Nászajándékba kaptunk két heti szállást, vagyis a világ számos helyén szállásra beváltható nem felhasznált pontokat, amiket végül a Dominikai Köztársaságban lévő szállásokra váltottunk be.

Az országról általánosságban annyit kell tudni, hogy a karib térségben található, a Nagy Antillákhoz tartozó Hispaniola sziget kb. két harmadát foglalja el, Haitival osztozva a szigeten. A Dominikai Köztársaság a harmadik legnagyobb területű ország a karib térségben, lakosságát tekintve is a harmadik. A terület kb. fele akkora, mint Magyarország és kicsit többen laknak. A lakossága kevert, nagyrészt mulattok, de a bőrszínskála teljes spektruma megtalálható. Fejlődő ország, főleg mezőgazdasági és bányász ország tradicionálisan, de az építőipar és a szolgáltatások, turizmus kerülnek előtérbe egyre inkább. Az egész nyugati félgömbön itt a legmagasabb a gazdasági növekedés mértéke.

Útvonal, érkezés, szállás

Szerettük volna a fővárost is megnézni és a repülőjegy is kedvezőbb árú volt így, ezért Santo Domingo-ba repültünk, amszterdami és new yorki átszállással, KLM-Air France-Delta járattal. Furcsa volt, hogy az amszterdami repülőtéren külön faggatózópult üzemel a beszállókapu előtt, állítólag minden USA-ba tartó járatnál ez van. Nekünk ez volt az első utunk arrafelé, ezért meglepő volt, de egyáltalán nem vészes. Az Atlanti óceán feletti utat szerencsére végigaludtuk. New Yorkban a JFK reptéren órákat sorakoztunk többszázadmagunkkal, a sor vagy két órán keresztül semmit meg sem mozdult, ráadásul a leszállás után mosdó sehol nem volt a környéken a beléptetés előtt. Tájékoztatás nulla, alkalmazottak sehol a közelben. Szerintem elég égő ez a rendszer egy ekkora és ilyen híres repülőtéren. Közben egy adag pénzünket ellopták az egyik táskából sorakozás közben, vagy a biztonsági ellenőrzésnél, pedig bele volt ragasztva a laptotáskába. A feladott csomagokat föl kellett venni, majd újra leadni. Ez annyiban merült ki, hogy az egyik szállítószalagról le kellett venni és áttenni egy másikra. A járatunk ki sem volt írva a táblán, a poggyászfeladásnál egy alkalmazottól tudtuk meg, hogy merre is induljunk. A négy órás átszállási idő ellenére épphogy elértük rohanva az utolsó buszt, ami a csatlakozó járathoz szállított.

A Santo Domingoba tartó járaton nem egymás mellé kaptuk a helyet, megkérdeztük a mellettünk ülő egyedül utazókat, de egyikük sem volt olyan kedves, hogy helyet cserélt volna valamelyikőnkkel. Szerencsére a gép hátuljában volt két üres ülés, így oda tudtunk ülni. Érkezéskor esti sötétség és nagyon csúnya szakadó eső fogadott minket Santo Domingoban.

A reptéren a kijáratnál azonnal lecsapott ránk egy hivatásos taxiemblémás egyenruhás férfi, beültünk a cég egy taxijába, majd a férfi borravalót követelt azért, mert rámutatott egy taxira. A hosszú úttól még kábán annyira meglepődtünk, hogy balfék módon adtunk neki. Ekkor még nem tudtuk, hogy sajnos ez a viselkedés általános az országban és ez nem egy kirívó eset.

A Dominishi Bed & Breakfast nevű hostelben foglaltunk szállást hat éjszakára. A gondnoknő egyáltalán nem tudott angolul, ezért nagyon jól jött Márk frissen szerzett spanyoltudása. Nagyon meglepődtem, hogy Márk milyen folyékonyan beszél spanyolul és simán megérteti magát a nővel. Nagyon büszke vagyok rá, mert alig egy évvel ezelőtt kezdett el spanyolul tanulni csak úgy hobbiból, teljesen autodidakta módon, nyelvkönyv segítségével és Duolingo alkalmazással munkába/ból jövet-menet a metróutak alatt. Erre a spanyoltudásra a fővárosban nagy szükség volt, a turisták által gyakran látogatott tengerparti településeken angollal is jól lehet boldogulni.

A hostelszobánkban volt egy franciaágy, egy hűtő és egy indokolatlanul nagy plazmatévé, de más semmi. Plazmatévé helyett jobban örültünk volna egy asztalnak vagy egy-két széknek, de hát kinek a pap, kinek a papné, kinek a szék, kinek a tévé. A tévét egyáltalán nem használtuk, esténként a laptopon néztünk meg egy-egy sorozatrészt. Más típusú konnektort használnak az országban, mint nálunk, kell adapter, nekünk volt már Malajziából több ilyenünk is. Mivel a hálózati feszültség lényegesen alacsonyabb, feszültségátalakítóra is szükség lehet, ilyenünk sajnos nem volt, Santo Domingoban még tudtuk tölteni a laptopot, az ország többi részén, a későbbiekben nem tudtuk használni, pedig szükség lett volna rá.

