Nem azért nem utaztunk eddig sokat együtt Magyarországon, mert azt gondoljuk, hogy nem izgalmas, vagy nincsenek itthon jó helyek. Nem is csak azért, mert Magyarországon utazni elég drága, hanem inkább azért, mert arra gondoltunk, hogy lesznek olyan időszakok, amikor nem lesz alkalmunk külföldre utazni, és akkor lesz itt az ideje az országunkban meglátogatni azokat a helyeket, amiket még nem láttunk. Hát, a határzár erősen arra kényszerített, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel.

Akik semmilyen kedvezményt nem tudnak igénybe venni az utazáshoz, de tömegközlekedéssel utaznának és szeretnének hajókázni is, azoknak nagyon ajánlott a Dunakanyar napijegy, amely érvényes a szentendrei HÉV-en, valamint a Budapestről a Dunakanyarba tartó buszokon és vonatokon, valamit egy adott hajóviszonylaton és korlátlan utazást biztosít. Kiszámoltuk előre, hogy nekünk, közalkalmazottaknak nem éri meg megvenni.

Még kisgyerekkoromban voltam Visegrádon a várban, de nem sokra emlékszem. Mivel a központi régió egy fontos turisztikai célhelyéről van szó, és egyébként is érdekel a történelem, sőt a vár 2017-ben felújításon esett át, meg szerettem volna látogatni felnőttként is a várat.

A könnyebbség kedvéért olyan buszt választottunk, ami felvisz teljesen a vár bejáratához. Szép idő fogadott minket. Még viszonylag korán volt, amikor érkeztünk, de a zabkásánkkal elidőztünk egy kicsit, így egész szép sor alakult ki a pénztárnál. Itt, és később az egész nap folyamán az összes belépőt, sőt a hajójegyet is tudtuk SZÉP kártyával fizetni, ez kellemes meglepetés volt, hogy mindenhol volt rá lehetőség. Egyébként ez volt az első alkalmunk, hogy volt keret a szabadidő alszámlánkon és használtuk is.

A pénztár után solymász, kézműves ajándékbolt és trónszék várja a látogatókat, amin fotózkodhatnak. Középkori ostromeszközök másolatai vannak elhelyezve és lehet itt íjászkodni is.

Ezen az egyébként középkori hangulatot árasztó részeken nem sokat időt töltöttünk, inkább a várba igyekeztünk. A vár jól körbejárható, és általában egyirányú a haladás, ezért könnyű számon tartani, hogy mit néztünk már meg.

Az első épületrészben egy vártörténeti kiállítás van. A visegrádi vár a középkori Magyarország egyik legfontosabb vára volt. IV. Béla király, a második honalapító és felesége kezdték el építeni, közvetlenül a tatárjárás után, amikor felismerték, hogy a mongolok ellen kővárakkal lehet hatékonyan védekezni.

Az első terem másik felében a magyar Szent Korona másolatát láthatjuk, és megismerkedhetünk a rajta található zománcképek jelentésével, valamint a korona történetével. Sokáig a magyar Szent Koronát a visegrádi várban tartották, sőt itt történt meg az az eset is, amikor egy udvarhölgy ellopta, hogy így biztosítsák a csecsemő László királlyá koronázását. A történet végül oda vezetett, hogy bár László kamasz korában ténylegesen uralkodott is az országban, a korona Ausztriában maradt, ezért később Mátyás királynak vissza kellett vásárolnia.

Károly Róbert politikájának fontos mozzanata volt a visegrádi hármas királytalálkozó. Ez egy hatalmas jelentőségű poltikai és gazdasági megállapodásokat hozó csúcstalálkozó volt a magyar, a cseh és a lengyel király között. A találkozót hatalmas fényűzés, lakomák és táncmulatságok kísérték. Erről emlékezik meg a panoptikumban bemutatott két középkori jelenet.

Ezután a középkori páncélzatok és fegyverzetek bemutatója következik, majd egy vadászjelenetet és a királyi konyha rekonstrukcióját láthattuk.

Ezzel el is jutottunk a belső fellegvárhoz, a látványos falmaradványokkal és a csodálatos kilátással, amit sokan az ország egyik legszebb panorámájának tartanak.

A várból a Salamon-toronyig az erdőn át vezető túraútvonalon jutottunk el. Ez az épület a védműrendszer Duna melléki tagja volt, és fal kötötte össze a fellegvárral. A neve megtévesztő, mert Salamon a 11. században élt, az épületet pedig a 13. századan építették fel, tehát semmiképpen nem tarthatták itt fogva, de a legenda miatt rajta ragadt a név. Károly Róbert királyi lakótoronnyá alakíttatta át. Érdekesség, hogy a hazai műemlékvédelem kezdeteinek egyik első lépése volt a torony restaurálása. Ez Schulek Frigyes nevéhez fűződik, aki leginkább a budapesti Halászbástya tervezőjeként és a Mátyás-templom átépítéséről ismert.

A Salamon-toronyban található az egyik kedvenc visegrádi látványosságunk, a 14. századból (Nagy Lajos király korából) származó díszkút-rekonstrukció.

Az épület emeleti részein Visegrád történetét bemutató kiállítást nézhetünk végig, az őskortól egészen a 20. századig. Őszintén szólva maga a kiállítás csak mérsékelten volt érdekes, inkább csak a tárgyakat néztük, az információs táblákat nem olvastuk el.

A torony tetejére felérve ismételten élvezhetjük a kilátást a Dunakanyarra.

A városközpont felé sétálva elhaladtunk a 19. századi Pálffy-Daun kastély előtt. Eredetileg a Habsburg párti Pálffy család építette olaszos romantikus stílusban. A világháborúk után államosították, majd a rendszerváltás után magántulajdonba került, kastélyszállóként való hasznosítását tervezték, de sajnos ez nem valósult meg. Érdekesség, hogy néhány éve ingatlanközvetítő weboldalakon hirdették, kb. 600 millió forintért. Láthatóan senki nem költött rá ennyit, legalábbis elég elhagyatott villa benyomását kelti, de azért egy fotót megér.

Következő megállónk a királyi palota volt, ez a innen egy rövid sétára van.

Az első királyi épületet a 14. században kezdték el építeni itt, majd egyre bővítették. Zsigmond király uralkodásáig a magyar királyok székhelye lett, a központ Budai várba költözése után pedig a legfontosabb vidéki rezidencia. A palotát jelentős mértékben rekonstruálták, így egészen jól el lehet képzelni, milyen lehetett. Nagy része gótikus, reneszánsz belső udvarral.

A palota egyik fénykora Mátyás király uralkodása alatt volt (15. század második fele). Az ő uralkodásával reneszánsz pompa költözött a palotába. Ennek egyik legszebb emléke a Herkules-kút, amelynek rekonstrukcióját a palota belső udvarában láthatjuk, az eredeti, elég darabos kutat pedig az egyik belső térben állították ki. A kút vörös márványból készült és gazdagon díszített. Herkulest kisgyermekként mintázták meg, állítólag utalva a kút építésekor még szintén gyermek Corvin János hercegre, akit Mátyás törvényes utódjaként nevelt.

A palotában néhány termet is korhűen rekonstruáltak, hiteles berendezési tárgyakkal. Látható például egy középkori királyi hálószoba és ebédlő is.

Akár a Mikulás hálószobája is lehetne.

A palota belső tereinek csodálatos díszei voltak a ma is látható cserépkályhák. A színes, finoman díszített kályhákból többet is rekonstruáltak.

A palota másik híres rekonstruált kútja az Oroszlános kút, amely szintén gazdagon díszített; a magyar késő gótikus szobrászat mesterművének tartják. A tartóoszlopai alatt, valamint a felső baldachinok függő részein is láthatók oroszlánok.

A palotához tartozik egy reneszánsz kert, korhű elrendezéssel és olyan növényekkel, amelyet akkoriban a kertekbe ültettek. A kert legfőbb dísze szintén egy rekonstruált kút.

A palota egy másik látványossága a lapidárium, azaz kőtár, ahol az eredeti faragott köveket és díszítéseket lehet látni. A leglátványosabb része az Anjou-kori templomépítő műhelyt megidéző terem. Egy komplett kőfaragó műhely maradványait találták meg, és kiderült, hogy Nagy Lajos király uralkodása idején egy gótikus templom építését kezdték el. A templom sosem készült el, mert közben a királyi udvar Budára költözött, de a fennmaradt kövekből, faragványokból elképzelhető, hogy milyen templomot terveztek. Ebből kapunk egy kis ízelítőt ebben a teremben.

A kirándulás utolsó programpontja a sétahajózás volt. A dunakanyari körjárat Visegrád, Nagymaros, Zebegény és Dömös, majd újra Visegrád között közlekedik körben, a teljes kört kb. egy és háromnegyed óra alatt teszi meg. A hajókázás során élvezhetjük a környező hegyek és csodálatos épületek, köztük a Fellegvár látványát.

Zebegény partjánál látható a Dőry-kastély, egy kb. 110 éves, eklektikus kastély. Ahogy sok kastély, ez is szakszervezeti üdülőként szolgált az ötvenes években. Ma privát tulajdon, nemrég felújították, de nem látogatható. A legszebb képét állítólag a vízről mutatja, ahogy mi is láthattuk.

A hajón egyébként tömeg volt, a kötelező maszkviselést nagyon kevesen tartották be. A hazajutás megkönnyítése érdekében Nagymarosnál szálltunk le a hajóról és vonattal mentünk haza.

Egy következő kiránduláson is részt vettünk, amit Vándorboy szervezett. Ismét telekocsi kicsit rendszerben volt kitalálva a közlekedés. A Kelenföldi Pályaudvarnál szedett össze minket a sofőrünk és a puszta véletlennek köszönhetően a kocsiban ülő mind a négy ember biológus volt. Ráadásul az útitársaink kellemes társaság voltak, így az autóban is nagyon jól éreztük magunkat. Kiderült, hogy a sofőr srác az egyik kollégánknak a barátja.

A gyalogtúra elindulásáig több autós találkozási pont is volt tervezve, hogy mindenki, aki máshol, vagy máshonnan jön, fokozatosan be tudjon csatlakozni. Ez a rész egy kicsit vontatott volt, mert a sok ember sok időmenedzsment problémával (magyarul tötyörgéssel) jár, de végül eljutottunk Zsámbékra. Mivel itt is volt egy kis időnk még addig, amíg mindenki odaért, megnéztük a Zsámbéki templomot. Erős kezdés volt, ugyanis ez a látogatás a nap egyik fénypontja volt.

Ez az ország egyik legismertebb, és viszonylag jó állapotban meglévő román stílusú temploma, egészen pontosan román, koragótikus elemekkel; a középkori magyar építészet egyik legfontosabb emléke. Az eredeti kőtemplom még valamikor az első Árpád-házi királyaink idején épült, majd a következő században jelentős változtatásokon esett át: francia birtokosai voltak, akik felépítették a részben ma is látható román stílusú bazilikát. A templomhoz egy kolostorépület is tartozott, amelyben premontrei szerzetesek (szerzetes papok) laktak. Mátyás király ideje alatt a pálos rendre bízta a korábbiak hűtlen kezelése miatt. Később a törökök elfoglalták és erőddé alakították. A 18. században földrengés rázta meg és rombolta le; ekkor elhagyatottá vált. Száz évvel később került a figyelem középpontjába, amikor a műemlékvédelem felkarolta. A korát meghaladó gondolkodás szerint nem próbálták meg újraépíteni, hanem állagmegóvást végeztek, szerkezetét megerősítették, biztosítva ezzel, hogy máig gyönyörködhessünk benne. Páratlan élmény körbejárni és a falai között sétálni.

A gyalogtúra tulajdonképpeni kiindulópontja a pusztamaróti emlékhely volt, aminek az eléréséhez ismét autóba ültünk, még kb. fél órára. Az emlékhely messziről egy középkori épület maradványinak tűnhet, de egy épített műemlékről van szó, amely a magyar történelem egy nagyon szomorú fejezetére emlékezik, amely sajnos kevéssé ismert. A mohácsi csatát követően a törökök végigpusztították az egész Dunántúlt. A megmaradt magyar katonák és a környékbeli lakosság a Gerecse védett területén, Marót faluban épített szekérvárat és próbált a törökök ellen védekezni. Néhány napig sikeresen ellenálltak, de a törökök addigra ágyúkat is odaszállítottak az időközben elfoglalt Budáról. Ezzel hatalmas előnyre tettek szert, a védekező magyarokat lemészárolták, 20-25 ezer ember veszett oda. Az emlékmű rájuk emlékezik, szimbólumokkal és figurákkal teli központi pillérrel, amelyből két oldalt boltívek indulnak.

Az egyik legérdekesebb útitársunk kétségkívül Boróka volt, egy kb. két hónapos rókakölyök. A gazdái, aki örökbe fogadták a megárvult rókát, pórázon sétáltatták, illetve hátizsákban hozták velünk.

A Gerecse hegység a Dunazug-hegyvidék legnyugatibb részét képezi. Nagyrészt mészkőből épül fel.
A területen található mészkő kinyerése már évezredek óta hatalmas jelentőségű, erre még visszatérek. A túra során élvezetesek a bükkerdők, de olyanokkal már sokszor találkoztunk. Amikkel még nem, azok a csodálatos mészkőformációk, amiket a túra során láttunk és nem győztünk betelni a látványukkal.

Az egész élményt még tovább fokozta a szuper kilátás a magasabban eső részekről. Nem igazán tudom visszaadni, a képek sem fogják, de túlzás nélkül az egyik legélvezetesebb hazai túrélményem volt (bár azt is gyorsan hozzá kell tenni, hogy eddig nem túl nagy a merítés).

A látványt tovább fokozza a bányászat eredménye, több helyen (szinte csupasz) sziklafalakat lehet találni, amelyeket a kőkitermelés alakított ki.

Az itt bányászott híres kő az úgynevezett gerecsei "vörös márvány”. A neve megtévesztő; mint fentebb szerepelt, a hegység főként mészkőből áll és itt is erről van szó. A vörös márvány keményebb valamivel, mint a normál mészkő, ezen kívül pedig nagyon sok vas-oxid van benne, ami miatt kialakult a jellegzetes színe. A másik előnye, hogy jól megmunkálható. A magyar építészet előszeretettel alkalmazta az idők során, pl. vörös márványból készült a visegrádi palotában álló Herkules-kút, az esztergomi Bazilika Bakócz-kápolnája, de megtalálható az Operaházban és az Országházban is.

A mészkőhegységek jellegzetessége, hogy könnyen alakulnak ki bennük barlangok a földtörténet során. A Pisznice barlang a Gerecse egyik leghosszabb üregrendszere. Alapvetően csak engedéllyel, valamint barlangjárási gyakorlattal látogatható, de az első pár méterre bemászhattunk, mivel a barlangot lezáró rács beljebb található. A barlang számos denevérfaj nyári gyülekezőhelye, valamint áttelelő telepe.

