6. nap

Santo Domingo-ban az utolsó reggelünkön korán indultunk Uber-fuvarral a Caribe Tours buszpályaudvarára, innen utaztunk az ország északi részén lévő Puerto Plataba. A nagyjából 6-7 órás buszút alatt végig érdekes és szép volt a táj. Banán- és cukornádültetvényeket, dombokat pálmafákkal, ott legelésző szarvasmarhákat láttunk. Nagyon szépek itt a szarvasmarhák, legtöbbjük egyszínű gesztenyebarna és jóval karcsúbbak és kisebbek, mint Magyarországon.

Egyetlen nagyon rövid szünet volt a buszút alatt, egy becsukhatatlan ajtajú pottyantósbudinál, de legalább volt. A szünet utáni induláskor az utaslétszámot nem ellenőrizték, egy első körben otthagyott helyi nő futott is a busz után, szerencsére még pont időben észrevette a sofőr.

Puerto Platatól taxival kellett mennünk Cabarete-ig, ahol a szállásunk volt. Vicces, hogy el akart vinni egy pasi egy motorral kettőnket a két nagyon nagy és két kisebb csomaggal együtt. Mikor belátta, hogy ez nem fog menni, szólni akart a haverjának, hogy akkor két motorral elvisznek, de szerencsére elfogadta, hogy a nem az nem. Az országban elterjedt a motortaxizás, mi nem akartuk kipróbálni, sem külön-külön, sem egy motoron, de főleg nem a rengeteg cuccal, ami fizikailag is lehetetlen lett volna. Rengetegen közlekednek robogóval vagy motorral, sokszor egész családok 2-3 gyerekkel vagy 4-5 felnőtt simán, persze minden védőfelszerelés nélkül. Hivatalosan is utazhat 6 ember egy robogón. Nem tudom, hogy emiatt van-e, de feltűnően sok amputált lábú embert láttunk, köztük sok fiatalt, arra gondolok, hogy ez a tangapapucsban való motorozás következménye lehet. Végül egy rendes taxival mentünk.

Kiderült, hogy az első ajándék szállásunk (Phoenix Spa and Resort) ugyan közigazgatásilag Cabarete településhez tartozik, de annak lényegi részétől elég messze, kb. 13 perc autóútra van. Ezért a kialkudott árra még rászámolt a taxis, de nem vitatkoztunk, mert tényleg jóval messzebb volt, mint Cabarete. Mondta, hogy hívjuk őt, mikor visszafelé megyünk egy hét múlva, adott is névjegykártyát.

A szállás egy 4 vagy 5 csillagos (ilyenben sem voltunk még) resort majdnem a semmi közepén, nekünk egy szuper kényelmes apartmanunk volt. Végre voltak székek, asztal, főzési lehetőség és a legfontosabb, végre volt meleg víz. A hálószoba ablakból egy mocsárra lehetett látni, ahol cuki vízibivalyok legelésztek.

Lepakolás után nem sokkal elindultunk a tengerparthoz. Kérdezősködésünkre, hogy merre induljunk, a recepción kaptunk egy kis rajzolt térképet. Kifelé menet, de még a szálloda belsejében megállított minket egy férfi, aki szervezett kirándulásokat árult. Nem akartunk akkor ezzel foglalkozni, meg persze szállodában foglalva a legtöbb esetben sokkal drágábbak az ilyen kirándulások, gondoltuk, majd következő nap bemegyünk Cabarete-be, összehasonlítjuk az ajánlatokat és ott foglalunk.

Meglepetésünkre egy, a szálloda melletti ház kertjében egy gyönyörű, hatalmas bika heverészett.

A tengerpartra egy helyiek által lakott, kicsit lepukkant viskós, részben elhagyatott épületes településen át kellett menni, kb. 15 perc volt az út. Fényképezőt sajnos nem vittünk. A helyiek nagyon megbámultak minket, de nem tűntek barátságtalannak, szépen köszöntünk mindenkinek.

