben előkerült a szállás alkalmazottja.

A bejárati ajtóban közölte a srác, hogy egy kínai csoport van náluk és dupla foglalás miatt másik riadba kell mennünk az első éjszakára. Nagyon fáradtak és idegesek voltunk, még a gyomrunk is kavargott, valamint azt sem tudtuk igazából, hogy ahhoz a riadhoz vezetett-e a helyi férfi, amit kerestünk, mert kiírva semmi sem volt. Azt sem tudtuk, higgyünk-e a srácnak vagy át akar verni, de végül nem volt más választásunk és követtük őt a másik riadba, kb. 15 percen át a labirintusszerű sikátorokon át. Mielőtt elindultunk, előzékenyen felvette az egyik kisebb hátizsákunkat, hogy segítsen vinni. Akkor ment fel bennem a pumpa teljesen, amikor eszembe jutott, hogy két másodperc alatt úgy el tud tűnni a táskával, hogy sosem látjuk újra. Benne persze értékekkel, még talán az útlevél is abban volt. (Ezen korábban nem volt időnk gondolkodni a stressz miatt, és egyébként is elég gyorsan történt a dolog.) Ezért iszonyúan siettem utána, hogy mindenképpen tartsam a lépést, bár Diát sem akartam lehagyni nagyon, miközben cipeli a cuccokat.

Útközben egy másik riadból is összeszedtünk egy fiatal arab házaspárt, akiknek szintén át kellett költözni egy éjszakára, oda, ahová nekünk, gondolom hasonló okokból. Ez már egy kicsit kezdett megnyugtatni, hogy nem szívatás az egész; gondoltam, hogy más arabokkal talán csak nem tennék meg ezt egészet. Végül nem futott el a srác a hátizsákommal, megérkeztünk a másik szállásra (Dar Chourouk).

Tanulság: bárki, aki Fezbe készül és a medinában száll meg, ne este érkezzen, vagy ha mégis, akkor tanulja meg fejből az útvonalat azzal a pár kanyarral (tényleg, ezután már semmi eltévedős problémánk nem volt, persze az időszaki utcalezárásokkal nem lehet előre kalkulálni, még azt is el tudom képzelni, hogy ezek direkt vannak). Vagy ne sajnáljon rá 30-50 dirhamot és fogadja fel az első szimpatikusabb helyit, aki elviszi.

A Dar Chourouk-ban még egy jó ideig várakoztattak, leültettek teázni. Na, pont erre vágytunk éjfél körül, ezután a tortúra után. Ez a riad amúgy nagyon szép, hangulatos lett volna más körülmények között.

Beszélgettünk egy kicsit a másik házaspárral, akikről kiderült, hogy a fiú jemeni, a lány marokkói és Dubajban élnek, nászútra jöttek ide. Aranyosak voltak.

Végre elfoglalhattuk a szobákat. Törölköző, WC papír nem volt, ezekre még egy csomó ideig kellett várni. Aztán kiderült, hogy a hősugárzó nem működik. Szóltunk, de magasról tettek rá. Iszonyúan hideg volt az éjszaka, Dia végül mindent magára vett, ami rétegesen egymás alá fért, felülre meg a kabátot és úgy vacogta végig az éjszaka maradék részét, szörnyű volt.

7. nap

Reggel a Chourouk személyzete nem volt sehol, később a konyhás nénit sikerült fellelni, aki nem tudott angolul, de legalább kaptunk reggelit. Reggel persze nem jött a Dar el Moukhtar-ból értünk a srác, holott azt ígérte, hogy reggeli után jön értünk és beköltözhetünk az eredetileg foglalt szállásunkra. Már majdnem dél volt, mire megérkezett a srác, így vesztettünk fél napot, de igazából már kimozdulni sem volt kedvünk ezek után. Arra gondoltunk, hogy átmegyünk az eredeti szállásunkra és másfél napig ott fogunk rostokolni a szobában, mert ki sem merünk menni az utcára ebben a szörnyű városban.

Az átköltözés közben láttuk, hogy szerencsére a város napközben egész másképp nézett ki. A sikátorokban a bazár üzletei kinyitottak és így már máris barátságosabb volt a város, sőt kifejezetten jól néznek ki a kis üzletekkel a macskaköves utcák, így végül mégsem a szobában töltöttük a Fezre szánt időt.

A Cherratine medresze (medersa) meglátogatása volt az első programpontunk Fezben. A medreszék az iszlám világ iskolái, ahol a Korán és más vallási ismeretek mellett a diákok mindenféle tudományokat és művészeteket is tanultak. Sokszor "kollégiumszerűen" működtek, azaz a tanulók ott is laktak a medreszében. Ezért van, hogy számos ilyen medreszében láthatók kis cellák, amelyek a tanulók lakószobái voltak. A Cherratine medresze Fez legnagyobb ilyen épülete, a 17. század második feléből származik. Amellett, hogy tényleg impozánsak a méretei, csodálatra méltók az aprólékos fafaragások és a csipkés gipszdíszítés. 

Faz egyik leghíresebb attrakciója, a Kairaouine komplex (Karaouiyn vagy Qarawiyyin) vallási épület lévén sajnos csak muszlim hívők által látogatható. Ennek ellenére mindenképpen meg akartuk nézni, legalább kívülről. Más turisták is így voltak ezzel, csoportok álltak az ajtó előtt. Szerencsénkre sikerült bepillantanunk és pár fotót készíteni az ajtóból. Egy 9. század közepén épült mecsettel kezdődött a komplexum kiépítése, majd folyamatosan fejlődve az egyik legfontosabb muszlim oktatási központ lett, ma már pedig a modern Marokkó egyik egyetemeként működik. Ezzel a "világ legrégebben folyamatosan működő felsőoktatási intézménye" címet viseli.

A piac kis utcái között található a Seffarine tér, a Qarawiyyin mecset mellett. Önmagában nem különösen látványos, azért érdekes, mert a fezi rézművesek központja, számos rézműves árulja itt a portékáját. Ez már évszázadok óta így van, a tér neve is erre utal, arabul rézmunkást jelent.

A tágas R'cif tér volt, ahol az előző este kitett a taxi. Ezúttal világosban volt alkalmunk megnézni és kicsit leülni a lépcsőre, ami tényleg jól esett a medina szűk utcái és zaja után. 

Mellette áll az R'cif mecset, amit még a 18. század vége felé építettek, azaz idősebb, mint a tér. Eredetileg a mecsetet jobban körülvette a piac, amíg ki nem alakították a teret, a jobb hozzáférhetőség érdekében. A mecset minaretje Fezben az egyik legmagasabb.

A térre Fez számos kapujának egyike, a Bab R'cif vezet.

Ezen a környéken kerestünk egy éttermet, ahol megebédelhetünk. Az étterem szépen díszített volt és a tetőteraszon volt lehetőségünk kebabokat enni. Jó volt a kilátás és finom az étel.

Mégsem elsősorban erről maradt emlékezetes, hanem arról, hogy miután fizettünk, de még éppen csak készülődtünk elindulni, visszajött hozzánk a pincér, miután tanakodott pár mondatot egy másik alkalmazottal. Kiderült, hogy az egyik pénzérme, amit 10 dirhamként adtam, hamis. Azaz valami más pénzből van összetákolva (úgy néz ki, mint nálunk a 100 Ft-os, más színű a külső pereme, mint a belső rész), színre és formára hasonló volt, mint az igazi, de természetesen értéktelen. Persze kicseréltem, adtam egy normális 10 dirhamost és semmi gond nem volt. Érdekes; ki tölti azzal idejét, hogy fémpénzt hamisít (10 dirham 330 Ft-nak felel meg)? Mindegy, eltettük és máig megvan a tákolt érme emléknek.

Ezután taxiba ültünk és elvitettük magunkat Fez egyik legismertebb látnivalójához, a Kék kapuhoz (helyi nevén Bab Bou Jeloud). A mostani kapu a 20. század elején épült, a francia uralom idején. Az eredeti egy viszonylag kevésbé díszes, szinte díszítetlen kapu volt, még a 12. századból. A franciák azért építettek egy újat, mert egyszerűen kicsi volt a régi. Ez utóbbi is megvan még, a nagyobbiktól balra látható. Az új kapu egyébként csak kívülről nézve hű a nevéhez, a belső oldala zöld, ami az iszlámban gyakran használt szín.

A Dar Batha egy korábbi királyi palotából kialakított múzeum, állítólag az ország első múzeuma. A 19. század végén épült, főként a szultán vendégeinek szórakoztatási helyszíneként. A ház szépen díszített és jó nagy kert tartozik hozzá. Nem sokáig volt a szultáné és a fiáé, pár évvel később a franciák költöztek be, amikor Marokkó déli része francia fennhatóság alá került. Amikor átköltöztek Rabatba, az épület megüresedett és múzeumot rendeztek be benne. A marokkói mozaikoktól a szőnyegeken át dísztálakig sok mindent láthatunk a kiállításban, nem beszélve a berakásos díszítésekről és a csodás csipkés gipszdekorációkról. Különlegességei a kerámiatárgyak, amelyek Fezre jellemző csoportja a különleges, kékkel dekorált edények. Sajnos a kiállítási termekben nem szabad fényképezni.

A múzeum után egy medreszét, a Bou Inania Madrasa-t látogattuk meg. A medresze csodálatos minaretje talán a Kék kapu alól látszik a legjobban.

A múzeum után egy medreszét, a Bou Inania Madrasa-t látogattuk meg. Eleinte vártunk a bejáratnál, mert el volt paravánozva, de nem teljesen értetettük, hogy miért, mert mások ki-be járkáltak. Egy másik turistát kérdeztünk, aki ott várt velünk, de ő sem tudta, hogy miért nem mehetünk be.

Kicsit nézelődtünk a környékén, sétálgattunk az utcán, és készítettünk egy fotót a szemközti épületről. Ez a Dar al-Magana, azaz az Óra háza. Ez egy 14. századi épület, nagyjából a medreszével egyidőben építették. A ház valójában egy óra, amely vízzel működött. Az összes feljegyzés elveszett, így máig nem tudni, hogy pontosan hogyan működött, de a valahogyan folyó víz működtette. A falból kiálló, most is látható konzolokon fémedények voltak, amelyekbe szabályos időközönként beleesett egy-egy fémgolyó; ez volt az egész órákat jelző "óraütés".

Kicsit később visszatérve a medreszéhez már nyitva volt és bemehettünk. Kiderült, hogy a medreszében működő imahely is van, azért volt elzárva, mert imaidő volt. A Bou Inania medresze a 14. század közepén épült. A stílusa eléggé eltér az előzőekben látottaktól, ugyanis ún. marinid stílusú; az akkor uralkodó dinasztiáról nevezék el. Fez a marinidák ideje alatt főváros volt, a család pedig támogatta a medreszék építését. Az épület dekorációja itt is lélegzetelállító, nagyon díszes.

Ezután elindultunk haza. Séta közben megláttunk egy díszesnek tűnő épületet. Nem volt a programlistánkon, nem is hallottunk róla korábban, csak belebotlottunk. Lehet, hogy a belépőárral átvágtak bennünket, mert úgy tűnik, hivatalos belépő nincs is ide; igaz, hogy hivatalos nyitva tartás sincsen. Egy palotáról van szó (Mnebhi Palace vagy Dar Mnebhi), amelyet ma vendéglátásra használnak; úgy tűnt, mintha akkor éppen esküvőre lett volna előkészítve. Egy pasi odaszólt, hogy meg akarjuk-e nézni, kért pár dirhamot, és bemehettünk. Megérte, tényleg egy valódi palota, a szokásos szép dekorációval.

Külön öröm volt felmenni a tetejére és gyönyörködni a kilátásban. Utólag megtudtam, hogy a palota a 20. század elején épült, egy védelmi miniszteré volt. 1912-ben itt írták alá a Fezi békét, amely hivatalossá tette a Francia Protektorátus létrejöttét a mai Marokkó déli felén. Eleinte itt lakott Hubert Lyautey generális, a protektorátus első vezetője.

8. nap

Karácsony első napja volt. A szállásunkon volt egy kicsi karácsonyfa az előtérben az asztalunk mellett. A finom reggeli után a házigazda lányra vártunk, hogy elszámolhassuk a szállás árát előre, mert tudtuk, hogy másnap korán kell indulnunk. Felmentünk a tetőteraszra, és onnan nézelődtünk, amíg elő nem került.

Ezután útnak indultunk.

Először egy felújított karavánszerájból kialakított múzeumot néztünk meg (Funduq al-Najjarin vagy Fondouk el-Nejjarine az épület neve, a Nejjarine Museum of Wood Arts and Crafts  pedig a benne található múzeumé). A 13.-15. század környékén erre lehetett az ácsok és famegmunkálók piaca, erről örökölte a nevét (nejjarine = ács arabul), annak ellenére, hogy csak az 1700-as évek elején épült. A kereskedők szálláshelyeként, áruraktárként, sőt még árusító helyként is működött. A francia uralom alatt rendőrkapitányság működött benne, egy felújítás után pedig múzeum lett. Stílusosan a fafaragással és kézművességgel kapcsolatos tárgyakat állítottak ki benne. A faragott vallási tárgyaktól a hangszerekig sok mindent kiállítottak a múzeumban. Sajnos a kiállítást itt sem lehetett fényképezni, csak az épületet, ami önmagában is megéri a belépőt. Csodálatos díszes faragásokat és dekorációkat is lehet itt látni.

És persze itt sem hiányzik az elmaradhatatlan tetőterasz, ennek a tetejére is fel lehet menni.

Az épülethez csatlakozik egy szép díszes utcai kút, a Fuente Najjarine. Ez a kút közkút volt, jótékonysági célból építették, hogy bárki használhassa, akinek vízre van szüksége, de főként a karavánszerájban lakók ittak belőle. Látható, hogy megadták a módját és egy egyszerű kutat is milyen díszesre építettek.

A környéken egy kis étterem tetőteraszán halból készült tajine-t ettünk. Egyáltalán nem volt finom és pont azon poénkodtunk, hogy eddig sosem kérdezték meg, hogy ízlett-e a kaja, majd itt most biztosan, és akkor mit mondjunk? Megegyeztünk abban, hogy nem sértjük meg a szakácsot és csak diplomatikusan megköszönjük az ételt. S lám, tényleg megkérdezték, ráadásul kétszer. Mi meg kétszer megköszöntük.

Mielőtt megérkeztünk a Palais El Glaoui-ba, arra számítottunk, hogy ismét egy csodálatos dar-t fogunk megnézni, hasonlót a korábbiakhoz. Ez csak részben volt így. Már a bejáratnál a szakadt tablók jelezték, hogy nincs a legjobb állapotban. A pasa palotája volt annak idején, mára elkezdett leromlani az állapota, mert egyrészt nincsen pénz a fenntartására, másrészt a pasa a franciák oldalán állt a marokkói király ellenében, ezért nem túlságosan közkedvelt alakja a történelmüknek.

Egy hatalmas belső udvara van, körben szalonok és szobák nyílnak. Több teremben a berendezés is eredeti, a 20. század elején kiépített fürdőszoba pedig állítólag máig használható (bár ezt nem tudjuk megerősíteni). Az épületben több helyen törmelék van elhelyezve, sok helyen lehullott a vakolat, sőt, az egyik részen egy felső erkély is félbe van szakadva. A romos állapottól függetlenül látszik, hogy milyen pazar palota lehetett a fénykorában, stukkódíszekkel, festett ajtókkal és faragásokkal. Kissé nyugtalanító volt az ugató, időnként acsarkodó kutya az egyik folyosórészen.

A palota fenntartója, egyben jegyszedője Abdelkhalek Boukhars, aki a pasa egykori személyzetéhez tartozó család leszármazottja. Ő egy festőművész, aki a palotát önálló alkotósarokként és kiállítóhelyként használja. A róla szóló újságcikkeket kigyűjtötte egy fali tablóra, amit szintén megtalálunk a palotában. Az egyik szalont az ő festményei töltenek be. A hozzáértők szerint a nyugati és a keleti képi világ keveredik a képein; ezt nem tudjuk, de tény, hogy volt néhány kép, amit elfogadtunk volna.

A palota után a környéken sétáltunk még. Ezen a szakaszon sokfelé látható a városfal, és számos helyen a kapuk is megmaradtak. A városrész központja a Bou Jeloud tér. Eredetileg katonai felvonulások számára építették, valamint karavánok pihenőhelyeként szolgált; ma egy mérsékelten látványos tér, amely körül a városfalak láthatók. Itt található az ország első modern középiskolája, a Moulay Idris középiskola.

Egy idő után eljutottunk a Jnan Sbil kerthez. Ez a 19. században készült, amikor a két korábbi városrészt párhuzamos városfalakkal vettek körbe, a fal közti részt pedig kertnek alakították ki. Eredetileg csak a királyi család és a szűk környezete használhatta, állítólag föld alatti folyosóval kötötték össze a palotával. 1917 óta nyilvánosan látogatható. A jelenlegi király, VI. Mohamed indítványozta a legutolsó felújítátását, ez néhány éve történt meg. A kert közepén egy tó található, sok vízimadárral.