A barlang után még egy mesterségesen, a bányászat során kialakult látványosságot, a Pisznice-szurdokot (Szurdokbányát) néztük meg. Egészen magas és szűk folyosót alkot a sziklafal, majd a belsőbb rész kicsit kiszélesedik. Itt álltunk meg és tartottunk piknikszünetet. A szünetben kínáltuk körbe a meggyes-csokis sütinket, ami mindenkinek ízlett, aki kóstolta, mégis maradt belőle estére is, mert jó sokat vittünk.

A mesterséges eredetű, meredek sziklafalakat a mászók is kihasználják. Fura érzés volt elsétálni a sziklamászók mellett, és bámészodni, amíg ők keményen sportolnak. Kicsit kellemetlen volt, hogy ők maguk is turistalátványosságok lennének.

Túránkon érintettünk egy, az erdő szélén, egy domboldalon álló, csodálatos környezetben álló kastélyt. Ez a Serédi-kastély, amelyet 1935-ben építtetett Serédi Jusztinián hercegprímás, esztergomi érsek. Végrendeletében kikötötte, hogy az épületet katolikus gyermekek támogatására hagyja, diákotthonként. Ez nem igazán teljesült, ugyanis az épületet az ötvenes években államosították és a párt legfőbb tagjainak gyerekei nyaraltak itt. A rendszerváltás utáni időszakban került vissza a katolikus egyházhoz és nyári üdülőszállássá alakították.

A túra után néhány ember lecsatlakozott a csoportból, de a túrázók nagy része két napra jött. Egy éjszakát Neszmélyen töltöttek, egy korábbi kaszárnyából kialakított szálláson, majd másnap evezéssel folytatódott a program. Mi csak az első napon akartunk részt venni, de mindenképpen csatlakozni szerettünk volna a délutáni és a koraesti programhoz.

A szállás melletti kertben bográcsozás zajlott, amit a vendéglátónk már az érkezésünk előtt előkészített. Később kiderült, hogy nem lesz elég, így közös kajakészítés is volt, még egy kicsit a galuskaszaggatásban is részt vettem. A konyhában nagyon jót beszélgettünk, többek között egy idegenvezető túratársunkkal is.

A koraeste jó hangulatban telt a tábortűz mellett, egy közös bemutatkozás során mindeni elmondta, milyen szállal kötődik a csapathoz.

Amíg főtt a vacsora, a többiek felfedezték, hogy van egy mászófal is az udvaron, és néhányan azonnal mászni akartak. Gábor nem várta meg amíg egy kis idő múlva előkerítették az illetékest, aki hozott biztosítókötelet és egyéb szükséges felszereléseket, hanem anélkül mászott fel az emelvényre. Közben magánál tartott egy feliratos molinót, a többiek pedig poénos kommentárok és röhögés közben figyelték. Mindkét irányból jó fotók készültek.

Az egyik túratársunk kivitt minket kocsival a vasútállomásra, onnan már haza tudtunk menni tömegközlekedéssel.

 

 

 

 

 

 

A tavaszi karanténidőszak alatt Vándorboynak is volt ideje, hogy előszedje a korábbi blogbejegyzéseit. Ezeket a korábbi útjai során sokszor ékezetek nélkül írta és az anyagok ékezetesítéséhez az oldalán kért segítséget. Erre jelentkeztem és néhány posztnál én csináltam meg a szöveg ékezetesítését. A lényeg, hogy azokat, akik segítettek neki a bloggal kapcsolatban, meghívott egy általa szervezett kirándulásra a Börzsönybe. Úgy döntöttünk, hogy csatlakozunk, bár kicsit tartottunk attól, hogy mennyire lesz teljesítménytúra a dologból. Alapvetően nem volt az, de volt egy-két nehéz pillanat, de erre majd még később visszatérek.

Szerveztek egy telekocsi-rendszert, ahova végül is be tudtunk csatlakozni, bár kicsit körülményes volt az autók beosztása, mert enyhén szólva nem volt túlszervezve. Mindenesetre egy túratársunk felvett minket, majd egy későbbi pontban csatlakoztunk két másik sráchoz, akiknek az autójával utaztunk végül Zebegénybe. Az útitársainkkal szerencsénk volt, jól el tudtunk velük beszélgetni. Útközben kiderült, hogy érdekes módon senki sem ismeri közülük Vándorboyt, sőt a bloghoz sincs semmi közük. Ekkor esett le, hogy teljesen random társaság fog összejönni, akiknek egyszerűen megtetszett a Facebook event és eljöttek.

A társaság egy része vonattal érkezett a Zebegényi vasútállomásra, ahol a találkozó volt. Innen indult a séta egy rövid ismerkedést követően. Az első megálló a zebegényi Kálváriahegy volt, itt áll a falu Trianon emlékműve. Az emlékmű az 1930-as években jellemző országzászló állítási hullámnak volt egy helyszíne, ugyanis ezekben az években még erősen élt a lakosságban az első világháborúban elszenvedett veszteségek közvetlen élménye. Az építkezést a második világháború miatt nem fejezték be, az ötvenes években pedig erősen nem kívánatosak voltak az ilyen jellegű emlékművek. Érdekes, hogy a zebegényi emlékmű állítólag azért maradhatott meg, mert a központi oszlopokra ráépítettek egy vasbeton platformot és az egészet átminősítették kiáltónak. Csak 2015-ben vették elő az eredeti terveket és fejezték be az emlékművet. Az országzászló előtt két, félig zárt szimbolikus sírkert áll, öntöttvas kerítéselemekkel. A fennsík végén egy 19. század közepéről származó kápolna áll.

Sajnos nem volt elég időnk egy kicsit alaposabban körbenézni; úgy tűnt, mintha mindenki látta volna már az emlékművet, vagy mintha senkit sem érdekelné. Helyette mindenki-egyszerre-ugrik fotókat igyekeztek készíteni.

Ezt követően nekivágtunk a Börzsöny erdeinek. A Börzsöny az Északi-középhegység tagja, főként vulkáni eredetű kőzetekből áll és jelentős része a Duna-Ipoly Nemzeti Park része.

Útközben egy tisztáson megállva tartottunk egy kisebb ismerkedős pikniket, ahol mindenki elmesélte, hogy nagyjából mit csinál. Gábor előszedett egy grúz édességet, ami körülbelül lapított szárított gyümölcs volt. Érdekes volt megkóstolni, de nem a világ legjobb édessége, kicsit olyan, mintha ízesített, kicsit savanykás kartonpapír lenne.

A túraútvonal sem volt teljesen kőbe vésve, vagy alaposan előre eltervezve, mindenesetre volt egy szakasz, ahol nem ösvényen, hanem meredek hegyoldalon kellett felfelé törnünk. Nagyjából megbírkóztunk vele, de volt egy nyugdíjas útitársunk, aki, bár nagyon jó kondiban volt, azért küzdenie kellett.

A túra legmagasabb pontja, amit érintettünk, a 482 méter magasan a Hegyes-tetőn álló, Julianus barátról elnevezett kilátó volt. Egy bástyára emlékeztet az alakja, és a tetejéről nagyon jó panoráma nyílik a környékre, látszik a Duna, a túloldalon a Pilis és a Visegrádi-hegység, a visegrádi Fellegvár, sőt a Szentendrei-sziget is.

A túra második felén Nagymarosig sétáltunk el. A végpont a nagymarosi templom volt, hivatalos nevén a Szent Kereszt felmagasztalása-templom. Ez a látnivaló sem igazán érdekelte a túrázókat, de valószínűleg egyébként is zárva volt. Egyébként az eredeti templom a 14. században épült, a következő században épült hozzá a torony. A templom teste a török korban elpusztult, utólag építették vissza, az akkor szokásos barokk stílusban. Ennek az eredménye, hogy a nagyrészt barokk templomtesthez gótikus torony társul, ugyanis ez utóbbi megmaradt. Különlegessége, hogy ez a torony az egyetlen, a Dunakanyar területén ma is álló középkori egyházi műemlék.

A templom mellett Szent István és Boldog Gizella királyné szobra áll; egy visegrádi szobrász, Lukács István készítette őket.

Néhány társunk lecsatlakozott a csapatról, néhányan pedig elmentünk egy kis kávézóba, amíg néhány sofőr visszament Zebegénybe az autókért. Pár érdekes figura töltötte itt az idejét, akiket Gábor szemmel láthatóan korábbról ismert. Buddhista filozófiától a főiskolai kalandokig sokféle dologról beszéltek, a túracsoport meg inkább csak hallgatta.

Összességében nagyon jó volt, hogy elmentünk a kirándulásra, és nem tartott minket vissza az, hogy az emberek nagy részét nem ismertük korábbról; jófej, különleges emberekkel ismerkedhettünk meg.

Thasszosz az Égei-tenger északi részén fekvő nagyobbacska sziget, összességében is a legészakibb a jelentősebb méretű görög szigetek közül.

A Thasszoszra jutáshoz egy kb. 22 órás buszút állt előttünk, de mivel ez már nem az első ilyen volt, kevésbé tűnt ijesztőnek, mint a korfui utunk előtt. Tényleg kicsi a világ; útközben az egyik határnál megláttuk azt a nagyon vicces buszsofőrt, aki előző évben Korfura szállított minket. Az út utolsó szakasza a legkevésbé megterhelő, mivel itt kompozás is színesíti az utat.

Szerencsénk volt a határátkelésekkel és a komppal, így még a délelőtt végén megérkeztünk. A szállásunk a Scala Potamia nevű településen volt. A szigeten a parti üdülőfalvak neve úgy keletkezik, hogy a felettük lévő, helyiek lakta település nevéhez odateszik a „Skala”-t, ami a település tengerparti részét jelenti és eredetileg a csónakstégek létraszerű kinézetére utalt.

Egy kisebb apartmanházban lévő stúdióban laktunk (Aeolos Apartmanház).

Érkezésünkkor a tulajdonos hölgy egy üveg nagyon finom saját készítésű fügelekvárral ajándékozott meg, kedves gesztus. A teraszunk sajnos épp épülő kis apartmanházakra nézett. Sokszor illeti az a vád a görögöket, hogy lusták; na ezek a munkások rácáfoltak, mert kora reggeltől sötétedésig építették a házakat, hétvégén is, az ottlétünk alatt hihetetlen sokat haladtak az épületekkel.

A szálláson volt egy jónak tűnő, laminált lapokból összeállított, elvileg közös használatú információs füzet, az „önzetlen” szomszédaink azonban már a második nap magukhoz vették és a későbbiekben sosem találtuk őket a szálláson, hogy elkérhessük, ill. megkérjük őket, hogy legyenek szívesek visszatenni a helyére.

A szállásra való bepakolás után összegyűltünk a szokásos tájékoztatásra. Jelentkeztünk az első teljes napon lévő fakultatív szigettúrára. A jelentkezés elég fura volt, mert a telepített idegenvezető mintha nem akarta volna, hogy menjünk. Még azután is, miután mondtuk, hogy szeretnénk jelentkezni a kirándulásra, azt mondogatta (valószínűleg ránézésre eleve elkönyvelte, ki tudja mi alapján), hogy mi majd autót bérlünk és megyünk magunk. Végül sikerült meggyőzni, hogy vezetéstudás híján eszünk ágában sincs autót bérelni.

A fakultatív kirándulás első megállója egy márványgyár volt, ahol bepillanthattunk az egyes munkafolyamatokba. A thasszoszi márvány elég híres, már az ókorban is bányászták. Töredék márványdarabokat el is hozhattunk emlékbe.

Elmentünk egy piacra, vettünk nagyon finom olívabogyókat. Több árussal is németül beszélgetett Márk. Thasszoszon egyébként a német nyelv ismerete sokkal gyakoribb az angolnál, mert egyszer a sziget jelentős része leégett, és akkoriban a jobb élet reményében sokan mentek szerencsét próbálni Németországba. Tényleg sokan beszélnek németül és nagyon jól.

Meglátogattunk még egy szobrászművészt, aki főként a helyi gránit és az olívafa anyagából dolgozik, elég kreatívan; és egy olívaüzem-múzeumot, ahol eredeti olajprést állítottak ki és megismertetnek a számtalan termesztett olívafajtával. 

Útközben több ponton megálltunk élvezni a kilátást. Thasszosz egy kis túlzással egy tengerből kiálló gránittömb, amit nagy területen fenyőerdők borítanak, ezért egészen zöld. 

Ezt követően Alykiben álltunk meg, ahol szép strand és több rom is található, amelyek némelyike az időszámításunk előtti 7. évszázadból származik.

Egy kis erdős részen át fel lehet sétálni egy dombra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a tengerben lévő nagyon különleges, lapos sziklaképződményekre, amelyek nagyon látványosak.

A második nap szintén egy szervezett kirándulásra mentünk az Ypsario hegyre, amely a sziget csúcsa, kicsit magasabb, mint 1200 méter. A telepített idegenvezető jött értünk, de aztán nagy meglepetésünkre egy másik autóba kellett átszállnunk egy görög sofőrhöz, aki csak németül tudott. A másik terepjáróban orosz turisták voltak, az ő vezetőjük oroszul és angolul tudott, de oroszul tartotta a vezetést. Ez a megoldás elég fura, hiszen magyar nyelvű vezetésről volt szó, ráadásul ez egy kifejezetten drága kirándulás, mert terepjáró szükséges hozzá. És ha nem beszélünk semmilyen idegen nyelvet, akkor mi lett volna? Legalább Márk tud németül és fordított nekem. Egyébként nagyon szimpatikus, jófej és beszédes volt a görög sofőr, aki mellé kerültünk. Nagyon jól beszélt németül, mert sokáig élt Németországban, ott is alapított családot, a gyerekei ma is ott élnek, de ő a válása után visszaköltözött Görögországba.

Gyönyörű volt az út, hiszen Thasszosz a rengeteg fenyőnek köszönhetően nagyon zöld.

Az első állomás egy nagyon látványos márványbánya volt. Elképesztő méretű tömböket vágtak ki, ez akkor látszik igazán, ha valaki odaáll és elveszik a gránitfal mellett. A kőbánya körül random kecskék is felbukkantak az erdőben.

Az Ypsario tetejéről fantasztikus kilátás nyílt többek között Skala Potamia-ra is, ahol a szállásunk volt.

Találtunk kis kőtornyokat és mi is építettünk egyet és kívántunk.

Egy nagyon zöld, páfrányokkal teli, szép kilátással rendelkező dombtetőn grillhúsokat kaptunk ebédre. Nagyon finomak voltak, a maradékot meg is ehettük repetaként, mert rajtunk kívül már mindenki jóllakott.

 

Útközben hazafelé megálltunk egy mézárusnál, ahol kaptunk kóstolót a különleges fenyőmézből és rózsamézből. A méz máig a sziget egyik legfontosabb terméke.

Sétáltunk még egy kicsit egy hangulatos ligeterdőben egy vízeséshez. 

A kirándulás után még mászkáltunk egy kicsit a településen és közben élveztünk az egyszerű szépséget, amibe lépten-nyomon belebotlottunk. 