Azt elfelejtették feltüntetni a Booking-on, hogy éjszakára központilag lezárják a légkondit és nem lehet bekapcsolni. Ez extra gáz, mert a szúnyogok miatt, azok ellen a trópusokon nagyon fontos éjszaka a légkondi (a meleget simán elviseljük, sőt, nem is szeretünk légkondihidegben aludni). Még jó, hogy vittünk két konnektorba dugható párologtatós szúnyogriasztót (meg konnektorátalakítókat, mert mások az aljzatok), és éjszakára is fújtuk magunkat egy csak természetes összetevőket tartalmazó szúnyogriasztó sprével, amit csak azért vettünk meg a Mountexben, mert nagyon olcsó volt, de most milyen jól jött. Ezen kívül 30 és 40% DEET tartalmú szúnyogriasztókat vittünk (de ezeket az erős vegyszereket nem akartuk éjszakára magunkra fújni), előbbi a Ben’s (BENU gyógyszertár), utóbbi TravelSafe termék (Mountex). Ezek Malajziában is és itt is teljes mértékben beváltak.

Másnap reggel nagyon rosszul voltam, annyira fájt a fejem (pedig nem vagyok migrénes), hogy többször is hánytam. Valószínűleg a sima jetlag mellett ki is száradhattam, mert a leghosszabb repülőúton végig aludtam és itt nem járkáltak óránként körbe vizet osztogatni a légiutaskísérők (mint az Air China éjszakai járatain).

Hamar kiderült, hogy a szálláson sajnos nincs melegvíz, de még egy kicsit langyos sem. Kérdezte Márk a gondnoknőt, hogy mikor lesz (gondoltuk, hátha napelemes és érkezésünkkor, késő este azért nem volt), mire közölte, hogy nem lesz. Hát, ezt sem írták le a foglaláskor... Már félig lezuhanyoztam a rosszul eső hideg vízzel, mire észrevettem, hogy a fürdőszobánkba teljes mértékben be lehet látni az utcáról (ez este a tök sötétben nem tűnt fel). Kinéztem az ablakon és ott volt egy csomó haiti vendégmunkás (sok van az országban, franciául beszélnek). Talán nem láttak meg, legalábbis remélem, de mindenesetre gyorsan berongyoltam törülközőben a szobába, hogy takarjuk el valamivel az ablakot. Márknak szerencsére eszébe jutott az az ötlet, hogy a szelfibot akár tökéletes függönykarnis is lehet, és fel is szerelte, majd ráakasztottunk egy épp nem használt strandtörölközőt, s lett kukkolásmentes fürdőszobánk.

A WC csésze is igazán „praktikus” volt ezen a szálláshelyen, ugyanis a lefolyó részéhez illatosító gyanánt dróttal egy nagy szappant szereltek, ennek következtében semmi, de semmi, egy darab papír sem ment le rajta. Egy fél literes üdítőspalackból rögtönzött WC pumpát készítettünk, ennek a gyakori használatával boldogultunk el valahogy a továbbiakban.

A szállás abszurditását fokozta egy, a háztetőn lakó gyönyörű kékesszürke, fehér mellényes pitbull, aki a gondnoknő elmondása szerint a tulajdonosé és ő nagyon fél tőle. Idióta módon képesek voltunk nem lefényképezni, legalábbis nem találtunk képet. További háziállatok, legalábbis állandó vendégek a szálláson a gekkók. Biológiai védekezés a szúnyogok ellen, de sajnos nem teljeskörű.

A szálláshoz reggeli is járt, amit a takarítóhölgy készített (egy tükörtojás, pirítós, sajtszelet, gyümölcslé, kávé). Elvileg nyolctól lehetett volna reggelizni, de a hölgy csak 9 körül volt hajlandó hozzákezdeni a készítéséhez, mert előbb mindenképp fel kellett söpörni minden nap az amúgy teljesen tiszta udvart. Amikor siettünk volna, és szóltunk, hogy szeretnénk reggelizni, hogy esetleg gyorsabban induljon a nap, azt válaszolta, hogy jó, majd reggeliztek. A szállás kis kertje teljesen megfelelő, vannak asztalok és székek a reggelihez, két nagy mangófa alatt. Ezekről néha leesett egy-egy gyümölcs, amiket megehettünk, nagyon finom volt.

1. nap

Santo Domingo az ország fővárosa, és az amerikai kontinens első európaiak által folyamatosan lakott városa. Ennek megfelelően itt építették az újvilág első kastélyát, katedrálisát, egyetemét és kórházát. Itt telepedtek meg először a spanyol erők és kezdetben itt volt az új kontinens meghódításának bázisa. A nevét állítólag Kolumbusz apja, Domenico Colombo, illetve annak védőszentje, Szent Dominik után kapta.

A szállásunk az óváros (Zona Colonial) szélétől néhány sarokra állt. Az óvárosban gyalog mentünk mindenhová, nem nagyok a távolságok. Nehéz leírni, hogy éreztük magunkat, amikor ide csöppentünk. Az épületek természetesen a legautentikusabb koloniális hangulatot árasztják, helyenként szól a zene, és ehhez trópusi meleg adja meg az alaphangot. Az összkép alapvetően kellemes.

Vegyes érzéseket keltett bennünk viszont a gépfegyveres rendőrök jelenléte a belvárosban, nem tudtuk eldönteni, hogy ez megnyugtató vagy aggasztó. Mindenesetre sötétedés után nem mászkáltunk, mert nem éreztük volna magunkat biztonságban.