A tengerpart sajnos nagyon szeles ezen a környéken, nem is igazán tudtunk fürdeni, mert ahogy térdig belementünk a vízbe, mindig kidobtak a partra az erős hullámok. Rajtunk kívül nem volt ott senki, csak két kóbor kutya csatlakozott hozzánk és nem akartak tágítani. Bár barátságosnak tűntek, túl közel jöttek, aminek egyáltalán nem örültünk, ebben a térségben sajnos a veszettség is gyakori. Nem akartunk úgy a tengerparton maradni, hogy ott vannak velünk ezek az ismeretlen kutyák és a nyakunkba lihegnek, így inkább visszamentünk a szállodába, hogy ott fürödjünk a medencében. A szállás felé sétálva találtunk egy kis garázsméretű boltot, ahol a későbbiekben tudtunk zsemlét, halkonzervet meg sört venni.

Cuki kis frissen kelt békák voltak a medencében, de amúgy szép tiszta volt és jól esett fürödni benne. Volt egy színes kivilágítású, külön medencés rész, olyan vendégeknek akik pluszban fizetnek érte. Enélkül is nagyon jól elvoltunk, főleg, hogy senki nem volt a medencében, sőt, talán az összes napot tekintve is csak egyszer láttunk vendéget a medencénél.

Estefelé elindultunk felfedezni a szálloda környékét, de a másik irányban.

Elég elkeserítő látványt nyújtott ez a környék, telis tele van teljesen üres, bezárt apartmanházakkal. Egyetlen működő dolgot találtunk, egy kis kocsmabódét néhány kinti paddal. Kérdésünkre, hogy lehet-e valamit enni, a tulaj, egy olyan igazi jókedvű latin mamma mutatott egy vödröt, amiben legnagyobb meglepetésünkre néhány szép színes papagájhal volt. Még sosem ettünk ilyet, ilyen szuper lehetőségre nem is számítottunk. Fantasztikusan finoman készítette el a nő a sült halat sültkrumplival és nagyon olcsó is volt. Kipróbáltuk a helyi tradícionális szeszt, a valamilyen alkoholos italba, főként rumba vagy erős vörösborba áztatott gyógynövényekből meg fakéregből készült mamajuana-t, elég jó volt.

Miközben az ételre vártunk, felfedeztünk több gekkót, köztük két párzó egyedet is a padokat körülvevő nádfalon, ilyet se láttunk még.

Rajtunk kívül még két férfi jött oda sörözni később, ők ugyan nem dominikaiak voltak, de egy ideje ott laknak. Ők mondták, hogy régebben állítólag felkapott volt ez a környék, de nagyon eltolódott a turizmus a keleti part, Punta Cana és környéke irányába, itt, az északi parton meg kihalt és bezárt minden, bár Puerto Plata és valamennyire Cabarete belvárosa is még igyekszik tartani magát.

7. nap

A szállodában lehetett volna Cabarete belvárosába menő transzferjáratra bérletet venni 70 dollárért, hát ezt gondolkodás nélkül kihagytuk (ráadásul reggel nem is volt indulás a menetrend szerint), így másnap reggel gyalog mentünk be a belvárosba, ami kb. egy órás gyaloglást jelentett a főút mentén a fűben. Egy jó ideig nem is voltak épületek a környéken. Útközben láttunk legelésző teheneket, kaszinót, majd szívbajt kaptunk egy hirtelen meglátott égszínkék kígyótól, majd még nagyobb szívbajt egy óriáskígyótól, de döglött volt mind a kettő, elütötte őket egy autó. Az óriáskígyótól (bár egy kisebb példány volt) annyira megijedtünk, hogy lefényképezni is elfelejtettük sajnos. Útközben láttunk még a jellegzetes taino indián figurákat mintázó szobrokat, fiú és lány szobrot is.

Cabarete belvárosában egyetlenegy utazási irodát találtunk, ami nyitva volt. Ott egy idős német férfi volt az alkalmazott, olyan vén hippiféle hawaii-inges, keresztfülbevalós. Vettünk jegyet három kirándulásra, Márk le is alkudta az árat.

Megebédeltünk egy kis egyszerű étteremben, ahol végre tradícionális ételeket is lehetett kapni. Kipróbáltuk a sancochó dominikai változatát (többféle húsból, zöldségekből és főzőbanánból készült gulyáslevesszerű egytálétel), meg egy rizses, csirkehúsos-babos ételt, amit la Bandera-nak hívnak, annyira nemzeti. Az utóbbi neve ugyanis a dominikai zászlóra utal, mert állítólag arra hasonlít a színeiben. A rizs fehér, rendben, a bab lehet vörös, ok, de akkor már csak a kék maradt; kettőből három passzol de ettől még zászló a neve és kész. Nem igazán ízlett egyik sem, de jó hogy kipróbáltuk. Az ételhez rendelt mangóshake, de főleg a zapota tejes shake viszont a legfinomabb ital volt, amit valaha ittunk, azóta is emlegetjük.