Sajnos határidős munkáink voltak (doktori disszertáció és beadandó dolgozat vizsgajegyhez, ezeket nem tudtuk előre, mikor előző évben lefoglaltuk a nyaralást), így több nap is dolgoznunk kellett, csak egy-egy tengeri fürdőzés, vacsora vagy rövid séta kapcsán hagytuk el a szállást. Scala Potamia tengerpartja aprókavicsos, a víz elég hideg volt június közepén, de azért jól esett fürödni. Volt néhány kiadósabb zuhé is az ottlétünk alatt. 

A tengerparti sétányon sok vendéglő található sorban, nekünk az Athos nevű lett a kedvencünk, mert itt volt kétféle napi menü jó áron, az egyik nagyon finom sült hal volt. A hely egyetlen hátránya, hogy a még előszezonban is nagyon nagy forgalma miatt (persze, mert olcsóbb, mint a többi) sokat kellett várni az ételre, de megérte. Ugyanazokat a pincéreket láttuk reggeltől késő estig rohanva, egyszerre négy-öt dolgot csinálva dolgozni. Mi lehet főszezonban, hogy nem purcannak ki szegények?

A hazaindulás előtti utolsó nap a sziget „fővárosába”, Limenasba mentünk busszal. A neve hivatalosan Limenas Thasou, de mindenki csak Limenasnak, azaz kikötőnek hívja. Innen indul például a buszokat is szállító komp a görög szárazföldre.

Korán reggel érkeztünk Limenasba, mert még a hőség beállta előtt szándékoztunk felmászni az Akropoliszra. Útközben egy pipicsaládra bukkantunk az erdőben.

A hegytetőre menet félúton található egy ókori színház is. A kb. 2500 éves romok érdekesek és mivel elég magasan vannak, a hegytetőről nagyon szép a kilátás.

Még érdekesebbnek találtuk viszont a tömegesen növő sárkány kontyvirágokat, amiket még sosem láttunk azelőtt. 

Megnéztük még az Archeológiai múzeumot, ahol a kőkorszaktól a római császárkorig tartó időszakból talált leleteket állították ki.

A belvárosban nagyon finomakat ettünk, Márk grillezett polipot (amit azóta, több év távlatából is emleget), én pedig egy fél téglányi méretű marhahústömböt paradicsommártásban. Nagyon olcsók voltak, pedig Görögországra amúgy nem jellemző, hogy olcsó lenne az étel.

A hazaindulás reggelén nagyon felhős volt az ég Skala Potamia felett. A gyülekező sötét fellegek búcsúztattak minket és tették könnyebbé a hazaindulást.
 

Hazafelé a kompon néhány útitársunk lelkesen etette a sirályokat, melyek emiatt követték a kompot és egészen közel repültek.

2014-ben lehetőségem nyílt elutazni Franciaországba, Bordeaux-ba, munkaügyben. Egy viszonylag egyszerű technikát kellett megtanítanom egy együttműködő partnerünk hallgatójának és technikusának. Vállalták, hogy fizetik a szállást meg az útiköltséget, ha elmegy valaki a laborunkból. A főnököm nem akart, vagy nem volt ideje, vagy meghagyta nekem a lehetőséget, mindenesetre végül én mentem. A módszert persze jól ismertem, de az indulás előtt még egyszer alaposan átrágtuk magunkat rajta, plusz egy kis terepi gyűjtést is csináltunk gyakorlásképpen. 

Ez volt az első repülős utam, sőt, talán még a (egy) reptéren sem jártam korábban. Alaposan meghatározta az alap-parámat Dia első repülőutas (bombariadós) emléke, a főnököm pedig arra hívta fel a figyelmemet, hogy a párizsi reptér "katasztrófa" és a nagyon szűk átszállási idő miatt biztosan nagyon sietnem kell majd. Valakitől viszont azt hallottam, hogy lehet, hogy bonyolultnak tűnik a reptéren tájékozódni, de "hülyebiztosan" van megcsinálva, ez azért bátorító volt… A Ferihegyi repülőtéren volt egy kis gond a becsekkolással, automatánál nem sikerült, hanem csak a pultnál. Persze azon idegeskedtem, hogy nem fog menni, mert a francia kollégák intéztek mindent, én csak a foglalási kódot kaptam meg és nem voltam benne biztos, hogy ez így jó lesz-e. Végül eljutottam Bordeaux-ba viszonylag zökkenőmentesen, de tény, hogy az átszállással sietnem kellett. Ha nem értem volna el az első beszállító buszt, akkor lekéstem volna a csatlakozást Párizsból Bordeaux-ba.

Hát, hatalmas újdonság volt a repülés, és megtapasztlani azt, hogy tényleg süt a nap a felhők felett, még akkor is, ha lentről borús az idő… Próbáltam nem idegesíteni a mellettem ülőt azzal, hogy mindig ki kellett vennem valamit a hátizsákomból, szétterpeszkedve ehhez azért, hogy elférjek. Az, hogy kávét és croissant-t kaptam reggelire, egyszerűen hihetetlen volt. Szinte egy filmben éreztem magam :).

A reptérre kijöttek elém, de mivel személyesen nem ismertem a fogadó kutatót, eléggé darabos volt az úton a beszélgetés, de azért igyekeztem, bár talán angolul sem beszéltem még olyan magabiztosan, legalábbis az izgalom nehezítette a dolgot.

A munka részéről annyit, hogy erdészeti kórokozókkal foglalkoznak, köztük lisztharmatgombákkal is, mint mi. Az erdő közepén van a kutatóállomás. Reggelente vonatra szálltam, elmentem a szomszédos kisvárosba, Cestasba. Ez első körben nem volt olyan egyszerű, mivel a peronokat hol betűvel, hol számmal jelölik, de végül elboldogultam.

A vasútállomás környékén szétnézve kertváros fogadott (Cestas központjába nem jutottam el), ahogy azt képzeljük egy agglomerációban található kisvárosról.

Innen intézeti kisbusz vitte a munkahelyre az olyan dolgozókat, akik nem saját autóval utaztak. Láthattam a szuper állandó légcserével és szűréssel spóramentesített laborokat, az üvegházat és néhány helyre elmentünk terepi gyűjtésre is. A kérdéses módszert sikerült megtanítanom, utána már a hallgató is használta önállóan és a szakdolgozatához is alkalmazta később. Egy francia nyelvű labormegbeszélésen is részt vettem, bár azt nem tudom, miért, mert persze semmit nem értettem belőle.

Az ebédekhez kaptam egy vendégkártyát, amivel az intézeti konyhán (ami inkább egy étterem) nagyon olcsón tudtam ebédelni. Érdekes, hogy az ebédhez mindig járt innivaló, ideértve a választható vörösbort is! Itt ettem először életemben tintahalat, bár nem is tudtam róla. Abban a hitben voltam, hogy valami halas fogás az ismeretlen nevű étel, amit kértem, mindenesetre finom volt. Délután, amikor az ebédről beszélgettünk, akkor derült ki, hogy tintahal volt.

Bordeaux Dél-Nyugat Franciaországban található, az agglomerációjával együtt az ország egyik legnagyobb városa. A Garonne folyó két partján áll, a folyó Bordeaux mellett torkollik az Atlanti-óceánba. A város kulturtörténeti fontosságát jelzi, hogy az országban Párizson kívül itt található a legtöbb világörökségi helyszín. Ezen kívül a Bordeaux-i borvidék központja, amely pedig az ország egyik legkiemelkedőbb borvidéke.

Hat napra mentem, így nem sok időm volt a munka mellett nézelődni. Akkor még nem jött elő a mélyen bennem lévő turista és mivel előtte szinte nem is utaztam, nagyon tapasztalatlanul indultam neki a szabadidős programnak, a város felfedezésének. Már nem is emlékszem, hogyan kerestem utána a látnivalóknak, ha egyáltalán készültem valamit, mindenesetre elég sokmindent láttam. Talán kaptam a hotelben egy térképet az alap látnivalókkal, már nem emlékszem. A hotel a városközponttól nem túl messze volt, így egy nagyobb sétával a központba értem.

A városban több nevezetes templomot láthattam. Az egyik közülük a Szent Kereszt templom, egy kb. kilencszáz éve ott álló, román stílusban épült templom.

A Szent Mihály bazilika egy gótikus, gazdagon díszített templom. Az építését a 16. században fejezték be. A Szent Jakab zarándokút Észak-Franciaországból induló részéhez csatlakozik, annak egy fontos állomása. A templomhoz tartozik egy különálló harangtorony, amely a város legmagasabb csúcsa, és az ország második legmagasabb harangtornya. Én nem másztam fel, de aki felmegy a lépcsőkön, szép látványban gyönyörködhet.

A Victoire tér a közlekedés egyik fontos csomópontja. Itt áll a Porte d'Aquitaine, egy 18. századi kőkapu. Innen indul a Rue de Catherine, a város főbevásárló utcája, a tér pedig tele van kávézókkal és boltokkal.

A tér közepén egy vörösmárvány oszlop áll, amely a bordeaux-i bortermelés hagyományát dicsőíti. A vöröses színe a vörösborokra utal, maga az oszlop pedig csavarodik, ami a szőlő indáinak csavarodására emlékeztet. Az oszlopot a borkészítés történetét és az azzal kapcsolatos legendákat bemutató domborművek díszítik.

A gyerekek kedvence az oszlop tövében található bronz, teknősöket formázó szobor.

A város katedrálisát, azaz a bordeaux-i érsek székhelyét, a Szt. András katedrálist eredetileg még a 11. század végén szentelték fel. Az eredeti román stílusú épületből nem sok maradt, de a helyére már a 15. századra elkészült a ma is látható gótikus katedrális. A templom többek között arról is nevezetes, hogy itt tartották a Három testőrből is ismert XIII. Lajos király esküvőjét. Sajnos ezt a templomot sem volt alkalmam belülről megnézni.

Ehhez a templomhoz is tartozik egy különálló harangtorony, a Pey Berland torony, amely az építtetőjéről kapta a nevét, a város egyik 15. századi érsekről. A harangtornyot azért építették külön a templom fő épületétől, hogy a harangozások során keletkező apró rezgések ne károsítsák az épületet. A torony 1500-ra elkészült, azonban arra már nem maradt pénz, hogy harangot is szerezzenek bele. Csak 350 évvel később került bele harang, azóta használják arra a célra, aminek eredetileg is szánták.

Az óvárosnál átívelő Pont de Pierre, azaz a Kőhíd a Garonne folyó első hídja volt. A nevével ellentétben főként téglából készült, 17 ívvel ér át a túlpartra. A 17-es szám a legenda szerint Bonaparte Napoléon-ra utal, akinek a neve szintén ennyi betűből áll. Ő tervezte el eredetileg az építését, de csak később került rá valóban sor, 1822-re lett kész. Mára a város egyik jelképe.

 
A híd lábánál áll a Burgundiai kapu, a város bejárata a Párizs felől jövő útról. Napoleon is ezen a kapun át érkezett, amikor császárként bevonult a városba.

A hídnál a folyóparton egy hosszan elnyúló füves sétálóövezetet alakítottak ki, játszóterekkel és sportpályákkal. Egyik nap hazafelé menet vettem valami kaját és kiültem a fűre a folyópartra piknikezni.

A Grosse Cloche, a Nagy harang szintén a város jelképe. A torony alsó része eredetileg a város egyik kapuja volt, majd börtönként is használták. Később építettek rá még egy szintet, amin a harang látható. A harangot havonta egyszer kongatják meg, ezen kívül pedig évente hat fontos ünnep alkalmával. A torony órái a pontos időt mutatják, ezen kívül az egyik oldalon a nap-, a másik oldalon a holdciklust követik.

Az utolsó nap Laure - a hallgató, akivel dolgoztam - javaslatára elmentem Arcachon-ba. Azt mondta, hogy nagyon szép, főleg ha éppen dagály van. Úgy döntöttem, itt töltöm el a visszaindulás napján a délelőttöt. Arcachon egy tengerparti üdülőváros és a partján kívül a 18. századi villaépítészetéről híres.

A nehezítés a 20 kilós gurulós bőrönd volt, amit nem is tudom, hogy miért vittem magammal és miért nem hagytam a hotelben. Talán azért, mert egy darabokra szedett mikroszkóp is volt benne. És biztos féltettem magát a bőröndöt is, mert kölcsönbe kaptam. Amikor reggel megérkeztem Arcachonba, még alig voltak az utcán. Élveztem a hangulatos sétányt és csodáltam a villákat. Gondoltam, hogy ha már itt vagyok, mindenképpen belelépek az Atlanti-óceánba. Még ha az Arcachoni-öbölnél is, de az mégiscsak az Atlanti óceán! A homokos part szélén a betonkáva alatt hagytam a bőröndöt. Hát, tavasz volt, de nem mondom, hogy kellemes lett volna a víz hőmérséklete. 

Sajnos a séták közben a bőrönd kerekei kezdték felmondani a szolgálatot, egyre kevésbé forogtak. Aztán addig fajult a helyzet, hogy már egyáltalán nem forogtak, én viszont húztam, és mire ezt az egészet észrevettem, már félig lekopott a keréktartó. Ez eléggé megnehezítette a bőrönd szállítását, majdnem tövig lekopott a kerék tartója, úgyhogy hazaérkezés után gyorsan vittem javíttatni. Akitől kölcsönkaptam, csak utólag tudta meg, hogy töntrement a kerék…

Amikor visszaértem Arcachonból, a vendéglátóm felvett és kivitt a reptérre. A bordeux-i reptér nem túl nagy, és, legalábbis akkor, amikor én utaztam, sajnos, nem vették valami komolyan a biztonsági ellenőrzést.  A hazafelé úton egyébként ablak mellett ültem, és nem győztem fényképezni.

Jó élmény volt az első repülős utam, de maradt még látnivaló Bordeaux-ban, így remélem visszatérünk még, Diával kettesben.

Győrújbarátról felkerekedtünk négyen, hogy meglátogassuk a győri állatkertet. Az állatkert specialitása az afrikai állatok, erről a kontinensről látható itt a legtöbb faj. Magyarországon itt élt először törpe víziló és egyedül itt lehet látni afrikai vadkutyákat.

Amikor a zsiráfokat etettük zoocsemegével, nagy, sötét nyelvükkel össze-vissza nyalták a kezünket.

A gyűrűsfarkú maki kifutót nagyon élveztük. Ez egy nagy ketrec, ahová a látogatók besétálhatnak az állatok közé. Üröm volt az örömben, hogy sok ostoba látgató a jól látható „Ne etesd a makikat” táblák ellenére chips-szel meg egyéb hülyeségekkel kínálta a makikat.

Kedvenceink a tevefélék, a győri állatkertben kétpupú tevékkel és lámákkal lehet találkozni. A kétpupú tevék mellett pózoltunk, de harapós kedvében volt az egyik, egész messzire kidugta a fejét a karámból. Még épp sikerült elhúzódni előle, így csak a levegőbe harapott.

Mivel a tapírok közel jöttek a karám kerítéséhez, lehetőségünk volt egy kicsit megsimogatni a hátukat.

A gibbonok szabad, vizesárokkal elválasztott kifutójához épp új famászókákat építettek a gondozók.

Egyik kedvencünk volt az óriás hangyász.