A szállásunkhoz közeli Independencia Parkban kezdtük a főváros felfedezését. Ez egy ingyenesen megtekinthető park szobrokkal, de belül egy nyomulós pasi fényképezés után borravalót követelt. Nem is értem, a reptéri taxiközvetítő után hogy hihettük, hogy csak kedvességből lefényképez minket ez a pasas (mint ahogy ez más országokban lenni szokott), tényleg nagyon muják voltunk. Egyébként amikor több helyről fotózott minket, már az sejlett fel előttünk, hogy egyre távolodik, majd elfut a fényképezővel. Nem futott el, de kérte a pénzt, ráadásul az összes fotó, amit készített, használhatatlan volt.A park egyébként több dolog miatt egy fontos történelmi hely a dominikaiak számára. A nevét arról kapta, hogy itt kiáltották ki az ország függetlenségét (1844-ben), másrészt azért fontos, mert a park mauzóleumában (amit a Haza oltárának hívnak) nyugszik az ország három legfőbb alapító atyja, akiknek teljes alakos szobra is látható és egy örökké égő láng emlékeztet rájuk. Az emlékhelyet állandóan a nemzeti őrség egyenruhás katonája vigyázza.

A La Calle el Conde a város főutcaszerű része, szép, széles sétálóutca. Nagyon tetszett, hogy folyamatosan megy a latin zene, ettől igazán karibi a hangulata. Esténként kitelepülnek a fodrászok, borbélyok, kozmetikusok és masszőrök kuncsaftot fogni. Mikor már a sokadik akarta Márkot megborotválni, kérdezte szegény, hogy tényleg ilyen rosszul néz-e ki, annak ellenére, hogy nem is olyan régen borotválkozott.
 

Ezen az utcán van egy jó nagy élelmiszerbolt, ahol sokféle gyümölcsöt lehet kapni. Vettünk párat, a nagy zapota nevű lett a kedvencünk, fantasztikusan finom volt, a tamarindusz viszont nem igazán jött be.

A Kolumbusz parkban található a felfedező szobra. Ez a tér a Zona Colonial talán legfontosabb tere, a korábbi évszázadokban is a szociális élet egyik központja volt, és ez ma is úgy van. Korábban Katedrális térnek hívták, de amikor a 19. század végén felállították a szobrot, új nevet kapott, amit ma is visel.

Körülötte néhány többszáz éves épület áll, köztük a fő látnivaló, a La Catedral Primada, eredeti nevén Basílica Menor de Santa María de la Encarnación, ami kb. a Gyümölcsoltó Boldogasszony Bazilikának felel meg (40 peso belépő autoguide nélkül). Ez az újvilág első katedrálisa, az 1500-as évek legelején kezdték el építeni, tehát közvetlenül Amerika felfedezése után. Alapvetően gótikus stílusú a templom, érdekes és szép; nem láttunk még eddig hasonlót. Látogatásunk közben volt egy pár perces áramszünet, ami gyakran előfordul az országban.

A tér másik felén található a Borgella-palota. Eredetileg egy 16. századi lakóház volt, majd Gerónimo Borgella, haiti kormányzója költözött bele később, amikor a teljes sziget Haiti fennhatósága alá került. Haiti és az akkori Santo Domingo kolónia függetlenedtek az európai anyaországoktól, majd nagyjából önként egyesülve létrehozták a Haiti Köztársaságot. A palota lett a kormányzat központja abban a 22 évben, amíg a Dominikai Köztársaság független nem lett.

 
A szemközti oldalon található a Városháza, egy több, mint 500 éves épület, amit a 19. és 20. századokban bővítettek, ekkor kapta a tornyot is.
 

Szintén itt van a Borostyán Múzeum, ahol a felső részen található egy kicsi, de érdekes kiállítás, ami ráadásul ingyenes. Bemutatják a borostyán különféle megjelenési formáit, típusait és a világ főbb lelőhelyeit. A borostyánokról való információk mellett megtudtuk, hogy a világon egyedül ebben az országban bányásznak egy larimar nevű, égszínkék színű ásványt, ebből is láthattunk szép darabokat a kiállításon. Az emeleti ablakból a Kolumbusz parkra láthatunk. A helyiség alsó része ékszerboltként üzemel. Itt vásároltuk az egyetlen larimar emléktárgyunkat, egy hal alakú kis figurát.

 

Francisco Xavier Billini emlékét a róla elnevezett tér őrzi, középen a szobrával. Ő arról ismert, hogy a szegények megsegítője volt és ő építette a város első jótékonysági kórházát. A Billini utca tele van látnivalókkal, többször is megfordultunk itt.
 

Egy sarokkal arrébb található a Csokoládé Múzeum (Choco Dominicana), ez szintén ingyenes, és a kiállítás mellett bolt is egyben. Posztereken mutatják be a kakaó használatának és a csokoládénak a történetét és a kakaóbab feldolgozását. Hátul pár kakaófa és egyéb növény is látható. Tanfolyamokat is tartanak, ahol saját kezűleg készíthetnek csokit a résztvevők a kakaóbabtól a késztermékig. Sajnos valamiért alig van innen fényképünk, talán lemerülőben voltak a fényképezőgépeink. 

Az első újvilági kórház (Hospital San Nicolás de Bari; Szent Miklós kórház) a katedrálissal és az első egyetemmel együtt a 16. század elejéről származik, de már csak a romjai maradtak meg. Többek között ennek a három korai épületnek köszönhető, hogy az egész óváros a világörökség része lett. A kórház romjai az egyik kedvenc látnivalónk volt. Meglepetésünkre a falakon lévő lyukakban zöld papagájok és néhány galamb is fészkel.

