Már régóta szerettünk volna megnézni egy tevevásárt, ezért a programtervezés során nagyon megörültünk, hogy ez az Emirátusokban lehetséges. Egy Al Ain nevű városban van a tevepiac, az ománi határ közelében. Ez a város kb. két órányi buszútra található Dubajtól, a buszok az Al Ghubaiba buszállomásról fél óránként indulnak. 

Eredetileg busszal terveztünk menni a tevepiac környékére is a buszvégállomástól, de nem boldogultunk a kártyavásárlással. Itt egy másik típusú kártya van (Hafilat), mint Dubajban és általában nem annyira (vagy egyáltalán nem) beszélnek az emberek angolul. Az automatáknál lévő segítőember mindenáron hetikártyát akart adni, nem értette meg, hogy másik típusú, feltöltőset szeretne Márk, és semmilyen érdemi információval nem tudott szolgálni, hogy hol és hogyan lehetne feltöltős kártyát venni, mert csak egy-két szót tudott angolul. Kiszámoltuk, hogy jobban járunk oda-vissza taxival, mint a hetikártyával. (Később Abu Dhabiban kiderült, hogy ez ugyanaz a kártya, mint amilyet ott használnak, de ezt akkor még nem tudtuk. Egyébként logikus, hiszen ugyanaz az emirátus.) A taxi legalább végig elvitt és nem kellett gyalogolnunk.

Sok karám volt, bennük rengeteg teve, különböző korúak és színűek. Néhány teve kangörcse közepette nyáladzva dinoszauruszhoz illő hangokat hallatott. Végignéztük az összes karámot, nagyon élveztük.

A tevékre dél-ázsiai vendégmunkások vigyáznak, ők ott lődörögnek, vagy kiszuperált autós gyereküléseken ülnek, sok megszólított minket. Nem vagyok valami jó parti, mert csak egy tevéért ajánlottak cserét Márknak, azt is csak poénból. Sokszor ajánlgatták, hogy csináljunk fotót, vagy álljunk oda nyugodtan, majd ők csinálnak. Ezzel a lehetőséggel nem éltünk, mert feltételeztük, hogy ez nem egyszerű jóindulatból van. Az érkezésünkkor egyébként egy rendőr odajött hozzánk és elmondta a feltételeket: mindent megnézhetünk, lehet fotózni, azért nem kérhetnek pénzt, viszont a tevékhez tilos hozzáérni.

Egy tevebunyót is sikerült megfigyelnünk.

Sajnos vásárlást, alkudozást nem láttunk, de valaki vett tevét, mert épp felraktak egyet egy platós kocsira.

Később is láttunk egy platónyi tevecsikót, bár az nem derült ki, hogy őket hozták éppen vagy vitték.

Mi voltunk egyedül turisták (meg egyáltalán gyalogosak), két lesötétített ablakú terepjárót láttunk még, talán az egyikben turisták voltak, mert kiszállt egy pasas egy percre egy fénykép erejééig, majd vissza is ült az autóba és elmentek.

A tevéken kívül vannak még eladó birkák, kecskék és szarvasmarhák is a másik részen, ezeket is megnéztük.

A vásár után elsétáltunk a piac mellett lévő plázához, hogy taxit tudjunk fogni, amivel az Al Jahili erődhöz vitettük magunkat. Az erőd melletti parkban leültünk piknikezni és elfogyasztottuk szendvicseinket.

Az erőd látogatása ingyenes. Itt már érződött a koronavírussal való elővigyázatosság, a bejáratnál hőmérő előtt kellett átsétálni a bejáratnál a biztonsági őröknél. 

Maga az erőd is jópofa, de ottjártunkkor volt még egy egész nagy fényképkiállítás Wilfred Thesiger brit katonatiszt, felfedező és író munkáiból, aki a 20. század közepén gyalog és teveháton bejárta és feltérképezte a Rab-el-Háli sivatagot, amely a világ legnagyobb egybefüggő homoksivataga. Nagy segítségére voltak ebben a beduin kísérői, akik tisztelték, mivel a brit felfedező úgy élt, mint a beduinok és hozzájuk hasonlóan bírta a legkomolyabb megpróbáltatásokat is.

Az erődtől gyalogoltunk egy csomót visszafelé a buszvégállomás irányába.

A város közepén lévő, a buszvégállomástól nem messze lévő bekerített oázishoz tartottunk. Sokáig nem találtuk a bejáratot, illetve lezárt bejáratokat találtunk. Végül nagy kerülővel bejutottunk, kérdeztük a biztonsági őrt, hogy hol tudunk kimenni majd a buszvégállomás irányába és meglepetésünkre tudott angolul és meg is mondta. Az oázisban sétálóutak vannak kialakítva a pálmafás részek között, onnan lehet nézelődni.