A Bennett-kengurukat fehér, albinó példányok képviselik, nagy örömünkre egyikük erszényéből kikandikált egy egészen kicsi Zsebibaba.

A vidrák nagyon érdeklődőek voltak, a közeledtünkre odaszaladtak a kerítéshez és játékosan két lábra emelkedtek.

Egy váratlan verekedésnek is szemtanúi  voltunk.

Jó kis családi program volt, a kecskék is élvezték.

2009-ben és 2016-ban is jártam a Szombathelyen található Kámoni Arborétumban, mindkétszer májusban, mikor a számtalan virágzó rhododendronnak köszönhetően a legszebb oldalát mutatja a kert. A vasútállomásról egy kényelmes buszozással megközelíthető az arborétum.

A hihetetlenül nagy rhododendrongyűjtemény mellett magnólia, japán juhar, babér -és fenyőgyűjtemény, valamint rózsagyűjtemény is fokozza az arborétum szépségét. Nagyon hangulatos a kis tó a rajta átívelő híddal és szuper sétálgatni a fenyők között az ösvényeken.

A kertben itt-ott szundikáló vadkacsákra lehet bukkanni, nagyon aranyosak.

Az első látogatás alkalmával legnagyobb meglepetésünkre megláttunk egy kis tisztás közepén egy feketeharkályt, amit azelőtt még sosem láttunk. Elég hosszasan megfigyelhettük.

Szajkót, örvös galambokat és lábatlan gyíkot is láttunk.

Kedvencünk a rendezetlen, buja erdős rész volt, ahol a legváratlanabb helyeken bukkantak fel a harsány színekben pompázó hatalmas, fa méretű rododendronok. Igazán romantikus, mesébe illő helyszín.

Az erdős rész mellett egy elhagyatott épület is található.

2010-2011 során sor került az arborétum teljes rekonstrukciójára. A parkrendezés mellett egy új látogatóközpontot is kialakítottak, ahol konferencia- és oktatótermek, vendégszobák, valamint egy kiállítási tér és egy kávézó is helyet kapott. A park kétségkívül még szemet gyönyörködtetőbb lett, viszont szomorúan, csalódva vettem tudomásul, hogy a mesebeli kusza erdős részt teljesen felszámolták, pedig nagyon nagy élmény volt anno ott kirándulni.

 

Legkedvesebb helyem az országban a budapesti Füvészkert. Ez az ország legrégebbi botanikus kertje, amelynek a története önmagában is érdekes. Alapítása óta négyszer költözött; ahol most áll, ott azért maradhatott, mert egy tervezett ötödik költözés végül nem valósult meg. Közben állítólag egyszer majdnem állatkertté alakult, majd az eredeti területe az egyetemi tömbök épülése miatt visszaszorult. Ma már országos jelentőségű természetvédelmi terület, legfőbb feladata a védett növények megőrzése és szaporítása. A legnevezetesebb gyűjteményei a kaktusz, a tündérrózsa, az orchidea, a rovarfogó növények gyűjteménye és a páfrányfenyők.

Számtalanszor meglátogattam már a kertet, régebben ELTE hallgatóként ráadásul ingyenesen. Minden évszakban, minden hónapban más virágzó szépségbe botlik az ember az üvegházakban és a szabadtéri részeken.

A kedvenc részeim az orchideaházak. Az évente megrendezett orchideavásáron vagy a füvészkerti boltban gyakran vásároltam valami miniatűr orchideakülönlegességet, amiket sajnos a később hozzánk került cicák játékszernek véltek, így felhagytam ezzel a hobbival. Néhány éve egy kis madárház is épült a Füvészkertben, jót derülök mindig a kacagógerlék hahotázásán.

Legkedvesebb ide kötődő emlékem természetesen az, hogy itt lettem menyasszony 2016-ban.

Marseille

Bordeaux

Érkezés Dubajba, szállás 

Előző évi Budapest-Madrid járatunk 3 óra 5 percet késett (micsoda szerencse az az 5 perc), a kapott kártérítésből az Egyesült Arab Emírségekben nyaraltunk 10 napig a Wizz Air finanszírozásában.

A gép ezúttal csak fél órát késett, este 10 körül szállt le, de a beléptetésnél és utána még a feladott csomagokra is elég sokat vártunk. A kinézett reptéri busz elérése már-már esélytelennek tűnt, de aztán mégis sikerült volna, ha rendelkezésre állna ésszerű jegyvásárlási lehetőség a dubaji Al Maktoum repülőtéren. A busz még bent állt a megállóban és 7 perc volt az indulásig. A megállóban lévő automatánál épp jegyet (kártyát) próbált venni egy másik magyar pár, sikertelenül. Az automata csak készpénzt fogad el, de csak százasnál kisebb címletben. Márk elrohant pénzt kivenni az ATM-ből, mert nekünk készpénzünk sem volt, addig vigyáztam a csomagokra. Kiderült, hogy az automata csak százast ad ki, amit nem fogad el a jegyautomata. Hosszas rohangálás után sikerült a reptéri épületen belül egy kis jegypultot találni (szintén csak készpénzzel lehet fizetni), ahol egy telefonáló pasas oda sem figyelt, hogy mit szeretne vásárolni Márk, egy másik fajta kártyát kínált, mint amit mi szerettünk volna. Utólag megtudtuk, hogy jogosan ajánlotta a szürke kártyát, és nem azért, hogy mindenképpen ránk sózza, de Márk a Marokkóban szerzett tapasztalatokból indult ki. Ez nem jelenti azt, hogy Marokkóban mindenki olyan, hogy átveri az embert, de volt rá példa. Később nyilvánvalóvá vált az is, hogy itt nem jellemző a megvezetés, rásózás vagy bármilyen hasonló csúsztatás. Mindenesetre mivel a pénztárban is csak készpénzzel lehetett fizetni, mégiscsak kellett pénzt kivenni és azzal megvenni a buszkártyákat.

A busz persze elment, míg a kártyabeszerzéssel kínlódtunk. A következő, utolsó buszra kb egy órát kellett várni, de először ki sem volt írva, így bizonytalanok voltunk abban, hogy egyáltalán megy-e. Gondolkoztunk, hogy a másik magyar párral négyen megosztva egy taxit bevállalnánk-e a költségeket, oda is jött egy taxis, de nagyon magas árat mondott. Nekünk a Bur Dubai-ban lévő szállásunkig majdnem 2 óra az út a reptérről tömegközlekedéssel; taxival is elég hosszú idő lett volna, így a költség nagy részét nekünk kellett volna fizetni. A másik pár az Ibn Battuta buszvégállomáshoz tartott, céljuk volt elérni az utolsó Abu Dhabiba közlekedő távolsági buszt. Ők végül elmentek egy olcsóbb taxival, mert különben nem érték volna el a távolsági buszt, mi pedig vártunk tovább a buszra. Még elég nagy élet van ilyenkor is a városban, nagyon sokáig vannak nyitva a vendéglátóhelyek és a boltok, rengetegen szálltak fel a buszra valószínűleg munkából hazafelé jövet. Egyébként ezzel az éjszakai busszal még jobban is jártunk kényelmi szempontból, mert a nappali F55-ös buszok az Ibn Battuta metrómegállóig visznek a reptérről és ott metróra kell átszállni. Az N55-ös busz, amellyel végül mi is mentünk (esti órákban minden óra 42 perckor), közvetlenül elvitt az Al Ghubaiba buszvégállomásra, igaz két óra alatt, de innen már csak egy 15 perces kis éjszakai séta volt hátra a szállásunkig. Az buszvégállomás melletti helyek nyitva voltak, voltak emberek az utcán; és jól esett, hogy kellemes meleg fogad minket.

Kellemes (már amennyire kellemes lehet hajnal kettőkor 20 kilós hátizsákkal egy ötórás repülés és kétóra buszozás után sétálni), mindenesetre rövid, kb. 15 perces sétára volt a szállásunk. Séta közben észrevettük, hogy egy csomó kis kártya van lehullva az utcán. Elsőre csak simán szétdobált szemétnek nézett ki, de aztán észrevettük, hogy hirdetés… Bur Dubai utcái tele vannak vele, majdnem minden nap találkoztunk ilyenekkel, (a ruhával szó szerint) burkolt verziótól a kevésbé konszolidáltabbakig, mindenféle származású lányt kínálva. Elég rossz érzés, hogy "eladósorban lévő" hölgyek fotóin taposva mászkál fél Bur Dubai.

Sok időt töltöttünk még otthon a szálláskereséssel, az utazós csoportokban ajánlott szállások többsége a modern, felhőkarcolós Marina negyedben található, és nekünk a megfizethetetlen, de ha lenne annyi pénzünk, akkor is a "nem költenénk annyit kategóriába" sorolható. És valószínűleg nem is tetszett volna ott lakni. A Deira negyedben lévő, indiaiak által üzemeltetett OYO láncolat olcsó szállásainál viszont mindenhol azt írták az értékelésekben, hogy hajnal 2-3-ig tart minden nap a hangos buli, éjszakai alvásra így nem igazán alkalmasak ezek a szállások. Végül egy nagyon jó szállást sikerült kifognunk, nagy, tágas, kényelmes szobát kaptunk a Bur Dubai negyedben lévő Grand Nova Hotelben. A Dubajban tartózkodás során kiderült, hogy elhelyezkedésben is a lehető legpraktikusabb volt a Bur Dubai negyedben megszállni, mert a legtöbb látványosság innen a legkönnyebben elérhető, valamint az étkezés is itt a legkönnyebb és legolcsóbb, magyarországi árakon. A hotel egyik furcsasága az volt, hogy csak egy törülközőt kaptunk ketten, szerencsére hoztunk otthonról is egyet, így nem volt gond. A másik a sajnos kevésbé ritka, de még mindig felfoghatatlan kétszemélyes, de két személynek nagyon keskeny egybentakaró, ami mellé inkább kértünk egy másik plédet és megosztottuk őket.

1. nap

Mivel hajnal 3 körül tudtunk lefeküdni, első nap eltekintettünk a szokásos koránkeléstől, épp csak úgy időzítettünk, hogy még kapjunk reggelit. A szállásunkon a svédasztalos reggeli benne volt az árban. Meglepetésünkre főleg meleg indiai és kínai ételek voltak. Kicsit fura volt csípős zöldségcurryket, májat meg krumplipürét és sült tésztát enni reggelire, de minden nagyon finom volt. Nagy örömünkre chai masala (indiai fűszeres, kissé csípős tejes tea) is volt a kínálatban. A személyzet pedig nagyon segítőkész és mindig mosolygós.

Még otthon, neten keresztül vettünk városkártyát (1, 2, 3, 5 és 7 napos váltható; www.turbopass.com/dubai-city-pass), ami a HOP on HOP off busz (Big Bus Dubai) használatán és számos belépőn túl (Burj Khalifa, több múzeum, Lost Chambers akvárium) elég sok gyalogos, buszos és hajós kirándulást tartalmaz. Mi főleg a kirándulások és a belépőjegyek miatt vettük meg a városkártyát, mert a HOP on HOP off buszokkal korábban nem jó tapasztalataink voltak, itt végülis többször használtuk ezeket a buszokat is. Három vonal van, az óváros, Jumeirah strand, illetve Dubai Marina környékén. A járatokon van audioguide-os ismertető azokról az épületekről, városrészekről, amiket érint a járat. Lehet hozzá saját fülhallgatót használni, de adnak, ha nincs. A piros (számunkra ez a vonal volt a leghasznosabb és messze ezt használtuk legtöbbször) vonalon napközben van idegenvezető, aki élőben mesél a látnivalókról. Elég informatívak, aranyosak és segítőkészek, ha kérdés van. Hozzájuk mindig lehet fordulni, és érdemes is, mert egy csomó technikai részlet így derül ki. A városkártya vouchert (otthon kinyomtattuk) pl. be kellett mutatni a Dubai Museum előtt álló Big Bus utaskísérőjének, tőle kaptuk meg a belépőjegyeket. Ezek az infók, hogy mit hol tudunk beváltani, meg hogy egyáltalán be kell váltani, sajnos nincsenek fent a városkártya honlapján, valamint az egyes túrák indulási idejénél és helyszínénél is vannak pontatlanságok, változások. Mindig érdemes előző nap, vagy aznap megkérdezni a Big Buson lévő utaskísérőket vagy a Big Bus kioszkoknál lévő alkalmazottakat.

Első nap Bur Dubai nevezetességeit fedeztük fel gyalogosan, ezek közül is a Dubai Museum-ot. Sokszor láttam, hogy az utazós csoportokban is úgy emlegetik ezt, mint egyetlen múzeumot, „A múzeum”-ot, holott Dubajban legalább tizenvalahány múzeum van és októberre tervezik még 20 kisebb múzeum átadását az EXPO (eredetileg 2020-ra tervezett, de hazaérkezésünk után nem sokkal 2021-re áthelyzett világkiállítás) alkalmából. A Dubai Museum igényes, érdekes, nem túl nagy múzeum, jól bemutatja a helyi hagyományokat, élővilágot. Kb. 1 órát töltöttünk benne. A tömeg elég nagy volt, a mosdóba bejutást pl. feladtam (főleg az „udvarias” orosz és spanyol csoportok tagjai miatt, akik a sorbanállást hírből sem ismerik). Ha sokan azt hiszik, hogy ez az egy múzeum van Dubajban, nem csoda, hogy itt tobzódik mindenki.

Elég hangulatos a múzeum környéke (Al Fahidi, az "óváros" a Creektől, a hosszanti, Dubai óvárosába benyúló folyószerű tengeröböltől délre), több helyen vannak nagy virágágyások élénk színű petúniákkal beültetve, persze pálmafákkal. Itt nincsenek felhőkarcolók, régi vagy újonnan épített, de régi stílusú épületek találhatóak a jellegzetes széltornyokkal, amik az épületek légkondi nélküli hűtésére szolgálnak.

Erre található a Coffee Museum (Kávémúzeum), egy hagyományos házban kialakított pici, aranyos múzeum, kb. 15-20 perc elég a megnézésére. 10 Dirham a belépő, kapunk kávét is, amit tradicionális környezetben fogyaszthatunk el. Lehet választani arab, török és etióp kávé közül (utóbbit állítólag pattogatott kukoricával szolgálják). Mi az arabot választottuk. Kicsit kesernyés, kardamommal és sáfránnyal ízesített finom kávé, datolyát adnak mellé a keserű íz enyhítésére. A kiállítás a kávétermesztés és feldolgozás történetéről, eszközeiről és érdekességeiről szól.

A Al Salam Mecset kívülről elég szép, szokatlan sárga színű. Csak Márk ment be, mert nem találtunk női bejáratot és a főbejárat előtt csak férfi papucsok sorakoztak. Próbáltuk megkérdezni, bemehetek-e, illetve ha igen, akkor hol, de érdemi választ nem kaptunk. Belül nagyon egyszerű, nem díszes a mecset. Egy kicsit sétálni kellett a Kávémúzeum környékéről, de nem bántunk, legalább ezt a környéket is láttuk.
 

