Éjfél körül indultunk Bakuba fapados járattal. Mivel éjszakai járat volt, szerettünk volna aludni, de megdöbbentő módon ezt lehetetlenné tették a hangoskodó légiutaskísérők. Szerintük mindenképp szükséges volt a fedélzeten éjszaka fennhangon megvitatni menstruációs problémáikat és egyikük korábbi bulimiáját, majd aztán egész úton végig b*zdmegekkel tarkított „tartalmas” csevejt folytatni hangos röhögcsélések közepette a mosdók mellett. Egészen kritikán aluli volt. Egy idősebb külföldi hölgy ujját a szája elé tévő próbálta jelezni, hogy jó lenne, ha csend lenne, mire a „kedves” légiutaskísérő egy goromba „beszéljen magyarul vagy angolul”-lal elintézte és elviharzott folytatni a kollégáival a hangoskodást. Bár egyáltalán nem vagyok az a hőbörgős-reklamálós típus, utólag bánom, hogy nem írtam meg a légitársaságnak ezt a sajnálatos esetet, hiszen nekik sem érdekük, hogy ilyen alkalmazottaik legyenek.

Elég kimerülten érkeztünk meg Bakuba. Azeri barátunk, Lamiya (Japánban egy laborban dolgoztunk vele) és az apósa várt minket a reptéren, kocsival elvittek minket a szállásunkhoz. Hiába írtuk, hogy majd megoldjuk a városba jutást, barátunk ragaszkodott hozzá, hogy kijöjjenek elénk. Az azeriek vendégszeretete már itt megmutatkozott.

Egy ismerősünk javaslatára foglaltunk szállást az előző éjszakára is, így hajnali érkezés ellenére elfoglalhattuk a szobánkat a Nemi Hotelben.  Ez nagyon jól jött, aludtunk is a reggeliig egy kicsit, úgysem lett volna nyitva semmilyen látnivaló ilyen korán. A reggeli szuper svédasztalos volt, nagy választékkal, többek között többféle helyi tejtermékkel, amik a helyi, ún. lavash kenyérre kenve nagyon finomak voltak. A szobánk szép, stílusos, ragyogó tiszta volt. Nagyon meg voltunk elégedve, pedig ez nem egy drága hely, ezt találtuk akkor, mint legolcsóbb szállást, hiába hostelt vagy magánszállást kerestünk eredetileg. A hotel elhelyezkedése is nagyon jó volt.

Reggeli után elindultunk felfedezni a várost. Lamiya ezen a napon nem jött velünk, mert a doktori védése előtti „házi védés” volt aznap. A szállásunkhoz közel volt gyalog a Bakı Erməni Kilsəsi örmény templom, de sajnos ezt egyszer sem találtuk nyitva. A templomhoz közel található egy hangulatos nyüzsgő park (Fountains' Square Park), mellette pedig a Nizami Museum of Azerbaijan Literature található, amely kívülről nagyon impozáns, az azeri irodalom nagy alakjainak szobrai díszítik.

Az óvárosba a Gosha Gala tornyos dupla kapun keresztül jutottunk be. Mivel néhány héttel az utunk előtt tartották a Forma 1 Baku nagydíját, ezért az utcák egy részén még megtalálható volt a pályát lezáró betonkerítés. Emiatt a kaput csak kisebb kerülővel tudtuk megközelíteni.

Az óvárosban a következő látványosságokat néztük meg:

Djameh (Péntek) mecset: mint a legtöbb épület, homokkő színű kívülről, belül nagyon szép díszes. A templom az építése után (12. század) a vallási életen kívül fontos volt a szociális, politikai és kulturális életben is, hiszen a közösségi élet színtere volt és a rendeleteket is itt hirdették ki.

Az Ashur mecset (más néven Lezghin Mosque; a 12. században épült) egy nagyon régi, picike, hangulatos mecset.

A Mahammad mecset (más néven Siniggala mecset) nagyon érdekesnek ígérkezett, hiszen az első olyan épület Bakuban (11. század), amely az iszlámmal összefüggésbe hozható. Csak kívülről tudtuk megnézni, mert sajnos nem volt nyitva.  A második neve a csonka tornyára utal, amely az 18. század elején megsérült az orosz ágyútámadás következtében (kb. száz évvel később visszaépítették, ez látható ma).

