12. nap

Reggel a Cabarete melletti szállásunk előtt ácsorogva hiába vártuk az előre megrendelt taxit, majd hiába hívtuk a sofőrt, semmi válasz. Kiálltunk az útra, hátha sikerül másik taxit vagy gua-guát fogni, de egyetlen jármű sem jött. Már aggódtunk, hogy nem érjük el a buszt, pedig még jegyet is kell venni, mire végre sokadszori próbálkozásra sikerült elérni a taxis pasast. Hangja alapján akkor ébredt és mondta, hogy persze, jön mindjárt. Még mindig várakoztunk, egyre idegesebben, ezért újra telefonáltunk. Másodszorra már azt mondta, felhívja egy barátját, aki ugyanannyiért elvisz minket, mint amennyiben megállapodtunk; semmi bocs, hogy nem jöttem, vagy bármi hasonló. Jött is a haver, mondani sem kell, hogy drágábban vitt el minket, de legalább elvitt.

A buszvégállomás egy főút menti kis pénztárat jelentett, váró nem volt sehol és mondta a pénztáros, hogy késik valamennyit a busz. Beszédbe elegyedtünk egy itt élő német férfival, aki szintén arra a buszra várt. Kérdeztük, hogy van-e valahol mosdó, és szerencsére segített a pasi, az ismeretségének köszönhetően bemehettem egy közeli szálloda kerti mosdójába. A buszt 15 fokra hűtötték, majd megfagytunk, pedig készültünk pulóverekkel. Szerencsére WC is volt a buszon, de ezt nem tudhattuk előre és sajnos egyáltalán nem volt kellemes a helyi fiatal srácok beszólogatásának kereszttüzében elevickélni a busz hátuljába.

Útközben csináltunk néhány fényképet Santo Domingo lepukkantabb, nem óvárosi részéről, a kis buszok a már említett gua-guák, azaz a helyi iránytaxik.

Santo Domingoban a Caribe Tours végállomására érkezve gyorsan fogtunk egy taxit a Bávaro Expressz pályaudvarára. Végül hamar odaértünk és volt még egy kis időnk, ezért elmentünk ebédelni. Találtunk is egy pizzázót szerencsére a pályaudvar mellett. Végül kicsit lassan lett kész, ezért nem volt időnk megenni az egész pizzát, így pizzaszendvicset is készítettünk az útra két-két szelet összeborításával.

Egy újabb hűtőszekrénybuszban való pár órás utazás után odaértünk Bávaroba, ahol a második ajándékszállásunk volt az RD68 nevű butikhotelben. Szerencsére a közelben volt a távolsági busz egyik megállója, így nem kellett taxiznunk. Nagyon szép, hangulatos volt a szállás, még sosem voltunk butikhotelben ezelőtt (mondjuk hotelben sem sokszor). Kiderült, hogy a hotelben kapunk reggelit, amit nem tudtunk előre. Igaz, inkább csak nass volt (egy fél toastkenyérszelet lekvárral, 2 kanál joghurt müzlivel és narancslé meg gyümölcs), de örültünk neki.

Nagyon közel volt a tengerpart, a teraszunkról is látszott, de azon a részen egy szálloda magánstrandja volt, ezért elindultunk megkeresni a szabadstrandot. Szerencsére nem volt messze az sem, kb. 10 perc gyalogútra a szállásunktól. Közben egy csomó helyi leszólított, hogy motortaxival elvisz. Ez a továbbiakban is így volt a strandra menet. Furcsálltuk, hogy miért ilyen természetellenes és megdöbbentő a helyieknek, ha pár percet gyalogol valaki a strandig. Szép, pálmafás, homokos tengerpartja van Bavaro-nak és itt szerencsére nem volt szeles sosem az idő, nagyon kellemes volt fürdésre. Egyszer nagy örömünkre láttunk egy fregattmadarat, ott repkedett a fejünk fölött.