Sietve néztük meg az oázist, mert kevés időnk volt a kinézett busz indulásáig. Sajnos mégsem volt a buszvégállomáshoz vezető kijárat a logikus helyen. Egy magas kerítés választja el az oázist a buszvégállomástól, mi meg sajnos a rossz oldalon voltunk. Egy ott lévő rendőrt kérdeztünk meg (látványosan nem akart minket észrevenni), hogy hogy jutunk ki, persze jó nagy kerülővel lehetett csak. A buszt nem értük el, a következő busz indulásáig pedig még volt idő, így elmentünk a közeli piacra banánt meg datolyát venni. Furcsa volt, hogy ott vannak a standok megpakolva, de árus alig volt mellettük kettő vagy három.

A datolyás standoknál vannak a megporzáshoz árusított hímvirágzatok is. Ez egy okos dolog, nem kell így mindenkinek hímivarú datolyapálmával is rendelkeznie, meg lehet venni egy virágzatot, beporozni vele a termős datolyapálmákat és kész.

Sikerült venni banánt is, datolyát is, meg valami fura gyümölcsöt, amiről azt sem tudtuk, hogy micsoda. Kaptunk belőle kóstolót, kézfertőtlenítő géllel lefertőtlenítettük, elvonatkoztattunk a kicsit alkoholos bukétól és finomnak ítéltük, vettünk belőle. Később utánanéztünk és kiderítettük, hogy jujuba volt, egy trópusi gyümölcs, amit Észak-Afrikától Dél-Kelet-Ázsiáig termesztenek.

Visszamentünk a buszállomásra és szerettem volna inni egy kicsit a táskámban lévő vizespalackból, de azonnal betereltek minket. Fura ez, mert a váróban sem lehet inni, a buszon sem, ezek szerint a pályaudvaron sem, szomjazhat az ember a hőségben.

A buszutat nagyjából végigaludtuk, de valami égi jelre pont akkor tértem magamhoz pár percre, mikor szabadon legelésző tevecsordát lehetett látni az út melletti sivatagos részen. Márk az idefelé vezető úton valószínűleg ugyanezt a csordát látta.

Az Abu Dhabiba utazás előtti este kiderült a hírekből, hogy mire Abu Dhabiba érünk, bezárnak minden látványosságot a koronavírus miatt. Ettől függetlenül fel sem merült, hogy ne utazzunk oda, mert a szállás ki volt fizetve és reméltük, hogy legalább strandolni fogunk tudni. Ezen kívül kifizettünk egy csomó pénzt a sólyomkórház belépőjére is. A sólyomkórház oldalán semmi információt nem találtunk, hogy indul-e a két nappal későbbre lefoglalt és már rég ki is fizetett vezetett túránk, ezért többféle módon is megpróbáltuk felvenni velük a kapcsolatot, sikertelenül.

Otthonról közben jöttek a hírek, hogy Magyarországon a lakossági terjedés is megkezdődött, a lakosság teljes pánikhangulatban van, halmozzák a készleteket, a boltokban hiány van tartós termékekből és WC papírból.

1. nap

Reggel indultunk Abu Dhabiba busszal, a dubaji Al Ghubaiba buszállomásról. Kb. két óra az út. Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy nem vettünk érkezés után rögtön buszkártyát az állomáson, mert naivan azt gondoltuk, hogy majd veszünk később máshol. Ez rossz döntés volt és később problémákat, meg pénzveszteséget okozott.

Eredetileg a Qasr Al Hosn-ot akartuk megnézni és onnan menni check-in időben a szállodába, de a zárva tartás miatt ez volt az első program, amiről le kellett mondanunk. Reméltük, hogy elfoglalhatjuk a szobánkat, bár még csak dél körül volt. Taxival mentünk a szállásunkra, ami egy alacsonyabb felhőkarcolóban lévő szálloda volt (Trianon Royal Hotel). Meglepetésünkre a szállodában a recepciós magától mondta Márk nevét. Kérdeztük, hogy ez hogy lehet, hogy máris tudja, kik vagyunk, mire mondta, hogy csak helyiek szoktak megszállni és mi vagyunk az egyetlen külföldiek most is. Szerencsére a szobánk már kész volt. Nagyon erősen mehetett már egy jó ideje a légkondi, volt vagy 15 fok a szobában, a kinti meleg után majd megfagytunk, nyitottunk ablakot, megpróbáltunk még fűteni is a légkondival, de nem ment és nem is akart melegedni a szoba.