A kórház mellett van egy templom, az Iglesia Nuestra Señora de la Altagracia. Az egyik legszebb modern templomnak tartják a városban. Annak ellenére, hogy nincs száz éves, jól illeszkedik az óváros képébe.

A nap végén még azt terveztük, hogy megnézzük az Irgalmas Miasszonyunk Templomot (Iglesia de Nuestra Señora de las Mercedes), amely az ország védőszentjének szentelt templom. Ez az épület is az 1500-as évekből származik, de nagyon jó állapotban van. Sajnos zárva volt, de egy későbbi alkalommal be tudtunk nézni.

2. nap

A napot egy tengerparti sétával kezdtük. A part szép, sziklás, de sajnos nagyon szemetes, nem is láttunk egyáltalán fürdőzőket.

A tengerparti sétány végén található az Ozama erőd (Fortaleza Ozama, 70 peso). A bejáratnál nyomulós guide-ok vannak (persze nincs benne a belépő árában a vezetés), itt sikerült leráznunk őket. A várfalat korallvázakból építették, mert az állt rendelkezésre nagy mennyiségben. Nagyon jól néz ki és a kilátás is szép innen, az Ozama folyóra látunk rá.

A Denny's nevű gyorsétteremben ettünk menüt 275 peso-ért. Sajnos Santo Domingoban nem találtunk olyan büfét vagy éttermet, ahol jellegzetes helyi fogásokat tudtunk volna enni. Egy ott lakó olasz sráctól kértünk tippeket, de amiket mondott, azok zárva voltak.

A Museo de las Casas Reales, azaz a Királyi Házak Múzeuma (100 peso a belépő, plusz 20 peso az audioguide) épülete eredetileg a spanyol alkirályok adminisztratív központja volt. A koloniális (gyarmati) stílusú épület ma egy hangulatos, érdekes múzeumnak ad helyet. A sziget három évszázados spanyol történetét mutatja be, a gyarmatosításon át a kereskedésig. Maga az épület és a kiállítás is érdekes, bár angolul nem sok dolog volt kiírva.

Az épületben több kis belső udvar is található, az egyikben egyszercsak valami fura mozgásra lettünk figyelmesek. Legnagyobb meglepetésünkre egy kolibri volt az, ott a belváros közepén, egy múzeum belső kertjében. Örömünk határtalan volt, mert még sosem láttunk azelőtt kolibrit és igazából bele sem gondoltunk és nem is számítottunk rá, hogy ebben az országban láthatunk, főleg nem egy múzeumban. A kolibri a szöveg alatti második képen látható, de kicsit nehéz észrevenni elsőre. A belső kertben egy páva is volt, mint állandó lakos.

A Calle de las Damas utcán áll a Panteón de la Patria (National Pantheon, a Haza panteonja), amely eredetileg egy 18. században épült templom, ezzel az egyik legkésőbbi, a mai Dominikai Köztársaságban a spanyolok által emelt épület. A jezsuiták, akiké volt, el kellett, hogy hagyják, aztán dohánybolttól kezdve hivatalig sok funkciója volt. A 20. században alakították át nemzeti panteonná, ahol az ország nemzeti hőseinek végső nyughelye van.

Sajnos itt is ránk akaszkodott egy önjelölt idegenvezető. Már ismertük a stratégiát, ezért igyekeztünk elkerülni a szolgáltatást, de egy idő után megint megtalált és egyszerűen nem sikerült lerázni. Így, bár a panteonba nincs belépő, mégis fizettünk…

A panteontól nem messze található a Plaza de España, a koloniális városrész egyik központja. Az egyik oldalán kávézók, éttermek vannak, a másik oldalon pedig az eredeti városfal egy része látszik. A tér közepén Nicolas de Ovando szobra áll. Az ő parancsára építették át a várost kőépületekből, amikor nem sokkal az alapítása után az addigi faépületeket egy hurrikán lerombolta.

A tér mellett áll az Alcázar de Colón, azaz a Kolumbusz Palota is. Kolumbusz Kristóf fia, Diego építtette, amikor 1509-ben átvette a kormányzói posztot. Ez az épület is korallkövekből áll. Érdekessége, hogy ún. mudejar gótikus stílusú, amely egy európai, de arab hatást hordozó stílus. A termek többségében van valamilyen berendezés és az épületben található a karibi térség legfontosabb késő középkori és reneszánsz műtárgyakat bemutató kiállítása. A legjobban mégis a kilátás tetszett, hátul az Ozama folyóra, az első oldalról pedig a hatalmas Plaza de España-ra. (Belépő 100 peso, még 20 peso az audioguide.)

Innen néhány lépéssel már a Puerta San Diegohoz érünk, amely a koloniális város főkapuja volt. Mivel a tenger felől nyílik, a Tenger Kapujának is hívták.

Itt áll Juan Pablo Duarte szobra, aki az ország egyik legfőbb nemzeti hőse; több helyen is van szobra a városban. Az Independencia Parknál említett "Ország atyjai" közül ő a legfőbb. Katonai vezető, író, nacionalista politikus volt. A hármuk szervezkedése és tevékenysége vezetett a dominikai felkeléshez és szabadságharchoz. Duarte kicsit olyan, mint nálunk Kossuth Lajos, azzal a fontos különbséggel, hogy a dominikaiak szabadságharca sikeres volt és 1844-ben kivívták a függetlenségüket Haititől.