Visszafelé Sétáltunk a Dubai Creek mentén. Vettünk egy tök jó ruhát 10 AED-ért (850 Ft). Nem volt pofánk alkudni az árból. A part mentén láttunk egy mecsetet, amelynek a kertjében helikopter leszállópálya is van.

Az Ali Ibn Abi Talib Mecset (Iráni mecset) kívülről az iráni mecsetek szokásos lenyűgöző díszítését hozza, sajnos felújítás miatt nem volt látogatható (de ezt csak később tudtuk meg, tábla nem jelezte).

A Grand Bur Dubai Mecsetbe csak Márk ment be, mert én a külön női bejáratot zárva találtam. Belülről látszott, hogy teljesen szeparált a női rész és valószínűleg nem is látványos, mert nem a fő mecsetrész elválasztásával különítették el (mint ahogy néhány más mecsetnél).

A hindu Shiva templom pont a Grand Bur Dubai Mecsettel szemben van, mégis kerestük egy ideig, mert kívülről olyan, mintha sima lakóház lenne. Zárva volt, később megtudtuk az egyik vezetett gyalogtúrán, hogy csak pénteken van nyitva, mert itt az iszlám államvallás miatt péntek és szombat számít hétvégének, ehhez alkalmazkodnak a többi vallás istentiszteletei is. Kár, hogy jópár mecsetnek és templomnak nem lehet kideríteni internetről a nyitvatartási idejét.

A késő délutáni/esti programunk egy sivatagi kirándulás volt, aminek az árát tartalmazta a városkártya, viszont előre le kellett foglalni a szervező cégnél interneten keresztül. Délután két óra körül visszamentünk a szállásunkra, mert fél háromkor jött értünk a sofőr egy elegáns 8 személyes terepjáróval, amilyet sokat látni az Emirátusokban. Kb. két órán keresztül mentünk még a városban, és több helyről felvettünk még öt utast. Az sivatagban az első program egy dűne rallizás volt éles kanyarokkal, sokszor teljesen oldalra dőlve a kocsival. Ehhez másik terepjáróba szálltunk, amit másik sofőr vezetett. Nagyon jó volt, nem is gondoltam, hogy ennyire élvezni fogom.

A többi program egy táborban volt. Lehetett henna tetoválást kérni (csak nőknek), beöltözni az Emirátusokban hagyományos öltözetekbe, valamint tevegelni. Külön pénzért lehetett (volna) sólyommal fotózkodni, lovagolni, hosszabb tevegelésre vagy quadozni menni. Szomorú, hogy az egy! perces tevegelésekhez percenként térdeltetik és felállíttatják a tevéket két turistával a hátukon. Szegényeknek nagyon rossz állapotban lehetnek az ízületeik. Lehetett bóklászni a sivatagban, persze a tábor közelében.

Ingyen víz, kóla és meleg indiai vacsora benne volt a program árában, valamint volt egy hastáncos lány, egy fura, szoknyás forgótáncos pasas és tűznyelő zsonglőrfiúk érdekes, jó műsorokkal. A forgó táncról megtudtuk, hogy tanoura a neve és sok iszlám országban megtalálható, sőt, nem is feltétlenül az Emirátusokban a legjellemzőbb. A tánc neve szoknyát jelent, tradicionálisan férfiak táncolják és eredetileg vallásos felhangja volt. A tánc közben végig forognak, a kezeikkel pedig különböző alacsony fahengerekkel trükköznek, amik különböző méretűek, ezért időnként egymásba rejthetők, vagy elővehetők. A táncosokon akár több szoknya is lehet, amit (még mindig forgás közben…) feljebb emelhetnek, hogy a különböző minták látszódjanak. A műsor fináléjában a tűzzsonglőrök még meg is gyújtották a pörgő szoknyát!

Kicsi zavaró volt, hogy a műsor és az ezzel egyidejű evés közben több szuvenírárus is odajött, pedig eléggé látszott rajtunk szerintem, hogy érdekel a műsor és azt szeretnénk nézni. Este 10 körül értünk a szállásunkra.

2. nap

Az Al Fahidi metróállomás volt legközelebb a szállásunkhoz. A metróaluljárókban vannak olyan automaták, ahol a tömegközlekedéshez használatos kártyát lehet venni. Nekünk nem sikerült, csak olyan opció volt, hogy a meglévő kártyára lehet pénzt rakni. Szerencsére volt információs pult, ami egyben jegypénztár is volt, itt sikerült beszerezni és feltölteni a kártyákat. Utólag belegondolva és tanulva az Abu-Dhabiban tapasztaltakból, lehet, hogy itt is csak a feltöltés menübe kellett volna belépni.

A Wafi Mallhoz metróztunk, ami egy egyiptomi stílusú díszítéssel ellátott piramis alakú nagy pláza.

Innen indult az első Big Bus-os kirándulásunk, ami egy 1 órás flamingónéző túra volt. A buszra szállva érvényesítettük a Big Bus jegyünket, ami azért vicces, mert előző nap már voltunk a sivatagi programon, amihez nem is kellett érvényesíteni a jegyet, csak a vouchert pdf-ben elküldeni a túra foglalásakor. Így egy nappal hosszabb ideig volt érvényes a városkártyánk, mint amennyi napra vettük.

A város szélén van egy flamingó kolónia természetes élőhelyén. Kb 10 percig nézhettük őket, de sajnos annyira önző módon viselkedtek a német turisták, hogy végig lefoglalták az összes ülő-, egyben kilátóhelyet, csak akkor tudtunk gyönyörködni a madarakban meg fotózni, mikor már visszaindultak a buszhoz.

A Big Bus a Wafi Mallhoz vitt vissza minket, onnan indult a következő, Sardzsa (Sharjah, egy szomszédos emirátus, ami szinte Dubajjal összenőtt) városnéző kirándulás. Volt az indulásig egy kb. 20 perces szünet, azalatt a mosdót elintéztük a Wafiban. Szerencsére az egész országban csak ingyenes, mégis tiszta mosdókkal találkoztunk. Ebben a mosdóban piktogramokkal ki volt rakva a csapok fölé a helyes kézmosás folyamata (nem tudni, hogy a vírushelyzet előtt is kint volt-e), az urakat a piszoárok fölé elhelyezett tábla emlékezteti, hogy ne felejtsenek el kezet mosni. De ami a legjobb: a koronavírus tudnivalók között a szokásos moss kezet, tarts távolságot, könyökhajlatba köhints mellett fel van tüntetve a ne üdvözöld a másikat az orrokat egymáséhoz dörgöléssel. Merthogy ez náluk egy bevett üdvözlési szokás.

A Sardzsa túra papíron 2,5 órás és két megállót tartalmaz. A túra eleje az átbuszozás Dubajból és buszos városnézés Sardzsában. A buszból sok szép épületet lehet látni és élveztük, hogy a busz tetején ültünk.

Az első megálló az ún. Kék piacnál van a tengerparton. A kék piac is igazából egy pláza, telis tele aranyüzletekkel, az épület maga is szép, díszes. Csak ámultunk, mert az aranyékszerek között akkorák is vannak, amik nem is nyakláncok, mert az egész mellkast is beterítik és derékig leérnek. Nagyon nehezek lehetnek ezek, ha egyáltalán hord ilyet valaki. Lehet, hogy csak státuszszimbólum és mindig otthon pihennek az ilyen ékszerek jó nagy széfekben.

A Kék piac közelében lévő tengerpart (fürdésre nem alkalmas rész) mellett van egy park padokkal, itt vártuk meg a busz indulását, néztük a partot, a madarakat és a vízi szemétszedőket.

A második megálló, ami az óvárosban lett volna, minden komment nélkül kimaradt, ez eléggé csalódás volt. Biztos, hogy nem az idő volt az oka, mert pont annyival korábban vissza is értünk a Wafi Mall-hoz. Egyébként is furcsa volt, hogy nem volt a csoporttal idegenvezető, mert oké, hogy látjuk a buszból, hogy milyen épületek vannak, de egy kis komment nem ártott volna. Vagy legalább audioguide, amit a normál városnézések alatt mindig van.

A Sardzsa kirándulás után piros Big Bus járattal visszamentünk a Dubai Museum-hoz, mert onnan indultak a gyalogos vezetett túrák. Közben élveztük a buszból való kilátást és az idegenvezetést.

A piros járat egy szakaszon a Sheikh Zayed úton halad, ami Dubai legfőbb főútja, néhány szakaszon (délebbre) irányonként(!) 7-8 sávos és Jumeirah hosszában végighalad egészen a mesterséges pálmaszigetig.

Ezen az úton áll a város legtöbb felhőkarcolója. Monumentálisságának megfelelően Sheikh Zayed bin Sultan Al Nahyan-ról nevezték el, aki az emirátusok egyesülésének legfőbb kezdeményezője volt, és az egyesülés után az első elnök lett. Az ő arca sok helyen megjelenik a városban, de még többször lehet találkozni a fia (Khalifa bin Zayed bin Sultan Al Nahyan) arcképével, aki a jelenlegi elnök és Abu Dhabi emírje. Főleg Dubajban gyakran látható Dubai emírje, Mohammed bin Rashid Al Maktoum is. 

A buszból láttuk a híres aranykeret kinézetű épületet, a Dubai Frame-et is, valamint a híres szingapúri hotel, a Marina Bay Sands ihlette felhőkarcolót.

Az első, Al Fahidi Historical District Trek nevű egyórás túrán csak ketten voltunk. A vezető egy jófej filippínó srác volt. Csomó mindent megmutatott a környéken, hagyományos, belső udvaros házakat, mini galériákat, pici numizmatikai kiállítást, hagyományos parfümöket és fűszereket áruló üzletet, tevesimogatót.

A második, Arabian Treasures nevű túrán is ugyanaz a srác volt a vezetőnk, de a Dubai Museumhoz visszatérve csatlakozott még néhány ember a csoporthoz. Megnéztük ismét kívülről az iráni mecsetet, de főleg a piacokon, vagy helyi nevükön souk-okban töltöttünk több időt. Bur Dubai oldalon van a régi souk, ahol főleg ruhákat, de néhol fűszereket, dísztárgyakat is lehet kapni. Márkot egymás után több árus is Jack Sparrow-nak hívta. Némi hasonlóság tényleg felfedezhető, de más turistáknak is mondják ezt, akik semennyire nem hasonlítanak.

A másik két piac, a fűszersouk és az aranysouk már a Dubai Creek másik oldalán van. Az átkeléshez kis csónakokba kell szállni, amiket abra-nak hívnak. A fuvardíj 1 AED, amit ezesetben nem kellett kifizetnünk a városkártya miatt. Pár percig tart csak az átkelés.

Bementünk egy jófej árus fűszerüzletébe. Sok érdekes dolgot magyarázott, pl. többek között megtudtuk, hogy a teljesen piros sáfrány a legjobb minőségű. Kóstolót is kaptunk különböző csokikból.

Egy fagylaltárusnál pedig a natúr tevetejből készült fagyit kóstolhattuk meg. Elcsüggedve láttuk, hogy borzasztóan drága a tevetejből készült fagyi, egy gombóc 35 AED (majdnem 3 ezer Ft), pedig mindenképp meg akartuk kóstolni. Arany ár az aranypiac mellett… Az aranypiacon még aranyból készült ruhák is voltak, tudták überelni a Sardzsa kék piac üzleteit.

A fűszerpiac elején van egy kis mecset.

Egyre rosszabbul lettem ezen a túrán, erős hányingerem lett, ami később enyhült, így még bevállaltuk az estére tervezett programokat. Ehhez át kellett menni a Big Bus-szal egy másik helyszínre, a Dubai Mall-hoz. Épp elindult az orrunk előtt a busz, de lestoppolta nekünk a túravezető.

Nézelődtünk a hatalmas, híres plázában, míg eljött a gyalogtúra ideje. Érdekes látni itt a sok emiratit hagyományos öltözetükben plázázni. Még több a férfi, mint a nő. Gucci szatyrokkal meg ilyesmikkel plázáznak a pasik csoportosan jellegzetes fehér hosszú ruhájukban meg papucsban. A fejfedő változatos, néha a hagyományos kendő a gyűrűkkel, de sokszor baseballsapka. A parkolóban a forgalomirányítón szintén a fehér ruha volt, rajta láthatósági mellénnyel.

A neve (Downtown Discovery Walk) alapján arra számítottunk, hogy a vezetett túra a felhőkarcolós negyedben lesz, de ehelyett a Dubai Mall Pláza nevezetességeit néztük meg. Ez milyen már, vezetett túra egy plázában :). A látványosságok többek között egy plázán belüli korcsolyapálya, egy vízesés és egy díszes piacszerű rész, sőt még egy teljes dinoszaurusz csontváz is.

A pláza előtti Dubai Fountain (szökőkút), a világ legnagyobb műsoros szökőkútja, ahol este hattól fél óránként van egy színes-zenés műsor. Nekem ez nem annyira tetszett, többet vártam, nem volt annyira látványos szerintem. Utána éppen kezdődött a Burj Khalifán a fényjáték, ezzel szerencsénk volt, legalábbis a vezetőnk szerint általában nem kiszámítható, hogy mikor fog kezdődni.

Innen, a Dubai Malltól indult az esti kivilágított várost bemutató buszos kirándulás. Élvezetes lett volna, ha nem ilyen hatalmas távolságokat járt volna be a busz, és ha jobb helyen tudtunk volna ülni a buszban, de tele volt, így nem volt választási lehetőség. Ezt már nem annyira tudtam élvezni, mert a közepe táján megint nagyon hányingerem lett. Szerencsére le lehetett szállni a Wafi Mall-nál is, még a vége előtt, így nem a buszt hánytam össze. Hát igen, szegény gyomrom, bármennyire is szeretem az indiai kaját, eddig nem reggelire és vacsorára ettem, ez így sok volt. A Wafi Malltól a szállásunkra is sokkal hamarabb és könnyebben el tudtunk jutni, mintha a Dubai Malltól kellett volna metróznunk.

3. nap

Következő napunkat a Jumeirah Mecset meglátogatásával kezdtük. Vezetéssel lehet megtekinteni ezt a mecsetet 35 AED-ért, előzetes bejelentkezés nem szükséges.

Péntek kivételével minden nap délelőtt 10-kor és délután 2-kor indul vezetett látogatás. A regisztráció és jegyvásárlás fél órával a vezetés előtt kezdődik, érdemes is odaérni akkorra, mert ki lehet próbálni néhány arab édességet, teát. A belépőjegy árában benne van a sólyommal való fotózkodás is, valamint van egy kis fényképkiállítás érdekes mecsetekről az amúgy is impozáns fogadóépületben.

A mecset előtt elmagyarázta a vezető, hogy hogyan kell bemosakodni és ki is próbálhatta, aki akarta. Persze a német turistáknak eléggé nem odaillő módon sikerült ezt is megoldaniuk, combjukat, fehérneműiket villogtatva.