Itt már közel voltunk a már ismert Kék kapuhoz. Mellette áll egy mecset, a Bou Jeloud Mosque. Még valamikor a 12. század vége környékén építették; Fez egyik legrégebbi épülete. 

Visszatértünk a szállásra, majd már lefeküdtünk aludni, mikor az előtérben nagy veszekedés kezdődött. Mivel a mi szobaajtónk mellett volt a recepció, az ajtón keresztül kényszerültünk végighallgatni a hosszas vitatkozást a szokásos recepciós srác és egy külföldi házaspár között; és nem tudtunk aludni emiatt. Nem értettük teljesen a szitut, meg hol angolul, hol franciául ment a veszekedés. Valami olyan sufniba akarta őket rakni a srác, ami a házaspár szerint maximum egy kutya éjszakai szállásának megfelelő, pedig rendes szobát foglaltak A srác össze-vissza hazudozott, hogy ő nem is itt dolgozik, meg hogy nincs internet, nem tud utánanézni a dolognak. Utóbbi hazugság hamar kiderült, mert ki volt írva a wifi kód a falra, észrevette a nő, mégiscsak volt net és rákeresett a Booking-on a szállásra, ahol már nyoma sem volt ennek a riadnak. A főnökkel akartak beszélni, vagy valakivel, aki itt dolgozik, de a srác nem volt hajlandó megadni az elérhetőségét (nyilván akkor kiderült volna, hogy hazudik, lehet, hogy a tulajdonos nem is tud ezekről a dupla foglalásos kétes ügyletekről). Érthetően nagyon idegesek voltak a vendégek, a házaspár férfi tagja többször is be akart rontani a szobánkba, de szerencsére a retesz nem engedett. Mi ott lapultunk a szobában attól félve, hogy még a végén az ágyból is kirángatnak, illetve csak akkor szóltunk, mikor be akart rontani, hogy nem kéne, de azért még próbálkozott párszor. Végül őket is elvitte a srác a Dar Chourouk-ba.

9. nap

Hajnalban, még sötétben indultunk a szállásról az R'cif térre taxit fogni, hogy kivigyen a vasútállomáshoz. Előző nap, világosban memorizáltuk a leggyorsabb utat a térre. Félve indultunk neki a 10 perces gyalogútnak a térig, de szerencsére alig volt 1-2 ember az utcákon, az erőszakos srácok már biztos aludtak. Akkor derült ki számunkra, hogy valójában milyen közel van a szállás a térhez, és hogy milyen egyszerű odajutni. Nehezítő körülmények nélkül, persze.

Nem jó emlékként maradt meg bennünk a fezi tartózkodásunk. Ha nem este érkezünk meg a városba, egészen másképp alakulhatott volna a helyzet és a hangulatunk, de hát ezt nem tudtuk előre. Semmi részletesebb leírással vagy indoklással nem találkoztunk, csak annyit olvastunk a neten, hogy valakinek nagyon bejön ez a város, valaki meg menekül belőle. Ez valószínűleg összefüggésben van azzal, hogy melyik napszakban érkezik. Marrakeshbe is késő este érkeztünk, ott mégsem volt semmi kellemetlenség, szinte hozzánk sem szólt senki.

Fezben egyébként napközben is rendszeresen beszólogattak nekünk, hogy "nem abba az irányba kell menni", holott nem is tudhatták, hová akarunk menni. Napközben is lődörögnek a medinában ezek a kifejezetten rosszindulatú fiatal srácok, akik azzal szórakoznak, hogy összezavarják a turistákat vagy becsalogassák a haverjuk cserzőüzemébe. Mi egyébként cserzőüzembe direkt nem is mentünk. Biztosan nagyon érdekes, de elég rosszakat olvastunk az ottani nyomulásról és az előző nap történtek után nagyon is el tudtunk képzelni olyan helyzetet, hogy komoly veszélybe kerülünk, ha pl. nem vásárolunk bőrkabátot, márpedig nem akartunk és nem is lett volna rá pénzünk. 

Maga a város sem tetszett nekünk annyira. Határozottan jó volt eljönni. Valószínűleg az első éjszakai tortúra, az utolsó éjszakai cirkusz, valamint a biztonságérzet hiánya is levont az élményből, de talán nem is voltak annyira érdekesek a látnivalók, mint a többi, általunk meglátogatott marokkói városban. Maga a medina, ami itt lényegében végig bazár, nappal hangulatos, jól néz ki, és jó, hogy Marrakesh-sel ellentétben itt nem járnak benne autók és motorok, de ennyi.

Fezből Tangerbe utaztunk. Az útleírás itt folytatódik.

9. nap

Fezből Tangerbe az utunk napján egy közvetlen vonat indult, a délután közepén, így átszállásszal voltunk kénytelenek utazni. Kenitrában, egy óceánparti városban szálltunk át az észak felé tartó vonatra. Az átszállásig az út eseménytelenül telt. A csatlakozó vonatunk azonban késett, először legalábbis azt írta a kijelző. Aztán később kiírták, hogy törlik a vonatot. Ettől persze aggódtunk, hiszen megvolt a jegyünk Tangerig, ráadásul adott helyre szólt. Valamelyik peronőrtől sikerült kideríteni, hogy egy óra múlva jön a következő vonat, ami elvisz Tangerbe és érvényes lesz rá a jegyünk. Volt tehát egy kis időnk a vasútállomáson hesszelni.

Tangerbe érkezve nem találtuk a buszmegállót, ahol felszállhattunk volna a buszra, ami elvisz a hotelhez. Emiatt gyalogolnunk kellett.

A gyaloglást egyrészt jólesett, mert nagyon jó idő volt, napsütéssel, másrészt viszont a csomaggal a hátunkon, ráadásul egy kis emelkedőnek felfelé azért nem volt kellemes. Végülis eljutottunk a szálláshoz; utólag megtudva, hogy milyen olcsón szerezhettünk volna taxit a szállodáig, kicsit sajnáltuk, hogy nem fogtunk egyet.

A szállodában (Hotel Rembrandt) egy hölgy volt a recepciós, jókedélyűen fogadott minket. Dia, mint legtöbbször, amikor muszlim országban voltunk, hidzsábot viselt. Mondta a recepciós, hogy erre semmi szükség, nem kötelező viselni. Mondtuk, hogy köszönjük szépen, de inkább marad, ezzel tiszteljük meg a kultúrát (meg még jópár az előző városok leírásainál említett más oka is van, hogy miért praktikus). Tény, hogy minél északabbra utazunk az országban, annál kevésbé "elvárt" a fejkendő, Tangerben ritkább volt ahhoz képest, mint pl. Marrakeshben, ahol minden helyi nő viseli.

A hotelbe pakolás után azonnal elindultunk a felfedező sétánkra. A Terrasse des Paresseux egy kis tér, ahol a helyiek is szívesen lebzselnek. Mivel magaslaton van, jó kilátás nyílik; a tengeren túl Spanyolországot lehet látni. Különböző korokból való ágyúk díszítik a teret.

Innen a medina hangulatos utcáin sétáltunk tovább. 

Célunk a Museum of Moroccan Arts (Musée des Arts Marocains et des Antiquités, másik neve Kasbah Museum of Mediterranean Cultures, az épület a Dar el Makhzen) volt. A ház a szultán tangeri rezidenciája volt, amikor itt tartózkodott. A múzeumban többek között berakással díszített bútorokat, szőnyegeket, ékszereket, cserépedényeket, fegyvereket láthatunk. Az épülethez egy belső kert is tartozik. Itt is elmondhatjuk a szinte már szokásosat: az épület önmagában megéri a látogatást.

A palota közelében található az egykori erődített rész mecsetje, a Kasbah Mosque, amely a 17. században épült.

A múzeum, illetve a korábbi szultáni rezidencia érthető módon a város egy magasabb pontján található. Ezen a környéken sétálva nagyon jó a kilátás a tengerpartra és a kikötőre. Az északi (tenger felőli) várfalon sétálni is lehet, amit nagyon élveztünk.

A falak alatt leértünk a tengerparthoz. Itt szintén szép látvány fogadott minket: visszanézve nagyon jól néz ki az óváros a dombon, a látványt még fokozta az esti lemenő napsugarak meleg fénye.

A Tangeri nagymecset (Grand Mosque of Tangier) a város egyik legfontosabb mecsetje. A mai épület a 19. század elejéről származik, de már az ókor óta szakrális hely volt, ahol áll. Eredetileg egy római templom állhatott itt, valamikor a 13-15. század környékén épült az első mecset. Tanger az idők során sok ország kezén megfordult, az uralkodó nép pedig a mecsetet is formálta. Amikor a portugálok elfoglalták a középkor vége felé, akkor keresztény katedrálist alakítottak ki benne. Közben az angolok kezén is volt a város, majd a muszlimok visszafoglalták. A templomból ismét mecset lett. Érdekes, hogy nem volt valami nagy szám a mecset, híre is ment, hogy egészen szegényes. Amikor a szultán arra járt és meglátogatta, megdöbbenve látta, hogy tényleg nem elég szép, és azonnal elrendelte, hogy egy újat kell építeni. Nos, ekkor készült a ma is látható, díszes mecset. Sajnos csak muszlimok látogathatják.

A Petit Socco (régebbi nevén Souq Dakhli) a medina egy kis tere. Állítólag valaha itt volt az ország egyik legnagyobb piaca. A 19. században az európaiakkal való kereskedelem hatására a környék gazdagabbá vált, és üzletemberek, diplomaták, bankárok dolgoztak erre, valamint díszes kávézók és hotelek épültek. A térre ezen épületek miatt érdemes elsétálni.

A tér nagyobb "testvére" a Grand Socco, aminek hivatalos neve Place du 9 Avril 1947. Ez utóbbi arra az eseményre utal, amikor ezen a dátumon az akkori király, V. Mohamed beszédett mondott Tangerben. Eredetileg egy viszonylag jelentéktelen piactér volt, aztán a város fejlődésével bővült és állandósult a piac. Építettek egy szökőkutat, padokat raktak ki és zöldfelületet is kialakítottak, így egyre inkább közösségi térré alakult, ahol a helyiek pihennek, a fiatalabbak játszanak. 

A teret érdekes épületek veszik körbe, az alsó szinteken boltokkal és éttermekkel. Itt ettünk egy nagyon finom és olcsó vegyes haltálat egy halsütőnél.

A téren álló mecset a Sidi Bou Abib Mosque, amely 20. század elején épült. Érdekessége a színes csempékkel díszített minaretje.

Szintén a téren áll Tanger leghíresebb mozija, a Cinema Rif, ami egyben mozi és kávézó is. Az épület jellegzetes art deco stílusú, nekünk nem igazán tetszett és eléggé idegennek tűnik ebben a környezetben.

A tértől kissé távolabb található Cervantes Színházat egy spanyol házaspár építette a 20. század elején. Észak-Afrika legnagyobb és legnevesebb színháza volt. Ezután a spanyol állam birtokába került, az idők során pedig leromlott az állapota. Állítólag államközi megegyezéssel Spanyolországtól Marokkó tulajdona került, azzal a feltétellel, hogy a felújítás után kialakítandó kulturális központban spanyol vonatkozások is helyet kapnak.

10. nap, Tanger még; Chefchaouen

Így nézett ki a reggel a szobánkból kinézve.

A következő napot egy sétával kezdtük, amelynek során megnéztük Tanger legnagyobb mecsetét, az V. Mohamed mecsetet, amely a jelenlegi király nagyapjáról kapta a nevét. Tradicionális marokkói-andalúz stílusban tündököl. Megérte a kis séta, hogy eljöttünk ide.

A mecset melletti utat egy fal szegélyezte, amelyeket falfestmények díszítettek.

Egy utcával arrébb van a város római katolikus katedrálisa (Our Lady of the Assumption Cathedral, Cathédrale Notre Dame de l’Assomption). A spanyol modernista építészet egy különleges képviselője. Diplomatikusan azt mondhatjuk, hogy láttunk már szebb katedrálisokat is (igaz, nem az alapvetően muszlim Marokkóban).

A Szent András anglikán templom (Church of Saint Andrew). kb. száz éves templom, amit mór stílusban épített a város brit lakossága a szultántól ajándékba kapott területen. Érdekes, hogy a templomtorony úgy néz ki, mint egy minaret, a templom messziről pedig mecsetnek tűnik. Sajnos belülről nem tudtuk megnézni, pedig állítólag az oltár felett arabul olvasható a Miatyánk, az oltár mögött pedig egy mihráb-szerű bemélyedés mutatja Mekka irányát, Korán idézetekkel díszítve. A templom körül piacot tartanak.

Ezután elsétáltunk a tengerparti sétányra, majd a legközelebbi homokos partra is. Ez elég nagy csalódás volt, hiszen nagyon szemetes. Nem tudom, hogy a szezon során tisztítják-e, vagy itt egyáltalán nem szoktak strandolni, de ilyen állapotban nem sok kedvünk lenne itt fürdeni még melegebb időben sem.

Mivel Chefchaouenbe később indult a buszunk, belefért még az időnkbe az egykori Amerikai követség (American Legation) meglátogatása. Egy nagyon jó látnivaló volt, kár lett volna kihagyni. Az épület területe volt az első külhoni amerikai tulajdon, ma az épület pedig az USA és Marokkó közötti diplomáciai kapcsolatokról emlékezik meg. Az USA egyik "Nemzeti történelmi nevezetesség" címmel rendelkező helyszíne, egyike annak a kevésnek, amelyek nem Amerikában vannak. Marokkó volt az első ország, amely az akkoriban születő Egyesült Államokat önálló, új államként elismerte. A szultán nem sokkal később egy kétemeletes épületet ajándékozott az Egyesült Államoknak, ők pedig konzulátust alakítottak ki benne. Az épület bővült, a második világháború alatt az amerikai hírszerzés használta, aztán pedig elhagyottá vált. A hetvenes években egy, a Tangerben lakó amerikaik által alapított nonprofit szervezet vette kezelésbe (máig az USA tulajdona, a szervezet bérli az államtól).

Izgalmas maga a ház szerkezete, nagyon tetszett a berendezés is, a hangulatos szobák és a kiállított emléktárgyak, valamint festmények. Kicsit sajnáltam, hogy indulni kellett a buszra, mert még egy kis időt el tudtam volna tölteni. Így is volt idő végigjárni, utána pedig már várt minket a kék városba tartó busz.

Chefchaouen

Kb. 3 óra eljutni busszal Chefchaouenbe, a híres kék városba.

Chefchaouent a középkor vége felé alapították, elsősorban azért, hogy az ország északi részén fellépő portugál támadásokat visszaverhessék. Azóta pedig számos turista jön Marokkóba csak azért, hogy a kékre festett házakat lássa (meg hogy lájkvadász fotókat készítsen). Senki sem tudja pontosan, hogy miért festették a lakók kékre a házakat. Azon kívül, hogy a kék az eget, a túlvilágot szimbolizálja, állítólag a szúnyogok távoltartására is jó. Egy egyszerű, profán magyarázat szerint viszont csak azért csinálták, hogy ezzel turistákat vonzzanak ide. Ha tényleg ez volt az ok, jól csinálták. Egyébként a kék házakon kívül kézműves termékek, kávézók, éttermek és helyi kecskesajt várja a látogatókat (ez utóbbival nem találkoztunk, bár nem is kerestük).

A buszvégállomáson megvettük a visszafelé útra a jegyet. Innen még egy negyed órás sétára van szükség, hogy eljussunk az óváros bejáratához, ahol már láthatunk néhány kék házat.

Egy kis séta után a Place Outa (Utta) el Hammam-ra, az óváros főterére jutunk. A tér körül számos bolt és vendéglő várja a vásárlókat, középen pedig egy díszkút áll. A térnél áll az óváros mecsetje (Grand Mosque of Chefchaouen) is, ami nem sokkal a város alapítása után épült. A minaretje kicsit későbbi.

A főtéren túljutva kezdődnek az igazán kék utcák. Itt egy csomó időt eltöltöttünk, sétálgattunk, kerestük a jó fotós helyeket, fényképeztünk.

A domboldalon egyre feljebb jutva egyre kevesebb volt a kék ház, azonban egyre jobb volt a rálátás az óvárosra.

 

Egy kis fedett helyen mosásra kialakított medence van, ahol a helyi asszonyok kézzel mosták a ruháikat. Nem messze innen pedig egy struccot pillantottunk meg a standok előtt. Itt lett volna alkalmunk a struccal, meg pávával fényképezkedni, de nem éltünk a lehetőséggel.

 
A főtér környékére visszatérve kerestünk egy szimpatikus éttermet, aminek tetőterasza is van. Dia citromos csirke tajine-t evett, ami emlékezetes volt, mert még a többi ilyennél is finomabb volt.