Nem messze innen, a Plaza de la Poesía-n, a költészet terén egy dominikai költőnő, Salomé Ureña szobrát láttuk. Nagyon tetszett ez a pici tér, amelynek a városfal adja a hátterét, a szobrot pedig pálmák veszik körbe.
 

Az Amber World Museum (Museo Mundo de Ambar; 1 dollár vagy 50 peso/fő volt a belépő) vezetéssel tekinthető meg; amikor beléptünk, kaptunk magunk mellé egy informatív és angolul jól beszélő vezetőt. Élvezetes program volt. A múzeum bemutatja a borostyán formáit, a különböző színűeket. Van egy rakás olyan borostyán, amiben rovarok, növények, sőt olyanok is, amelyekben apró gerincesek vannak. Állítólag ez az egyetlen ország, ahol gerinceseket tartalmazó borostyánokat lehet találni. Maga a múzeum kicsit nagyobb, mint a másik borostyán múzeum, és természetesen itt is van lehetőség vásárolni, de ezzel nem éltünk.

A Szent Ferenc kolostor romjait (Monasterio de San Francisco) már zárva találtuk, de elhatároztuk, hogy egy másik napon visszamegyünk megnézni. A romok előtti területen baseballozó srácok játszottak, jó volt nézni őket egy kicsit. A pálya körül kerítés húzódott és első ránézésre nem találtuk meg a kerítésen a kijáratot. Én nekiálltam körbemenni, Márk gondolta, hogy egy elegáns szökkenéssel átlendül rajta, ami végül sikerült is, csak nem túl elegánsan, a farmernadrágja bánta.

Az amerikai kontinens első, kőből épült háza (legalábbis azok közül, amelyet az európaiak építettek…) és az első kétemeletes ház a kontinensen a Casa del Cordón, a Kordonos Ház. Eredetileg Francisco de Garay lakása volt, aki később Jamaika kormányzója lett. Ezután Diego Colon költözött be ideiglenesen, amíg az alkirályi palota nem készült el. A kordon egyébként az ajtó felett látható keretre utal. Ez egy csomózott zsinórt formáz, amely a Ferences szerzetesek övére emlékeztet.

 
Az óvárosban egyébként számos más helyen lehet találni hasonlóan régi házakat.

3. nap

Miközben a reggelinket fogyasztottuk a szállás kertjében, észrevettük, hogy az egyik mangófa alacsonyabb részén egy kolibri bóbiskol. Ahogy kezdett kisütni a nap, a kis madár is egyre aktívabb lett, tollászkodott, majd repkedni is elkezdett, majd később egy másik is érkezett. Ezután már minden nap figyeltük reggelizés közben a kolibriket, akik valószínűleg kezdettől fogva ott voltak a fán minden nap, csak nem vettük észre őket. Fantasztikus élmény volt.

Ezen a napon az állatkertet és a botanikus kertet terveztük megnézni, amik külvárosi részen vannak. Egy kb. húsz-harminc perces kertvárosi részen való, szép házak közötti sétával értük el a metrómegállót. A metróról egy külvárosi piacnál szálltunk le. Zavaró volt, hogy beszólogattak, meg füttyöngettek utánam, pedig direkt úgy öltöztem fel, mint egy kamaszfiú a régebbi időkből (bő nadrág, bő hosszú ing, baseballsapka, ami alá még a hajamat is elrejtettem). Az útvonaltervező szerint kb. fél óra alatt oda kellett volna érnünk a metrótól az állatkerthez, de több, mint egy órán át tartott az út (pedig igencsak sietősen mentünk és nem is tévedtünk el) egy igazi külvárosi, putris, visszagondolva bizony no-go zónának tűnő helyen. Ha tudjuk előre, hogy milyen ez a hely, eszünk ágában sem lett volna itt gyalog menni. Valószínűleg más turista oda be nem teszi a lábát… Az ottani emberek többsége csak tátott szájjal bámult, de azért akadt nem kedves hangvételű beszólás is. Kár, hogy nincsenek fényképeink erről a részről, de nem mertük elővenni a gépet. Végre megérkeztünk az állatkerthez, de zárva találtuk a bejáratot. Odajött egy csoport kisiskolás gyerek és mutatták, hogy a másik bejárat van nyitva, majd tartották a markukat. Nagyon korán kezdik. Nem adtunk nekik, megköszöntük szépen a segítségüket, majd bemenekültünk az állatkertbe.

A Santo Domingo-i állatkert (Parque Zoológico Nacional Arq. Manuel Valverde Podestá) állítólag az egyik legnagyobb a karib térségben, de ettől még nem túl nagy, simán bejárható, de akár vonatozni is lehet az egyes részek között. A kialakítás szafari-szerű, kerítések csak kevés helyen vannak, inkább vizesárkokkal oldják meg az elkerítést. Különösen gazdag a madár, főleg a papagáj gyűjtemény, több olyan faj volt, amit itt láttunk először.

Szabadon is látható egy-két betévedt jószág, itt éppen egy anolisz.

Attól tartottunk, hogy a kijáratnál megint megrohamoznak a gyerekek, de szerencsére már nem voltak ott. A botanikus kertbe már inkább taxival mentünk, mivel nem akartunk még egy adag kellemetlen sétát. Egyébként ez a környék már kevésbé volt rémisztő. A taxi ajtaját szinte alig lehetett becsukni, de a lényeg, hogy gond nélkül eljutottunk a következő állomásunkra.