A mecset környékén teljesen véletlenül észrevettük a magyar nagykövetséget.

 A palota felé sétálva felfigyeltünk az elsőre mókás hangzású Buta Hotel táblájára. Itt ugrott be, hogy találkoztunk már a Buta Airlines-szal is. Hamarosan a múzeumok látogatása során megtudtuk, hogy a buta egy perzsa eredetű, könnycseppre hasonlító díszítő motívum, amely ruhákon, szőnyegeken és egyéb dísztárgyakon látható; Magyarországon pashmina sálakon, fürdőruhákon, egyéb női ruhákon lehet találkozni vele; angolszász területeken férfi nyakkendőkön látható. Aznap teljesen véletlenül Dia is pont egy olyan felsőt viselt, amit buta díszít.

A Shirvanshahok palotája egy komplexum, a 15. században épült, amikor a terület uralkodója Bakuba helyezte át a fővárosát. A komplexumban a palota mellett múzeumi rész, mecsetek (Saray mecset), egy fürdőház romjai és néhány uralkodó síremléke egy díszes sírkamrában is láthatók.

A városban mindenhol nagyon jó virágillat volt. A palota kertjében egy ottani, alkalmazottnak látszó idős néni mutogatott egy sárga virágzatú cserjére, hogy szagoljuk meg, szedett egy csokorral, és a kezünkbe nyomta. Ennek köszönhetően kapcsoltuk össze a finom illatot a növénnyel.

A palota kertjében pisztáciafa is volt, ráadásul termések is voltak rajta. Itt láttunk először ilyet.

Aztán jött egy színes, éneklő vidám óvodáscsoport, akik nagyon aranyosak voltak, jó volt nézni őket, amíg megettük az uzsonnánkat.

Véletlenül botlottunk bele egy ingyenes és nagyon igényes miniatűr könyv kiállításba, ahol több magyar nyelvű minikönyv is volt.

Felvonó visz fel a Upland park-hoz , elég fura, leginkább kiszámíthatatlan, a kiírtakhoz képest függetlennek tűnő, az alkalmazottak hangulatán múló menetrenddel (3 USD/fő), de lépcsőn is fel lehet mászni. Az Upland park nevéhez híven Baku legmagasabb pontja, szép kilátás nyílik innen a városra és a kikötőre. Az alábbi képen középen látható, hengeres alakú épület a Szőnyegmúzeum, amely valójában egy összetekert szőnyeget formáz.

A felvonó végállomásnál található a Martyr's Alley Mosque szép, törökös stílusú mecset.

A mecset közvetlen közelében találhatóak a modern Baku jelképei, a Lángtornyok. Részben irodaházként, részben hotelként funkcionálnak és lakások is találhatók bennük.

Sokkal kevésbé látványos, de a tornyok mellett található az azeri parlament épülete is.

A parkban van az Eternal Fire Memorial (Shahidlar Monument) is és sok-sok sírkő a hősi halottak emlékére. Érdekes módon itt az a szokás, hogy az elhunytak művészi, nagyon élethű arcképét belegravírozzák a sírkövekbe.

Összességében nagyon tetszett ez a környék, több időt is eltöltöttünk volna szívesen,  de sajnos mosdót nem találtunk, ill. zárva volt, ezért indulni kényszerültünk.

A felvonó bejáratától pár percre kezdődik a kilométereken át, a Kaszpi tenger partján elnyúló korzó (Baku promenád, vagy boulevard). Ehhez tartozik a Mini Velence, Velence csatornáit idéző medencerendszer, ahol gondolázni is lehet (nem próbáltuk, csak néztük a gondolázókat), a medencéket pedig szép park veszi körbe.

A városban több helyen mesefigurának tűnő ló?, őz? szobrokkal találkoztunk. Volt egy a Mini Venice-nél is.

A park után megnéztünk a régi Baku jelképét, a Szűztornyot. Mire odaértünk, sajnos már zárva volt, ezért nem volt lehetőségünk belülről látni és felmászni.

Már az első nap folyamán nagyon tetszett a város. Gyönyörűen fel vannak újítva az épületek a belvárosban. Kicsit olyan, mintha Bécsben mászkálnánk, de itt-ott szembejön egy mecset vagy egy utcai szőnyegárus stand. Valahol azt olvastam, hogy Baku olyan, mint „Párizs és Dubaj szerelemgyereke”. Még egyik említett városban sem voltam, de nagyon is el tudom képzelni, hogy ez helytálló hasonlat.