Elindultunk vissza az óvárosból kifelé, mert arra számítottunk, hogy fogunk tudni fogni taxit a buszvégállomás felé. Persze nem volt ott szabad autó, emiatt kénytelenül is elindultunk gyalog. Murphy törvénye szerint az elhaladó autók foglaltak voltak, és amikor egyszer tényleg szükség lett volna taxira, akkor persze nem álltak meg és ajánlották, hogy elvisznek. Sokszor van induláspara, meg lekéséspara, de ebben az esetben tényleg indokolt volt, mert taxi nélkül nem értük volna el a buszunkat, aminek az lett volna a következménye, hogy Chefchaouenben kell szállást találnunk éjszakára, mivel több busz nem volt aznap vissza Tangerbe. Ezzel pedig az egész másnapi útiterv és program borult volna. Vagy mehettünk volna még talán iránytaxival, drágábban és kevésbé megnyugtató körülmények között, úgy, hogy Tetuánban is át kellett volna szállnunk. Szerencsére séta közben végre sikerült taxit fogni és elértük a buszt.

Hazafelé a buszon már kicsit bóbiskoltunk, de útközben legalább pár kép erejéig láttuk Tetuánt is. Útközben felszállt egy hangos, bunkó helyi suhancokból álló társaság, beültek a hátsó sorba, ahogy ez a jelenség itthon is ismert, alig vártuk, hogy leszálljanak. Már bőven este volt, amikor visszaértünk a szállásra.

11. nap

Kicsekkoltunk a szállodából és elindultunk vonattal Rabatba. Az útleírás itt folytatódik.

11. nap

Rabatba, az ország fővárosába egy nem hosszú, kb. 1 óra 20 perces vonatozással jutottunk el Tangerből.

A szállásunk egy lakáskiadásra optimalizált AirBnB szállás volt, a takarítónő fogadott minket, ugyan egy árva szót sem beszélt angolul, de aranyos volt. Még befejezte a takarítást, mert nem volt teljesen kész, mikor odaértünk.

A szálláshoz közel útbaesett egy büfé, ahol meg tudtunk ebédelni. Már korábban is akartunk maakouda-t enni, ami Marokkóban igen közkedvelt étel (főleg Ramadan alatt), de eddig nem találkoztunk vele. Ebben a büfében volt alkalmunk kipróbálni, és nagyon ízlett. A maakouda alapvetően főtt törtburgonyából van. Lapokat formáznak, aztán közéjük tesznek egyéb összetevőket, pl. húst, halt, vagy sajttal, összezárnak két ilyen lapot, majd az egészet olajban kisütik. Van, amit magában adtak, és volt olyan, amit szendvicsszerűen, kis cipóban tálaltak.

Taxiztunk az első rabati programpontunk helyszínéhez, mivel kicsit kiesőbb részen van a belvároshoz képest. Ez a program egy nagyon erős kezdés volt, ugyanis az egyik kedvenc marokkói helyszínünk következett, bár ezt akkor még nem tudtuk előre. Ez volt a Chellah (vagy Shalla), egy középkori nekropolisz, de nem csupán az, hanem több történelmi korszak emlékeiből álló komplexum. Már az ókorban is egy kolónia volt itt, majd a muszlimok a középkorban erődöt emeltek itt. Ennek a romjai néhol még láthatók. Ezután temetkezési helyként, nekropoliszként kezdték használni (ezt hívták chellahnak, innen jön a neve), és építettek hozzá mecsetet és minaretet. A mecset romos, a minaret még áll. A terület külső falai teljesen épek, a romok között pedig még a római időkből származó kövek is vannak. Egy elképesztően hangulatos területről van szó, izgalmas emlékekkel a múlt különféle rétegeiből. A terület egyébként növényzettel benőtt, illetve beültetett, a romokon pedig gólyák fészkelnek. Ragyogó napsütéses idő volt.

Miután eléggé kiélveztük a romokat, gyalog indultunk vissza Rabat belvárosa felé. Az volt a terv, hogy megnézünk pár dolgot gyalogosan, aztán pedig villamossal megyünk vissza a szállásunkra. Az Ahl Fas mecset lett volna az első, azonban egy kapunál szembesültünk vele, hogy nem fogjuk tudni megnézni, mivel a belépéshez útlevél bemutatás szükséges, ami persze nem volt nálunk akkor. Ez azért van, mert a tér (mechouar), aminek a közepén található a mecset, már a királyi palotához tartozó terület, ezért biztonsági okokból azonosítják a belépő személyeket. Nem bántunk; úgy  voltunk vele, hogy megpróbáltuk, és ha lesz még időnk másnap, visszajövünk.

Séta közben útba esett az As-Sunna mecset, amely a 18. század végén épült, amikor Rabat királyi város lett. Érdekessége, hogy a 20. század közepén a minaretet lebontották és áthelyezték az egyik sarokról a mostani helyére, hogy jobban látszódjon a főutcáról.

Innen egy kis sétára, Rabat központjában van a város római katolikus katedrálisa. A Szent Péter székesegyház a 20. században épült art deco stílusban. Két szakaszban épült meg, az egyedi tornyok az épület elkészülte utáni évtizedben lettek csak készen.

Este a lakás elektronikus hálózata nem viselte túl jól a több elektronikus eszköz egyidejű használatát és lecsapódott a biztosíték. Azt persze nem tudtuk, hol található a biztosítékdoboz, ezért lementem keresni a dobozt és/vagy egy szomszédot. Szerencsére épp jött a lépcsőházban egy jól szituált öltönyös fiatalember, nem tudott angolul, de készségesen követett. Hamar megértette, hogy mi a probléma és még hamarabb meg is oldotta, szerencsénk volt vele.

12. nap

Ezt a napot Rabat legismertebb látnivalóival kezdtük (leszámítva egy kis villamosozást). Egy nagy téren egy csomó csonka oszlop található, a tér szélén pedig egy torony. Ez valójában egy soha el nem készült mecset tornya (Hassan Tower) és oszlopai. A 12. század végén kezdte el építeni a szultán (Abu Yusuf Yaqub al-Mansur), akinek az volt a terve, hogy Rabatot a fővárosává építi ki. Ehhez meg akarta építeni az akkori világ legnagyobb mecsetét és legmagasabb minaretét. Sajnos a szultán meghalt, mielőtt kész lett volna az épület, emiatt félbehagyták. A minaretet szinte szó szerint, mert kb. a fele épült meg az eredetileg tervezett 86 méterből; a mecsetnek az oszlopai és a falak közül néhány készült el.

A tér másik felén van a V. Mohamed mauzóleuma, amelyet az újkori marokkói építészet egyik ékkövének tartanak. Itt nyugszik V. Mohamed, valamint a fia, II. Hasszán (a jelenlegi király nagyapja és apja). V. Mohamed volt az utolsó szultán, és a francia uralom után a független Marokkó első királya. A mauzóleum szabadon bejárható, bár erre nehezen jöttünk rá, mert valószínűleg amikor először odamentünk, még korán volt, ezért zárva tartott. A belseje csodálatosan díszített, és a bejáratait, valamint a termet egyenruhába öltözött királyi gárdisták őrzik.

 

Ezután ismét gyalogoltunk, részben a Bou Regreg folyó mellett, ami Rabat mellett folyik az Atlanti-óceánba.

A medina sűrűjébe nem akartunk bemenni, mert elég lassan lehet haladni, és láttunk már elég medinát addigra. Azért a Nagymecsetet (El-Kharrazin mecset) útbaejtettük. 

Hamarosan eljuttotunk az Udaya erődhöz (Kasbah of the Udayas). Számos építést, rombolást és átépítést követően a ma látható citadella nagyrészt a 12. századból való, a déli részeket viszont évszázadokkal később toldották hozzá. Az udaya arab népcsoportról kapta a nevét, akiket a 17. században a környékre telepítettek.

Az erődbe a Bab Oudaia kapun lehetett bejutni. A díszes bejáratot a már említett Yaqub al-Mansur építtette. Ma már nem ezt használják, hanem mellette egy másikon lehet belülre jutni.

A kapun belül nemsokára egy Andalúz kert fogadott minket. Az érdekes növényzet között számos cica járkál. A parkot a helyiek éppúgy szívesen látogatják, mint a turisták. Az erőd belső termeinek egy részében múzeum működik (Oudayas Museum), amely zárva volt, amikor ott jártunk. Utólag utánaolvasva derült ki, hogy akkor egyébként is zárva volt, felújítás vagy átrendezés miatt.

A fellegvár területén hangulatos szűk kis utcákon járkálva jutottunk fel az Atlanti-óceánra néző legmagasabb pontra. A kilátás miatt megéri felmászni idáig, nagyon szépek a csipkés sziklák.

Az erődből lementünk a tengerpartra és sétáltunk a homokos strandon. Ezután tovább sétálva élveztük a part sziklaformációit és elsétáltunk a Rabati világítótorony mellett. A kilátást egy helyen rontotta egy részeg vagy drog hatása alatt álló, lent a parton örjöngő pasas, aki fel próbált futni egy-egy meredek részen, persze sikertelenül.

 

A sok látnivaló után már igencsak megérett a nap egy ebédre. Ahogy beértünk a medinába, szinte azonnal találtunk egy halsütő helyet. Talán ez volt a legautentikusabb streetfood élményünk Marokkóban. Műanyag székeken ültek a helyiek páran, de nem is volt sok hely. Jó illat volt és jól nézett ki a hal, amit sütöttek. A halsütő ember nem beszélt angolul (miért kéne, ez a hely nem esik a turistaáradatba, majdnem a medina legtávolabbi pontja), így mutogatással kértük ki a halakat, amiket megettünk. Látszott a döbbenet az arcukon, hogy turistaként itt szándékozunk enni. Nagyon finomak voltak a halak és pár száz forintba került a két adag összesen (számológépen mutatta meg az összeget, hogy mennyit kell fizetni).

A medinán átsétálva nem tudtuk megállni, és vettünk baklavát, elvitelre, annak reményében, hogy majd valahol találunk egy zöld, nyugodt helyet, ahol megehetjük. Rengeteget sétáltunk, mire találtunk egy optimális helyet, egy eredetileg elegánsnak tűnő, de láthatóan használaton kívüli épület tövében. Sajnos nem sikerült kideríteni, hogy milyen épület volt. A baklava nem a legfinomabb volt, amit valaha ettünk, de azért jól esett.

Mivel úgy ítéltük meg, hogy még van időnk, visszamegyünk a mechouarhoz, hogy megnézzük az Ahl Fas mecsetet, ezúttal természetesen úgy, hogy nálunk van az útlevelünk. A kapunál behívtak az őrszobába, kicsit leültettek, amíg megnézték az útleveleket, aztán pedig letétbe kérték.

A rabati Dar al-Makhzen a marokkói király hivatalos rezidenciája. A körülötte lévő zártabb téren (a már említett mechouar, mechouar of Al-Sayeed) található az Ahl Fas mecset, és innen nyílik a (nem látogatható) palota bejárata is. Az Ahl Fas mecset előtti teret nagyobb nyilvános eseményekkor használják. A mecset a 18. században épült; azért néz ki ilyen jó állapotúnak, mert az utóbbi öt király mind felújította. Állítólag a marokkói királyok itt szoktak beszédet mondani különleges vallási események során.

Még egy kicsit sétáltunk a parkban, majd leültünk egy rövid időre egy padra pihenni. Visszakérve az útleveleinket, visszamentünk a szállásra és elkészültünk a kora reggeli indulásra.

13. nap

Nagyon korán keltünk, mivel az út vonattal Marrakesh-be majdnem négy óra. Nem sokkal a vasútállomásra indulás előtt arra lettünk figyelmesek, hogy közvetlenül a szállásunk épülete előtt két arc üvöltözik, veszekedik, majd egymásnak esik. Hát, nem igazán volt kedvünk így elindulni, főként úgy, hogy a helyzet eszkalálódott, már négyen verekedtek és randalíroztak, majd téglákat dobáltak a villamossínre. Vártunk egy kicsit az indulással, szerencsére elült a dolog, és problémamentesen el tudtunk indulni. Már talán egy rendőr is megjelent, amikor kimentünk a házból.

A marokkói utunk utolsó napját Marrakesh-ben töltöttük, erről már írtunk az első marokkói poszt végén.

Marrakesh és kirándulások Marrakesh-ből (Imlíl, Atlasz hegység; Aït Benhaddou és Ouarzazate; Essaouira/Szavíra)

Casablanca, II. Hasszán mecset

Fez

Tanger és Chefchaouen

Rabat

Prága

Lednice és Valtice

Anyák napján szervezett, egynapos buszos kirándulásra mentünk Csehországba két anyukával meg egy öccsel. A lednicei és valticei kastélyok megtekintése volt a program.

Lednice és Valtice dél-csehországi kistelepülések, együtt (egy harmadik kisvárossal) a világörökség részei; a régiót a Lednice–valticei kultúrtájként vették a világörökségi listára. Az UNESCO rövid megfogalmazása szerint "a tervezett tájak kivételes példája, amely a felvilágosodás során fejlődött ki, majd alakult tovább egy család kezei alatt". Ez a család a Liechtenstein család, amely Európa egyik legrégebbi nemesi családja; hozzájuk kapcsolódik, és róluk kapta a nevét a ma is létező Liechtensteini Hercegség. Eredetileg Alsó-Ausztriából származott a család, de amikor a középkorban a cseh királlyal szövetkeztek, cserébe területeket szereztek a mai Dél-Csehországban is. Lednice 1249-ben került a kezükbe, aztán pedig majdnem hét évszázadon keresztül a család egyik székhelye volt. A Liechtenstein-család tagjai télen főként Valticében, nyáron Lednicében tartózkodtak.

A Lednicei Kastély eredetileg egy XIII. században épült gótikus vár volt. Az 1500-as években átépítették reneszánsz stílusban, ekkor már kastélyformát öltött, majd később további átépítések után barokk jellegű lett és akkortájt alakították ki a kastély körüli francia parkot is. A 19. században lebontották és teljesen újraépítették a kastélyt a romantikus építészet szellemében, ami a ma is látható neogótikus kinézetét kölcsönözte.

A kastély csodaszép, és nagyon szép környezetben található. A kastély meglátogatása előtt volt időnk mászkálni a kastély körül a kertben.

A kastély kívülről is jól néz ki, de ami belül van, az az igazán bámulatos. A szobákban gyönyörű fafaragások borítják a mennyezetet és néhol a szobák falát is. A bútorok, a berendezés is csodálatos, ezen kívül még festmények, dísztárgyak is dekorálják a termeket. A könyvtárszoba lenyűgöző, csigalépcsőjét egyetlen fából faragták ki. A kastélyban fegyvergyűjtemény, vadásztrófea-gyűjtemény és porcelán kiállítás is helyet kapott.

Többféle belépőjegy van, mi csak az „alapokat” néztük meg és a parkot. Délben és kettőkor ragadozómadár bemutató van, mi erről sajnos lemaradtunk. A kastély meglátogatása után a hatalmas, gyönyörű parkjában is érdemes sétálni. A parkot szobrok, alakra vágott sövények díszítik és tavak is találhatók a parkban. Életemben először itt láttam élőben búbosvöcsköt. Sokszor láttuk, de nagyon nehéz volt lencsevégre kapni, mert folyton alámerült és sokára, messzebb bukkant elő.

A park végében látható a lednicei "Minaret". A történet szerint az egyik herceg templomot akart építeni, de nem engedélyezték neki a vallási elöljárók. Bosszúból egy olyan tornyot emeltetett, ami úgy néz ki, mint egy minaret. Valójában azonban úgy tűnik, inkább egyfajta felvágásból, vagy divatból épült, hiszen akkoriban (a 18. végéről van szó) a főurak gyakran építettek egzotikus épületeket. Ebben az esetben egy mór épületet, majdnem 60 méteres toronnyal, ami a mai Csehország területén egyedülálló. A park távolabbi részében vannak lovaskocsik, el lehet menni velük a minarethez. Kár, hogy ezt a a lovaskocsis lehetőséget nem tudtuk előre, mert mire odaértünk, már nem volt rá idő, így a minaretet csak messziről láttuk.

Egy padon ettük meg a szendvicseinket az egyik tónál, ahol egy horgászó részeg pasas elkezdett nekünk ordibálni, hogy segítsünk kihúzni a halat (legalábbis ezt gondoltuk, mert nem tudunk csehül). Más turistákat is zavargált és káromkodott. Kamu volt a dologban, mert persze egyedül is simán ki tudta húzni a halat, amelyet megforgatott a kavicsban, megitatott vörösborral, majd szájon át lélegeztetett. A szerencsétlen hal egész sokáig tűrte, a fenti rituálét egy-egy visszadobás után többször is kénytelen volt elviselni.

Egész napot is el lehetne tölteni a kastélyban és környezetében. Van több étterem is, de nem érdemes erre pazarolni szerintem az időt. Hamarosan indultunk is tovább, a kastélypár hét kilométerre lévő másik tagjához.