13. nap

Első teljes napunkon nekiálltunk felderíteni a települést. Egy kis ékszerárus bódéban foglaltunk két kirándulást, alkudni is tudtunk az árból. Találtunk egy mosodát, amire már nagy szükségünk lett volna, de ki volt írva az ajtóra, hogy misén van a tulaj. Később visszamentünk még vagy kétszer, de valahogy egész nap tartott az a mise. Másnap sikerült végre mosatni.

Vettünk egy élelmiszerboltban maniókából (amit itt yuca-nak neveznek), édes és zöld banánból készült chipseket, meg mamajuana-t ajándékba (ill. csak a vízzel feltöltött gyógyfüves változatot, mert a rumosat tilos bevinni az EU-ba), meg chicharrónt. A chicharrón sült sertésbőrből készült harapnivaló, ami egész Latin-Amerikában és a Karib térségben is elterjedt. Azt is mondhatnánk rá, hogy disznóbőrchips. Erre rá is erősít, hogy pont olyan csomagolásban is árulják. Nekem nem különösebben ízlik, Márk eléggé odavolt érte. Egyébként étel-alapanyagként is felhasználják. A szállásunk melletti kis mexikói étteremben Márk megkóstolt egy olyan fogást, ami chicharrónból készült pörköltszer dolog.
 

A szállásunk mellett volt az említett Pastrata Mexican nevű étterem, kedvező árú ebédmenükkel és nagyon barátságos, beszédes tulajdonossal, aki minden vendégével váltott pár szót. Többször is ettünk itt, igazán jókat.

14. nap

Az első kirándulásunk során a Catalina szigetre mentünk volna, kombinálva Altos de Chavón városnézéssel. A megbeszélt időben egy Manta becenevű, olyan igazi aranyfuxos-aranyórás helyi ügynök jött értünk egy elegáns autóval és elvitt a szomszédos településre, Punta Cana-ba, ahonnan a busz indult. Kiderült, hogy aznap Catalina-ra mégsem megy túra, de mivel nekünk egy másik kirándulásra, Saona szigetre is volt jegyünk, így azt mondták, menjünk arra. Szerencsére hasonló jellegű a két kirándulás, ugyanazok a cuccok (fürdőruha, snorkelfelszerelés) kellettek.

A buszon lévők közül pár turista még nem fizette ki a kirándulást. Ők különböző luxushotelekből jöttek, ott foglalták le a kirándulást és legnagyobb megdöbbenésünkre négyszeres és ötszörös árat szedtek be tőlük, mint amit mi fizettünk érte. Még az sem zavarta a szervezőket, hogy fennhangon nem kicsit különböző összegeket kértek azoktól, akik ott ültek egymás közelében ugyanazon a buszon.

Útközben megálltunk egy ajándékboltnál. Megnéztük gyorsan a boltot, de nem vettünk semmit, inkább kint mászkáltunk. Márk talált a porban 50 dollárt. Ez jól jött némi kárpótlásként, mivel egy csomó, ennél jóval több pénzünket ellopták New York-ban a reptéren.

Saona szigetre odafelé motorcsónakkal mentünk, ami annyira dobált, hogy még mi is féltünk benne, pedig többször utaztunk már motorcsónakkal. Meg is fájdult a hátunk a folyamatos odaütődéstől, pedig mentőmellény is volt rajtunk. Volt a csónakban egy család egy kisgyerekkel, aki egyáltalán nem meglepő módon annyira sírt, hogy inkább átrakták őket egy katamaránra.

Az első megálló egy sekélyvizes tengerrésznél volt, ahol az összes csónak és hajó leállt. Minden csónak vezetője kiszedett két tengeri csillagot a vízből és sorra a turisták kezébe nyomta, majd egy fényképész lefotózta őket. A csillagokat nyilván reggel odatette valaki, akinek ez a munkája, aztán az egymást sorban követő hajók kapitányai megmutatták egymásnak, hogy pontosan hol találhatóak a csillagok. Mi nem akartunk ebben részt venni, inkább elmentünk keresgélni magunk és láttunk is csillagokat a vízben. Mikor vissza akartunk szállni a csónakba, addig nem hagytak visszaszállni, míg nem csinálhattak fotót, hiába mondtuk, hogy nem kérjük. Mindenesetre nem emelgettük ki a csillagokat a vízből bikinifelsőt formázva, meg stb. marhaságokat csinálva, mint a többiek.