A szoba plafonján lévő nyíl Mekka irányába mutat, segítve ezzel a muszlimokat, merre forduljanak az imádkozáshoz.

Lepakolás és egy gyors zabkása ebéd után kipróbáltuk a tetőtérben lévő medencét. Nem nagyon látványos, mert nem az az üvegteraszos szép kilátásos luxusszállodás típusú tetőtér, de mi még sosem voltunk ilyenben, ezért nagyon örültünk neki és jól esett megmártózni is kicsit a hideg víz ellenére. Csak mi voltunk a tetőtéren.

Nem találtunk buszkártya-vásárlási lehetőséget, ezért taxival mentünk a Corniche beach-re. Abu Dhabiban tudtunkkal csak fizetős tengerpartok vannak, ez talán a legnagyobb közülük. Csak az érkezésünkkor derült ki, de sajnos a tengerpartot is lezárták. Ennek az okát nem igazán értettük, mert ez a partszakasz sok-sok kilométeres, kb. 100 méterre jutott volna egy-két ember, szóval tömegről szó sem lett volna. A helyiek nem sűrűn járnak strandra, főleg nem munkaidőben, és főleg nem március elején, amikor szerintük fürdésre alkalmatlanul hideg a víz, a turisták nagy többsége pedig csak egy napra megy Abu Dhabiba megnézni a nagymecsetet és nem megy strandra (azt megteszi Dubajban). Általában a turisták nem is töltenek éjszakát Abu Dhabiban.

Csalódottan sétáltunk a tengerparti sétányon, hátha látunk valami érdekeset a felhőkarcolókon kívül, amik a strand melletti utat szegélyezik és elég jól néznek ki.

Közben szelfizéssel próbálkoztunk, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A térkép alapján kicsit beljebb sétáltunk a tengerparttól, hogy megnézzünk néhány mecsetet, amelyek gyalogtávolságban voltak. A mecsetek többségét érdekes módon nem zárták be, ahogy az indokolt lett volna (ill. néhány főbejárata le volt zárva, de oldalt nagy tömegekben mentek ki-be a népek), a plázák szintén nyitva voltak.

Bementünk egy plázán belüli nagy élelmiszerboltba kenyeret meg tevetejet venni, mert utóbbit még nem kóstoltuk. Egészen fura, számunkra undorító állati részeket lehetett kapni a boltban és vicces feliratokkal is találkoztunk.

Annyira olcsón, kb. 1800 Ft-ért lehetett kapni egy egész nagy férfi parfüm plusz dezodor szettet, hogy vettünk egyet Márknak azt jóvan :).

A pláza alján van egy bazárszerű rész, amit Old souk-nak (régi piac) hívnak. Próbáltuk kideríteni, hogy hol van olyan „rendes” souk, mint Dubajban meg más országokban, gondoltuk, hogy csak kell lennie és rémlett az is, hogy a Szex és New York film 2. részében vannak bazáros jelenetek. Nem találtunk souk-ra utaló jelet a környéken, ott legalábbis csak a plázában volt az a kis rész.

Csak a plázában volt nyitva étkezőhely meg úgy egyáltalán bármi, ott ettünk a KFC-ben. Este hosszasabb netes keresgetés után kiderült, hogy valóban ott volt a souk, ahol most a pláza alján az old souk nevű rész, de leégett, ezért nincs már souk-ja Abu Dhabinak, a fent említett filmet, legalábbis bizonyos részeket pedig Marrakeshben forgatták.

2. nap 

Nagyon korán keltünk, mivel sok időbe telt eljutni a Sólyomkórházhoz. A korai reggeli során kóstoltuk meg az előző nap vásárolt tevetejet. Hát, egyedi íze van, de nem valami finom. Olyan, mintha kicsit sós, nagyon zsíros tejet innál egy tömény állatszagú istállóban.
 