Délután akartunk strandolni egyet Cabarete tengerpartján, de az is nagyon szeles, inkább vízisportoknak kedvez, mint sima fürdésnek. Mint megtudtuk, olyan jó itt a terep és a szélviszonyok a kiteszörfözéshez (amikor egy szélbe kapó ernyő húzza a szörfözőt a kötéllel), hogy világversenyeket is szoktak tartani.

Kicsit később az eső is eleredt, majd nemsokára szakadni kezdett. Határozottan bemenekültünk egy tengerpart melletti hotel kertjébe az eresz alá, ott vártuk meg, míg eláll az eső. Senki nem küldött ki minket, jobb híján figyeltük a falon és a növényeken szaladgáló számtalan gekkót. 

Mikor elállt az eső, mászkáltunk még a városban, akkor láttuk ezt a vicces táblát, miszerint a kalandparkban felejtett gyerekeket eladják a cirkusznak.

Elindultunk oda, ahonnan az internetes információ szerint a gua-gua-k indulnak. A gua-guá-k olyan kisbuszok, amik iránytaxiként működnek. Santo Domingo-ban nem akartuk használni őket, mert a nagyvárosban külföldiként szinte lehetetlen kideríteni, hogy hogyan jutunk vele az úticélhoz, de itt, lévén egy darab főút, nem volt ilyen probléma. A megálló közelében találtunk egy nagyobb boltot, ahol vettünk kenyeret, vajat, felvágottat, meg banánt.

Mire végeztünk a bevásárlással, pont jött egy gua-gua. Már határozottan tele volt, főleg testes asszonyokkal, de ezt már csak akkor tapasztaltuk, mikor felszálltunk. A helykapacitás kb. 300%-ban ki volt használva, a busz jó gyorsan rodeózva ment, nagyon nehéz volt a szűk helyen kapaszkodnom a hátizsákommal meg a kajásszatyorral a kezemben, meg arra figyelni, hogy ne verjek fejbe vele senkit és ne is pottyanjak senki ölébe. Márk még nehezebb helyzetben volt, mert közvetlenül a nyitott (vagy nem is létező?) ajtó mellett állt (már csak ott volt hely), fogta a hátizsákját, közben próbált kapaszkodni, közben kérte a kalauz a viteldíjat, amit elő kellett kotornia a tárcájából, meg mindeközben figyelni, hogy ki ne zsebeljék. Azt hiszem fél dollárnyi pesó volt az út kettőnknek (kontra 70 USD a szállodai transzfer, igaz, többször is igénybe vehető), elég izgalmas élmény volt, de azért jó, hogy kipróbáltuk, ez is helyi jellegzetesség.

A főúton a már ismert büfé közelében szálltunk le és ettünk vacsorára megint a nagyon finom papagájhalból. Már besötétedett, mire kiértünk a főútra és elindultunk a szállásunk felé. Egyszercsak megállt mellettünk a szállodai shuttle, mert az a hölgy ült benne, akivel előző nap megismerkedtünk a szálloda kertjében és gondolom szólt a sofőrnek, hogy vegyen fel minket. Mondtuk a sofőrnek, hogy nincs bérletünk, de csak legyintett, hogy nem baj, szálljunk be. Beszálltunk, bár csak 10 perc gyalogtávolságra volt a szállás. Adtunk neki egy kis borravalót.

8. nap

Az első kirándulás első megállója egy farm volt, ahol voltak leguánok, néhány madár, sőt még egy krokodilt is tartottak.