A botanikus kert (Jardín Botánico Nacional Dr. Rafael M. Moscoso) látványos volt, szépen gondozott. Találkoztunk egy csomó érdekességgel, az egyik kedvencünk pedig az a rész volt, ahol meghagytak egy nagyjából vad dzsungelszerű részt. A másik rész, ami nagyon tetszett, a gazdag orchideagyűjtemény, főleg nem helyi fajokkal, de volt egy endemikus, csak ebben az országban található is.

Érthető módon nem akartunk ugyanabba az irányba visszaindulni, mint amerről idefelé gyalogoltunk, ezért inkább a másik metróvonal egy megállóját céloztuk meg, amelyre úgy tűnt, jobb környéken kell sétálni. Ez így is lett, itt nem volt veszélyérzetünk, bár a metrómegálló környékén megszaporodtak a mindenféle arcok… Elsőre a csomópontban nem is találtuk a metrómegállót, de aztán egy rendőrtől segítséget kérve sikerült. Azért eléggé örültünk, hogy végre a metrón vagyunk, még akkor is, ha a szállásig még egy jó adag gyaloglás volt hátra, de az már nem volt gond, hiszen az egy barátságosnak tűnő környék volt. Vacsorára egy fél sült csirkét vettünk egy útbaeső büfében és a szállásunk kertjében jóízűen elfogyasztottuk a sötétben, gyenge lámpafény mellett.

4. nap

A másnapi első állomásunk az Museo del Hombre Dominicano (a 'Dominikai Ember Múzema') volt. Egy kb. fél órás, kellemes sétával jöttünk el ide. Ez a könyék egy 'múzeumnegyed', a központi Plaza de Cultura körül számos múzeum és más kulturális intézmény áll. Itt található például a Nemzeti Színház is. Ez egy modern (jellegű) épület, semmi különös, annyira sem volt érdekes, hogy lefényképezzük.

A Museo del Hombre Dominicano egy nagyon nagy, többszintes, leginkább etnográfiai és történeti múzeum. Meglepetésünkre a belépőjegy csak 120 Ft-nak megfelelő peso volt. Miután megvettük a jegyet, a pénztárosnő megkérdezte, hogy kérünk-e vezetést, és mivel ingyen járt a jegyhez, ezért igent mondtunk. Odahívott egy fiatal srácot, hogy ő tartsa nekünk a vezetést angolul. A srác olyan ábrázattal jött, mintha foghúzásra jött volna. Kiderült, hogy elég gátlásos és úgy gondolta, hogy nagyon rosszul beszél angolul (pedig egyáltalán nem így volt), sűrűn szabadkozott miatta. Amerikaiaknak gondolt minket, pedig a magyar akcentus nagyon távol áll az amerikai hápogós beszédtől. Miután mondtuk, hogy mi sem angol anyanyelvűek, hanem magyarok vagyunk, és megnyugtattuk, hogy teljes mértékben értjük, amit mond, egészen felbátorodott. Nagyon érdekes dolgokat mondott és mutatott egyébként, sőt, Magyarországról is egy jópár történelmi dolgot tudott, ami ritkaság másik kontinensen élőknél.

A múzeum hatalmas gyűjteménye nagyon tetszett nekünk. Bepillantást lehet nyerni a sziget őslakosainak, a taino indiánoknak a gyarmatosítás előtti kultúrájába, életmódjába, használati, vallási tárgyait megnézni. Ma már a lakosság alig egy százalékát alkotják taino indiánok. A múzeumban egyébként csak mi voltunk. A vezetés végén még megkérdezte a srác, hogy milyen a benyomásunk az országról. Többek között elmondtuk, hogy mennyire idegesítő, hogy lépten-nyomon borravalót követelnek az embertől, holott más, a Dominikai Köztársaságnál szegényebb országokban ez egyáltalán nincs így. Mondtuk neki, hogy nagyon élveztük a vezetést, ne tartson az angol nyelvű vezetésektől, mert abszolút jól csinálja, meg hogy örülünk neki, hogy ő volt az egyetlen ember eddig, aki nem kért borravalót (pedig nagyon megdolgozott érte), ezért örömmel adtunk neki, kérés nélkül. Nagyon jó döntés volt, hogy annak ellenére, hogy a múzeum nagyon általános elnevezésével nem tudtunk mit kezdeni és ez alapján a tematikát elképzelni, úgy döntöttünk, hogy megnézzük.

A múzeumok környékéről elsétáltunk a Caribe Tours buszpályaudvarára, ahol a tömegben az előre megírt cetlinket benyújtva terveztük megvenni a jegyeinket Cabarete-be. Sajnos ott derült ki, hogy nincs elővételes jegy, csak az utazás napján tudjuk megvenni.

Innen közel van a Palacio Nacional, ezért arra sétáltunk. Ez a neoklasszikus-neoreneszánsz épület a 20. század közepén készült el, a dominikai kormányzat és az elnök székhelye. A Dominikai Köztársaságban az államfő egyébként egyben a kormányfő is. Az épület funkciójából következően fegyveres őrök sétálnak körülötte és természetesen nem lehet bemenni. A kapuból lehet megnézni, és talán legálisan lefotózható.
 

Visszaérve az óváros környékére, találtunk egy helyi kínai éttermet. A helyi olcsó étkezdéket itt pica pollonak hívják. Nos, egy ilyennek és a nálunk is szokásos, adott országhoz igazodó kínai étterem hibridjéről van szó. Olcsón ettünk, nagyon finomat.