A Saona szigetre érkezve svédasztalos finom ebéd várt minket. Kaja után elindultunk felfedezni a szigetet. Nagyon szép sziklaképződményeket és egy csomó érdekes jószágot láttunk. Kedvenceink a farkukat tekergető gyíkok voltak. Snorkelezésre is maradt még időnk, bár sajnos nekem megint használhatatlannak bizonyult a búvármaszkom.

Megtalált minket a fényképész és valami döbbenetes, az egész kirándulásnál drágább áron akarta ránksózni a fotókat (amiket eleve nem is akartunk, csak kényszerített rá). Nem vettük meg persze, aztán végig üldözött minket, egyre alkudva magának az árból (ami még mindig pofátlanul sok volt). A végén már azt kérdezgette, hogy mennyit adunk érte, és nem bírta megérteni, hogy nem kérjük, nem vesszük meg. Kár, hogy ezt az erőszakos nyomulást csinálják, nagyon sokat elvesz az élményből, pedig a sziget tényleg gyönyörű.

A visszafelé úton már katamaránnal mentünk. Ez még rosszabb volt, mint a motorcsónak. A program zenés táncos mulatság volt, bevezetőnek egy helyi táncosok alkotta kis csapat nagyon jól ropta valami zumbaszerű zenére (utána természetesen tartották a markukat). Annyira üvöltött végig a zene, hogy majd megsüketültünk (bedugtam a fülem, de még úgy is), a fejem is nagyon megfájdult tőle és erős hányingerem is lett, egy rémálom volt nekem ez a hajóút.

15. nap

Következő nap megint elindultunk a Catalina szigetre. Kicsit aggódtunk, mert előző nap elvették a Catalina-ra szóló jegyünket és a Saona-ra szóló maradt nálunk, ott viszont már voltunk. Egy busz jött értünk és összegyűjtöttünk egy csomó embert különböző hotelekből.

A buszvégállomásnál vagy egy órányi totojázás és fejetlenség után kiderült, hogy nincs szabad hajó a Catalina szigetre, így visszavittek minket Bávaro-ba azzal a megnyugtatással, hogy két nap múlva már biztosan indul a kirándulás. Sokan voltak, akiknek ez volt itt az utolsó teljes napja, így nekik ez a megoldás egyáltalán nem volt kielégítő. Ők elég bosszúsak voltak és aggódtak, hogyan kapják vissza a pénzüket.

Találtunk Bávaro-ban egy kis büfét (Fast Chef Bávaro) szimpatikus ételekkel és árakkal, ott ebédeltünk. Kérdezte az ott lévő ember, hogy milyen nyelven beszélünk. Márk mondta, hogy hát angolul, ő németül meg spanyolul is, én meg egy kicsit franciául. Azt hittük, azért kérdezi, hogy milyen nyelven kommunikáljunk a rendelésnél. Később, mikor egymás között beszéltünk Márkkal, magyarul szólt, hogy azért kérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk, mert úgy hallotta, mintha magyar lenne, de nem hallotta biztosan, mert nagy a zaj, meg  a hallása sem a legjobb. Kiderült, hogy vajdasági származású magyar, de már régóta itt él, előtte pedig óceánjárókon dolgozott. Többször is visszajöttünk ebbe a büfébe, mert olcsók és nagyon finomak voltak az ételeik, meg a frissen facsart napi gyümölcslé. Ún. yaroát ettünk, ami igazából hasábkrumpli bolognai marhahúsos raguval és reszelt sajttal, meg mofongot, ami egy puert rico-i specialitás, szafttal lelocsolt banánpüré, különféle húsokkal mellette.

Délután strandoltunk.

16. nap

Vettünk jegyet egy délután induló, fél napos kirándulásra az ún. Hoyo Azul-hoz, ami egy kristálytiszta vizű tó egy barlang bejáratánál. A buszon az utaskísérő az egyetemista lányáról mutogatott fényképeket és tenyérbemászó stílusban borravalót kért az utasoktól.