Maga a mecset szép, a vezetés kb. egy órás és érdekes, nekünk is voltak új dolgok, pedig már elég sok mecsetben voltunk. Megtudtuk például, hogy azért látni sokkal több férfit a mecsetekben, mint nőt, mert a nőknek ugyanannyit ér a mecsetbeli és az otthoni imádkozás a jótétemények listáján, a férfiaknak pedig 25-ször többet ér, ha mecsetben imádkoznak, mintha bárhol máshol. A hagyományos férfi ruhán lógó zsinórt pedig az otthonra jellemző parfümbe mártották, hogy bármerre is jár a férfi, érezhesse az otthona illatát. A férfi fejfedőn lévő gyűrűket pedig arra használták, hogy teve lábaira tegyék, így az ne csatangolhasson el éjszaka. A nőknek fenntartott résznél a gyerekekre is gondoltak, a szőnyegen játékok várják őket.

A mecsetlátogatás után nagy örömünkre észrevettük, hogy a fogadóépületben lehet datolyás tevetejből készült fagyit kapni 15 AED-ért, ami még mindig baromi drága, de kevesebb, mint feleannyiba kerül, mint egy gombóc a piacon. Vettünk is kettőt. Ezután pedig még csináltuk pár fotót. A templom körül tekerőkarokkal felcsavarható szőnyegtárolókat láttunk.

A mecsettől gyalog is el lehet jutni a Jumeira Public Beach-hez, de mivel volt bérletünk, inkább még erre a viszonylag rövid távra is inkább buszra szálltunk. Elég jó strand, kicsit sokan voltak, de találtunk egy pálmafa alatt egy részben árnyékos részt, ahova letelepedtünk és nagy boldogan elfogyasztottuk a tevetejes fagyinkat. A szokásos nyugágy és napernyőbérlés itt is játszik, nem tudom mennyi (de sok) pénzért, van fizetős zárt zuhanykabin is, viszont ingyenes a mosdó, a kültéri zuhany és öltöző is. Lehet bikiniben lenni, a monokinizés, brazil típusú alsó és tanga viszont tilos, ennek ellenére elég sok pecsenyére sült turista tündöklik tangában, alkatra és korra való tekintet nélkül. A víz elég hideg volt márciusban, de azért fürödhető.

A strandolás után visszamentünk a szállásra lepakolni a vizes cuccokat és lezuhanyozni, meg rosszul is voltam még a gyomorrontás miatt. Már két napja a reggelin és a fagyin kívül szinte alig ettünk valamit (banánt, müzliszeletet), nem is voltunk éhesek sem délben, sem este. Márknak is megterhelte azért a gyomrát a nehéz indiai reggeli.

Jópár cica került az utunkba, feltűnt, hogy szinte mindnek hiányzik a bal füle vége. Később, már itthon megtudtuk, hogy ez az egyezményes, állatorvosok által kivitelezett jelölés azt jelenti, hogy az adott utcamacska már ivartalanítva van, ne fogják be még egyszer.

Ezt követően az Al Seef környékre sétáltunk. Ez egy teljesen újonnan, de az óváros stílusában épített városrész, hangulatos szűk utcákkal, kikötőkkel és a Creekre nyíló teraszokkal, emellett kisebb-nagyobb boltokkal, köztük nemzetközi márkák boltjaival. Nem voltak sokan ezen a környéken, ezért elég nyugodt volt és jó volt itt csak úgy sétálgatni is. 

Következő állomásunk az ezen a környéken lévő Museum of Illusions volt, a belépő árát tartalmazza a városkártya. Érdekes, interaktív múzeum. Mi kb. 1-1,5 órát szántunk rá, de aki mindegyik játékot (háromdimenziós kirakók, logikai játékok, ördöglakatok) megpróbálja kirakni/megoldani, több órát is el tud tölteni. A lényeg persze az illúziók, ahol megfelelő pózolással, photoshoppolás nélkül tudunk vicces fotókat készíteni. 

A Burj Khalifa a világ legmagasabb épülete, 828 méteres, ezen kívül egy csomó másik rekordot tart, mint pl. itt van a világ legmagasabban található étterme. Eredetileg a tervek szerint Burj Dubainak, azaz Dubaj toronynak hívták volna, de az építés közben fellépő pénzügyi gondokon Khalifa bin Zayed Al Nahyan elnök segítette át az építőket, akik cserébe róla nevezték el. A legnagyobb forgalmú és legolcsóbban látogatható kilátó a 124 és 125. emeleten van. Érdekes módon At the Top-nak hívják, ami azt jelenti, hogy a csúcson, pedig magasabbra is lehet menni, persze jóval több pénzért. Nekünk tökéletesen megfelelt a 456 m a 125. emeleten. Foglalt időpontunk volt este 7 órára. A belépő árát szintén tartalmazza a városkártya, és az időpontot a kártya vásárlásakor kell lefoglalni.

A bejáratot elég sok idő elérni az azonos nevű metrómegállóból. Mozgójárdák során át, azokon gyors tempóban sétálva kb. 10 perc alatt érhető el a Dubai Mall egyik bejárata, ahonnan a toronyba is fel lehet menni. Nem találtunk egyértelmű iránymutatást, hogy ezután merre menjünk, de kérdezősködtünk. Szerencsére a plázákban sok helyen vannak járkáló információs alkalmazottak. Sietve kb. fél óra volt elérni a bejáratot a metrómegállóból, késtünk is vagy 10 percet, de nem volt gond, mert ezután még háromnegyed óráig sorakoztunk a feljutáshoz. A lift állítólag a világ leggyorsabb liftje, képeket is vetítenek benne.

Fönt a teraszon nagyon hideg van és erős a szél, három pulóverben majd megfagytam. Hamar be is menekültünk a fedett részre. Már a sorbanállás közben nagyon elkezdett fájni a hasam, fönt már csak arra játszottam, hogy bírjam ki valahogy, amíg Márk megnézi valamennyire a kilátást. Úgy gondolom, hogy nemcsak a rosszullétem miatt nem volt valami nagy élmény a Burj Khalifa és ezt Márk is így gondolta. A kilátás szerintünk nem jobb, mint más, kicsit alacsonyabb felhőkarcolókból, nekünk pl. a Kuala Lumpur Tower, vagy az oszakai Umeda Sky Building és a tokiói Metropolitan Government Building ikertornyaiból jobban tetszett a kilátás (és nem volt ilyen zavaró hideg, pedig Tokióban télen voltunk, sem pedig tömeg), az utóbbi ráadásul ingyenes.

4. nap

Másnap már nem voltam rosszul. Egyórás hajókirándulásra mentünk a Dubai Creek mentén egy ún. dhow-val, ami egy hagyományos, fából készült nagyobbacska hajó. Kellemes, látványos volt a vízpart, egyik oldalon Bur Dubai régebbi épületeivel, az Al Seef új, de régi stílusú és nagyon jól kinéző épületeivel, másik oldalon pedig felhőkarcolókkal. Egyszercsak nagy „tilos fényképezni és videózni” táblákra lettünk figyelmesek, kiderült, hogy azért, mert épp a katari emír villája előtt haladtunk el. A hajón egyébként volt hangosbemondós idegenvezetés.

Az egyik kikötőben lakóhajók (úszó házak) sorakoztak.

 

Következő állomásunk a Women's Museum Bait-al Banat volt, ahová a piacon keresztül sétáltunk el. Mivel most nem csoporttal voltunk, több időnk volt fényképezni, bár sok időre nem érdemes megállni, mert azonnal megtalálnak, hogy nem szeretnél-e hamis órákat vagy pólót venni.

Egy orvosnő alapította a Women's Museum Bait-al Banat nevű múzeumot, ami az Emirátusokban a nők helyzetével foglalkozik, híres, valamilyen tevékenységben nagyot alkotó, úttörő emirati nőket mutat be. A felső két szinten van egy festmény-és fotókiállítás, valamint egy női szerzők könyveit gyűjtő könyvtár, ahol a múzeum által elnyert számos elismerő díjat is kiállítottak. A könyvtár mellett egy kisebb, hullámos falakkal körülvett szoba állít emléket a nagyra tartott emirati költőnő, Ousha bint Khalifának. A falakat a műveiből vett idézetek díszítik. Az aktuális időszaki kiállítás Muneera al Mazrou életével foglalkozik, akinek a foglalkozása tényleg elég különleges volt, még ha férfi lett volna, akkor is. Ugyanis amellett, hogy értett a gyógynövényekhez és a kereskedéshez, fényképész volt és fényképezőgépeket javított. Emellett lőfegyvereket is javított, sőt készített is, és olyan jól is bánt a puskákkal, hogy mesterlövésznek számított.

Ezután az Al Oqaili Museum-ot látogattuk meg, ami egy ingyenes kis múzeum abban az épületben berendezve, ahol idős korában lakott az Emirátusok egyik legnagyobb költője, Mubarak Al Oqaili. Nagyon tetszett nekünk maga a ház, és a költő által használt berendezési tárgyak is érdekesek voltak. A falakon a költeményeiből voltak idézetek, angolul is.

Mikor kifelé mentünk, egy férfi, valószínűleg a hely vezetője kérdezte, hogy honnan jöttünk, tetszett-e a kiállítás, van-e kérdésünk. Mivel mi nem hallottunk még sosem erről a költőről, kérdezte Márk, hogy mit jelent az embereknek úgy általában, úgy értve, hogy mennyire fontos költőjük nekik, a népnek. Nem tudom visszaadni, hogy mit mondott a férfi, de nagyon szépen fogalmazta meg, hogy mennyire fontos nekik, jó volt hallgatni. Fotót is csináltak rólunk a honlapjukra vagy valamilyen online felületre.

A souk felé sétálva kerestünk egy padot és leültünk megenni egy müzliszeletet. Odajött egy fiatal árus, hogy nézzük meg a boltját, mert tegnap nyitott és nagy kedvezményeket ad. Nem szeretjük a nyomulós árusokat, mondtuk, hogy nem, erre eljárta a hattyú halálát, hogy összetörik a szíve, meg hogy nyugodtan együk meg a reggelinket (délután 2 óra volt), utána is ráérünk. Nem értünk rá, mert sűrű volt a programunk és amúgy sem akartunk vásárolni. Igyekeztünk minél gyorsabban áthaladni a piacon, megint minden második árus Jack Sparrow-nak szólította Márkot, újdonságként engem meg Shakira-nak. Ezúttal magunk szálltunk abrára (ami egyébként kb. úgy működik, mintha gyakran járó kisbusz lenne és a helyi városi közlekedési társaság működteti profi módon) és keltünk át a Creeken.

A parton elsétáltunk az Al Shindagha negyedbe, ahol felújított házak és egy nagyon hangulatos park található, és a Creek partján terül el. Itt lakott a 20. század első felében Saeed bin Maktoum Al Maktoum, Dubai akkori emírje (a mostani nagyapja), akinek a házát múzeummá alakították, ahol látható, hogy hogy nézett ki az emír háza akkoriban.

Próbáltunk valami nem indiai étkezőhelyet keresni, mert a gyomorrontás után még pár napig az indiai kajának sem a szagát, sem a látványát nem bírtam. Sokat bolyongtunk és már nagyon fogytán volt az időnk, mire végre találtunk egy olyan helyet, ahol voltak kebabok is az indiai kaján kívül. Sajnos, mint kiderült, a kebabnak is van indiai fűszerezésű verziója, olyasmi, mint nálunk a töltötthús töltelékje, zsemlével összegyúrt cucc, csak raknak bele egy kevés húst meg jó sok fűszert és azt sütik meg nyárson. Nem esett jól, de megbirkóztam vele, hogy egyek valamint a több napi koplalás után.

Este a Desert Sunset Experience (sivatagi naplemente) buszos kirándulásra mentünk. Még szerencse, hogy előző nap megkérdeztük, hogy mikor indul a kirándulás, mert a naplemente idejéhez igazítják és hamarabb indult, mint ami a prospektusban fel volt tüntetve. Egy másik sivatagba vitt minket a busz, nem oda, ahol első nap voltunk. Amint a sivatagba értünk, gazellaátkelésre figyelmeztető táblák voltak, ezt látva nagyon vágytam rá, hogy gazellát lássunk, de sajnos nem mutatkoztak. A táborhelyhez érve kaptunk arab kávét és datolyát. Lehetett itt is hennafestést kérni meg tevegelni (legalább volt emelvény, így nem kellett a tevéknek le-föl térdelni), lovagolni. Mi rögtön elindultunk a sivatag felé bóklászni. Egy másik pár is jött a sivatag felé és örültünk, hogy végre nem csak minket érdekel a sivatag (a többi ember mind leragadt a tevegelésnél meg a szuvenírárusoknál), erre kiderült, hogy mégis, mert ők csak azért jöttek, hogy a lány pózolásait felvegyék és feltegyék az Instára :(. 45 perc szabadidő volt, addig nézelődtünk. Ebben a sivatagban volt néhány fűféle, ezért a táj is eléggé más volt, mint amit eddig sivatagban láttunk. Volt lehetőség ottmaradni egy naplementés vacsorára a szépen megterített asztaloknál, néhányan éltek is vele. Az ottmaradtakat majd plusz pénzért külön visszahozzák a városba.

A Wafi Mallhoz visszatérve beugrottunk a szokásos mosdókörre, azonban most le akartuk vágni az utat a metróállomás felé a plázán keresztül, hogy ne kelljen megkerülni az egész épületet. Ez persze nem sikerült, mert nem találtuk a kijáratot, de legalább beljebb mentünk a plázában és láttuk az egyiptomi dekoráció következő szintjét.

Metróztunk az Al-Jaffliya metróállomásra, innen még fél órára van a Global Village nevű hely (csak téli időszakban üzemel) speciális busszal, amire 10 AED a jegy ára irányonként.

Kedvenc programunk volt Dubajban a Global Village meglátogatása. Hatalmas területen helyezkedik el ez a tematikus park, melyben a világ számos ismert épületének kicsinyített mása van felépítve. Ezen kívül rengeteg, a világ különböző tájaira jellemző termékeket árusító bolt és büfé található, a dekoráció pedig szintén az adott országot vagy földrészt idézi. Az egész park szépen ki van világítva, a színek még változnak is, nagyon látványos.

Az emirati részen találtunk egy karámban két tevekancát két csikóval. Valamelyik teve meg akarta kóstolni Márk pulóverét. Egyszercsak észrevette Márk, hogy kinyitotta az egyik teve a karámjuk ajtaját. Elszaladt szólni a közeli sátorban lévő helyi alkalmazottaknak, kérdezte, hogy ez normális-e, mondták az arabok, hogy nem, de annyira nem zavartatták magukat, beletelt pár percbe, mire odacsoszogtak az elmaradhatatlan papucsokban. Közben a teve többször is kinyitotta a karám ajtaját, ami azóta magától becsukódott. Valószínűleg így akarta jelezni, hogy fellőtték a pizsamarakétát. Hozzákötötték a férfiak a kis tevéket az anyjukhoz, közben a nagy tevék folyamatosan csókolgatták a két pasit, akik valószínűleg a gazdáik, meg kóstolgatták a fejfedőiket. Sorban kivezették a tevepárosokat a parkoló felé, mi meg mentünk utánuk, az elég furcsára sikeredett karaván tagjaiként. Azt már sajnos nem láttuk, hogy hogyan pakolták fel őket a szállító járműre.