Itt fura módon megkérdezte egy ott lévő idősebb férfi, valószínűleg a helyi személyzet egy tagja, hogy mi lakunk-e a Phoenix-ben? Meglepődve mondtuk, hogy igen, de nem derült ki, honnan tudta és miért kérdezte, meg már mennünk is kellett. Lehet, hogy látott minket a tengerpartra menet, vagy csak hírünk ment, hogy nagyon furák vagyunk, mert egy 5 csillagos szállodában lakunk, de kisboltban veszünk zsemlét és otthonról hozott cuccokat eszünk (főzős szószos tészta, májkrém, tartós croissant, amiknek a csomagolóanyagaival mindig teletermeltük az apartmanunk szemetesét; gondoltuk is, hogy ilyet se láttak még itt a gazdag vendégekhez szokott takarítók), kézzel mosott ruháink száradnak a zuhanykabin falára aggatva, meg gyalogolunk egy órát a városba, ahelyett, hogy transzferrel mennénk.

Egy másik farmon különböző trópusi növényeket nézhettünk meg: kakaót, éppen virágzásban lévő kávét, mangófát (bár azt már láttunk), vörös banánt (utána bántott, hogy miért nem kérdeztük meg, van-e eladó vörös banán, mert csak itt láttunk) és egyéb gyümölcsfákat. A kakaó egyik jellegzetessége, hogy a törzsén hozza a terméseket, nem az ágvégeken.

A farm vezetője megmutatta, hogyan távolítják el kézzel a kókuszdió héját egy földből kiálló hegyes vasrúddal. Ezután felvágott egy kakaótermést, hogy lássuk a belsejét, és meg is kóstolhattuk a magokat körülvevő fehér, zsíros-szaftos pulpát, Márknak nagyon ízlett. Ezt egyébként régebben kidobálták, de aztán rájöttek, hogy a cukortartalma miatt erjeszthető, azóta szeszt készítenek belőle.

Kaptunk még kóstolót guaranabanából (másnéven soursop, nagyon finom) és kakaóporral szórt banánból is. Ez utóbbi is nagyon finom, jó ötlet a kombináció, azóta itthon is csináltunk. Indulás előtt vettünk pörkölt kakaóbabot, magunknak, és ajándékba is.

Utána egy olyan parkba mentünk, ahol kis tengerszem-szerű tavak voltak, a legnagyobb köztük a Dudu Blue Lagoon, amely fölé építettek egy drótkötélpályát, aminek a segítségével bele is lehetett ugrani a tóba a magasból. Mi nem próbáltuk ki. Épp elég sokkoló volt látni, amint egy idősebb külföldi férfi az ugrás után elvesztette az eszméletét. Rögtön beugrott utána a vízbe két alkalmazott, fentről is, lentről is. Szegény felesége halálra rémült. Szerencsére végül nem lett semmi baj, kivitték a partra a férfit és közben már magához tért.

Az ugrálás helyett inkább sétáltunk a parkban, ami nagyon jól rendben volt tartva. Élveztük, hogy rengeteg féle anoliszt láthatunk mindenhol és a függőágyban fekvést is kipróbáltuk.

Az egyik cenote-ben fürödni is lehet, nagyon tiszta a víz.

A következő megálló egy hangulatos tengerparti szakaszon volt, ahol látványos sziklák is voltak. Sétáltunk, közben virágzó gyömbéreket is láttunk, amiket előtte még sosem. Itt volt a svédasztalos ebéd is egy sátor alatt, nagyon finom volt.

A hazafelé vezető úton forgalmi dugó alakult ki. Ezt a buszon fedélzeti rumos kóla adagolással igyekeztek könnyebbé tenni. A nap folyamán egyébként többször is osztogattak rumos kólát; valójában sem előtte, sem azóta nem ittunk annyi rumos kólát, mint ezeken a kirándulásokon.

9. nap

A második kirándulás alkalmával a Paradise-szigetre mentünk, ami az óceánból kiemelkedő hófehér, nagyon picike homokpad. Csak néhány pálmalevél tetejű kunyhó van a szigeten, ahol gyümölcsöket ehettünk és üdítőket ihattunk, amik benne voltak a program árában.

Rengeteg színes trópusi halfaj és korall él itt. A parton is voltak hatalmas, már nem élő agykorallok és más korallok, meg nagy csigaházak. Márk nagyon élvezte élete első sznorkelezését ezen a gyönyörű helyen. Én is próbálkoztam, de sajnos nagyon befolyt a víz a búvárszemüvegembe, nagyon csípte a szemeimet és majdnem kiesett a kontaktlencsém, így inkább csak a kristálytiszta vízen keresztül néztem a papagájhalakat meg a korallokat.