Napközben alig volt ember az utcán. Ez megnyugvással töltött el, hiszen hétköznap volt és munkaidő. Tehát az emberek itt dolgoznak, nem az utcán lopják a napot. Kedvesek az emberek, csinosan öltöznek és szépek. Hatalmas szép szemeik vannak, tényleg feltűnően nagyok.

Az emberek általában oroszul szólítottak meg, sokan beszélik a nyelvet, az angolt kevésbé.

Ami nekem furcsa volt, de már más nagyvárosban is tapasztaltam ilyet: nincsenek élelmiszerboltok a belvárosban, csak egy-egy apró üzlet, ahol ásványvizet meg rágcsát lehet kapni. A ruhaboltok egészen késő estig nyitva vannak és este nagyon pezseg az élet, tele vannak az utcák és terek emberekkel.

A lakosság többsége muszlim, mégis kevesen követik a hidzsábot, a többség úgy öltözik, mint az európaiak. Egyébként a vallás siíta ága jellemző, amely csak néhány országban alkotja a muszlim többséget. Ennek egyik szembetűnő jellegzetessége az imakövek használata: a mecsetek bejáratánál egy kis polcon számos anyagkorongocska található, amelyekből a napi imákra érkezők egyet elvesznek és arra borulnak rá az imádság során. Sokszor Karbala, vagy más, a siíták számára szent hely földjéből készülnek és ezeket a szent helyeket is jelképezik.

2. nap

A külvárosi részek is tetszettek. Útközben egy utcán (a Mardakan városrészen) sorra olyan boltok voltak, ahol élő birkákat lehetett venni.

Meglátogattuk a Mir Movsum Aga mecsetet, ami ugyan nem történelmi látványosság, de nagyon tetszett, megérte elbuszozni. Mir Movsum Aga (“A csont nélküli ember”) nagyon vallásos volt, és azt tartották róla, hogy nincsenek csontjai. Csodák fűződnek a nevéhez, szentként tisztelik és egy gyönyörű, két kupolás mecsetbe temették el.

A mecset meglátogatásához elmetróztunk a Koroghlu megállóig, ahonnan gyalog elérhető a Transport Interchange Centre elnevezésű távolsági buszpályaudvar. A buszok legtöbbje nem a legújabb, és néha nyitott ajtóval közlekednek, de legalább nagyon olcsók. A mecsethez az jegy ára kevesebb volt, mint 60 forint, annak ellenére, hogy több, mint fél óra távolságra utaztunk (136-os busz).

A buszokon az a szokás, hogy átadják a helyet a fiatalabbak az idősebbeknek, de egészen másképp, mint nálunk. Állandóan cserélődnek a helyek. Férfiak átadják a helyet a nőknek kortól függetlenül. Ez néha engem zavart is, pl. ha egy öreg bácsi adta a helyet, akinek otthon én adnám át a helyem. Visszautasítani nem illik és nem is hagyják. Fiatalabb nők átadják a helyüket az idősebbeknek, de azt nem értem, hogy például a huszonéves férfiak miért adják át a helyet a 30 körüli fiatal férfiaknak, azok meg a 40 körülieknek, stb.

A mecsettől busszal mentünk vissza a Mardakan városrészbe, ahol első úticélunk a Pir hasan mecset és a mellette lévő mauzóleum volt. Elég kihalt és üres, falakkal szegélyezett utcákon kellett sétálnunk. Elsőre nem találtunk meg a mecsetet, mert nem volt az út a térképen, de nagyon helyes iskolás kislányok megmutatták az utat (igazából jó irányba mentünk, csak tényleg eléggé kieső helyen volt egy domb tetején). Végül a mecset hátuljának irányából sikerült megközelíteni a területet, ahol érdekes módon egy birka és kecske levágó helyet üzemeltettek, közvetlenül az egyik épület sarkában…

A mecset után egy hosszú séta következett a Ramana toronyhoz. Bár először azt hittük, nincs is nyitva, de egy kis körbesétálás és fényképezés után bejutottunk, mert immár nyitva találtuk az ajtót. A toronynál az őr bácsi tartott nekünk egy kis vezetést, de nem jött fel velünk a toronyba. Eléggé balesetveszélyes ez a torony, az egyes szinteken felfelé haladva egyre nagyobb helyen hiányzik a padló. A torony tetején galambok sokasága található, és szép a kilátás is.