A boltok nagy része tematikusan van elrendezve, országok, vagy kontinensek szerint. Rengeteg ruhát, édességet, dísztárgyakat, illatszereket, az adott térségre jellemző egyéb dolgokat lehet kapni. Nekünk a szíriai rész volt a kedvencünk, ahol valami hihetetlen gyönyörű gyöngyházberakásos kisbútorokat és gazdagon hímzett gyönyörű tradícionális ruhákat lehetett kapni. A jordán és az indiai rész tetszett még nagyon, de minden, amit meg tudtunk nézni, nagyon színvonalas és érdekes volt. Meglepett például, hogy az afgán részen milyen sok állatprémből készült dolgot lehet kapni, mert bele sem gondoltam, hogy ott milyen hidegek lehetnek télen, mert tele van az ország magashegységekkel. Valahogy Afganisztánt mindig egy nagyon meleg, száraz éghajlatú országként képzeltem el, de ez csak nyáron, a síkvidéki részeken van így.

Kár, hogy az árusok folyton leszólítják az embert (persze térségtől függ, hogy mennyire nyomulósan), ha ez nem lenne, jobban lehetne nézelődni és még nagyobb lenne az élmény. Sok helyen tényleg az adott térségből származó eladók vannak. A törökök voltak a leghangosabbak, már messziről hallatszott a vicces üvöltözésük, főleg az élelmiszerstandoknál. Mindenhol akadnak büfék, de van egy teljes utca is, ahol különböző országok jellemző ételei, italai szerepelnek a kínálatban.

Láttunk egy férfit négy feleséggel (a képen sajnos csak három látszik, az egyik takarásban van). Már láttunk Iránban egyszer ilyen felállásban arab turistákat, de mivel ez számunkra szokatlan látvány, mégis leírom ide. Igyekeztünk nem megbámulni őket, de azért paparazziztam egyet. Még furább volt egy csupán kettő, de a megszólalásig ugyanúgy kinéző feleség egy férfi oldalán. Létezik vajon, hogy valaki elvesz egy ikerpárt? Mondjuk azt meg kell hagyni, gyönyörű, különleges arcú volt a két asszony.

A nagyszínpadhoz érkezve éppen egy szír csapat táncbemutatójára lettünk figyelmesek.

A műsor után bemondták, hogy további táncműsorok is lesznek, a következőig volt még kb. negyed óra, így elmentünk nézelődni az Amerika szekcióba, ahol szintén épp egy táncelőadás volt egy kis színpadon. Mivel lemaradtunk az elejéről, nem derült ki, hogy honnan érkeztek a táncosok, de ruhájuk színeiben és mintázatában a kolumbiai zászlót véltük felfedezni és a kinézetük is passzolt ehhez. Nagyon tetszett a műsoruk, különösen az, hogy annyira „élt” az arcuk végig, különösen a fiúk játékos mimikája fogott meg. Az előadás felénél eltűnt az amúgy sem nagy nézőközönség, csak mi ketten voltunk, akik végignézték a műsort, de mi legalább lelkes közönség voltunk. Ahogy befejezték az előadást a táncosok, magukra kapták kabátjaikat és rohantak kifelé. Márk utánuk kiáltott spanyolul, hogy nagyon jók voltak, örültek neki, köszönték.

Mire kiértünk a nagyszínpadhoz, már elkezdődött a táncelőadás és viszontláttuk a dél-amerikai csoportot az első sorban, azért volt olyan sietős nekik, hogy megnézzék a nagyszínpadi előadást. Nem véletlenül, mert egyszerűen fantasztikus volt. Két, paravánon ülő kislány annyira beleélte magát a táncolásba, hogy a nagy pörgés közben többször is majdnem leestek, szerencsére mindig elkapta őket az apukájuk.

Egy népes brazil tánccsoport, a Ballet Revolución adta elő hihetetlenül látványos és izgalmas koreográfiáit kb. háromnegyed órán keresztül. Igazán profik voltak. Vicces volt látni, ahogy a helyiek is szinte tátott szájjal nézik a sokszor erotikus mozdulatokkal tarkított, igazi brazil temperamentummal átitatott táncot. Itt látható egy videó a produkciójukról.

Utánuk sárgák gurultak be a színpadra, szó szerint. Ők az Urban Crew nevű, filippínó, látványos akrobatikus elemekkel tarkított utcai tánc műfajban előadó csapat. Nagyon jó volt ez is, hosszú és látványos, vicces előadás. Rákerestünk a neten és rendszeresen vannak előadásaik a Global Village-ben, valószínűleg Dubajban laknak. Itt megnézhető egy korábbi előadásuk.
 

Az előadás után volt megint egy hosszabb szünet, mialatt megnéztük a thai részt. Itt is volt egy kis színpad egy éppen tartó táncelőadással. Furcsa ruhás apró lányok táncoltak valami bizarr prüttyögős zenére, de egy kivételével nem vették komolyan magukat, elröhögcsélték időnként a koreográfiákat. Egy idő után kijött egy énekes fiú is és közéjük állt. Arc volt, időnként vicces csípőmozdulatokkal színesítette az előadást, néha az volt az érzésem, hogy saját magukat parodizálja. Ezt az előadást a szomszédos standok dolgozóin kívül csak mi néztük, akik elhaladtak ott, még egy pillantást sem vetettek a színpadra. Bár már kezdődött a nagyszínpadon a következő előadás, mi inkább végignéztük a thai-okat, mert nehogy már közönség nélkül kelljen előadniuk a táncosoknak, az azért nagyon rossz lehet.
 

A nagyszínpadon ezután még a City Jam lépett fel egy rövidebb, modern előadással.

Sok idő elment a táncelőadások megnézésével, de csöppet sem bántuk, annyira élvezetesek voltak és persze meglepetés volt az egész, mert nem is számítottunk rá, hogy itt ilyen programok lesznek, arra meg végképp nem, hogy ilyen színvonalas, profi előadócsoportokkal.

A Global Village éjfélig tart nyitva, az utolsó fél órában már csak végigrohantunk néhány részt, de még így is volt több rész, ami kimaradt. Ide még vissza kell jönnünk, lehetőleg úgy, hogy költőpénzünk is legyen, mert tényleg gyönyörű, különleges dolgokat lehet kapni. Az éjféli busszal mentünk haza, ami szerencsére pont elvitt minket egy, a szállásunkhoz közeli buszvégállomásra.

5. nap

A következő napot egy buszozással és egy kicsit hosszabb gyaloglással kezdtük. A séta közben láthattuk, hogy hogyan néz ki az Al Safa negyed közelebbről.

Az Al Farooq Omar Bin Al Khattab Mecsetbe tartottunk. A Jumeirah nagymecset és az Abu Dhabi-ban lévő Sheikh Zayed Bin Sultan Al Nahyan mecset mellett ez a harmadik jelentős mecset, amelyet nem muszlimok is látogathatnak. Előre be kellett jelentkezni a vezetésre az alfarooqcentre.com oldalon. Végül csak 10-kor kinyitották a mecsetet, nem volt vezetés, illetve jött egy vezető egy turista párral, de nem jött oda hozzánk, csak azoknak magyarázott, akikkel jött, úgyhogy valószínűleg ők külön fogadtak vezetőt. Díszes, gyönyörű ez a mecset, már a külső része is lenyűgöző, nagyon tetszett. Andalúziai arab stílusú, a dekorációt autentikus módon marokkói mesterek készítették.

Ezután a Marina városrészbe mentünk (ehhez buszra, majd metróra szálltunk) egy egy órás hajókirándulásra.  A Marina városrész jachtkikötője teljesen mesterségesen készült vízfelület, ami úgy készült, hogy ástak egy hatalmas gödröt a sivatagba a tengerparttal párhuzamosan, de beljebb, és belevezették az Arab-öböl vizét. Építettek kikötőket, amelyekben kisebb jachtok meg hajók állnak. A víz köré meg hatalmas felhőkarcolókat, boltokat és a Dubajban szokásos módon megalomán méretű plázát húztak fel. Az eredmény egy bámulatos luxus környék, amit nagyon jó megnézni egyszer, de az egyszerű hátizsákosok örülnek, hogy Bur Dubaiban szálltak meg és nem itt.

A Marina Mall bejáratánál van Big Bus alkalmazott, tőle kérdeztük meg, hogy honnan indul a hajó. Át kellett mennünk a plázán a kikötőhöz és keresni az egyetlen fából készült hajót. 

Nemsokára meg is találtuk a hajót, de a lejáratot sehol sem leltük. Nincs kitáblázva semmi, de vagy 100 méterre van egy üvegajtó, ott lehet lemenni, majd visszasétálni egy peronon a hajóhoz. Öt perccel az indulás előtt beengedett az üvegajtón egy takarító, de ki is küldött rögtön egy pasas, hogy majd csak pontban 13 órakor lehet bemenni. Végül nem is azzal a hajóval mentünk, ami bent állt, hanem érkezett egy másik.

A felszállás után a személyzet kicsit a repülés előtti demonstrációhoz hasonlóan, koreografálva mutatta meg a mentőmellény használatát.

A hajóról nagyon jó volt a kilátás, ezért a hajókirándulás egy nagyon jó módja annak, hogy kicsit megismerkedjünk ezzel a városrésszel. Szép a víz és körülötte a felhőkarcolók, helyenként mecsetek is láthatók. Itt a felhőkarcolók között húzták ki a világ leghosszabb városi zipline-ját (drótkötél csúszópálya), láttunk is néhány ezen sikló embert a fejünk felett sikítozva.

A Jumeirah felőli felhőkarcoló-lakónegyed (a felhőkarcolókban lakások, illetve hotelek vannak) tövében fekvő másfél kilométer hosszú strandot is láthattuk. A hajó a nyílt tenger felé vezető csatornára is kihajózott

A hajón sajnos nagyon tűzött a nap, ha lementünk volna az alsó, fedett részbe, akkor meg nem sokat lehetett volna látni a felhőkarcolókból. Sajnos nem tudtuk ezt a kirándulást nem a dél körüli tűző napos idősávba tenni, mert így jött ki jól, hiszen Dubajban nagyon nagyok a távolságok és sok a látnivaló, ezért kénytelenek voltunk így beosztani. A leszállás közben még gyorsan készítettünk egy fotót a szomszédos dokkban álló partyhajóról.

A hajózás után kerestünk valami étkezési lehetőséget, ez a Marina negyedben nem egyszerű, mert minden borzasztóan drága az óvárosi részekhez képest. Végül KFC-ben vettünk kaját, mert a plázában az volt, ami nem hamburger és nem indiai kaja és megfizethető. Az otthoni árakkal ellentétben a plázákban a KFC (és néhol utánzatai) a legolcsóbbak (ezt már több országban tapasztaltuk, főleg Észak- és Nyugat-Európában, ahol a KFC a legolcsóbb vagy egyáltalán a megfizethető éttermi kaja).

Dubajban tartózkodásunk alatt már magyarok is megfertőződtek a koronavírussal. Amíg a megrendelt kajákra vártunk, a munkahelyünkről az igazgatótól kaptunk egy sms-t, hogy miután hazaértünk, két hétig otthonról dolgozzunk. Nagyon fura érzés volt, de valahol örültünk is neki.

Amikor végre megkaptuk a KFC csomagunkat, nem volt már sok idő a Big Bus indulásáig, így sajnos a busz felső, nyitott részén fogyasztottuk el az ételt.

Innen az Atlantis Hotelben lévő Lost Chambers Aquarium-ba igyekeztünk, ahová a belépőjegy árát tartalmazta a városkártya. Az Atlantis hotel a mesterséges pálmasziget csúcsán álló ötcsillagos luxushotel, amelyre a tengerek, illetve Atlantisz által inspirált dekoráció jellemző, ennek része a hoteltől függetlenül látogatható akvárium. Először szétnéztünk a tengerparton, ahová sajnos nem lehet lemenni, hatalmas kövekkel van feltöltve az egész, hiszen ez egy mesterséges sziget. Érdekes madarakat is láttunk. 

Elég nehezen találtuk meg a megfelelő bejáratot, mert a feljárók egy részét csak a hotel vendégei használhatják. Szerencsére mindenhol akadt egy-egy alkalmazott, aki útbaigazított. A Hotel elülső része olyan, mint egy kis pláza, tele butikokkal.

Végre megtaláltuk az akvárium bejáratát, de azon nyomban vissza is küldtek, hogy a városkártyához járó karszalagokat kint tudjuk átvenni. Mi a másik irányból jöttünk, ezért nem láthattuk a Big Bus-os kioszkot.

Nagyon szép és stílusosan kialakított a Lost Chambers Aquarium. Tényleg Atlantiszra épít, olyan, mintha ezer évek óta elsüllyedt civilizáció termeiben járnánk, az ő fura eszközeikkel, díszítésükkel találkoznánk. Állítólag voltak amerikai turisták, akik rákérdeztek, hogy tényleg eredeti atlantiszi romok-e… 

Külön szolgáltatásként van lehetőség szkafanderbe öltözve sétálni az akváriumban, persze búvárok segítségével, láttunk is embereket ilyen módon sétálgatni.
 

A leírások alapján mi nagyobb komplexumra számítottunk, hiszen 2-3 órát írt a google a megtekintési időre. A Lost Chambers néhány termén kívül van még egy nagyobb akvárium elkülönítve egy másik folyosón (külön kell odasétálni), de összesen alig több, mint fél óra elég volt nekünk a látványosság megtekintéséhez.

Az akvárium megtekintése után a Palm Island Drive nevű buszos kirándulásra mentünk, ami az Atlantis Hotelhez tartozó buszmegállóból indult. Ez a kirándulás egyáltalán nem volt látványos és ismertető szöveg sem volt, hogy mikor mit látunk, pedig úgy valószínűleg sokkal érdekesebb lett volna.

Szerencsére a Mall of Emirates-nél végződött az út (pedig a brosúra szerint a Marina Mallnál végződik), ez nekünk pont kapóra jött, mert onnan indul a busz a Miracle Garden-be.

Meg akartuk nézni a Mall of Emirates-ben a sípályát, ha már ott voltunk, de sajnos random bámészkodóknak nem lehet belőle semmit sem látni, csak a pénztárakig jutottunk. Aztán keveregtünk egy csomót, hogy megtaláljuk a metrót, ahol fel kellett töltenünk a kártyáinkat. Teljesen hiányoznak, vagy ha akadnak is, nagyon ellentmondásosak az útbaigazító táblák az Emirates Mallban. Az igazán idegesítő, amikor a felfelé mutató nyílról nem lehet tudni, hogy előre, vagy ténylegesen felfele mutat. Már nagyon elegünk volt a le-fel mászkálásból és sok időt is vesztettünk, mire megtaláltuk a metrót, meg aztán a buszmegállót. Neten kinéztük, hogy mikor indul a busz és pont elértük volna, de úgy tűnt, hogy éppen elment az orrunk előtt. Már felkészültünk a hosszas várakozásra, de pár perc múlva jött egy másik busz, amivel el tudtunk menni (105-ös busz, 5 AED). Nagyon örültünk a szerencsénknek.