Mivel az Irgalmas Miasszonyunk Templomot (Iglesia de Nuestra Señora de las Mercedes) az első alkalommal már zárva találtuk, ide sétáltunk el újra. Ezúttal bejutottunk. A templom érdekessége, hogy ehhez a templomhoz tartozik a kontinens egyetlen eredeti gótikus árkádsora. A legfőbb dísze a gazdagon ezüstözött oltára, de ettől függetlenül is nagyon tetszett ez a templom.

Ezután a Dominikai Rum Múzeumba (Museo del Ron Dominicano) mentünk volna, érdekesnek is ígérkezett, de sajnos zárva volt. Később még többször jártunk erre, de sajnos egyik nap sem  találtuk nyitva később sem. Ez lett volna az első jel, hogy sok minden nem lesz nyitva, de ez akkor még nem tűnt fel…

A Larimar Múzeum szintén csak félig felel meg a nevében szereplő múzeumnak, mert lényegileg ez is egy bolt. Az emeletén egy kicsi, de érdekes és informatív gyűjtemény látható itt erről a kék, csak a Dominikai Köztársaságban található ásványról, a típusairól, arról, hogy hol bányásszák és hogy hogyan alakult ki. Maga a bolt kicsit túlárazottnak tűnt, máshol olcsóbban láttunk hasonló dolgokat, de a múzeum tetszett.

Ezután a Padre Billini utcán sétáltunk vissza a szállásunk felé. Ez a kolóniális belváros szinte teljes hosszán végighúzódik. A Billini utcát határolja a Duarte park (Parque Duarte) is, ahol a politikus szobra áll. Ezen kívül számos más látnivaló, köztük több rendház és templom található az utcán. Ezek közül kettő templomba be is tudtunk menni, nagyon szép volt mindkettő.

Amerika első egyeteme a domonkos rendiekhez kötődik. A közelben áll a Domonkos rendház és a temploma (Iglesia Convento de Los Dominicos). A rendházban kezdték el az oktatást, eredetileg Szent Tamás Egyetem néven. A templom 16. századi, keveredik rajta a gótika és a barokk.

A Harmadrendiek kápolnája (Capilla de la Tercera Orden Dominica) eredetileg szintén a domonkos rendház része volt. A Harmadik rend azokat a személyeket jelenti, akik nem lépnek be a rendbe, de vallásos életet élnek, és kötődnek a rendhez.

Az Angyalok Királynője rendházat és a hozzá tartozó templomot (Iglesia y Convento Regina Angelorum) domonkos apácáknak építették. Korábban ferences apácákkal osztoztak egy monostoron. Később a rendházból Billini egy iskolát hozott létre, majd pedig az újvilág első női költőinek központja volt, többek között Salomé Ureña is megfordult itt, akinek a szobrával a Költészet terén találkoztunk. Száz éve ismét az apácák birtokában van.

5. nap

Nagypéntek volt a következő nap. Ez az év volt az első Magyarországon, amikor ez a nap itthon munkaszüneti nap lett, emiatt fejben ezzel még nem számoltunk, hogy máshogy ez már régen így lehet. El szerettünk volna menni a Los Tres Ojos de Agua nevű tavas barlangokhoz, de sajnos nem sikerült kideríteni, hogy nyitva van-e. Ubert hívtunk. Már a kocsiból láttuk, hogy sajnos zárva van a park, ezért továbbvitettük magunkat a Kolumbusz világítótoronyhoz (Faro a Colón), amit Kolumbusz Kristóf Újvilágba érkezésének 500. évfordulója alkalmából adtak át.

Helyből kicsit szokatlan, hogy egy világítótorony lapos és nem egy magas épület. Mindenesetre egy hatalmas keresztet tudnak a lámpáival az égre rajzolni, ami állítólag még Puerto Ricoból is látható jó idő esetén. A dolog szépséghibája az, hogy állítólag, amikor bekapcsolják, olyan sok energiát használ, hogy a szigeten áramkimaradások vannak.

Az épület csak részben világítótorony, elsősorban inkább múzeum és mauzóleum, emiatt is van kereszt alaprajza.  Az emlékmű azon a partszakaszon épült, ahol a felfedező a partra lépett. A mauzóleumban itt őrzik Kolumbusz maradványait, legalábbis az egyik történet szerint. Ugyanis Kolumbuszt halála után nem hagyta nyugodni a történelem és az utókor. Az biztos, hogy a mai Spanyolország területén halt meg és ott is temették el. Aztán később a földi maradványait Santo Domingoba szállították és a katedrálisban helyezték el. Csakhogy a szigetet elfoglalták a francia erők, ekkor Kubába vitték a maradványokat, amely ekkor még spanyol gyarmat maradt. Később ismételten menekíteni kellett, immár Spanyolországba, mert közben Kuba önálló állam lett. Ma Sevillában taláható Kolumbusz sírja, legalábbis az egyik. Közben Santo Domingoban is találtak maradványokat, "Kolumbusz úr, a Tenger Admirálisa" felirattal. Felvetették, hogy az elvitt maradványok nem Kolumbusz Kristóféi voltak. Csakhogy a "Kolumbusz úr" megnevezés a család három tagjára (Kolumbusz Kristóf, a fia és a testvére) egyaránt illik.