Meglátogattuk a Heydar mecsetet (Bakun belül is van legalább egy másik mecset, amit szintén így hívnak; sőt, az is nagyon sokszor előfordul, hogy ugyan annak a mecsetnek több különböző neve van), amibe én sajnos nem léphettem be, mert nő vagyok. Fura, eddig ilyesmivel nem találkoztunk. Márk bement, én pedig gyönyörködtem a kertben lévő rózsákban. A mecset belseje elég egyedi, zöld szín dominál a szőnyegen, oszlopokon, falakon és a kupolán is. Márk egyik kedvenc látványossága volt.

A városba visszafele menet látogattuk meg a Heydar Aliyev épületet, amely egy fura alakú, látványos épület. A problémánk az volt vele, hogy sehol sem találtuk a bejáratát, illetve találtunk jópár bejáratot, de mindenhonnan elküldtek, hogy másikon kell bemenni. Végül csak bejutottunk valahol és megnéztük a kiállításokat, amik érdekesek voltak. Voltak makettek, tradicionális ruhák, hangszerek, babakiállítás, ill. egy időszakos festménykiállítás is, ezek mindegyikét nagyon élveztük. Az épület körül egy csomó fehér csipkeruhás kislány volt, legalább száz, nem tudtuk meg, mi okból.

Innen busszal mentünk a másik Heydar Mecsethez, ami sajnos zárva volt (nem volt nyitvatartás a neten), de kívülről nagyon látványos, főleg naplementekor.

Hazafelé sétálva egy esztétikailag is élményszámba menő süteményboltban vettünk pár baklavát, olcsó és nagyon finom volt, főleg a pisztáciás.
 

3. nap

Reggel elsétáltunk a Teze Pir mecsethez, ami a szállásunk közelében volt. Útban a mecset felé találkoztunk elég rossz állapotban lévő, erősen javításra szoruló épületekkel. Ezek már akkor is megjelennek, amikor a nagyon szépen rendben tartott főutcáról befordulunk az egyik keresztutcába, és megyünk pár métert…

Először azt hittük, hogy a mecset zárva van, de szerencsére úgy döntöttünk, hogy körbejárjuk és a párhuzamos utcai bejárat nyitva volt. A mecsetnek külön bejárata van a nők számára. Itt egy aranyfogú idős néni kézen fogott és bementünk együtt a mecsetbe. Egy szót sem tudtunk egymással beszélni, mégis megölelt és megpuszilt a búcsúzáskor. Meghatóan aranyos volt, egyáltalán nem tolakodó.

Innen gyalog érhető el a város északi-északnyugati részén az aranyozott kupolás Mihály Arkangyal orosz ortodox templom.

A templom után sétálgattunk egy szökőkutas, virágos, a óváros falának tövében elterülő parkban (Philharmony Park).

A Szőnyegmúzeum épülete nagyon érdekes, maga az épület összetekert szőnyeg alakú. Hatalmas és nagyon szép, nemcsak kész szőnyegeket, de technikákat, alapanyagokat is bemutat.

Lamiyaval a Bibi-Heybat mecsetnél találkoztunk, mert az útbaesik az otthonához, ahová meghívott minket, mielőtt Gobusztánba mentünk volna. Útközben olajkutakat, fúrótornyokat is láttunk.

A Bibi-Heybat mecset az óvárostól délre található, a Szűz torony közelében lévő Puppet Theatre (Kukla Teatrı) buszmegállóból induló 125-ös busszal közelíhető meg. A mecsetben van Ukeyma Khanum, Mohamed egyik leszármazottjának a sírja, emiatt a muszlimok egyik legfontosabb központja, a mecset maga pedig az azerbajdzsáni iszlám építészet egyik jelentős látványossága. 

A mecset nagyon közel van a tengerparthoz, mögötte kikötő található.