A Miracle Garden egy olyan park, ahol hatalmas szobrokat és kis házakat alakítottak ki virágokból vagy örökzöld növényekből. Nagyon finom, erős virágillat van mindenütt. A parkban van egy kiszuperált Emirates repülőgép is virággal beborítva. Kifejezetten látványos program este, kivilágítva. Egyedül a Disney és egyéb mesefigurák nem tetszettek, szebb lenne nélkülük a park, nagyon giccsesek Miki egér és társai óriás, virággal burkolt kivitelezésben. Itt is volt egy táncelőadás, de inkább gyerekeknek volt érdekes. Elég furán néztek ki a táncosok mesefiguraszerű ruháikban. A parkban vannak boltok és étkezési lehetőség is. Jó kis esti program volt, érdemes megnézni.

 6. nap

Dubaj déli részén, Jebeli Ali városrész elején található egy különleges terület, ahol sok különböző katolikus és protestáns gyülekezetnek van temploma, ezen kívül vannak ortodox templomok és egy hatalmas szikh templom is. Szóval mondhatjuk, hogy vallási negyedről van szó. Ezt meg szerettük volna látogatni, de azt nem tudtunk előre, hogy az irányonként két óra tömegközlekedés (és még mindig Dubajon belül utazunk, nyílegyenesen, csak hosszában) bele fog-e férni a programba, illetve, hogy megéri-e. Mivel a szikh templom, ami legjobban érdekelt minket, kora reggeltől késő estig nyitva van, ezért gondoltuk, hogy korán reggel indulva beleillesztjük a programba. Metróval akartunk menni, de meglepetésünkre be volt zárva a metró és kint volt egy tábla, hogy csak délután közlekedik. Ez még nagyobb probléma volt, mint elsőre látszott, mert fel kellett volna tölteni a kártyáinkat ahhoz, hogy metró helyett busszal tudjunk menni, de a kártyát csak a metróaluljárókban lehet feltölteni, a belvárosban nincsenek feltöltő automaták a sima buszmegállókban. Nagyon sok idő elment a visszafelé gyaloglással meg még több, míg eljutottunk a buszvégállomásig, ahol fel tudtuk tölteni a kártyákat. Így persze már nem maradt idő ahhoz, hogy elbuszozzunk Jebel Aliba, hanem azzal tettünk le a szikh templomról időlegesen, hogy estére meglátjuk, lesz-e még rá idő.

Útközben megfigyelhettük, milyen jól véd a karton a lezuhanó építési törmelék ellen.

A buszvégállomástól az Etihad Múzeumba buszoztunk. Az interneten azt az infót találtuk, hogy ide van kombinált jegy, ami az Al Shindagha Múzeumba is érvényes (valamint olyan is, ami az említett két múzeumba és a Burj Khalifába is érvényes, de ez nekünk kevésbé volt érdekes, hiszen a Burj Khalifába szóló jegyünk benne volt a városkártyában). A pénztárnál azt mondták, hogy a kombinált jegyeket csak a Burj Khalifánál lehet megvenni, tehát lehet, hogy eleve csak a hármas kombinált jegy létezik. Ráadásul ennyire nem gondolkodnak logikusan, hogy nem is feltételezik, hogy valaki más sorrendben akarja meglátogatni az említett nevezetességeket és nem feltétlenül a Burj Khalifánál kezdi (ami 0-24 nyitva van, a múzeumok pedig nem). Utólag esett le, hogy ez egy péntek 13.-a volt.

Az Etihad (arabul egyesülés, egyesítés) Múzeum egy nagy, modern épületben helyezkedik el, az épület méretéhez képest azonban kifejezetten kevés a kiállított tárgy. A múzeum az Emírségek egyesülésének előzményeit és történetét mutatja be információs táblákon és rövid videófilmek segítségével. Az akkori emírek néhány személyes tárgya is a kiállítás részét képezi. 

A múzeumépület melletti, kisebb épületben, amit az Egyesülés Házának hívnak, írták alá 1971-ben az Emirátusok új alkotmányát, amelyben egyesítették őket (akkor még hatot, a hetedik két hónappal később csatlakozott). Ez az épület zárva van, de be lehet kukucskálni.

Megkérdeztük egy épp ott lévő biztonsági őr nőtől, hogy be lehet-e menni még valahova (még egy épület volt a kertben). A nő nem tudta biztosan, mert csak két napja dolgozott ott, de végül telefonon kiderítette, hogy azok nem látogatható épületek. Kicsit beszélgettünk, elmesélte, hogy Észak-Kelet-Indiából, Szikkim tartományból származik, ami Nepállal, Kínával és Bhutánnal határos. Ajánlotta nekünk a szülőföldjét, mint következő desztinációt.

A múzeumtól elindultunk gyalog a Nikki Beachre, mert értékelésekben azt olvastuk, hogy jó strand. Útközben megállt autójával egy férfi, és kiszólt a kocsiból, hogy ne arra menjünk. Fura volt, hogy mi alapján állítja, hogy rossz irányba megyünk, amikor teljesen biztos volt, hogy jó irányba tartunk (beugrottak a Marokkóban tapasztalt hasonló beszólások). De szimpatikusnak, becsületesnek tűnt az autóban az idősebb férfi, nagyon segíteni akart, ezért közelebb mentünk az autóhoz, hogy tudjuk normálisan kommunikálni. Ekkor mondta a férfi, hogy a Nikki Beach egy luxushotel privát strandja elrettentő árú belépőjeggyel. Mondta, hogy ilyenkor jönnek haza a templomból (volt még két filippínó női utas az autóban) és szinte mindig látnak a Nikki Beach felé igyekvő turistákat, akiknek fogalmuk sincs, hogy az egy privát strand. Felajánlotta, hogy elvisz minket az ingyenes strandhoz (ingyen), mert amúgy is arrafelé mennek. A pár perces út alatt jól elbeszélgettünk, ajánlott olcsóbb étkezési lehetőségeket a strand közelében, mert a strandon drágák a büfék. Nagyon kedves, jófej volt ez a férfi, neki köszönhetően szerencsénk is volt aznap.

Az ingyenes strand egy másik részén tett ki (Beach La Mer), mint ahol pár nappal azelőtt voltunk. Szerencsére találtunk egy kis épület tövében árnyékos helyet, ahová letelepedtünk. Jó volt fürödni és pihenni a parton kicsit.

Egyébként nagyon hangulatos és jól kiépített a strand, számos étterem és bár van. A strandolás után a főút másik oldalán lévő McDonald’s-ban ettünk, mást nem is találtunk nyitva, a közeli pláza üzletei zárva voltak a koronavírus miatt.

Következő programunk az Al Shindagha Múzeum volt, amely két egymáshoz közeli épületből áll, ezek a Creek Múzeum és a Parfümház. A Creek Múzeumban tárlatvezetéssel történik a látogatás, minket egy fiatal nő vezetett végig. Azt mutatja be a múzeum, hogy hogyan befolyásolta a Dubai Creek az ott lakók életét, a város történetét és hogy hogyan fejlődött Dubaj a kis öböl partjain álló Bur Dubai és Deira településekből világvárossá. Nagyon jó fotókon találkozhatunk a modernizáció előtti Dubajjal, amikor még az emírek is tevével jártak. A múzeumban modern stílusú, interaktív, látványos részek is vannak, és hagyományos, vitrines termek is. Tetszett a múzeum, csak sajnos a vezetés egy picit gyors volt ahhoz, mint ami számunkra kényelmes. 

A belépőjegy érvényes a közelben lévő Parfümmúzeumba (Parfümházba) is. Itt is kaptunk egy fiatal női vezetőt, aki kifejezetten vicces volt és nagyon szép. Az előző múzeumban a vezetőnk azt mondta, hogy még sosem tartott vezetést magyaroknak, pedig pont volt ott egy másik magyar pár is, mikor mi, hallottuk őket beszélni; a Parfümmúzeumban a vezető pedig azt mondta, hogy pont előttünk is magyaroknak tartotta a vezetést, valószínűleg azoknak, akiket láttunk a másik múzeumban. Érdekes a Parfümmúzeum, meg lehet szagolni egy csomó parfümösszetevőt és a mesterséges helyettesítőiket is és meg lehet nézni videókon, hogy hogyan készülnek a különböző típusú, jellegzetes arab illatosítók, amiket gyakran lehet érezni a piacokon és az épületekben.

Úgy döntöttünk, hogy van még időnk elmenni a templomnegyedbe. Elmetróztunk az Ibn Battuta buszvégállomásra, innen pedig F44-es busszal a város szélére, ahol a sok különböző templom van. Elsődleges célunk a Gurunanak Darbar Sikh Temple meglátogatása volt, mert még sosem voltunk szikh templomban, Indiában csak kívülről láttunk ilyet. A dubaji az Arab-öböl legelső, és legnagyobb gurudwara-ja, azaz szikh temploma, elvileg ötvenezer vendég elfér benne, tehát körülbelül az emirátusokban lakó összes szikh vallású ember. Az építésre magától Dubaj uralkodójától kapták a földet ajándékba (ez a többi szomszédos templomnál is így volt).

A templomban nagyon sokan voltak a hívők, csak mi voltunk turisták. Barátságosan fogadtak, segített nekünk a biztonsági őr a tudnivalókban. A cipőt itt is le kell venni (erre rájöttünk magunktól), a zoknit is (ezt mondta az őr). A férfiaknak is és a nőknek is fejfedőt kell viselniük. A legtöbb férfi a mindennapokban is turbánt hord, de aki nem, az csak kendőt kötött a fejére a templomban. A nők csak a templomokban hordanak kendőt, legalábbis amikor szikh nőket láttam az utcán (Dubajban elég sok szikh nőt látni, ismertetőjegye, hogy turbános pasassal van), sosem viselt fejkendőt egyikük sem. Volt saját kendőnk, de vehettünk is volna kölcsön, mert volt egy csomó. Márknak egész jó kis turbánt sikerült kanyarintani, de sajnos elfelejtettük lefényképezni. Felfelé kellett menni egy lépcsőn, ott volt egy ugyanolyan dress code tábla, ami a mecseteknél is ki van téve. Kétszintes a templom, egy idősebb úr a felső szintre irányított minket, mert az látványosabb. Már ment az imádság, énekeltek valamilyen aranyozott oltárszerűségnél, a frissen érkezők mind oda sorakoztak. Mi csak lekuporodtunk valahol hátul a szőnyegre és figyeltük a szertartást. Később belopakodtunk egy oldalsó helyiségbe, ami a nagy teremből nyílt, mert azt hittük, hogy arra van a kijárat. Nem arra volt, hanem egy kisebb terem volt ott egy másik díszes oltárral. Kissé feltartottuk a menetet, de türelmesek voltak és nem küldtek el a sunyiba.

A kijáratnál mondta egy úr, hogy mindenképp menjünk le a földszintre, ahol közös étkezés van. Sajnos itt sem készült fotó, mert annyira magával ragadtak az események, hogy elfeledkeztünk róla. Hosszú sorokban ültek az emberek a szőnyegpadlón, néhány ember folyamatosan körbejárt és osztott tányért, evőeszközt, poharat, vizet és többféle ételt nagy kondérokból. Húsmentes, de fogalmam sincs, hogy miből, talán valami ismeretlen gabonaféléből készült curry-t és rizst kaptunk, valamint édes tejberizst. Nagyon finomak voltak. Mikor visszavittük a használt tányérokat és megköszöntük szépen az ételt, meg hogy itt lehettünk, ők köszönték, hogy itt voltunk és még kifelé menet mások is. Úgy tűnt, hogy örültek neki, megtisztelőnek érezték, hogy eljöttünk megnézni a templomukat és belepillantottunk egy kicsit a szokásaikba. Jó érzés volt, nagyon örültünk neki, hogy eljöttünk.

Van egy kopt és egy szír ortodox templom is közvetlenül a szikh templom mellett, ezekre is nagyon kíváncsiak voltunk, de sajnos zárva voltak. A kopt templomba legalább be lehetett kukucskálni a rácson át.

A közelben van egy evangélikus, egy katolikus és egy anglikán templom is. Mindháromba be tudtunk menni, itt is péntek este voltak az istentiszteletek. Először az anglikán templomba mentünk be, ami tele volt indiaiakkal, épp véget ért a mise és a padokat rendezgették.

Érdekes módon itt is le kell venni a cipőket, úgy látszik, ez vallástól függetlenül hozzátartozik az indiai szokásokhoz. Az evangélikus és a katolikus közösség számára egy-egy nagy épületben kerülnek megrendezésre az imádságok, inkább nagy házak ezek, mint templomok. mivel egyszerű épületek, szinte minden díszítés nélkül (a színes üvegablakokat leszámítva), de teljes mértékben betöltik a funkciójukat. Nagyon sok hívő volt jelen, tele volt mindkét templom. A katolikus misére be is hívott minket egy ajtóban álló férfi, így mi is részesei lettünk itt is az imádságnak. Azt gondoltam, hogy a katolikus templomban főleg filippínó emberek lesznek, de nem így volt, indiai kinézetű volt a többség, lehet, hogy sri-lankaiak is voltak.

Különleges, nagyon jó élmény volt a templomok meglátogatása, érdemes volt elmenni ezért olyan messzire. Sokat vártunk a buszra és kiderült, hogy furamód ugyanazzal a számmal kétféle útvonalon közlekedő buszt jelölnek… Az első F44-es így nem volt jó nekünk, a második, Ibn Battutára közlekedő igen.

7. nap

Ezen a napon AlAinba utaztunk, az erről szóló poszt itt található.

Este, visszaérve Dubajba elmentünk a régi piacra és vettem pár egyberuhát (850 Ft/db). Márknak pakisztáni ruhát akartunk venni, ami hosszú, tunikaszerű ingből és ugyanolyan anyagból készült bő nadrágból állt. Nem volt annál az árusnál, ahol kérdeztük, de átszaladt a rokonhoz vagy a haverhoz és hozott párat. Sajnos azok elég drágák voltak és nem is az a bő típusú nadrág volt a szettben, ami Márknak tetszik. Úgy döntött Márk, hogy mégsem kell neki, mert ez nem olyan, amit otthon hordana, nem éri meg így megvenni.

Az utolsó dubaji néznivalónk a Museum Group lett volna, ami három részből áll: Crossroad of Civilization Museum, Old Weapons Museum és a Manuscript, Old Book and Print Museum. Sajnos zárva találtuk (pedig nyitvatartási időn belül voltunk), nem is volt semmi kiírás, hogy miért, de utólag megtudtuk, hogy felújítás zajlik.

A séta közben összefutottunk azzal a nővel, aki előző nap a Parfümmúzeumban a vezetőnk volt.

A közeli Shindagha téren megláttunk egy szépen kivilágított szökőkutat. A vízsugarak útjának többféle variációja volt és nagyon változatos színűek voltak a fények. Néha olyan volt, mintha tűz lenne, nem is víz. Nagyon tetszett nekünk, szerintem sokkal látványosabb és szebb, mint a Dubai Fountain.

 Másnap reggel indultunk Abu Dhabiba.