Már indulnunk kellett a nagyon messze lévő Sólyomkórházhoz (Abu Dhabi Falcon Hospital), de még mindig nem jött válasz, hogy meg lesz-e tartva a vezetett túra vagy sem. (Útközben jött egy üzenet, hogy igen, a miénk volt az utolsó túra, aztán a kórházat is lezárták a látogatók elől, de ezt az üzenetet már csak a nap végén láttuk). Ha taxival mentünk volna végig a Sólyomkórházhoz, az kegyetlen drága, kb. húszezer forintnyi összeg lett volna, így kinézett Márk egy buszt, ami legalább az út kb. 3/4-éig elvisz, de sajnos csak óránként megy. Elgyalogoltunk egy fél órára lévő buszmegállóhoz, ahol az internetes infó szerint lehet buszkártyát venni. Hát nem tudtunk. Csak automata volt itt is és egyrészt nem derült ki, hogy lehet-e egyáltalán kártyát venni, nem csak meglévő kártyát feltölteni, másrészt a helyiek is szenvedtek vele, mert ki volt fogyva belőle a visszajáró és nem is fogadta el a bankjegyeket. Egy filippínó nő mondta, hogy csak úgy tudunk buszkártyához jutni, ha eltaxizunk a fő buszvégállomáshoz és ott veszünk, így kénytelenek voltunk úgy tenni. A taxi árának ráadásul van egy minimális végösszege, amit rövid utak esetén is ki kell fizetni, hiába nem megyünk annyit. A buszpályaudvaron szintén nem volt pénztár, az információs pultnál pedig nem volt senki. Elkezdtünk szerencsétlenkedni megint az automatával, valamint készpénzt is ki kellett venni egy másik automatából. Kiderült, hogy ha úgy indítjuk a feltöltést, hogy nem teszünk be kártyát, akkor ad kártyát is (ez nem volt sehova sem leírva és nem is tudtuk meg senkitől), valamint azt is megtudtuk egy, az automatán lévő feliratból, hogy Al Ain-be és Abu Dhabiba ugyanazok a kártyák érvényesek. Ha ezeket az infókat időben megtudjuk, rengeteg bosszúságot és időveszteséget elkerültünk volna, meg persze egy csomó felesleges pénzkidobást. 

Szerencsére elértük a Sólyomkórház irányába menő buszt. Kb. fél órát mentünk vele, majd leszálltunk a semmi közepén.

Egy körforgalom volt ott, kevés reménnyel lestük, jön-e arra taxi. Szerencsére volt még bőven időnk, mert a ritka buszjárat miatt sokkal hamarabb el kellett indulnunk. Már lélekben kezdtünk felkészülni arra, hogy stoppolni kényszerülünk (de valószínűleg nem megy pont arra senki), mikor csodálatos módon jött egy taxi. A fizetéssel volt egy kis probléma, mert nem tudott visszaadni a taxis. Márk rohangált a Sólyomkórház különböző részeihez, a kávézóba is, hátha fel tudják váltani, még egy éppen ott parkoló autó sofőrjét is megkérdezte, sikertelenül. Végül kiderült, hogy csupa aprópénzben tud visszaadni a taxis, úgyhogy nem tudom, mire volt jó ez az egész cirkusz, mondhatta volna előbb is (csak nem számított több ezer forintnyi borravalóra, hogy majd azt mondjuk, ne adjon vissza; nem is igazán szokás ott a borravalózás, meg nem is isznak bort :) ).

A Sólyomkórházba be kell jelentkezni legkésőbb két nappal előtte, hétközben 10-kor és délután 2-kor van vezetés, szombaton csak 10-től, pénteken zárva. https://www.falconhospital.com/services/adfh-tourism/online-tour-booking).

Érdekes volt a vezetés. Kettőnkön kívül egy kis francia nyugdíjas csoport volt még, nekik lefordította franciára a vezetőjük azokat, amiket a kórház alkalmazottja mondott angolul. A legérdekesebb rész egy olyan nagy helyiség volt, ahol egy csomó sólyom ült rudakon egymás mellett. A tulajdonosok vedlési időszakban minden évben behozzák ide a sólymaikat, ahol teljes körű kivizsgáláson esnek át. A madarakon burkának nevezett fejfedő van, ezért nem támadják meg egymást.

Megnézhettünk pár kisebb kezelést (karomvágást, csőrreszelést) egy altatásban lévő sólymon. Megtudtuk, hogyan készítenek tollpótlásokat, ha megsérül valamelyik madár tollazata.

Lehetett sólyommal fotózkodni és Márk volt az az önkéntes bátor jelentkező, aki kézből etetett egy sólymot, természetesen kesztyűben. 

Van két kisebb múzeumszerű rész és a műtőkbe is be lehet lesni az ajtón keresztül. Van egy belső röpde és néhány külső is, ahol baglyok vannak.