Valtice főterén áll a Mária Mennybemenetele templom (The Church of the Assumption of the Virgin Mary). Ez egy 17. századi barokk templom. Nagyon jól néz ki, a szomszédos épületekkel együtt jó kompozíciót alkot. Egy kicsit volt alkalmunk bepillantani is a templomba. A templom előtt egy Mária-oszlop látható.

A Valticei Kastély története nagyon hasonló a lednicei kastélyéhoz, hasonlóan gótikus vár volt eredetileg, majd megért egy reneszánsz átépítést. A 17.-18. századok során az akkor divatos barokk stílusúra alakították át. Ezzel alakult ki Európa egyik legimpozánsabb barokk rezidenciája.

Az épület belseje gazdagon díszített, aranyozott. Az elegánsan kialakított, kárpitozott szobabelsők, szépen berendezett szobák, a falakat díszítő számos festmény és a csillogó ebédlő mind megérik a látogatást. 

Valtice a kastélya mellett a borairól híres. Itt volt az ország első borászati iskolája. A kastélynak komplett pincerendszere van, ahol pincebejárással és borkóstolással várják a vendégeket. Gyakran tartanak borfesztiválokat és borkóstolókat is. 

Jól sikerült kirándulás volt, remek látnivalókkal.

Nászajándékba kaptunk két heti szállást, vagyis a világ számos helyén szállásra beváltható nem felhasznált pontokat, amiket végül a Dominikai Köztársaságban lévő szállásokra váltottunk be.

Az országról általánosságban annyit kell tudni, hogy a karib térségben található, a Nagy Antillákhoz tartozó Hispaniola sziget kb. két harmadát foglalja el, Haitival osztozva a szigeten. A Dominikai Köztársaság a harmadik legnagyobb területű ország a karib térségben, lakosságát tekintve is a harmadik. A terület kb. fele akkora, mint Magyarország és kicsit többen laknak. A lakossága kevert, nagyrészt mulattok, de a bőrszínskála teljes spektruma megtalálható. Fejlődő ország, főleg mezőgazdasági és bányász ország tradicionálisan, de az építőipar és a szolgáltatások, turizmus kerülnek előtérbe egyre inkább. Az egész nyugati félgömbön itt a legmagasabb a gazdasági növekedés mértéke.

Útvonal, érkezés, szállás

Szerettük volna a fővárost is megnézni és a repülőjegy is kedvezőbb árú volt így, ezért Santo Domingo-ba repültünk, amszterdami és new yorki átszállással, KLM-Air France-Delta járattal. Furcsa volt, hogy az amszterdami repülőtéren külön faggatózópult üzemel a beszállókapu előtt, állítólag minden USA-ba tartó járatnál ez van. Nekünk ez volt az első utunk arrafelé, ezért meglepő volt, de egyáltalán nem vészes. Az Atlanti óceán feletti utat szerencsére végigaludtuk. New Yorkban a JFK reptéren órákat sorakoztunk többszázadmagunkkal, a sor vagy két órán keresztül semmit meg sem mozdult, ráadásul a leszállás után mosdó sehol nem volt a környéken a beléptetés előtt. Tájékoztatás nulla, alkalmazottak sehol a közelben. Szerintem elég égő ez a rendszer egy ekkora és ilyen híres repülőtéren. Közben egy adag pénzünket ellopták az egyik táskából sorakozás közben, vagy a biztonsági ellenőrzésnél, pedig bele volt ragasztva a laptotáskába. A feladott csomagokat föl kellett venni, majd újra leadni. Ez annyiban merült ki, hogy az egyik szállítószalagról le kellett venni és áttenni egy másikra. A járatunk ki sem volt írva a táblán, a poggyászfeladásnál egy alkalmazottól tudtuk meg, hogy merre is induljunk. A négy órás átszállási idő ellenére épphogy elértük rohanva az utolsó buszt, ami a csatlakozó járathoz szállított.

A Santo Domingoba tartó járaton nem egymás mellé kaptuk a helyet, megkérdeztük a mellettünk ülő egyedül utazókat, de egyikük sem volt olyan kedves, hogy helyet cserélt volna valamelyikőnkkel. Szerencsére a gép hátuljában volt két üres ülés, így oda tudtunk ülni. Érkezéskor esti sötétség és nagyon csúnya szakadó eső fogadott minket Santo Domingoban.

A reptéren a kijáratnál azonnal lecsapott ránk egy hivatásos taxiemblémás egyenruhás férfi, beültünk a cég egy taxijába, majd a férfi borravalót követelt azért, mert rámutatott egy taxira. A hosszú úttól még kábán annyira meglepődtünk, hogy balfék módon adtunk neki. Ekkor még nem tudtuk, hogy sajnos ez a viselkedés általános az országban és ez nem egy kirívó eset.

A Dominishi Bed & Breakfast nevű hostelben foglaltunk szállást hat éjszakára. A gondnoknő egyáltalán nem tudott angolul, ezért nagyon jól jött Márk frissen szerzett spanyoltudása. Nagyon meglepődtem, hogy Márk milyen folyékonyan beszél spanyolul és simán megérteti magát a nővel. Nagyon büszke vagyok rá, mert alig egy évvel ezelőtt kezdett el spanyolul tanulni csak úgy hobbiból, teljesen autodidakta módon, nyelvkönyv segítségével és Duolingo alkalmazással munkába/ból jövet-menet a metróutak alatt. Erre a spanyoltudásra a fővárosban nagy szükség volt, a turisták által gyakran látogatott tengerparti településeken angollal is jól lehet boldogulni.

A hostelszobánkban volt egy franciaágy, egy hűtő és egy indokolatlanul nagy plazmatévé, de más semmi. Plazmatévé helyett jobban örültünk volna egy asztalnak vagy egy-két széknek, de hát kinek a pap, kinek a papné, kinek a szék, kinek a tévé. A tévét egyáltalán nem használtuk, esténként a laptopon néztünk meg egy-egy sorozatrészt. Más típusú konnektort használnak az országban, mint nálunk, kell adapter, nekünk volt már Malajziából több ilyenünk is. Mivel a hálózati feszültség lényegesen alacsonyabb, feszültségátalakítóra is szükség lehet, ilyenünk sajnos nem volt, Santo Domingoban még tudtuk tölteni a laptopot, az ország többi részén, a későbbiekben nem tudtuk használni, pedig szükség lett volna rá.

Azt elfelejtették feltüntetni a Booking-on, hogy éjszakára központilag lezárják a légkondit és nem lehet bekapcsolni. Ez extra gáz, mert a szúnyogok miatt, azok ellen a trópusokon nagyon fontos éjszaka a légkondi (a meleget simán elviseljük, sőt, nem is szeretünk légkondihidegben aludni). Még jó, hogy vittünk két konnektorba dugható párologtatós szúnyogriasztót (meg konnektorátalakítókat, mert mások az aljzatok), és éjszakára is fújtuk magunkat egy csak természetes összetevőket tartalmazó szúnyogriasztó sprével, amit csak azért vettünk meg a Mountexben, mert nagyon olcsó volt, de most milyen jól jött. Ezen kívül 30 és 40% DEET tartalmú szúnyogriasztókat vittünk (de ezeket az erős vegyszereket nem akartuk éjszakára magunkra fújni), előbbi a Ben’s (BENU gyógyszertár), utóbbi TravelSafe termék (Mountex). Ezek Malajziában is és itt is teljes mértékben beváltak.

Másnap reggel nagyon rosszul voltam, annyira fájt a fejem (pedig nem vagyok migrénes), hogy többször is hánytam. Valószínűleg a sima jetlag mellett ki is száradhattam, mert a leghosszabb repülőúton végig aludtam és itt nem járkáltak óránként körbe vizet osztogatni a légiutaskísérők (mint az Air China éjszakai járatain).

Hamar kiderült, hogy a szálláson sajnos nincs melegvíz, de még egy kicsit langyos sem. Kérdezte Márk a gondnoknőt, hogy mikor lesz (gondoltuk, hátha napelemes és érkezésünkkor, késő este azért nem volt), mire közölte, hogy nem lesz. Hát, ezt sem írták le a foglaláskor... Már félig lezuhanyoztam a rosszul eső hideg vízzel, mire észrevettem, hogy a fürdőszobánkba teljes mértékben be lehet látni az utcáról (ez este a tök sötétben nem tűnt fel). Kinéztem az ablakon és ott volt egy csomó haiti vendégmunkás (sok van az országban, franciául beszélnek). Talán nem láttak meg, legalábbis remélem, de mindenesetre gyorsan berongyoltam törülközőben a szobába, hogy takarjuk el valamivel az ablakot. Márknak szerencsére eszébe jutott az az ötlet, hogy a szelfibot akár tökéletes függönykarnis is lehet, és fel is szerelte, majd ráakasztottunk egy épp nem használt strandtörölközőt, s lett kukkolásmentes fürdőszobánk.

A WC csésze is igazán „praktikus” volt ezen a szálláshelyen, ugyanis a lefolyó részéhez illatosító gyanánt dróttal egy nagy szappant szereltek, ennek következtében semmi, de semmi, egy darab papír sem ment le rajta. Egy fél literes üdítőspalackból rögtönzött WC pumpát készítettünk, ennek a gyakori használatával boldogultunk el valahogy a továbbiakban.

A szállás abszurditását fokozta egy, a háztetőn lakó gyönyörű kékesszürke, fehér mellényes pitbull, aki a gondnoknő elmondása szerint a tulajdonosé és ő nagyon fél tőle. Idióta módon képesek voltunk nem lefényképezni, legalábbis nem találtunk képet. További háziállatok, legalábbis állandó vendégek a szálláson a gekkók. Biológiai védekezés a szúnyogok ellen, de sajnos nem teljeskörű.

A szálláshoz reggeli is járt, amit a takarítóhölgy készített (egy tükörtojás, pirítós, sajtszelet, gyümölcslé, kávé). Elvileg nyolctól lehetett volna reggelizni, de a hölgy csak 9 körül volt hajlandó hozzákezdeni a készítéséhez, mert előbb mindenképp fel kellett söpörni minden nap az amúgy teljesen tiszta udvart. Amikor siettünk volna, és szóltunk, hogy szeretnénk reggelizni, hogy esetleg gyorsabban induljon a nap, azt válaszolta, hogy jó, majd reggeliztek. A szállás kis kertje teljesen megfelelő, vannak asztalok és székek a reggelihez, két nagy mangófa alatt. Ezekről néha leesett egy-egy gyümölcs, amiket megehettünk, nagyon finom volt.

1. nap

Santo Domingo az ország fővárosa, és az amerikai kontinens első európaiak által folyamatosan lakott városa. Ennek megfelelően itt építették az újvilág első kastélyát, katedrálisát, egyetemét és kórházát. Itt telepedtek meg először a spanyol erők és kezdetben itt volt az új kontinens meghódításának bázisa. A nevét állítólag Kolumbusz apja, Domenico Colombo, illetve annak védőszentje, Szent Dominik után kapta.

A szállásunk az óváros (Zona Colonial) szélétől néhány sarokra állt. Az óvárosban gyalog mentünk mindenhová, nem nagyok a távolságok. Nehéz leírni, hogy éreztük magunkat, amikor ide csöppentünk. Az épületek természetesen a legautentikusabb koloniális hangulatot árasztják, helyenként szól a zene, és ehhez trópusi meleg adja meg az alaphangot. Az összkép alapvetően kellemes.

Vegyes érzéseket keltett bennünk viszont a gépfegyveres rendőrök jelenléte a belvárosban, nem tudtuk eldönteni, hogy ez megnyugtató vagy aggasztó. Mindenesetre sötétedés után nem mászkáltunk, mert nem éreztük volna magunkat biztonságban.

A szállásunkhoz közeli Independencia Parkban kezdtük a főváros felfedezését. Ez egy ingyenesen megtekinthető park szobrokkal, de belül egy nyomulós pasi fényképezés után borravalót követelt. Nem is értem, a reptéri taxiközvetítő után hogy hihettük, hogy csak kedvességből lefényképez minket ez a pasas (mint ahogy ez más országokban lenni szokott), tényleg nagyon muják voltunk. Egyébként amikor több helyről fotózott minket, már az sejlett fel előttünk, hogy egyre távolodik, majd elfut a fényképezővel. Nem futott el, de kérte a pénzt, ráadásul az összes fotó, amit készített, használhatatlan volt.A park egyébként több dolog miatt egy fontos történelmi hely a dominikaiak számára. A nevét arról kapta, hogy itt kiáltották ki az ország függetlenségét (1844-ben), másrészt azért fontos, mert a park mauzóleumában (amit a Haza oltárának hívnak) nyugszik az ország három legfőbb alapító atyja, akiknek teljes alakos szobra is látható és egy örökké égő láng emlékeztet rájuk. Az emlékhelyet állandóan a nemzeti őrség egyenruhás katonája vigyázza.

A La Calle el Conde a város főutcaszerű része, szép, széles sétálóutca. Nagyon tetszett, hogy folyamatosan megy a latin zene, ettől igazán karibi a hangulata. Esténként kitelepülnek a fodrászok, borbélyok, kozmetikusok és masszőrök kuncsaftot fogni. Mikor már a sokadik akarta Márkot megborotválni, kérdezte szegény, hogy tényleg ilyen rosszul néz-e ki, annak ellenére, hogy nem is olyan régen borotválkozott.
 

Ezen az utcán van egy jó nagy élelmiszerbolt, ahol sokféle gyümölcsöt lehet kapni. Vettünk párat, a nagy zapota nevű lett a kedvencünk, fantasztikusan finom volt, a tamarindusz viszont nem igazán jött be.

A Kolumbusz parkban található a felfedező szobra. Ez a tér a Zona Colonial talán legfontosabb tere, a korábbi évszázadokban is a szociális élet egyik központja volt, és ez ma is úgy van. Korábban Katedrális térnek hívták, de amikor a 19. század végén felállították a szobrot, új nevet kapott, amit ma is visel.

Körülötte néhány többszáz éves épület áll, köztük a fő látnivaló, a La Catedral Primada, eredeti nevén Basílica Menor de Santa María de la Encarnación, ami kb. a Gyümölcsoltó Boldogasszony Bazilikának felel meg (40 peso belépő autoguide nélkül). Ez az újvilág első katedrálisa, az 1500-as évek legelején kezdték el építeni, tehát közvetlenül Amerika felfedezése után. Alapvetően gótikus stílusú a templom, érdekes és szép; nem láttunk még eddig hasonlót. Látogatásunk közben volt egy pár perces áramszünet, ami gyakran előfordul az országban.

A tér másik felén található a Borgella-palota. Eredetileg egy 16. századi lakóház volt, majd Gerónimo Borgella, haiti kormányzója költözött bele később, amikor a teljes sziget Haiti fennhatósága alá került. Haiti és az akkori Santo Domingo kolónia függetlenedtek az európai anyaországoktól, majd nagyjából önként egyesülve létrehozták a Haiti Köztársaságot. A palota lett a kormányzat központja abban a 22 évben, amíg a Dominikai Köztársaság független nem lett.

 
A szemközti oldalon található a Városháza, egy több, mint 500 éves épület, amit a 19. és 20. századokban bővítettek, ekkor kapta a tornyot is.
 

Szintén itt van a Borostyán Múzeum, ahol a felső részen található egy kicsi, de érdekes kiállítás, ami ráadásul ingyenes. Bemutatják a borostyán különféle megjelenési formáit, típusait és a világ főbb lelőhelyeit. A borostyánokról való információk mellett megtudtuk, hogy a világon egyedül ebben az országban bányásznak egy larimar nevű, égszínkék színű ásványt, ebből is láthattunk szép darabokat a kiállításon. Az emeleti ablakból a Kolumbusz parkra láthatunk. A helyiség alsó része ékszerboltként üzemel. Itt vásároltuk az egyetlen larimar emléktárgyunkat, egy hal alakú kis figurát.

 

Francisco Xavier Billini emlékét a róla elnevezett tér őrzi, középen a szobrával. Ő arról ismert, hogy a szegények megsegítője volt és ő építette a város első jótékonysági kórházát. A Billini utca tele van látnivalókkal, többször is megfordultunk itt.
 

Egy sarokkal arrébb található a Csokoládé Múzeum (Choco Dominicana), ez szintén ingyenes, és a kiállítás mellett bolt is egyben. Posztereken mutatják be a kakaó használatának és a csokoládénak a történetét és a kakaóbab feldolgozását. Hátul pár kakaófa és egyéb növény is látható. Tanfolyamokat is tartanak, ahol saját kezűleg készíthetnek csokit a résztvevők a kakaóbabtól a késztermékig. Sajnos valamiért alig van innen fényképünk, talán lemerülőben voltak a fényképezőgépeink. 