Visszafelé motorcsónakkal megnéztünk egy mangrove-val borított területet. Itt lerobbant a motorcsónak, és a tervezettnél egy kicsit tovább maradtunk, de végül sikerült kivontatni a csónakot.

Busszal folytattuk tovább az utunkat. Útközben láttuk az út mentén ballagó kisdiákokat jellegzetes égszínkék egyeningjeikben. A legtöbben robogóval járnak (3-4 gyerek egy robogón, felnőtt nélkül, huh), de láttunk gyalog, biciklivel vagy szamár, ill. lóháton is iskolába igyekvő gyereket. Megtudtuk, hogy ebben az országban egész nap van tanítás és mivel kevés az iskola, három turnusban tanulnak a diákok. Ezért van az, hogy még este tíz körül is láthatóak az iskolából hazamenő diákok, pedig nagyon veszélyes az út mentén a sötétben közlekedni.

Forgalmi dugó kerekedett, ezúttal egy tehéncsorda áthaladása volt a kiváltó ok, határozottan örültünk neki, nagyon cukik voltak.

Következő állomásunk egy dohányszárító és szivarkészítő üzem volt, ahol megnézhettük, hogyan készülnek kézzel a szivarok. Ki is lehetett próbálni az itt készült szivart, valamint szétnézni az elég nagy ajándékboltban, ahol a szivarok mellett ékszereket is lehetett kapni. Márk persze kért egy szivart, de mivel nem szokott dohányozni, azt is meg kellett kérdeznie hozzá, hogy melyik végét kell meggyújtani.

10. nap

Másnap korán reggel elkészültünk és kiálltunk a szálloda bejárata elé, vártuk a kirándulóbuszt, hogy a Damajagua vízesésrendszerhez menjünk. A mindig a hotel ajtaját őrző gépfegyveres őr szólt nekünk, hogy telefonáltak az utazási irodából, hogy az árvizek miatt elmarad a kirándulás. Azt mondjuk nem értettük, hogy miért nem minket hívtak vagy küldtek sms-t, mert tudták a telefonszámunkat.

Közben kiderült, hogy Márk anyukája nézte a magyar híradót és benne volt, hogy hatalmas árvizek vannak a környéken és aggódott. Mi az árvízből csak egy kisebb elöntött területet láttunk, ahol a fák is ki voltak törve, csak ez az egy kirándulás maradt el, más problémát nem okozott nekünk. 

A kirándulás helyett strandoltunk, de nem volt valami jó idő, így nagyrészt a hotelben tartózkodtunk és összepakoltunk a cuccainkat a másnapi induláshoz.

11. nap

Interneten jó előre foglaltunk egy olyan shuttle járatot, ami jó áron közvetlenül elvisz a következő állomásunkra, az ország keleti partján lévő Bavaro-ba. Az indulás napján viszont lemondták a transzfert. Már ki volt fizetve a shuttle, de szerencsére a pénzt pár nap múlva visszautalták. Gyorsan kerestünk más direkt transzferlehetőségeket, de nem találtunk, csak megfizethetetlen áron. Az egyetlen megmaradt lehetőség az volt, hogy visszabuszozunk Santo Domingo-ba, majd onnan, ráadásul pályaudvarváltással szintén busszal megyünk Bávaro-ba. Ez a nagyon hosszú, átszállásos út aznap viszont már kivitelezhetetlen lett volna, ahhoz már nagyon korán reggel el kellett volna indulnunk, mert nem gyakoriak a buszok és az átszállásnak is bele kellett férnie. A másik lehetőség lett volna, hogy Santo Domingo-ban éjszakáznunk és onnan másnap indulunk tovább. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy volt egy nap átfedés a szállásainknál (más, de fix napon kezdődtek a turnusok a két helyen, az egyik szombattól szombatig, a következő meg péntektől péntekig), ezért gond nélkül maradhattunk még egy éjszakát a Phoenix-ben, a Bávaro-i szállásunknak pedig jeleztük, hogy egy nappal később érkezünk, mert törölték a transzferünket. Felhívta Márk telefonon azt a taxist, aki idehozott minket a szállásra és megbeszélte vele, hogy reggel 6-kor ott lesz a szálloda előtt és bevisz minket Cabarete-be a buszállomásra.