Érdekes program volt és nagyon örültünk, hogy legalább ezt meg tudtuk nézni, ha már minden mást bezártak. Azt mondjuk nem értjük, mi kerül ebben a programban ilyen rengeteg pénzbe (14500 Ft). Én valahogy úgy képzeltem ezt a helyet, hogy a látogatók pénzéből finanszírozzák a betegen, sérülten befogott madarak rehabilitációját, azért ilyen drága. Szívtuk a fogunkat, de gondoltuk, hogy mivel ezzel szegény madarak gyógyulását segítjük, ezért kifizetjük. Hát egyáltalán nem erről van szó, a nagyon gazdag emberek darabonként fél milliótól akár több tízmillió forintnyi összegbe kerülő madaraival foglalkoznak itt és ezek az emberek tartják fent a helyet.

Mikor vége lett a vezetésnek, már állt a bejáratnál egy taxi. Valószínűleg valamelyik alkalmazott leadta a drótot a taxis haverjának, hogy jött két turista taxival, valahogy vissza is kéne jutniuk a városba. Nekünk ez kapóra jött. A Sheikh Mohamed Bin Zayed Al Nahyan mecsethez kértük a fuvart, mert tudtuk, hogy onnan már megy busz a belvárosba, de útközben kiderült, hogy nem arra megy a kocsi. Gondoltuk, hogy azt hitte a sofőr, hogy a nagymecsethez akarunk menni - hiszen minden turista oda akar menni - és már kezdtünk aggódni, hogy ez így nagyon sokba fog kerülni. Végül egy harmadik mecsetnél tett ki, ahonnan szerencsére szintén ment busz, bent is állt.

Elbuszoztunk az Al Mina városrészhez a piachoz. Az internet szerint erre van halpiac és zöldség-gyümölcspiac, szőnyegpiac is, de ottjártunkkor egyáltalán semmit sem találtunk, valószínűleg a járvány miatt, vagy csak egyszerűen nem jókor jártunk ott.

Visszatértünk a hotelbe, estebédeltünk a szomszédos KFC-ben, majd ismét buszra szálltunk és elmentünk a híres Abu Dhabi nagymecsethez (Sheikh Zayed Grand Mosque), hogy legalább kívülről megnézzük. Ez az ország legnagyobb mecsetje, a minaretjei 107 méteres magasak, a márványozott mozaikudvar a világon a legnagyobb és a mecsetben található a világ legnagyobb kézzel csomózott szőnyege. A Tripadvisor látnivalóinak összesített világlistáján is elég jó helyen szerepel, nem véletlenül.

Az építését Sheikh Zayed bin Sultan Al Nahyan kezdte el, és az volt a terve, hogy az iszlám építészet minden fontosabb értéke helyet kapjon benne. Ennek megfelelően perzsa, mogul, egyiptomi, mór és klasszikus arab jellegeket lehet felfedezni benne. A sejk végső nyughelye a mecset mellett található.

Direkt úgy időzítettünk, hogy világosban, majd sötétedéskor, kivilágítva is lássuk a mecsetet. Az egyik hátsó bejárat közelében láttuk, hogy mozognak emberek a mecset kertjében és meg akartuk kérdezni az ott lévő alkalmazottat, hogy a kert látogatható-e. A kerítésen kívül, még kb. tíz méterre voltunk a bejárattól meg az őrbódétól, de már kijött egy goromba, orosz kinézetű katona, és ránk förmedt, hogy nem lehet bemenni. Azonnal megálltunk, mondtuk, hogy oké, de még a járdáról is elküldött, hogy csak a mecset körüli, kék műanyag futópályáról nézelődhetünk.

Körbejártuk a mecsetet a kerítés mentén, ami elég sok időt vett igénybe, mert nagy a mecset és még nagyobb az elkerített udvara.

A mecsettel szemben van a Wahat Al Karama, az emirati mártírok emlékműve. A sötétedés miatt már nem akartunk átkelni az út túloldalára, így megelégedtünk egy távoli fotóval. Az alumíniummal burkolt, egymásnak támaszkodó táblákon a hazájukért meghalt katonák, rendőrök nevei olvashatók. 

A mecset főbejáratához vezető lépcsővel szemben leültünk egy távolabbi padra és fényképeztünk.

Rajtunk kívül még volt ott egy másik pár is egy másik padon, valamint egy család fényképezkedett közelebb, a lépcsőnél. Innen is elküldött az őr, pedig kb. 100! méterre voltunk a mecsettől és ennél kijjebb már csak az autópálya volt. Teljesen érthetetlenek voltak számunkra ezek a túlbuzgó intézkedések. Odébb mentünk és ott ácsorogva vártuk meg, míg besötétedik, aztán visszamentünk a lépcsővel szembe és megdöbbenve láttuk, hogy igencsak alulöltözött turisták rohangálnak a mecsethez vezető lépcsőn, meg pózolnak, szelfiznek vagy tízen, ugyanazok az őrök meg békésen nézik őket, akik elküldtek minket sokkal messzebbről, pedig mi csak leültünk egy padra. Káprázatosan szép a mecset, a kivilágítás is nagyon el van találva.