A park bejáratánál néhány ketrec volt papagájokkal és selyemmajmokkal, de a ketreceken kívül is akadt néhány érdekes anolisz és pillangó. Innen indult egy vezetett túra az erdőben a tóhoz. Az egyik részen egy függőhídon át vezetett az út. Itt is fényképezték az embereket. Mi gyorsan átmentünk, szerencsére sikerült lerázni őket azzal, hogy mi ugyan meg nem állunk itt fotózkodni, így is nagyon félelmetes átmenni a hídon.

Az Hoyo Azul egy cenote, azaz egy mészkőlyuk, aminek az alján karsztvíz van. Mivel a víz átszűrődik a mészkövön, nagyon tiszta. A neve is azt jelenti, hogy kék lyuk. A tó gyönyörű színű volt, nagyon mély és nagyon hideg, de azért jó volt benne fürödni.

A tó feletti falon vadméhek éltek, két nagy méhkasban.

 Este még sétáltunk a bávaro-i tengerparton, megnéztük a kalózhajót.

17. nap

Reggel Mr. Manta jött értünk megint a csillivilli kocsival és elvitt a szokásos gyülekezőpontra. Ezen a napon, harmadik nekifutásra végül elindultunk egy búvárhajóval a Catalina szigetre. Útközben volt egy megálló, ahol lehetett búvárkodni és snorkelezni a nyílt tengeren. Mr. Manta volt a kísérő búvár, kiderült, hogy a testére tetovált hatalmas mantarája után kapta a becenevét.

A Catalina szigeten is hasonló volt a program, mint a Saona szigeten, kaptunk svédasztalos ebédet, után pedig lehetett fürödni és snorkelezni. Sok szép színes hal volt, a vízen keresztül is látszottak.

Nagyban fürödtünk, mikor egyszercsak odajött hozzánk Manta, hogy hol vagyunk már, minket keres és pár perc múlva indulunk Altos de Chavón-ba. Ez meglepetésként ért minket, mert szó sem volt róla, hogy néhányan, leválva a csoportról úgy megyünk a városkába, hogy jelentősen lecsökken ezáltal a szigeten töltött időnk. Gyorsan úgy-ahogy összekaptuk magunkat és siettünk a motorcsónakhoz. Két szatyor vizes cuccal a kezemben persze nem tudtam egyensúlyozni az imbolygó csónakba való beszálláskor és ruhástul beleestem a vízbe.

A Chavón folyó mellett magasodó Altos de Chavón egy kizárólag korallokból épült kis város, ahol nagyrészt művészek laknak. Réginek tűnik, pedig az 1970-es években épült. Népszerű filmes és esküvői helyszín. Arról is híres, hogy az ittlévő aranyos kis kápolnában kötött házasságot Michael Jackson és Lisa Marie Presley. A templomot egyébként Szt. Sztaniszlávról nevezték el, aki Lengyelország védőszentje és nem sok köze van a Dominikai Köztársasághoz. Amikor II János Pál pápa az országban járt, akkor kapta a templom ezt a nevet.

Van itt egy amfiteátrum is, ahol koncerteket adnak. Nagyon tetszett nekünk ez a program, megérte elmenni még így is, hogy lerövidült emiatt a Catalina szigeten töltött időnk.

Busszal vittek vissza egy darabon, majd megálltunk egy hatalmas ajándékboltnál. Vettünk kakaóbabot ajándékba. A pénztáros kérdezte, hogy melyik csoporthoz tartozunk, mert nincs rajtunk matrica. Mondtuk, hogy hát egyikhez sem. Az irodák jattot kapnak az általuk a boltba hozott turisták vásárlásai után.  Az előző kiránduláson, mikor Saona-ra mentünk, ránk is ragasztottak olyan matricát, ami jelölte, melyik cég hozott a boltba. A pénztárosok mellett is ott voltak amúgy a borravalósdobozok.