Az első újvilági kórház (Hospital San Nicolás de Bari; Szent Miklós kórház) a katedrálissal és az első egyetemmel együtt a 16. század elejéről származik, de már csak a romjai maradtak meg. Többek között ennek a három korai épületnek köszönhető, hogy az egész óváros a világörökség része lett. A kórház romjai az egyik kedvenc látnivalónk volt. Meglepetésünkre a falakon lévő lyukakban zöld papagájok és néhány galamb is fészkel.

A kórház mellett van egy templom, az Iglesia Nuestra Señora de la Altagracia. Az egyik legszebb modern templomnak tartják a városban. Annak ellenére, hogy nincs száz éves, jól illeszkedik az óváros képébe.

A nap végén még azt terveztük, hogy megnézzük az Irgalmas Miasszonyunk Templomot (Iglesia de Nuestra Señora de las Mercedes), amely az ország védőszentjének szentelt templom. Ez az épület is az 1500-as évekből származik, de nagyon jó állapotban van. Sajnos zárva volt, de egy későbbi alkalommal be tudtunk nézni.

2. nap

A napot egy tengerparti sétával kezdtük. A part szép, sziklás, de sajnos nagyon szemetes, nem is láttunk egyáltalán fürdőzőket.

A tengerparti sétány végén található az Ozama erőd (Fortaleza Ozama, 70 peso). A bejáratnál nyomulós guide-ok vannak (persze nincs benne a belépő árában a vezetés), itt sikerült leráznunk őket. A várfalat korallvázakból építették, mert az állt rendelkezésre nagy mennyiségben. Nagyon jól néz ki és a kilátás is szép innen, az Ozama folyóra látunk rá.

A Denny's nevű gyorsétteremben ettünk menüt 275 peso-ért. Sajnos Santo Domingoban nem találtunk olyan büfét vagy éttermet, ahol jellegzetes helyi fogásokat tudtunk volna enni. Egy ott lakó olasz sráctól kértünk tippeket, de amiket mondott, azok zárva voltak.

A Museo de las Casas Reales, azaz a Királyi Házak Múzeuma (100 peso a belépő, plusz 20 peso az audioguide) épülete eredetileg a spanyol alkirályok adminisztratív központja volt. A koloniális (gyarmati) stílusú épület ma egy hangulatos, érdekes múzeumnak ad helyet. A sziget három évszázados spanyol történetét mutatja be, a gyarmatosításon át a kereskedésig. Maga az épület és a kiállítás is érdekes, bár angolul nem sok dolog volt kiírva.

Az épületben több kis belső udvar is található, az egyikben egyszercsak valami fura mozgásra lettünk figyelmesek. Legnagyobb meglepetésünkre egy kolibri volt az, ott a belváros közepén, egy múzeum belső kertjében. Örömünk határtalan volt, mert még sosem láttunk azelőtt kolibrit és igazából bele sem gondoltunk és nem is számítottunk rá, hogy ebben az országban láthatunk, főleg nem egy múzeumban. A kolibri a szöveg alatti második képen látható, de kicsit nehéz észrevenni elsőre. A belső kertben egy páva is volt, mint állandó lakos.

A Calle de las Damas utcán áll a Panteón de la Patria (National Pantheon, a Haza panteonja), amely eredetileg egy 18. században épült templom, ezzel az egyik legkésőbbi, a mai Dominikai Köztársaságban a spanyolok által emelt épület. A jezsuiták, akiké volt, el kellett, hogy hagyják, aztán dohánybolttól kezdve hivatalig sok funkciója volt. A 20. században alakították át nemzeti panteonná, ahol az ország nemzeti hőseinek végső nyughelye van.

Sajnos itt is ránk akaszkodott egy önjelölt idegenvezető. Már ismertük a stratégiát, ezért igyekeztünk elkerülni a szolgáltatást, de egy idő után megint megtalált és egyszerűen nem sikerült lerázni. Így, bár a panteonba nincs belépő, mégis fizettünk…

A panteontól nem messze található a Plaza de España, a koloniális városrész egyik központja. Az egyik oldalán kávézók, éttermek vannak, a másik oldalon pedig az eredeti városfal egy része látszik. A tér közepén Nicolas de Ovando szobra áll. Az ő parancsára építették át a várost kőépületekből, amikor nem sokkal az alapítása után az addigi faépületeket egy hurrikán lerombolta.

A tér mellett áll az Alcázar de Colón, azaz a Kolumbusz Palota is. Kolumbusz Kristóf fia, Diego építtette, amikor 1509-ben átvette a kormányzói posztot. Ez az épület is korallkövekből áll. Érdekessége, hogy ún. mudejar gótikus stílusú, amely egy európai, de arab hatást hordozó stílus. A termek többségében van valamilyen berendezés és az épületben található a karibi térség legfontosabb késő középkori és reneszánsz műtárgyakat bemutató kiállítása. A legjobban mégis a kilátás tetszett, hátul az Ozama folyóra, az első oldalról pedig a hatalmas Plaza de España-ra. (Belépő 100 peso, még 20 peso az audioguide.)

Innen néhány lépéssel már a Puerta San Diegohoz érünk, amely a koloniális város főkapuja volt. Mivel a tenger felől nyílik, a Tenger Kapujának is hívták.

Itt áll Juan Pablo Duarte szobra, aki az ország egyik legfőbb nemzeti hőse; több helyen is van szobra a városban. Az Independencia Parknál említett "Ország atyjai" közül ő a legfőbb. Katonai vezető, író, nacionalista politikus volt. A hármuk szervezkedése és tevékenysége vezetett a dominikai felkeléshez és szabadságharchoz. Duarte kicsit olyan, mint nálunk Kossuth Lajos, azzal a fontos különbséggel, hogy a dominikaiak szabadságharca sikeres volt és 1844-ben kivívták a függetlenségüket Haititől.

Nem messze innen, a Plaza de la Poesía-n, a költészet terén egy dominikai költőnő, Salomé Ureña szobrát láttuk. Nagyon tetszett ez a pici tér, amelynek a városfal adja a hátterét, a szobrot pedig pálmák veszik körbe.
 

Az Amber World Museum (Museo Mundo de Ambar; 1 dollár vagy 50 peso/fő volt a belépő) vezetéssel tekinthető meg; amikor beléptünk, kaptunk magunk mellé egy informatív és angolul jól beszélő vezetőt. Élvezetes program volt. A múzeum bemutatja a borostyán formáit, a különböző színűeket. Van egy rakás olyan borostyán, amiben rovarok, növények, sőt olyanok is, amelyekben apró gerincesek vannak. Állítólag ez az egyetlen ország, ahol gerinceseket tartalmazó borostyánokat lehet találni. Maga a múzeum kicsit nagyobb, mint a másik borostyán múzeum, és természetesen itt is van lehetőség vásárolni, de ezzel nem éltünk.

A Szent Ferenc kolostor romjait (Monasterio de San Francisco) már zárva találtuk, de elhatároztuk, hogy egy másik napon visszamegyünk megnézni. A romok előtti területen baseballozó srácok játszottak, jó volt nézni őket egy kicsit. A pálya körül kerítés húzódott és első ránézésre nem találtuk meg a kerítésen a kijáratot. Én nekiálltam körbemenni, Márk gondolta, hogy egy elegáns szökkenéssel átlendül rajta, ami végül sikerült is, csak nem túl elegánsan, a farmernadrágja bánta.

Az amerikai kontinens első, kőből épült háza (legalábbis azok közül, amelyet az európaiak építettek…) és az első kétemeletes ház a kontinensen a Casa del Cordón, a Kordonos Ház. Eredetileg Francisco de Garay lakása volt, aki később Jamaika kormányzója lett. Ezután Diego Colon költözött be ideiglenesen, amíg az alkirályi palota nem készült el. A kordon egyébként az ajtó felett látható keretre utal. Ez egy csomózott zsinórt formáz, amely a Ferences szerzetesek övére emlékeztet.

 
Az óvárosban egyébként számos más helyen lehet találni hasonlóan régi házakat.

3. nap

Miközben a reggelinket fogyasztottuk a szállás kertjében, észrevettük, hogy az egyik mangófa alacsonyabb részén egy kolibri bóbiskol. Ahogy kezdett kisütni a nap, a kis madár is egyre aktívabb lett, tollászkodott, majd repkedni is elkezdett, majd később egy másik is érkezett. Ezután már minden nap figyeltük reggelizés közben a kolibriket, akik valószínűleg kezdettől fogva ott voltak a fán minden nap, csak nem vettük észre őket. Fantasztikus élmény volt.

Ezen a napon az állatkertet és a botanikus kertet terveztük megnézni, amik külvárosi részen vannak. Egy kb. húsz-harminc perces kertvárosi részen való, szép házak közötti sétával értük el a metrómegállót. A metróról egy külvárosi piacnál szálltunk le. Zavaró volt, hogy beszólogattak, meg füttyöngettek utánam, pedig direkt úgy öltöztem fel, mint egy kamaszfiú a régebbi időkből (bő nadrág, bő hosszú ing, baseballsapka, ami alá még a hajamat is elrejtettem). Az útvonaltervező szerint kb. fél óra alatt oda kellett volna érnünk a metrótól az állatkerthez, de több, mint egy órán át tartott az út (pedig igencsak sietősen mentünk és nem is tévedtünk el) egy igazi külvárosi, putris, visszagondolva bizony no-go zónának tűnő helyen. Ha tudjuk előre, hogy milyen ez a hely, eszünk ágában sem lett volna itt gyalog menni. Valószínűleg más turista oda be nem teszi a lábát… Az ottani emberek többsége csak tátott szájjal bámult, de azért akadt nem kedves hangvételű beszólás is. Kár, hogy nincsenek fényképeink erről a részről, de nem mertük elővenni a gépet. Végre megérkeztünk az állatkerthez, de zárva találtuk a bejáratot. Odajött egy csoport kisiskolás gyerek és mutatták, hogy a másik bejárat van nyitva, majd tartották a markukat. Nagyon korán kezdik. Nem adtunk nekik, megköszöntük szépen a segítségüket, majd bemenekültünk az állatkertbe.

A Santo Domingo-i állatkert (Parque Zoológico Nacional Arq. Manuel Valverde Podestá) állítólag az egyik legnagyobb a karib térségben, de ettől még nem túl nagy, simán bejárható, de akár vonatozni is lehet az egyes részek között. A kialakítás szafari-szerű, kerítések csak kevés helyen vannak, inkább vizesárkokkal oldják meg az elkerítést. Különösen gazdag a madár, főleg a papagáj gyűjtemény, több olyan faj volt, amit itt láttunk először.

Szabadon is látható egy-két betévedt jószág, itt éppen egy anolisz.

Attól tartottunk, hogy a kijáratnál megint megrohamoznak a gyerekek, de szerencsére már nem voltak ott. A botanikus kertbe már inkább taxival mentünk, mivel nem akartunk még egy adag kellemetlen sétát. Egyébként ez a környék már kevésbé volt rémisztő. A taxi ajtaját szinte alig lehetett becsukni, de a lényeg, hogy gond nélkül eljutottunk a következő állomásunkra.

A botanikus kert (Jardín Botánico Nacional Dr. Rafael M. Moscoso) látványos volt, szépen gondozott. Találkoztunk egy csomó érdekességgel, az egyik kedvencünk pedig az a rész volt, ahol meghagytak egy nagyjából vad dzsungelszerű részt. A másik rész, ami nagyon tetszett, a gazdag orchideagyűjtemény, főleg nem helyi fajokkal, de volt egy endemikus, csak ebben az országban található is.

Érthető módon nem akartunk ugyanabba az irányba visszaindulni, mint amerről idefelé gyalogoltunk, ezért inkább a másik metróvonal egy megállóját céloztuk meg, amelyre úgy tűnt, jobb környéken kell sétálni. Ez így is lett, itt nem volt veszélyérzetünk, bár a metrómegálló környékén megszaporodtak a mindenféle arcok… Elsőre a csomópontban nem is találtuk a metrómegállót, de aztán egy rendőrtől segítséget kérve sikerült. Azért eléggé örültünk, hogy végre a metrón vagyunk, még akkor is, ha a szállásig még egy jó adag gyaloglás volt hátra, de az már nem volt gond, hiszen az egy barátságosnak tűnő környék volt. Vacsorára egy fél sült csirkét vettünk egy útbaeső büfében és a szállásunk kertjében jóízűen elfogyasztottuk a sötétben, gyenge lámpafény mellett.

4. nap

A másnapi első állomásunk az Museo del Hombre Dominicano (a 'Dominikai Ember Múzema') volt. Egy kb. fél órás, kellemes sétával jöttünk el ide. Ez a könyék egy 'múzeumnegyed', a központi Plaza de Cultura körül számos múzeum és más kulturális intézmény áll. Itt található például a Nemzeti Színház is. Ez egy modern (jellegű) épület, semmi különös, annyira sem volt érdekes, hogy lefényképezzük.

A Museo del Hombre Dominicano egy nagyon nagy, többszintes, leginkább etnográfiai és történeti múzeum. Meglepetésünkre a belépőjegy csak 120 Ft-nak megfelelő peso volt. Miután megvettük a jegyet, a pénztárosnő megkérdezte, hogy kérünk-e vezetést, és mivel ingyen járt a jegyhez, ezért igent mondtunk. Odahívott egy fiatal srácot, hogy ő tartsa nekünk a vezetést angolul. A srác olyan ábrázattal jött, mintha foghúzásra jött volna. Kiderült, hogy elég gátlásos és úgy gondolta, hogy nagyon rosszul beszél angolul (pedig egyáltalán nem így volt), sűrűn szabadkozott miatta. Amerikaiaknak gondolt minket, pedig a magyar akcentus nagyon távol áll az amerikai hápogós beszédtől. Miután mondtuk, hogy mi sem angol anyanyelvűek, hanem magyarok vagyunk, és megnyugtattuk, hogy teljes mértékben értjük, amit mond, egészen felbátorodott. Nagyon érdekes dolgokat mondott és mutatott egyébként, sőt, Magyarországról is egy jópár történelmi dolgot tudott, ami ritkaság másik kontinensen élőknél.

A múzeum hatalmas gyűjteménye nagyon tetszett nekünk. Bepillantást lehet nyerni a sziget őslakosainak, a taino indiánoknak a gyarmatosítás előtti kultúrájába, életmódjába, használati, vallási tárgyait megnézni. Ma már a lakosság alig egy százalékát alkotják taino indiánok. A múzeumban egyébként csak mi voltunk. A vezetés végén még megkérdezte a srác, hogy milyen a benyomásunk az országról. Többek között elmondtuk, hogy mennyire idegesítő, hogy lépten-nyomon borravalót követelnek az embertől, holott más, a Dominikai Köztársaságnál szegényebb országokban ez egyáltalán nincs így. Mondtuk neki, hogy nagyon élveztük a vezetést, ne tartson az angol nyelvű vezetésektől, mert abszolút jól csinálja, meg hogy örülünk neki, hogy ő volt az egyetlen ember eddig, aki nem kért borravalót (pedig nagyon megdolgozott érte), ezért örömmel adtunk neki, kérés nélkül. Nagyon jó döntés volt, hogy annak ellenére, hogy a múzeum nagyon általános elnevezésével nem tudtunk mit kezdeni és ez alapján a tematikát elképzelni, úgy döntöttünk, hogy megnézzük.

A múzeumok környékéről elsétáltunk a Caribe Tours buszpályaudvarára, ahol a tömegben az előre megírt cetlinket benyújtva terveztük megvenni a jegyeinket Cabarete-be. Sajnos ott derült ki, hogy nincs elővételes jegy, csak az utazás napján tudjuk megvenni.

Innen közel van a Palacio Nacional, ezért arra sétáltunk. Ez a neoklasszikus-neoreneszánsz épület a 20. század közepén készült el, a dominikai kormányzat és az elnök székhelye. A Dominikai Köztársaságban az államfő egyébként egyben a kormányfő is. Az épület funkciójából következően fegyveres őrök sétálnak körülötte és természetesen nem lehet bemenni. A kapuból lehet megnézni, és talán legálisan lefotózható.
 

Visszaérve az óváros környékére, találtunk egy helyi kínai éttermet. A helyi olcsó étkezdéket itt pica pollonak hívják. Nos, egy ilyennek és a nálunk is szokásos, adott országhoz igazodó kínai étterem hibridjéről van szó. Olcsón ettünk, nagyon finomat.

Mivel az Irgalmas Miasszonyunk Templomot (Iglesia de Nuestra Señora de las Mercedes) az első alkalommal már zárva találtuk, ide sétáltunk el újra. Ezúttal bejutottunk. A templom érdekessége, hogy ehhez a templomhoz tartozik a kontinens egyetlen eredeti gótikus árkádsora. A legfőbb dísze a gazdagon ezüstözött oltára, de ettől függetlenül is nagyon tetszett ez a templom.