Pont elment mellettünk a hazafelé irányba tartó busz, de olyan jófej volt a sofőr, hogy bevárt minket a megállóban, így egy rövid sprinttel elértük a buszt.

3. nap

Utolsó nap csak késő este indult Dubajból a repülőgépünk, ezért még aznapra is terveztünk programokat, a Louvre Abu Dhabi és az Elnöki Palota (Presidential Palace, Qasr al Watan) megtekintését. Mivel ezek is zárva voltak, a szállodában maradtunk délelőtt és még fürödtünk egyet a tetőtéri medencében és napoztunk. Kérdésünkre, hogy check-out után maradhatunk-e még a lobbiban, szerencsére megengedte a személyzet, hogy dél helyett egy óráig maradjunk a szobában, így még kényelmesen megettük ebédre a zabkásáinkat.

Busszal mentünk a főpályaudvarra, onnan pedig Dubaj Ibn Battuta állomásra távolsági busszal. Még mindig volt egy csomó időnk a repülőgép indulásáig, ezt az Ibn Battuta Mallban töltöttük el. Lepakoltuk a terjedelmes mennyiségű cuccunkat a kajás résznél kialakított asztalok egyikéhez, olvastunk, majd ettünk is, meg e-maileket olvastunk és neteztünk. Márk elment elkölteni az utolsó megmaradt aprópénz fityingjeinket valami rágcsára. Az Ibn Battuta pláza egyébként nagyon látványos, perzsa, egyiptomi, marokkói díszítésű, gyönyörű mozaikos díszítésű részlegek vannak benne.

A Battuta Malltól induló busszal mentünk a reptérre. Sajnos csak fizetős (ráadásul készpénzes) csomagmérési lehetőség van a reptéren és nekünk már nem volt dirhamunk, így aggódtunk egy kicsit, hogy túlsúlyos a poggyász, és miután betekertük az otthonról hozott folpack-kal a nagy hátizsákokat, mint ahogy mindig szoktuk, már nem tudunk kipakolni belőle semmit. Szerencsére alaptalan volt a félelem, csak már sokat cipeltük aznap a hátizsákokat és nehezebbnek tűntek. A gép csak kicsit késett, meglepetésünkre elég sokan voltak rajta, pedig már csak a magyar állampolgárokat engedték felszállni. Ennek ellenére az egytől egyig magyar személyzettől mégis angolul hangzott el először minden tájékoztatás, sőt, valami csak angolul... ki érti ezt.

Sajnos a repülés közben nem tudtam aludni egyáltalán. Hajnal egy körül érkeztünk meg Budapestre, már nem tudtunk volna hazajutni busszal. A MiniBud kettőnknek drágább lett volna, mint a taxi, így életünkben először taxival mentünk haza a repülőtérről.

Népesség

Az Egyesült Arab Emírségeket hét emírség alkotja. Majdnem 10 milliós lakosságából kevesebb, mint 20% az emirati állampolgár. A többiek mind bevándorlók, akik letelepedési engedélyt kapnak, de állampolgárságot nem kaphatnak, azt nagyon nehéz megszerezni, még hosszú munkaviszony után is. A legtöbb vendégmunkás indiai és perzsa, pakisztáni, de sok a bangladesi, filippínó és afrikai is. Ritka, hogy egy emirati lakos külföldivel kössön házasságot, a külföldi fél a házasság után sem kap emirati állampolgárságot és a gyerekeik is csak 18 éves koruk után. 

Nyelv

Dubajban mindenki, de tényleg mindeni beszél angolul, hiszen a vendégmunkások nagy része nem tud arabul és fontos, hogy megértsék egymást. Al-Ainban és Abu Dhabiban azért lehet olyanokkal találkozni, akik egy árva szót sem, vagy nagyon keveset értenek angolul. Az egyes vendégmunkás csoportok saját nyelvüket használják, így a hindi, urdu, fárszi, fillippínó és egyéb nyelveket is gyakran hallani az utcákon és a középületekben.

Vallás

A legfőbb vallás az országban természetesen az iszlám, főleg a szunnita változata, de a keresztény, hindu, szikh, buddhista és egyéb vallásúak is gyakorolhatják a vallásukat, építhetnek templomokat.