A vásárlási idő letelte után az a buszsofőr, aki Altos de Chavón-ból a boltig hozott minket, szerzett nekünk fuvart Bávaro-ba, mivel ő nem oda vitte a többieket. Végigkérdezgette az ott parkoló többi sofőrt, hogy ki megy Bávaroba és rásózott minket az egyikre.

Este, mikor visszatértünk a szobánkba, észrevettem, hogy napközben ellopták a szobából az összes női intim higiéniai termékemet, tampont, betétet, vattát; nyilván a takarítónők. Azért ez elég szemétség, mert ha szükségem lett volna rá, nem tudtam volna beszerezni sehol, maximum a reptéren dögdrágán, de addig még várt ránk egy hosszú út. Mást szerencsére nem vittek el, de nem is hagytunk értékeket sosem a szobában.

18. nap

Hajnalban indultunk a buszpályaudvarra. Kértük a recepcióst, hogy hívjon nekünk egy taxit, de jó időbe telt, mire megértettük vele, egyrészt, mert akkor ébredt és azt sem tudta, hol van, és úgy tűnt, hogy akár angolul, akár spanyolul szólunk hozzá, mintha nem értene egy kukkot sem. A körülmények miatt eltekintettünk az ellopott dolgok miatti reklamációtól, úgysem mentünk volna vele semmire. A buszút eseménytelenül telt, sajnos nem vitt el egészen a busz a Santo Domingo-i repülőtérre, még taxiznunk kellett. Az állomás tele volt taxishiénákkal, úgy kellett rohannunk a csomagunk után, amit kikapott az egyik a kezünkből.

Gyönyörű ország a Dominikai Köztársaság, egyáltalán nem bántuk meg, hogy ide jöttünk, de az emberek nagyon sokat elvesznek az élményből. Nagyon nem tetszik nekünk, ahogy a turistákat kezelik, nagyon bosszantó az állandó lehúzás, agresszív borravalókövetelés, cserébe a nagy semmiért; kiakasztó a megbízhatatlanság, szervezetlenség, nemtörődömség és a lustaság a köbön. Egészen máshogy is lehetne ezt csinálni, mint ahogy teszik is ezt más országokban, ahová aztán szívesen visszamegy az ember. Szóval vannak ugyanilyen szép, vagy még szebb helyek sokkal-sokkal olcsóbban, ahol még az emberek is kedvesek és nem vernek át. Persze a végtelen pénzzel rendelkező luxusszállodákba járó turistáknak egész más tapasztalatai lehetnek, mint nekünk, egyéni utazóknak, valószínűleg az sem tűnik fel az itt nyaraló többségnek, hogy a közbiztonság is hagy kivetnivalót maga után.

Hazafelé is két átszállással repültünk, New York-ban és Párizsban szálltunk át. A New York-Párizs járat vagy 2 órás késéssel indult, már indulnia kellett volna, mikor elkezdték beszállítani az utasokat az A-380-as két szintes gépbe. Eltartott egy ideig. Nagyon örültünk, hogy a legnagyobb utasszállító géptípussal megyünk. Szerencsére volt elég idő a csatlakozásra, még várni is kellett kicsit.

A párizsi Charles de Gaulle reptéren várakozva épp elfordítottam a fejem, hogy ne legyek menten rosszul egy csigasalátát cuppogva zabáló francia családtól, mikor egy menyasszonyi ruhába öltözött kétméteres nagyon vékony pasira lettem figyelmes. Komplett, magasságához passzoló, földig érő menyasszonyi ruhában volt (nehéz lehetett ekkorát találni, ritkák azért a kétméteres lányok) és a kiegészítők sem hiányoztak, volt fátyol, kesztyű, virágcsokor meg minden. A Budapestre tartó gépre szállt fel a fiú velünk és barátaival együtt, kiderült, hogy legénybúcsúról van szó. Érkezéskor Budapesten még egy legénybúcsús csapatot láttunk, ők ökörszarvas sisakot viseltek. Olvastam már róla, hogy népszerű legény-és leánybúcsú helyszín lett Budapest, de most először láttam ilyen külföldi társaságot, akik direkt ezért utaztak ide, ráadásul kettőt is.