Ezután a Dominikai Rum Múzeumba (Museo del Ron Dominicano) mentünk volna, érdekesnek is ígérkezett, de sajnos zárva volt. Később még többször jártunk erre, de sajnos egyik nap sem  találtuk nyitva később sem. Ez lett volna az első jel, hogy sok minden nem lesz nyitva, de ez akkor még nem tűnt fel…

A Larimar Múzeum szintén csak félig felel meg a nevében szereplő múzeumnak, mert lényegileg ez is egy bolt. Az emeletén egy kicsi, de érdekes és informatív gyűjtemény látható itt erről a kék, csak a Dominikai Köztársaságban található ásványról, a típusairól, arról, hogy hol bányásszák és hogy hogyan alakult ki. Maga a bolt kicsit túlárazottnak tűnt, máshol olcsóbban láttunk hasonló dolgokat, de a múzeum tetszett.

Ezután a Padre Billini utcán sétáltunk vissza a szállásunk felé. Ez a kolóniális belváros szinte teljes hosszán végighúzódik. A Billini utcát határolja a Duarte park (Parque Duarte) is, ahol a politikus szobra áll. Ezen kívül számos más látnivaló, köztük több rendház és templom található az utcán. Ezek közül kettő templomba be is tudtunk menni, nagyon szép volt mindkettő.

Amerika első egyeteme a domonkos rendiekhez kötődik. A közelben áll a Domonkos rendház és a temploma (Iglesia Convento de Los Dominicos). A rendházban kezdték el az oktatást, eredetileg Szent Tamás Egyetem néven. A templom 16. századi, keveredik rajta a gótika és a barokk.

A Harmadrendiek kápolnája (Capilla de la Tercera Orden Dominica) eredetileg szintén a domonkos rendház része volt. A Harmadik rend azokat a személyeket jelenti, akik nem lépnek be a rendbe, de vallásos életet élnek, és kötődnek a rendhez.

Az Angyalok Királynője rendházat és a hozzá tartozó templomot (Iglesia y Convento Regina Angelorum) domonkos apácáknak építették. Korábban ferences apácákkal osztoztak egy monostoron. Később a rendházból Billini egy iskolát hozott létre, majd pedig az újvilág első női költőinek központja volt, többek között Salomé Ureña is megfordult itt, akinek a szobrával a Költészet terén találkoztunk. Száz éve ismét az apácák birtokában van.

5. nap

Nagypéntek volt a következő nap. Ez az év volt az első Magyarországon, amikor ez a nap itthon munkaszüneti nap lett, emiatt fejben ezzel még nem számoltunk, hogy máshogy ez már régen így lehet. El szerettünk volna menni a Los Tres Ojos de Agua nevű tavas barlangokhoz, de sajnos nem sikerült kideríteni, hogy nyitva van-e. Ubert hívtunk. Már a kocsiból láttuk, hogy sajnos zárva van a park, ezért továbbvitettük magunkat a Kolumbusz világítótoronyhoz (Faro a Colón), amit Kolumbusz Kristóf Újvilágba érkezésének 500. évfordulója alkalmából adtak át.

Helyből kicsit szokatlan, hogy egy világítótorony lapos és nem egy magas épület. Mindenesetre egy hatalmas keresztet tudnak a lámpáival az égre rajzolni, ami állítólag még Puerto Ricoból is látható jó idő esetén. A dolog szépséghibája az, hogy állítólag, amikor bekapcsolják, olyan sok energiát használ, hogy a szigeten áramkimaradások vannak.

Az épület csak részben világítótorony, elsősorban inkább múzeum és mauzóleum, emiatt is van kereszt alaprajza.  Az emlékmű azon a partszakaszon épült, ahol a felfedező a partra lépett. A mauzóleumban itt őrzik Kolumbusz maradványait, legalábbis az egyik történet szerint. Ugyanis Kolumbuszt halála után nem hagyta nyugodni a történelem és az utókor. Az biztos, hogy a mai Spanyolország területén halt meg és ott is temették el. Aztán később a földi maradványait Santo Domingoba szállították és a katedrálisban helyezték el. Csakhogy a szigetet elfoglalták a francia erők, ekkor Kubába vitték a maradványokat, amely ekkor még spanyol gyarmat maradt. Később ismételten menekíteni kellett, immár Spanyolországba, mert közben Kuba önálló állam lett. Ma Sevillában taláható Kolumbusz sírja, legalábbis az egyik. Közben Santo Domingoban is találtak maradványokat, "Kolumbusz úr, a Tenger Admirálisa" felirattal. Felvetették, hogy az elvitt maradványok nem Kolumbusz Kristóféi voltak. Csakhogy a "Kolumbusz úr" megnevezés a család három tagjára (Kolumbusz Kristóf, a fia és a testvére) egyaránt illik.

A spanyolországi csontokról nagyjából bizonyítottnak vehető, hogy Kolumbusz Kristófhoz tartoznak, de sajnos a DNS vizsgálatok nem adtak megkérdőjelezhetetlen eredményt. A Dominikai Köztársaságban található csontokat nem engedték megvizsgálni, de ezekről a dominikaiak azt tartják, hogy azok is Kolumbusz csontjai. Így lehet az, hogy Kolumbusznak két sírja is van, az egyik Sevillában, a második Santo Domingoban, a Faro a Colonban. A történet utolsó csavarja az, hogy mivel három "Kolumbusz úr" származott a családból, még az is lehet, hogy Amerika felfedezőinek maradványai egy harmadik helyen vannak.

A múzeumban egyébként Latin-Amerika minden országából található valamilyen tárgy, ezen kívül őslakosoktól származó műtárgyak is vannak kiállítva. Állítólag, hiszen ezt sajnos megerősíteni nem tudjuk, mert nem jutottunk be.

Először úgy tűnt, hogy nyitva van az emlékmű (ezt sem lehetett előre kideríteni), mert jópár látogatónak tűnő ember és biztonsági őrök is voltak ott, ezért kiszálltunk a kocsiból. Később kiderült, hogy mégis zárva van, csak mások is eljöttek hiába. Itt nem voltak taxik, sem tömegközlekedés, ezért, miután szétnéztünk, elindultunk gyalog a belváros irányába. Utánunk szaladt egy turistarendőr, hogy ne menjünk arra gyalog, mert veszélyes környék. A Dominikai Köztársaságban létezik egy, a turisták segítésére létrehozott rendőri szervezet, az ún. Politur, amelynek a tagjai általában beszélnek angolul. Kicsit még nézelődtünk a világítótorony körül, majd egy másik turistarendőr is odajött hozzánk, hogy nehogy arra menjünk, mert a gatyát, cipőt is lelopják rólunk. Mondtuk, hogy oké, de nem tudunk sem Ubert, sem taxit hívni, mert nincs internet és nincs telefonszámunk, amin taxit hívhatnánk. Szerencsére hívott nekünk egyet. A taxiból nézve a veszélyesnek mondott környék ránézésre cseppet sem volt gáz ahhoz képest, amin keresztülmentünk az állatkert felé menet; bár lehet, hogy itt hozzászoktak a turisták jelenlétéhez és szokásuk kirabolni az embereket, míg az Állatkert közelében lévő putriba annyira nem keveredik turista, hogy csak tátott szájjal bámultak, és kirabolni is elfelejtettek minket.

A Plaza España mellé vitettük magunkat. Elég kevésen voltak, ami legalább a szelfizésnek kedvezett.

A Szent Barbara templom (Iglesia de Santa Bárbara) innen nem messze található. Ez az egyik legrégebbi templom a városban. Érdekesség, hogy az első verzióját pálmafából készítették, amíg a végleges templomhoz szükséges követ bányászták. A templom körül található a város védelmi rendszerének legkésőbb elkészült tagja, a Santa Barbara erőd. Ez különlegesnek számít, hogy a falak és a templom szinte egybefonódtak. 2020-ra a templomot és a környékét nagyon szépen felújították és katedrális rangot kapott, ezzel a város második katedrálisa lett (Catedral Castrense Santa Bárbara de los Hombres de la Mar).

Mivel amiket megnéztünk volna még, zárva voltak, más konkrét programunk pedig már nem volt, a városban sétálgatva töltöttük a napot. Az összes utca elég üres volt, csak néhány embert lehetett látni. Ezek szerint nagypénteken megáll az élet Santo Domingoban.

Utolsó santo domingo-i programként visszamentünk az egyik kedvenc helyünkre, a Szent Ferenc kolostor romjaihoz. Ebben az esetben szerencsénk volt. A romok közvetlen közelébe nem lehetett menni, mert le voltak zárva. Sehol egy tábla, vagy bármi, ami arra utalna, hogy be lehet jutni, pedig biztosan be lehetett valahogy, hiszen szépen kiépített belső udvar rész volt, növényekkel és pihenőpaddal. Egy olasz sráccal futottunk össze a bejáratnál, ő már eléggé ismerte itt a járást; mint megtudtunk, egy ideje itt él. Egy ötvenpeso-st lebegtetett meg az ajtónál, erre előjött egy ember (előtte nem láttuk sehol), aki kinyitotta nekünk a bejáratot. Az olasz srác egyébként egy pici kutyát sétáltatott, ami valójában inkább a kutya kézben vitelét jelentette. Kértük, hogy ajánljon valami éttermet, ahol valami jellegzetes helyi kaját ehetünk, mert eddig ebédre általában banánt vagy az utcán vásárolt sült krumplit és nyársas tésztás bevonatú hotdogszerű cuccokat ettünk. Ajánlott néhány éttermet, elmentünk kettőhöz, vagy háromhoz, de ezek szintén zárva voltak.

Utolsó Santo Domingo-ban töltött éjszakánkat megkeserítette egy, az ablakunk alatt óbégató nagyon ronda, tépett, koszos fehér kandúr. Nagyon szeretjük a macskákat, de ehhez legszívesebben hozzá vágtam volna valamit.

Nagyon tetszettek Santo Domingo látványosságai és hangulata, örültünk, hogy beiktattuk a programba és nem csak egy napra jöttünk el a tengerpartról egy rohanós szervezett városnézés keretében. 

Az élvezeti értéket sajnos csökkentette, hogy a  vásárlásoknál, vagy egyszerűen a szolgáltatások hirdetésénél is látszik, hogy a helyiek lépten-nyomon próbálják lehúzni az embert. 

 

6. nap

Santo Domingo-ban az utolsó reggelünkön korán indultunk Uber-fuvarral a Caribe Tours buszpályaudvarára, innen utaztunk az ország északi részén lévő Puerto Plataba. A nagyjából 6-7 órás buszút alatt végig érdekes és szép volt a táj. Banán- és cukornádültetvényeket, dombokat pálmafákkal, ott legelésző szarvasmarhákat láttunk. Nagyon szépek itt a szarvasmarhák, legtöbbjük egyszínű gesztenyebarna és jóval karcsúbbak és kisebbek, mint Magyarországon.

Egyetlen nagyon rövid szünet volt a buszút alatt, egy becsukhatatlan ajtajú pottyantósbudinál, de legalább volt. A szünet utáni induláskor az utaslétszámot nem ellenőrizték, egy első körben otthagyott helyi nő futott is a busz után, szerencsére még pont időben észrevette a sofőr.

Puerto Platatól taxival kellett mennünk Cabarete-ig, ahol a szállásunk volt. Vicces, hogy el akart vinni egy pasi egy motorral kettőnket a két nagyon nagy és két kisebb csomaggal együtt. Mikor belátta, hogy ez nem fog menni, szólni akart a haverjának, hogy akkor két motorral elvisznek, de szerencsére elfogadta, hogy a nem az nem. Az országban elterjedt a motortaxizás, mi nem akartuk kipróbálni, sem külön-külön, sem egy motoron, de főleg nem a rengeteg cuccal, ami fizikailag is lehetetlen lett volna. Rengetegen közlekednek robogóval vagy motorral, sokszor egész családok 2-3 gyerekkel vagy 4-5 felnőtt simán, persze minden védőfelszerelés nélkül. Hivatalosan is utazhat 6 ember egy robogón. Nem tudom, hogy emiatt van-e, de feltűnően sok amputált lábú embert láttunk, köztük sok fiatalt, arra gondolok, hogy ez a tangapapucsban való motorozás következménye lehet. Végül egy rendes taxival mentünk.

Kiderült, hogy az első ajándék szállásunk (Phoenix Spa and Resort) ugyan közigazgatásilag Cabarete településhez tartozik, de annak lényegi részétől elég messze, kb. 13 perc autóútra van. Ezért a kialkudott árra még rászámolt a taxis, de nem vitatkoztunk, mert tényleg jóval messzebb volt, mint Cabarete. Mondta, hogy hívjuk őt, mikor visszafelé megyünk egy hét múlva, adott is névjegykártyát.

A szállás egy 4 vagy 5 csillagos (ilyenben sem voltunk még) resort majdnem a semmi közepén, nekünk egy szuper kényelmes apartmanunk volt. Végre voltak székek, asztal, főzési lehetőség és a legfontosabb, végre volt meleg víz. A hálószoba ablakból egy mocsárra lehetett látni, ahol cuki vízibivalyok legelésztek.

Lepakolás után nem sokkal elindultunk a tengerparthoz. Kérdezősködésünkre, hogy merre induljunk, a recepción kaptunk egy kis rajzolt térképet. Kifelé menet, de még a szálloda belsejében megállított minket egy férfi, aki szervezett kirándulásokat árult. Nem akartunk akkor ezzel foglalkozni, meg persze szállodában foglalva a legtöbb esetben sokkal drágábbak az ilyen kirándulások, gondoltuk, majd következő nap bemegyünk Cabarete-be, összehasonlítjuk az ajánlatokat és ott foglalunk.

Meglepetésünkre egy, a szálloda melletti ház kertjében egy gyönyörű, hatalmas bika heverészett.

A tengerpartra egy helyiek által lakott, kicsit lepukkant viskós, részben elhagyatott épületes településen át kellett menni, kb. 15 perc volt az út. Fényképezőt sajnos nem vittünk. A helyiek nagyon megbámultak minket, de nem tűntek barátságtalannak, szépen köszöntünk mindenkinek.

 

A tengerpart sajnos nagyon szeles ezen a környéken, nem is igazán tudtunk fürdeni, mert ahogy térdig belementünk a vízbe, mindig kidobtak a partra az erős hullámok. Rajtunk kívül nem volt ott senki, csak két kóbor kutya csatlakozott hozzánk és nem akartak tágítani. Bár barátságosnak tűntek, túl közel jöttek, aminek egyáltalán nem örültünk, ebben a térségben sajnos a veszettség is gyakori. Nem akartunk úgy a tengerparton maradni, hogy ott vannak velünk ezek az ismeretlen kutyák és a nyakunkba lihegnek, így inkább visszamentünk a szállodába, hogy ott fürödjünk a medencében. A szállás felé sétálva találtunk egy kis garázsméretű boltot, ahol a későbbiekben tudtunk zsemlét, halkonzervet meg sört venni.

Cuki kis frissen kelt békák voltak a medencében, de amúgy szép tiszta volt és jól esett fürödni benne. Volt egy színes kivilágítású, külön medencés rész, olyan vendégeknek akik pluszban fizetnek érte. Enélkül is nagyon jól elvoltunk, főleg, hogy senki nem volt a medencében, sőt, talán az összes napot tekintve is csak egyszer láttunk vendéget a medencénél.

Estefelé elindultunk felfedezni a szálloda környékét, de a másik irányban.

Elég elkeserítő látványt nyújtott ez a környék, telis tele van teljesen üres, bezárt apartmanházakkal. Egyetlen működő dolgot találtunk, egy kis kocsmabódét néhány kinti paddal. Kérdésünkre, hogy lehet-e valamit enni, a tulaj, egy olyan igazi jókedvű latin mamma mutatott egy vödröt, amiben legnagyobb meglepetésünkre néhány szép színes papagájhal volt. Még sosem ettünk ilyet, ilyen szuper lehetőségre nem is számítottunk. Fantasztikusan finoman készítette el a nő a sült halat sültkrumplival és nagyon olcsó is volt. Kipróbáltuk a helyi tradícionális szeszt, a valamilyen alkoholos italba, főként rumba vagy erős vörösborba áztatott gyógynövényekből meg fakéregből készült mamajuana-t, elég jó volt.

Miközben az ételre vártunk, felfedeztünk több gekkót, köztük két párzó egyedet is a padokat körülvevő nádfalon, ilyet se láttunk még.

Rajtunk kívül még két férfi jött oda sörözni később, ők ugyan nem dominikaiak voltak, de egy ideje ott laknak. Ők mondták, hogy régebben állítólag felkapott volt ez a környék, de nagyon eltolódott a turizmus a keleti part, Punta Cana és környéke irányába, itt, az északi parton meg kihalt és bezárt minden, bár Puerto Plata és valamennyire Cabarete belvárosa is még igyekszik tartani magát.