A spanyolországi csontokról nagyjából bizonyítottnak vehető, hogy Kolumbusz Kristófhoz tartoznak, de sajnos a DNS vizsgálatok nem adtak megkérdőjelezhetetlen eredményt. A Dominikai Köztársaságban található csontokat nem engedték megvizsgálni, de ezekről a dominikaiak azt tartják, hogy azok is Kolumbusz csontjai. Így lehet az, hogy Kolumbusznak két sírja is van, az egyik Sevillában, a második Santo Domingoban, a Faro a Colonban. A történet utolsó csavarja az, hogy mivel három "Kolumbusz úr" származott a családból, még az is lehet, hogy Amerika felfedezőinek maradványai egy harmadik helyen vannak.

A múzeumban egyébként Latin-Amerika minden országából található valamilyen tárgy, ezen kívül őslakosoktól származó műtárgyak is vannak kiállítva. Állítólag, hiszen ezt sajnos megerősíteni nem tudjuk, mert nem jutottunk be.

Először úgy tűnt, hogy nyitva van az emlékmű (ezt sem lehetett előre kideríteni), mert jópár látogatónak tűnő ember és biztonsági őrök is voltak ott, ezért kiszálltunk a kocsiból. Később kiderült, hogy mégis zárva van, csak mások is eljöttek hiába. Itt nem voltak taxik, sem tömegközlekedés, ezért, miután szétnéztünk, elindultunk gyalog a belváros irányába. Utánunk szaladt egy turistarendőr, hogy ne menjünk arra gyalog, mert veszélyes környék. A Dominikai Köztársaságban létezik egy, a turisták segítésére létrehozott rendőri szervezet, az ún. Politur, amelynek a tagjai általában beszélnek angolul. Kicsit még nézelődtünk a világítótorony körül, majd egy másik turistarendőr is odajött hozzánk, hogy nehogy arra menjünk, mert a gatyát, cipőt is lelopják rólunk. Mondtuk, hogy oké, de nem tudunk sem Ubert, sem taxit hívni, mert nincs internet és nincs telefonszámunk, amin taxit hívhatnánk. Szerencsére hívott nekünk egyet. A taxiból nézve a veszélyesnek mondott környék ránézésre cseppet sem volt gáz ahhoz képest, amin keresztülmentünk az állatkert felé menet; bár lehet, hogy itt hozzászoktak a turisták jelenlétéhez és szokásuk kirabolni az embereket, míg az Állatkert közelében lévő putriba annyira nem keveredik turista, hogy csak tátott szájjal bámultak, és kirabolni is elfelejtettek minket.

A Plaza España mellé vitettük magunkat. Elég kevésen voltak, ami legalább a szelfizésnek kedvezett.

A Szent Barbara templom (Iglesia de Santa Bárbara) innen nem messze található. Ez az egyik legrégebbi templom a városban. Érdekesség, hogy az első verzióját pálmafából készítették, amíg a végleges templomhoz szükséges követ bányászták. A templom körül található a város védelmi rendszerének legkésőbb elkészült tagja, a Santa Barbara erőd. Ez különlegesnek számít, hogy a falak és a templom szinte egybefonódtak. 2020-ra a templomot és a környékét nagyon szépen felújították és katedrális rangot kapott, ezzel a város második katedrálisa lett (Catedral Castrense Santa Bárbara de los Hombres de la Mar).

Mivel amiket megnéztünk volna még, zárva voltak, más konkrét programunk pedig már nem volt, a városban sétálgatva töltöttük a napot. Az összes utca elég üres volt, csak néhány embert lehetett látni. Ezek szerint nagypénteken megáll az élet Santo Domingoban.

Utolsó santo domingo-i programként visszamentünk az egyik kedvenc helyünkre, a Szent Ferenc kolostor romjaihoz. Ebben az esetben szerencsénk volt. A romok közvetlen közelébe nem lehetett menni, mert le voltak zárva. Sehol egy tábla, vagy bármi, ami arra utalna, hogy be lehet jutni, pedig biztosan be lehetett valahogy, hiszen szépen kiépített belső udvar rész volt, növényekkel és pihenőpaddal. Egy olasz sráccal futottunk össze a bejáratnál, ő már eléggé ismerte itt a járást; mint megtudtunk, egy ideje itt él. Egy ötvenpeso-st lebegtetett meg az ajtónál, erre előjött egy ember (előtte nem láttuk sehol), aki kinyitotta nekünk a bejáratot. Az olasz srác egyébként egy pici kutyát sétáltatott, ami valójában inkább a kutya kézben vitelét jelentette. Kértük, hogy ajánljon valami éttermet, ahol valami jellegzetes helyi kaját ehetünk, mert eddig ebédre általában banánt vagy az utcán vásárolt sült krumplit és nyársas tésztás bevonatú hotdogszerű cuccokat ettünk. Ajánlott néhány éttermet, elmentünk kettőhöz, vagy háromhoz, de ezek szintén zárva voltak.

Utolsó Santo Domingo-ban töltött éjszakánkat megkeserítette egy, az ablakunk alatt óbégató nagyon ronda, tépett, koszos fehér kandúr. Nagyon szeretjük a macskákat, de ehhez legszívesebben hozzá vágtam volna valamit.

Nagyon tetszettek Santo Domingo látványosságai és hangulata, örültünk, hogy beiktattuk a programba és nem csak egy napra jöttünk el a tengerpartról egy rohanós szervezett városnézés keretében. 

Az élvezeti értéket sajnos csökkentette, hogy a  vásárlásoknál, vagy egyszerűen a szolgáltatások hirdetésénél is látszik, hogy a helyiek lépten-nyomon próbálják lehúzni az embert.