A mecsettől taxival mentünk Lamiyaékhoz, Baku külső részére, ami panel társasházas környék. Náluk egy egészen nagy család él együtt, három generáció, unokatestvér, nagynéni is. Egy két hetes pici baba a legújabb tag a családban, rögtön a kezembe adták és nem volt ellenére, nagyon aranyosan elvolt. Nagy szeretettel fogadtak minket, ismeretleneket és finom helyi ételekkel kínáltak. Volt pl. darált marhahússal töltött padlizsán, paradicsom és paprika, aranymazsolás fűszeres rizs, saláta, sütemények. Annak ellenére, hogy a család több tagjával nem tudtunk beszélgetni, jó volt velük lenni és érezni a vendégszeretetüket.

Később megérkezett Lamiya férjének a barátja, aki kocsival elvitt minket meg Lamiyát és Lamiya kislányát a Gobusztáni Nemzeti Parkba. Útközben homokvihar kerekedett, csodálom hogy tudott úgy vezetni a srác. Először a park múzeumába mentünk, érdekes volt a kiállítás. Jó volt látni, hogy mennyire lelkesedik mindenért a kislány a múzeumban, hasonló korú (7 éves) gyereknél még nem láttam ilyesmit.

A nemzeti park egyszerűen lenyűgöző volt. Olvastam neten, hogy valakinek csalódás volt és hogy nem érdemes odamenni, meg hogy úgy néznek ki a sziklarajzok, mintha egy mai ember csak úgy odafirkantotta volna őket. Biztos, hogy vannak a világon ennél látványosabb sziklarajzok, de mi most láttunk ilyesmit először és nagyon tetszett. Volt valami misztikus, varázslatos hangulata az egésznek. A táj pedig lenyűgöző. Két nagy agámát is láttunk. Közben a szél majd levitte a fejünket. Lamiya mondta is, hogy Baku neve azt jelenti, hogy a szelek városa.

A gobusztáni iszapvulkánokhoz sajnos nem tudtunk elmenni, mert ahhoz terepjáróra lett volna szükség. 

Késő délután és este még sétáltunk Lamiyával a városban. A kislányt hazavitte a barát, mert nagyon hideg lett és a szél is erős maradt, a kislány öltözete nem volt megfelelő ehhez. Sétáltunk a hangulatos Baku Boulevard-on, ahol a kikötő is van (a víz sajnos barna, nagyon olajos), és vacsoráztunk egy olcsó törökös stílusú helyen. Fényképezkedtünk a Szűztoronynál, megnéztünk egy szép mecsetet (Ajdarbey mecset) és egy nagyon érdekes és szép, kék színű ortodox templomot (Szűz Mária születésének székesegyháza, amelyet a térkép nemes egyszerűséggel orosz ortodox templomként mutat), utóbbi Lamiyanak is új volt. A templomban széna fedte be teljesen a padlót, ez valamilyen ünnep miatt volt így, később a másik két orosz templomban is ezt láttuk. Gyönyörűek voltak bennük az ikonok. Érdekes módon az orosz ortodox templomokban nincsenek padok, legalábbis azokban, amelyeket eddig láttunk.

Lamiyatól megtudtuk, hogy Bakuban a II. világháború után a németek sok középületet renováltak, ill. restauráltak, azért vannak ilyen jó állapotban a belváros épületei. Lamiya iránytaxival ment haza este, szóval ez is egy közlekedési lehetőség Bakuban, mi nem próbáltuk.

 4. nap (vasárnap)

Hétvége lévén úgy volt, hogy másnap is jön velünk Lamiya várost nézni, de sajnos belázasodott náluk a pici baba és az anyukája is, így Lamiya ápolta őket és csak este találkoztunk, mikor már hazaértek az idősebbek és felváltották.

A buszozásból és gyaloglásból álló utunk közben kívülről láttuk a szintén Heydar Aliyevről elnevezett sportközpontot, majd egy kis keresgélés után megtaláltuk az úticélunkat, egy orosz ortodox katedrálist (Holy Myrrhbearers Cathedral), amelynek aranyozott tornya elég látványos. Épp egy istentisztelet folyt, így azt is meghallgathattuk, hogy milyen szépen énekel a pap. A templomot díszítő festmények gyönyörűek voltak.