7. nap

A szállodában lehetett volna Cabarete belvárosába menő transzferjáratra bérletet venni 70 dollárért, hát ezt gondolkodás nélkül kihagytuk (ráadásul reggel nem is volt indulás a menetrend szerint), így másnap reggel gyalog mentünk be a belvárosba, ami kb. egy órás gyaloglást jelentett a főút mentén a fűben. Egy jó ideig nem is voltak épületek a környéken. Útközben láttunk legelésző teheneket, kaszinót, majd szívbajt kaptunk egy hirtelen meglátott égszínkék kígyótól, majd még nagyobb szívbajt egy óriáskígyótól, de döglött volt mind a kettő, elütötte őket egy autó. Az óriáskígyótól (bár egy kisebb példány volt) annyira megijedtünk, hogy lefényképezni is elfelejtettük sajnos. Útközben láttunk még a jellegzetes taino indián figurákat mintázó szobrokat, fiú és lány szobrot is.

Cabarete belvárosában egyetlenegy utazási irodát találtunk, ami nyitva volt. Ott egy idős német férfi volt az alkalmazott, olyan vén hippiféle hawaii-inges, keresztfülbevalós. Vettünk jegyet három kirándulásra, Márk le is alkudta az árat.

Megebédeltünk egy kis egyszerű étteremben, ahol végre tradícionális ételeket is lehetett kapni. Kipróbáltuk a sancochó dominikai változatát (többféle húsból, zöldségekből és főzőbanánból készült gulyáslevesszerű egytálétel), meg egy rizses, csirkehúsos-babos ételt, amit la Bandera-nak hívnak, annyira nemzeti. Az utóbbi neve ugyanis a dominikai zászlóra utal, mert állítólag arra hasonlít a színeiben. A rizs fehér, rendben, a bab lehet vörös, ok, de akkor már csak a kék maradt; kettőből három passzol de ettől még zászló a neve és kész. Nem igazán ízlett egyik sem, de jó hogy kipróbáltuk. Az ételhez rendelt mangóshake, de főleg a zapota tejes shake viszont a legfinomabb ital volt, amit valaha ittunk, azóta is emlegetjük.

Délután akartunk strandolni egyet Cabarete tengerpartján, de az is nagyon szeles, inkább vízisportoknak kedvez, mint sima fürdésnek. Mint megtudtuk, olyan jó itt a terep és a szélviszonyok a kiteszörfözéshez (amikor egy szélbe kapó ernyő húzza a szörfözőt a kötéllel), hogy világversenyeket is szoktak tartani.

Kicsit később az eső is eleredt, majd nemsokára szakadni kezdett. Határozottan bemenekültünk egy tengerpart melletti hotel kertjébe az eresz alá, ott vártuk meg, míg eláll az eső. Senki nem küldött ki minket, jobb híján figyeltük a falon és a növényeken szaladgáló számtalan gekkót. 

Mikor elállt az eső, mászkáltunk még a városban, akkor láttuk ezt a vicces táblát, miszerint a kalandparkban felejtett gyerekeket eladják a cirkusznak.

Elindultunk oda, ahonnan az internetes információ szerint a gua-gua-k indulnak. A gua-guá-k olyan kisbuszok, amik iránytaxiként működnek. Santo Domingo-ban nem akartuk használni őket, mert a nagyvárosban külföldiként szinte lehetetlen kideríteni, hogy hogyan jutunk vele az úticélhoz, de itt, lévén egy darab főút, nem volt ilyen probléma. A megálló közelében találtunk egy nagyobb boltot, ahol vettünk kenyeret, vajat, felvágottat, meg banánt.

Mire végeztünk a bevásárlással, pont jött egy gua-gua. Már határozottan tele volt, főleg testes asszonyokkal, de ezt már csak akkor tapasztaltuk, mikor felszálltunk. A helykapacitás kb. 300%-ban ki volt használva, a busz jó gyorsan rodeózva ment, nagyon nehéz volt a szűk helyen kapaszkodnom a hátizsákommal meg a kajásszatyorral a kezemben, meg arra figyelni, hogy ne verjek fejbe vele senkit és ne is pottyanjak senki ölébe. Márk még nehezebb helyzetben volt, mert közvetlenül a nyitott (vagy nem is létező?) ajtó mellett állt (már csak ott volt hely), fogta a hátizsákját, közben próbált kapaszkodni, közben kérte a kalauz a viteldíjat, amit elő kellett kotornia a tárcájából, meg mindeközben figyelni, hogy ki ne zsebeljék. Azt hiszem fél dollárnyi pesó volt az út kettőnknek (kontra 70 USD a szállodai transzfer, igaz, többször is igénybe vehető), elég izgalmas élmény volt, de azért jó, hogy kipróbáltuk, ez is helyi jellegzetesség.

A főúton a már ismert büfé közelében szálltunk le és ettünk vacsorára megint a nagyon finom papagájhalból. Már besötétedett, mire kiértünk a főútra és elindultunk a szállásunk felé. Egyszercsak megállt mellettünk a szállodai shuttle, mert az a hölgy ült benne, akivel előző nap megismerkedtünk a szálloda kertjében és gondolom szólt a sofőrnek, hogy vegyen fel minket. Mondtuk a sofőrnek, hogy nincs bérletünk, de csak legyintett, hogy nem baj, szálljunk be. Beszálltunk, bár csak 10 perc gyalogtávolságra volt a szállás. Adtunk neki egy kis borravalót.

8. nap

Az első kirándulás első megállója egy farm volt, ahol voltak leguánok, néhány madár, sőt még egy krokodilt is tartottak.

Itt fura módon megkérdezte egy ott lévő idősebb férfi, valószínűleg a helyi személyzet egy tagja, hogy mi lakunk-e a Phoenix-ben? Meglepődve mondtuk, hogy igen, de nem derült ki, honnan tudta és miért kérdezte, meg már mennünk is kellett. Lehet, hogy látott minket a tengerpartra menet, vagy csak hírünk ment, hogy nagyon furák vagyunk, mert egy 5 csillagos szállodában lakunk, de kisboltban veszünk zsemlét és otthonról hozott cuccokat eszünk (főzős szószos tészta, májkrém, tartós croissant, amiknek a csomagolóanyagaival mindig teletermeltük az apartmanunk szemetesét; gondoltuk is, hogy ilyet se láttak még itt a gazdag vendégekhez szokott takarítók), kézzel mosott ruháink száradnak a zuhanykabin falára aggatva, meg gyalogolunk egy órát a városba, ahelyett, hogy transzferrel mennénk.

Egy másik farmon különböző trópusi növényeket nézhettünk meg: kakaót, éppen virágzásban lévő kávét, mangófát (bár azt már láttunk), vörös banánt (utána bántott, hogy miért nem kérdeztük meg, van-e eladó vörös banán, mert csak itt láttunk) és egyéb gyümölcsfákat. A kakaó egyik jellegzetessége, hogy a törzsén hozza a terméseket, nem az ágvégeken.

A farm vezetője megmutatta, hogyan távolítják el kézzel a kókuszdió héját egy földből kiálló hegyes vasrúddal. Ezután felvágott egy kakaótermést, hogy lássuk a belsejét, és meg is kóstolhattuk a magokat körülvevő fehér, zsíros-szaftos pulpát, Márknak nagyon ízlett. Ezt egyébként régebben kidobálták, de aztán rájöttek, hogy a cukortartalma miatt erjeszthető, azóta szeszt készítenek belőle.

Kaptunk még kóstolót guaranabanából (másnéven soursop, nagyon finom) és kakaóporral szórt banánból is. Ez utóbbi is nagyon finom, jó ötlet a kombináció, azóta itthon is csináltunk. Indulás előtt vettünk pörkölt kakaóbabot, magunknak, és ajándékba is.

Utána egy olyan parkba mentünk, ahol kis tengerszem-szerű tavak voltak, a legnagyobb köztük a Dudu Blue Lagoon, amely fölé építettek egy drótkötélpályát, aminek a segítségével bele is lehetett ugrani a tóba a magasból. Mi nem próbáltuk ki. Épp elég sokkoló volt látni, amint egy idősebb külföldi férfi az ugrás után elvesztette az eszméletét. Rögtön beugrott utána a vízbe két alkalmazott, fentről is, lentről is. Szegény felesége halálra rémült. Szerencsére végül nem lett semmi baj, kivitték a partra a férfit és közben már magához tért.

Az ugrálás helyett inkább sétáltunk a parkban, ami nagyon jól rendben volt tartva. Élveztük, hogy rengeteg féle anoliszt láthatunk mindenhol és a függőágyban fekvést is kipróbáltuk.

Az egyik cenote-ben fürödni is lehet, nagyon tiszta a víz.

A következő megálló egy hangulatos tengerparti szakaszon volt, ahol látványos sziklák is voltak. Sétáltunk, közben virágzó gyömbéreket is láttunk, amiket előtte még sosem. Itt volt a svédasztalos ebéd is egy sátor alatt, nagyon finom volt.

A hazafelé vezető úton forgalmi dugó alakult ki. Ezt a buszon fedélzeti rumos kóla adagolással igyekeztek könnyebbé tenni. A nap folyamán egyébként többször is osztogattak rumos kólát; valójában sem előtte, sem azóta nem ittunk annyi rumos kólát, mint ezeken a kirándulásokon.

9. nap

A második kirándulás alkalmával a Paradise-szigetre mentünk, ami az óceánból kiemelkedő hófehér, nagyon picike homokpad. Csak néhány pálmalevél tetejű kunyhó van a szigeten, ahol gyümölcsöket ehettünk és üdítőket ihattunk, amik benne voltak a program árában.

Rengeteg színes trópusi halfaj és korall él itt. A parton is voltak hatalmas, már nem élő agykorallok és más korallok, meg nagy csigaházak. Márk nagyon élvezte élete első sznorkelezését ezen a gyönyörű helyen. Én is próbálkoztam, de sajnos nagyon befolyt a víz a búvárszemüvegembe, nagyon csípte a szemeimet és majdnem kiesett a kontaktlencsém, így inkább csak a kristálytiszta vízen keresztül néztem a papagájhalakat meg a korallokat.

Visszafelé motorcsónakkal megnéztünk egy mangrove-val borított területet. Itt lerobbant a motorcsónak, és a tervezettnél egy kicsit tovább maradtunk, de végül sikerült kivontatni a csónakot.

Busszal folytattuk tovább az utunkat. Útközben láttuk az út mentén ballagó kisdiákokat jellegzetes égszínkék egyeningjeikben. A legtöbben robogóval járnak (3-4 gyerek egy robogón, felnőtt nélkül, huh), de láttunk gyalog, biciklivel vagy szamár, ill. lóháton is iskolába igyekvő gyereket. Megtudtuk, hogy ebben az országban egész nap van tanítás és mivel kevés az iskola, három turnusban tanulnak a diákok. Ezért van az, hogy még este tíz körül is láthatóak az iskolából hazamenő diákok, pedig nagyon veszélyes az út mentén a sötétben közlekedni.

Forgalmi dugó kerekedett, ezúttal egy tehéncsorda áthaladása volt a kiváltó ok, határozottan örültünk neki, nagyon cukik voltak.

Következő állomásunk egy dohányszárító és szivarkészítő üzem volt, ahol megnézhettük, hogyan készülnek kézzel a szivarok. Ki is lehetett próbálni az itt készült szivart, valamint szétnézni az elég nagy ajándékboltban, ahol a szivarok mellett ékszereket is lehetett kapni. Márk persze kért egy szivart, de mivel nem szokott dohányozni, azt is meg kellett kérdeznie hozzá, hogy melyik végét kell meggyújtani.

10. nap

Másnap korán reggel elkészültünk és kiálltunk a szálloda bejárata elé, vártuk a kirándulóbuszt, hogy a Damajagua vízesésrendszerhez menjünk. A mindig a hotel ajtaját őrző gépfegyveres őr szólt nekünk, hogy telefonáltak az utazási irodából, hogy az árvizek miatt elmarad a kirándulás. Azt mondjuk nem értettük, hogy miért nem minket hívtak vagy küldtek sms-t, mert tudták a telefonszámunkat.

Közben kiderült, hogy Márk anyukája nézte a magyar híradót és benne volt, hogy hatalmas árvizek vannak a környéken és aggódott. Mi az árvízből csak egy kisebb elöntött területet láttunk, ahol a fák is ki voltak törve, csak ez az egy kirándulás maradt el, más problémát nem okozott nekünk. 

A kirándulás helyett strandoltunk, de nem volt valami jó idő, így nagyrészt a hotelben tartózkodtunk és összepakoltunk a cuccainkat a másnapi induláshoz.

11. nap

Interneten jó előre foglaltunk egy olyan shuttle járatot, ami jó áron közvetlenül elvisz a következő állomásunkra, az ország keleti partján lévő Bavaro-ba. Az indulás napján viszont lemondták a transzfert. Már ki volt fizetve a shuttle, de szerencsére a pénzt pár nap múlva visszautalták. Gyorsan kerestünk más direkt transzferlehetőségeket, de nem találtunk, csak megfizethetetlen áron. Az egyetlen megmaradt lehetőség az volt, hogy visszabuszozunk Santo Domingo-ba, majd onnan, ráadásul pályaudvarváltással szintén busszal megyünk Bávaro-ba. Ez a nagyon hosszú, átszállásos út aznap viszont már kivitelezhetetlen lett volna, ahhoz már nagyon korán reggel el kellett volna indulnunk, mert nem gyakoriak a buszok és az átszállásnak is bele kellett férnie. A másik lehetőség lett volna, hogy Santo Domingo-ban éjszakáznunk és onnan másnap indulunk tovább. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy volt egy nap átfedés a szállásainknál (más, de fix napon kezdődtek a turnusok a két helyen, az egyik szombattól szombatig, a következő meg péntektől péntekig), ezért gond nélkül maradhattunk még egy éjszakát a Phoenix-ben, a Bávaro-i szállásunknak pedig jeleztük, hogy egy nappal később érkezünk, mert törölték a transzferünket. Felhívta Márk telefonon azt a taxist, aki idehozott minket a szállásra és megbeszélte vele, hogy reggel 6-kor ott lesz a szálloda előtt és bevisz minket Cabarete-be a buszállomásra.

 12. nap

Reggel a Cabarete melletti szállásunk előtt ácsorogva hiába vártuk az előre megrendelt taxit, majd hiába hívtuk a sofőrt, semmi válasz. Kiálltunk az útra, hátha sikerül másik taxit vagy gua-guát fogni, de egyetlen jármű sem jött. Már aggódtunk, hogy nem érjük el a buszt, pedig még jegyet is kell venni, mire végre sokadszori próbálkozásra sikerült elérni a taxis pasast. Hangja alapján akkor ébredt és mondta, hogy persze, jön mindjárt. Még mindig várakoztunk, egyre idegesebben, ezért újra telefonáltunk. Másodszorra már azt mondta, felhívja egy barátját, aki ugyanannyiért elvisz minket, mint amennyiben megállapodtunk; semmi bocs, hogy nem jöttem, vagy bármi hasonló. Jött is a haver, mondani sem kell, hogy drágábban vitt el minket, de legalább elvitt.

A buszvégállomás egy főút menti kis pénztárat jelentett, váró nem volt sehol és mondta a pénztáros, hogy késik valamennyit a busz. Beszédbe elegyedtünk egy itt élő német férfival, aki szintén arra a buszra várt. Kérdeztük, hogy van-e valahol mosdó, és szerencsére segített a pasi, az ismeretségének köszönhetően bemehettem egy közeli szálloda kerti mosdójába. A buszt 15 fokra hűtötték, majd megfagytunk, pedig készültünk pulóverekkel. Szerencsére WC is volt a buszon, de ezt nem tudhattuk előre és sajnos egyáltalán nem volt kellemes a helyi fiatal srácok beszólogatásának kereszttüzében elevickélni a busz hátuljába.

Útközben csináltunk néhány fényképet Santo Domingo lepukkantabb, nem óvárosi részéről, a kis buszok a már említett gua-guák, azaz a helyi iránytaxik.

Santo Domingoban a Caribe Tours végállomására érkezve gyorsan fogtunk egy taxit a Bávaro Expressz pályaudvarára. Végül hamar odaértünk és volt még egy kis időnk, ezért elmentünk ebédelni. Találtunk is egy pizzázót szerencsére a pályaudvar mellett. Végül kicsit lassan lett kész, ezért nem volt időnk megenni az egész pizzát, így pizzaszendvicset is készítettünk az útra két-két szelet összeborításával.

Egy újabb hűtőszekrénybuszban való pár órás utazás után odaértünk Bávaroba, ahol a második ajándékszállásunk volt az RD68 nevű butikhotelben. Szerencsére a közelben volt a távolsági busz egyik megállója, így nem kellett taxiznunk. Nagyon szép, hangulatos volt a szállás, még sosem voltunk butikhotelben ezelőtt (mondjuk hotelben sem sokszor). Kiderült, hogy a hotelben kapunk reggelit, amit nem tudtunk előre. Igaz, inkább csak nass volt (egy fél toastkenyérszelet lekvárral, 2 kanál joghurt müzlivel és narancslé meg gyümölcs), de örültünk neki.