Öltözködés

Az emirati lakosok általában a hagyományos ruháikat viselik. A férfiak hosszú, általában fehér színű ruhát és fehér, kockás vagy egyéb színű kendőből és egy kettős gyűrűből álló fejfedőt (de néha ehelyett baseballspakát vagy semmit) viselnek. A nők egy hosszú ujjú, hosszú köpenyszerű felsőruházatot, ún. abayát és shaylának nevezett fejkendőt viselnek, mindkettő legtöbbször fekete színű. A shayla sokszor nem fedi a nyak felső részét, átmenetet képvisel a modern irániak lazán a fejre dobott, nyakat nem takaró kendője és a nem emirati arabok szorosan, több rétegben fejre tekert kendője között. A nikáb is előfordul, de nem gyakori.

A pakisztáni és valószínűleg bangladesi férfiak többsége jellegzetes, hosszú tunikaszerű felsőrészben és ugyanolyan anyagból varrt nadrágban jár, a dél-ázsiai nők is többnyire tradicionális öltözékeiket viselik.

A legtöbb turista Oroszországból és Németországból érkezik. Megdöbbentett, hogy milyen ordenáré módon öltözködnek a német nők az Emirátusokban, szinte kivétel nélkül, az idősebbek is. Az illemre (és a jóízlésre) fittyet hányva picsagyatyában és spagettipántos topban közlekednek, még a mecsetek kertjében is képesek így parádézni.

A közlekedési eszközökön és az épületekben többnyire nagyon erős a légkondi, illendő ruházat mellett is jól jön egy-két plusz kardigán vagy pulcsi és sál mindenképpen. A külvárosi buszmegállók közül sok a légkondicionált, zárt várakozó helyiség.

Pénz

A hivatalos pénznem az Egyesült Arab Emírségekbeli Dirham (AED). 1 Dirham kb. 84-85 Ft-nak felel meg. Sok helyen lehet kártyával fizetni, de sok helyen meglepő, hogy nem, pl. reptéri buszkártyák vásárlásakor, egyéb buszkártya automatáknál, néhány étteremben és az Abu Dhabi taxikban sem; a piacon pedig nem is próbálkoztunk a kártyával.

Közlekedés 

A helyiek általában nagy autókkal, sok esetben terepjárókkal közlekednek. Gyakori a luxuskategóriás autók felbukkanása. Dubaj legnagyobb részén érződik, hogy nem igazán gondolnak a gyalogosokra. Valahol érthető, mert senki nem akar a hőségben gyalogolni, meg mindenkinek, aki igazán számít, van autója, vagy megy taxival, mert megfizetheti, és egyébként is minden legyen hatalmas, megalomán. A modern, felhőkarcolós részeken tehát a hátizsákos, gyaloglós turisták egy kicsit hátrányban vannak, mert hatalmas autóút-komplexumok vannak, nagyok a távolságok, viszont sok helyen van taxiállomás. A régi negyedek, Bur Dubai és Deira azért természetesen más, mivel amikor ezek a városrészek kialakultak, az autók (sőt, a kőolajkitermelés) még nem voltak sehol.

Sok helyen olvastuk, hogy olcsó a taxi, de azért olcsónak nem mondanánk. Sok turista csak taxival közlekedik Dubajban, pedig elég jó és nem is feltétlenül lassabb a tömegközlekedés. Mi egyszer sem taxiztuk Dubajban, hanem főleg tömegközlekedéssel és Hop On Hop Off busszal utaztunk. Al-Ainben és Abu Dhabiban viszont néha kénytelenek voltunk taxizni. Itt érdemes megjegyezni, hogy ezekben a taxikban nem lehet bankkártyával fizetni.

Dubaj útvonalai be vannak táplálva a Google útvonaltervezőjébe, Abu Dhabi esetén viszont nincsenek. Emiatt az útvonaltervezés nehézkesebb, másik, kevésbé kényelmesen használható módon lehet megtervezni az utazást. A legjobban használható talán a www.darb.ae/darbweb/map-viewer.html volt, illetve ennek a telefonos applikáció változata.

A metrók elején található egy olyan kocsi, ami csak nőknek és kiskorú gyermekeiknek van fenntartva, jelölve van a peronon, hogy melyik ez a kocsi. Van egy aranykártya tulajdonosoknak (plusz költséges, minden jegy az alapár duplája) fenntartott kocsi is, ami sokszor üres. A többi kocsiban főleg férfiak utaznak, de párok, egyedül utazó nők is utazhatnak.