Busszal visszamentünk a Heydar mecsethez, amit korábban zárva találtuk, mert kívülről is nagyon impozáns volt, úgy gondoltuk, hogyha belefér, adunk még egy esélyt, hátha nyitva van. Sajnos most sem volt nyitva, csak alul egy külön kis imádkozó helyiség. Márk bement a férfi részbe és egy falatozó biztonsági őrt talált ott, aki kedvesen meg is kínálta az kajájából, majd ’megkérdezte’, hogy „Mescid Up?”. Kapva az alkalmon, mondta, hogy persze. Bevitt minket az őr ebbe a hatalmas lenyűgöző mecsetbe és csak mi voltunk ott. Hihetetlen élmény volt. Az épület és a dekoráció csodálatos; olyan gyönyörű és hatalmas szőnyeget még életemben nem láttam, mint az ottani.

Márk neten azt az infót találta, hogy a város közelében is vannak iszapvulkánok, nem csak Gobusztánban. Kiírta a nevét és bejelölte telefonon a helyet, próbáltunk taxit fogadni oda, de sajnos nem tudták, hogy hol van, hiába volt bejelölve még a telefonon. Két taxis is próbálta kideríteni, de nem jutottak semmire; erre kapcsoltak egy angolul beszélő taxist is, aki pontos cím hiányában szintén nem tudott segíteni, mi meg elvesztegettünk így legalább fél órát és sajnos kimaradtak az iszapvulkánok a programunkból.

Busszal próbáltunk eljutni a Djameh (Péntek) mecsethez. Márk egyszercsak észrevette, hogy távolodunk a mecsettől. Valami furcsa útvonala volt a busznak, összevissza kanyargott, hol közeledtünk, hol távolodtunk úticélunktól. Mikor már egyértelműen távolodtunk, inkább leszálltunk és taxit fogadtunk. A mecset nagyon egyszerű volt, egyáltalán nem látványos. Mint utóbb kiderült, (legalább) két ilyen nevű mecset van Bakuban (és persze számos más országban és városban is előszeretettel nevezik így a mecseteket) és a Tripadvisoron a látványosabb, az óvárosban lévő Péntek mecsetről készült képek szerepeltek mindkét mecset értékelésénél. Szóval sikerült igen körülményesen eljutni egy egyáltalán nem érdekes mecsethez.

Az egyik leghíresebb látnivaló a környéken a Tűztemplom (Ateshgah). Itt már felkészülve, az irányt megkérdezve szálltunk a buszra, először persze a másik irányba tartó buszra sikerült felszállni, ahol csak annyit kérdeztünk, hogy "Ateshgah?", erre  monták, hogy "no". Ebből már tudtuk, hogy a szemben lévő buszmegálló lesz a nyerő. A tűztemplom közepén egy állandóan égő tűz található. A tüzet korábban a természetes módon szivárgó földgáz táplálta, de ez a forrás a földgázkitermelés miatt elapadt, ma már csövekkel vezetik oda. A templom a zoroasztriánus vallás követőinek zarándokhelye. Ez a vallás egy igen ősi vallás (egyistenhit), amely az iszlám térhódítása előtt a térség legfontosabb vallása volt. Ma már csak néhány százezer követője van. A templom tüze a vallásuk szerint istent jelképezi, annak legtökéletesebb szimbóluma.

Lamiya tanácsára utaztuk el a Yanardaghoz, az égő hegyhez, időhiányban taxival. Itt egy sziklából folyamatosan szivárog a földgáz, ami kb. hetven éve véletlenül meggyulladt, és azóta is folyamatosan ég. Nagyon jól néz ki az égő sziklarész, de a környéken lehet egy kisebb sétát tenni, és magát a látványt, a tájat, a dombokon elterülő mezőket legalább annyira élveztük, mint a tüzet.

Visszafelé busszal mentünk a belvárosba, ahol találkoztunk Lamiyaval. A szervezés üzenetekkel történt, aminek az volt a nagy hátránya, hogy mobilnet díja elég magas lett az út végére… Együtt mászkáltuk a belvárosban, fényképeztük a város fényeit és Lamiya egy csomó helyen készített rólunk fényképeket.

A bakui reptéren, ahonnan hazaindultunk, a beszállókapunál volt egy cica. Otthonosan mozgott, időnként elfetrengett vagy játszott valamivel. Láthatóan nagyon jól érezte magát, mint ahogy mi is nagyon jól éreztük magunkat Bakuban.