Nagyon közel volt a tengerpart, a teraszunkról is látszott, de azon a részen egy szálloda magánstrandja volt, ezért elindultunk megkeresni a szabadstrandot. Szerencsére nem volt messze az sem, kb. 10 perc gyalogútra a szállásunktól. Közben egy csomó helyi leszólított, hogy motortaxival elvisz. Ez a továbbiakban is így volt a strandra menet. Furcsálltuk, hogy miért ilyen természetellenes és megdöbbentő a helyieknek, ha pár percet gyalogol valaki a strandig. Szép, pálmafás, homokos tengerpartja van Bavaro-nak és itt szerencsére nem volt szeles sosem az idő, nagyon kellemes volt fürdésre. Egyszer nagy örömünkre láttunk egy fregattmadarat, ott repkedett a fejünk fölött.

13. nap

Első teljes napunkon nekiálltunk felderíteni a települést. Egy kis ékszerárus bódéban foglaltunk két kirándulást, alkudni is tudtunk az árból. Találtunk egy mosodát, amire már nagy szükségünk lett volna, de ki volt írva az ajtóra, hogy misén van a tulaj. Később visszamentünk még vagy kétszer, de valahogy egész nap tartott az a mise. Másnap sikerült végre mosatni.

Vettünk egy élelmiszerboltban maniókából (amit itt yuca-nak neveznek), édes és zöld banánból készült chipseket, meg mamajuana-t ajándékba (ill. csak a vízzel feltöltött gyógyfüves változatot, mert a rumosat tilos bevinni az EU-ba), meg chicharrónt. A chicharrón sült sertésbőrből készült harapnivaló, ami egész Latin-Amerikában és a Karib térségben is elterjedt. Azt is mondhatnánk rá, hogy disznóbőrchips. Erre rá is erősít, hogy pont olyan csomagolásban is árulják. Nekem nem különösebben ízlik, Márk eléggé odavolt érte. Egyébként étel-alapanyagként is felhasználják. A szállásunk melletti kis mexikói étteremben Márk megkóstolt egy olyan fogást, ami chicharrónból készült pörköltszer dolog.
 

A szállásunk mellett volt az említett Pastrata Mexican nevű étterem, kedvező árú ebédmenükkel és nagyon barátságos, beszédes tulajdonossal, aki minden vendégével váltott pár szót. Többször is ettünk itt, igazán jókat.

14. nap

Az első kirándulásunk során a Catalina szigetre mentünk volna, kombinálva Altos de Chavón városnézéssel. A megbeszélt időben egy Manta becenevű, olyan igazi aranyfuxos-aranyórás helyi ügynök jött értünk egy elegáns autóval és elvitt a szomszédos településre, Punta Cana-ba, ahonnan a busz indult. Kiderült, hogy aznap Catalina-ra mégsem megy túra, de mivel nekünk egy másik kirándulásra, Saona szigetre is volt jegyünk, így azt mondták, menjünk arra. Szerencsére hasonló jellegű a két kirándulás, ugyanazok a cuccok (fürdőruha, snorkelfelszerelés) kellettek.

A buszon lévők közül pár turista még nem fizette ki a kirándulást. Ők különböző luxushotelekből jöttek, ott foglalták le a kirándulást és legnagyobb megdöbbenésünkre négyszeres és ötszörös árat szedtek be tőlük, mint amit mi fizettünk érte. Még az sem zavarta a szervezőket, hogy fennhangon nem kicsit különböző összegeket kértek azoktól, akik ott ültek egymás közelében ugyanazon a buszon.

Útközben megálltunk egy ajándékboltnál. Megnéztük gyorsan a boltot, de nem vettünk semmit, inkább kint mászkáltunk. Márk talált a porban 50 dollárt. Ez jól jött némi kárpótlásként, mivel egy csomó, ennél jóval több pénzünket ellopták New York-ban a reptéren.

Saona szigetre odafelé motorcsónakkal mentünk, ami annyira dobált, hogy még mi is féltünk benne, pedig többször utaztunk már motorcsónakkal. Meg is fájdult a hátunk a folyamatos odaütődéstől, pedig mentőmellény is volt rajtunk. Volt a csónakban egy család egy kisgyerekkel, aki egyáltalán nem meglepő módon annyira sírt, hogy inkább átrakták őket egy katamaránra.

Az első megálló egy sekélyvizes tengerrésznél volt, ahol az összes csónak és hajó leállt. Minden csónak vezetője kiszedett két tengeri csillagot a vízből és sorra a turisták kezébe nyomta, majd egy fényképész lefotózta őket. A csillagokat nyilván reggel odatette valaki, akinek ez a munkája, aztán az egymást sorban követő hajók kapitányai megmutatták egymásnak, hogy pontosan hol találhatóak a csillagok. Mi nem akartunk ebben részt venni, inkább elmentünk keresgélni magunk és láttunk is csillagokat a vízben. Mikor vissza akartunk szállni a csónakba, addig nem hagytak visszaszállni, míg nem csinálhattak fotót, hiába mondtuk, hogy nem kérjük. Mindenesetre nem emelgettük ki a csillagokat a vízből bikinifelsőt formázva, meg stb. marhaságokat csinálva, mint a többiek.

A Saona szigetre érkezve svédasztalos finom ebéd várt minket. Kaja után elindultunk felfedezni a szigetet. Nagyon szép sziklaképződményeket és egy csomó érdekes jószágot láttunk. Kedvenceink a farkukat tekergető gyíkok voltak. Snorkelezésre is maradt még időnk, bár sajnos nekem megint használhatatlannak bizonyult a búvármaszkom.

Megtalált minket a fényképész és valami döbbenetes, az egész kirándulásnál drágább áron akarta ránksózni a fotókat (amiket eleve nem is akartunk, csak kényszerített rá). Nem vettük meg persze, aztán végig üldözött minket, egyre alkudva magának az árból (ami még mindig pofátlanul sok volt). A végén már azt kérdezgette, hogy mennyit adunk érte, és nem bírta megérteni, hogy nem kérjük, nem vesszük meg. Kár, hogy ezt az erőszakos nyomulást csinálják, nagyon sokat elvesz az élményből, pedig a sziget tényleg gyönyörű.

A visszafelé úton már katamaránnal mentünk. Ez még rosszabb volt, mint a motorcsónak. A program zenés táncos mulatság volt, bevezetőnek egy helyi táncosok alkotta kis csapat nagyon jól ropta valami zumbaszerű zenére (utána természetesen tartották a markukat). Annyira üvöltött végig a zene, hogy majd megsüketültünk (bedugtam a fülem, de még úgy is), a fejem is nagyon megfájdult tőle és erős hányingerem is lett, egy rémálom volt nekem ez a hajóút.

15. nap

Következő nap megint elindultunk a Catalina szigetre. Kicsit aggódtunk, mert előző nap elvették a Catalina-ra szóló jegyünket és a Saona-ra szóló maradt nálunk, ott viszont már voltunk. Egy busz jött értünk és összegyűjtöttünk egy csomó embert különböző hotelekből.

A buszvégállomásnál vagy egy órányi totojázás és fejetlenség után kiderült, hogy nincs szabad hajó a Catalina szigetre, így visszavittek minket Bávaro-ba azzal a megnyugtatással, hogy két nap múlva már biztosan indul a kirándulás. Sokan voltak, akiknek ez volt itt az utolsó teljes napja, így nekik ez a megoldás egyáltalán nem volt kielégítő. Ők elég bosszúsak voltak és aggódtak, hogyan kapják vissza a pénzüket.

Találtunk Bávaro-ban egy kis büfét (Fast Chef Bávaro) szimpatikus ételekkel és árakkal, ott ebédeltünk. Kérdezte az ott lévő ember, hogy milyen nyelven beszélünk. Márk mondta, hogy hát angolul, ő németül meg spanyolul is, én meg egy kicsit franciául. Azt hittük, azért kérdezi, hogy milyen nyelven kommunikáljunk a rendelésnél. Később, mikor egymás között beszéltünk Márkkal, magyarul szólt, hogy azért kérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk, mert úgy hallotta, mintha magyar lenne, de nem hallotta biztosan, mert nagy a zaj, meg  a hallása sem a legjobb. Kiderült, hogy vajdasági származású magyar, de már régóta itt él, előtte pedig óceánjárókon dolgozott. Többször is visszajöttünk ebbe a büfébe, mert olcsók és nagyon finomak voltak az ételeik, meg a frissen facsart napi gyümölcslé. Ún. yaroát ettünk, ami igazából hasábkrumpli bolognai marhahúsos raguval és reszelt sajttal, meg mofongot, ami egy puert rico-i specialitás, szafttal lelocsolt banánpüré, különféle húsokkal mellette.

Délután strandoltunk.

16. nap

Vettünk jegyet egy délután induló, fél napos kirándulásra az ún. Hoyo Azul-hoz, ami egy kristálytiszta vizű tó egy barlang bejáratánál. A buszon az utaskísérő az egyetemista lányáról mutogatott fényképeket és tenyérbemászó stílusban borravalót kért az utasoktól.

A park bejáratánál néhány ketrec volt papagájokkal és selyemmajmokkal, de a ketreceken kívül is akadt néhány érdekes anolisz és pillangó. Innen indult egy vezetett túra az erdőben a tóhoz. Az egyik részen egy függőhídon át vezetett az út. Itt is fényképezték az embereket. Mi gyorsan átmentünk, szerencsére sikerült lerázni őket azzal, hogy mi ugyan meg nem állunk itt fotózkodni, így is nagyon félelmetes átmenni a hídon.

Az Hoyo Azul egy cenote, azaz egy mészkőlyuk, aminek az alján karsztvíz van. Mivel a víz átszűrődik a mészkövön, nagyon tiszta. A neve is azt jelenti, hogy kék lyuk. A tó gyönyörű színű volt, nagyon mély és nagyon hideg, de azért jó volt benne fürödni.

A tó feletti falon vadméhek éltek, két nagy méhkasban.

 Este még sétáltunk a bávaro-i tengerparton, megnéztük a kalózhajót.

17. nap

Reggel Mr. Manta jött értünk megint a csillivilli kocsival és elvitt a szokásos gyülekezőpontra. Ezen a napon, harmadik nekifutásra végül elindultunk egy búvárhajóval a Catalina szigetre. Útközben volt egy megálló, ahol lehetett búvárkodni és snorkelezni a nyílt tengeren. Mr. Manta volt a kísérő búvár, kiderült, hogy a testére tetovált hatalmas mantarája után kapta a becenevét.

A Catalina szigeten is hasonló volt a program, mint a Saona szigeten, kaptunk svédasztalos ebédet, után pedig lehetett fürödni és snorkelezni. Sok szép színes hal volt, a vízen keresztül is látszottak.

Nagyban fürödtünk, mikor egyszercsak odajött hozzánk Manta, hogy hol vagyunk már, minket keres és pár perc múlva indulunk Altos de Chavón-ba. Ez meglepetésként ért minket, mert szó sem volt róla, hogy néhányan, leválva a csoportról úgy megyünk a városkába, hogy jelentősen lecsökken ezáltal a szigeten töltött időnk. Gyorsan úgy-ahogy összekaptuk magunkat és siettünk a motorcsónakhoz. Két szatyor vizes cuccal a kezemben persze nem tudtam egyensúlyozni az imbolygó csónakba való beszálláskor és ruhástul beleestem a vízbe.

A Chavón folyó mellett magasodó Altos de Chavón egy kizárólag korallokból épült kis város, ahol nagyrészt művészek laknak. Réginek tűnik, pedig az 1970-es években épült. Népszerű filmes és esküvői helyszín. Arról is híres, hogy az ittlévő aranyos kis kápolnában kötött házasságot Michael Jackson és Lisa Marie Presley. A templomot egyébként Szt. Sztaniszlávról nevezték el, aki Lengyelország védőszentje és nem sok köze van a Dominikai Köztársasághoz. Amikor II János Pál pápa az országban járt, akkor kapta a templom ezt a nevet.

 

 

Van itt egy amfiteátrum is, ahol koncerteket adnak. Nagyon tetszett nekünk ez a program, megérte elmenni még így is, hogy lerövidült emiatt a Catalina szigeten töltött időnk.

Busszal vittek vissza egy darabon, majd megálltunk egy hatalmas ajándékboltnál. Vettünk kakaóbabot ajándékba. A pénztáros kérdezte, hogy melyik csoporthoz tartozunk, mert nincs rajtunk matrica. Mondtuk, hogy hát egyikhez sem. Az irodák jattot kapnak az általuk a boltba hozott turisták vásárlásai után.  Az előző kiránduláson, mikor Saona-ra mentünk, ránk is ragasztottak olyan matricát, ami jelölte, melyik cég hozott a boltba. A pénztárosok mellett is ott voltak amúgy a borravalósdobozok.

A vásárlási idő letelte után az a buszsofőr, aki Altos de Chavón-ból a boltig hozott minket, szerzett nekünk fuvart Bávaro-ba, mivel ő nem oda vitte a többieket. Végigkérdezgette az ott parkoló többi sofőrt, hogy ki megy Bávaroba és rásózott minket az egyikre.

Este, mikor visszatértünk a szobánkba, észrevettem, hogy napközben ellopták a szobából az összes női intim higiéniai termékemet, tampont, betétet, vattát; nyilván a takarítónők. Azért ez elég szemétség, mert ha szükségem lett volna rá, nem tudtam volna beszerezni sehol, maximum a reptéren dögdrágán, de addig még várt ránk egy hosszú út. Mást szerencsére nem vittek el, de nem is hagytunk értékeket sosem a szobában.

18. nap

Hajnalban indultunk a buszpályaudvarra. Kértük a recepcióst, hogy hívjon nekünk egy taxit, de jó időbe telt, mire megértettük vele, egyrészt, mert akkor ébredt és azt sem tudta, hol van, és úgy tűnt, hogy akár angolul, akár spanyolul szólunk hozzá, mintha nem értene egy kukkot sem. A körülmények miatt eltekintettünk az ellopott dolgok miatti reklamációtól, úgysem mentünk volna vele semmire. A buszút eseménytelenül telt, sajnos nem vitt el egészen a busz a Santo Domingo-i repülőtérre, még taxiznunk kellett. Az állomás tele volt taxishiénákkal, úgy kellett rohannunk a csomagunk után, amit kikapott az egyik a kezünkből.

Gyönyörű ország a Dominikai Köztársaság, egyáltalán nem bántuk meg, hogy ide jöttünk, de az emberek nagyon sokat elvesznek az élményből. Nagyon nem tetszik nekünk, ahogy a turistákat kezelik, nagyon bosszantó az állandó lehúzás, agresszív borravalókövetelés, cserébe a nagy semmiért; kiakasztó a megbízhatatlanság, szervezetlenség, nemtörődömség és a lustaság a köbön. Egészen máshogy is lehetne ezt csinálni, mint ahogy teszik is ezt más országokban, ahová aztán szívesen visszamegy az ember. Szóval vannak ugyanilyen szép, vagy még szebb helyek sokkal-sokkal olcsóbban, ahol még az emberek is kedvesek és nem vernek át. Persze a végtelen pénzzel rendelkező luxusszállodákba járó turistáknak egész más tapasztalatai lehetnek, mint nekünk, egyéni utazóknak, valószínűleg az sem tűnik fel az itt nyaraló többségnek, hogy a közbiztonság is hagy kivetnivalót maga után.

Hazafelé is két átszállással repültünk, New York-ban és Párizsban szálltunk át. A New York-Párizs járat vagy 2 órás késéssel indult, már indulnia kellett volna, mikor elkezdték beszállítani az utasokat az A-380-as két szintes gépbe. Eltartott egy ideig. Nagyon örültünk, hogy a legnagyobb utasszállító géptípussal megyünk. Szerencsére volt elég idő a csatlakozásra, még várni is kellett kicsit.

A párizsi Charles de Gaulle reptéren várakozva épp elfordítottam a fejem, hogy ne legyek menten rosszul egy csigasalátát cuppogva zabáló francia családtól, mikor egy menyasszonyi ruhába öltözött kétméteres nagyon vékony pasira lettem figyelmes. Komplett, magasságához passzoló, földig érő menyasszonyi ruhában volt (nehéz lehetett ekkorát találni, ritkák azért a kétméteres lányok) és a kiegészítők sem hiányoztak, volt fátyol, kesztyű, virágcsokor meg minden. A Budapestre tartó gépre szállt fel a fiú velünk és barátaival együtt, kiderült, hogy legénybúcsúról van szó. Érkezéskor Budapesten még egy legénybúcsús csapatot láttunk, ők ökörszarvas sisakot viseltek. Olvastam már róla, hogy népszerű legény-és leánybúcsú helyszín lett Budapest, de most először láttam ilyen külföldi társaságot, akik direkt ezért utaztak ide, ráadásul kettőt is.