A buszokon az első és második ajtó közti rész nőknek van fenntartva, ott a sofőrön kívül férfi nem tartózkodhat, illetve néhány buszon a csak nők felirat helyett családi hely szerepel a négyes üléseknél, itt gondolom ülhet férfi, de kizárólag a feleségével és gyerekeivel. A második ajtó előtti üléssor előtt gyakran van egy besötétített üveglap, ilyenkor ezekre az ülésekre ülhetnek párok vagy férfiak. Középtájon is előfordulnak párok, de a busz hátsó részén mindig csak férfiak utaznak. Sokkal kevesebb hely van a nőknek, általában még sincs tele a buszokon a női rész, mert eleve sokkal kevesebb nő él az Emirátusokban, hiszen sok vendégmunkásnak a hazájában él a családja.

Meglepő, hogy az országban az egészségügyi dolgozók a munkaegyenruhájukban utaznak a tömegközlekedési eszközökön (és nem csak hazafelé), ez egyáltalán nem higiénikus, sőt fertőzésveszélyes lehet.

Elég bonyolultnak találtuk a tömegközlekedésre használatos kártyák rendszerét. Többféle típusú kártya van. Még itthon kiszámoltuk, hogy milyen kártyák érik meg nekünk leginkább. Hiába nem névreszóló, minden embernek külön kártyát kell váltani, nem lehet ugyanazt a kártyát kétszer lehúzni. A sofőrnél nem lehet jegyet venni semmilyen közlekedési eszközön (van olyan infó a neten, hogy Abu Dhabiban lehet, de az már egy-két éve megszűnt), viszont automaták és jegykiadó pénztárak sok helyen vannak a metróaluljárókban, és a pénztárak elég sokáig nyitva is vannak. Beszálláskor és kiszálláskor is csippantani kell a kártyát, buszokon is, metróbejáratnál is. Le/kiszálláskor mutatja a "csippantógép", hogy mennyi rátöltött pénzt vont le az utazásért és mennyi maradt a kártyán.

Dubaj, Nol kártyák

Van olyan piros kártya 2 AED-ért, amire 10 jegy tölthető, 4/6/8.5 AED egy utazás ára egy/két/bárhány zónás útra, ezekkel átszállni nem lehet. Az Al-Maktoum reptér pl. két zónára van Bur Dubaitól, ezért a legdrágább jegyre van szükség, ha oda tartunk. Dubaj Al-Maktoum repülőtérről a tömegközlekedéssel a városba jutást lásd alább az érkezés fejezetnél.

Ha a napijegy éri meg jobban (20 AED), ahhoz egy másik piros kártya kell szintén 2 AED-ért, mivel a piros kártyára csak egyféle típusú jegyet tölteni, vagy sima vonaljegyeket, vagy napijegyet, mindkét típusút nem. A napijegyes piros kártya is újratölthető, de csak napijeggyel.

Van ezüst kártya 25 AED-ért, amiből 19 AED használható és ezen felül bármekkora leutazható összeggel fel lehet tölteni. Ezzel 3/5/7.5 AED-re csökken a különböző zónákba érvényes utazások ára - azaz hat út után hozza vissza az árát. Ezzel a kártyával ha leszállás után 30 percen belül átszállunk egy másik járműre, akkor azt egy utazásnak számolja. Az ezüst kártyával lehet utazni a távolsági buszokon (Abu Dhabi, Al-Ain (mindkettő 25 AED/irány) és hasonlók) és a különleges árazású járatokon is (Global Village buszjegy 10 AED, Miracle Garden buszjegy 5 AED), ezekben az esetekben automatikusan a megfelelő összeget vonja le leszálláskor.

Létezik 7 napos 2 zónás bérlet 80 AED-ért, de ennek használatához 70 AED-es kék kártyát kell vásárolni, amiből 20 AED a felhasználható kredit. Valószínűleg csak helyi lakosoknak éri meg megvenni a drága kék kártyát.

Nagyon fontos, hogy bármilyen kártyát is használunk, csak úgy kezdhetünk meg utazást, ha minimum 7,5 AED van a kártyán (mert a beléptető rendszer nem tudja, hogy milyen messzire utazunk). Így sajnos sokszor nem kikerülhető, hogy maradjon pénz a kártyánkon, amit nem használunk fel. Úgy kerülhető el, ha az utolsó utazásunk messzire történik, pl. Dubajból Abu Dhabiba vagy városon belül nagyobb távolságra.

Ennyit sikerült kideríteni a közlekedési kártyákról, de maradtak még homályos pontok és más speciális járatoknak más lehet a díjazása.

Al-Ain és Abu Dhabi, Hafilat kártya

Mindkét városban érvényes. Van hét napos verzió, 30 AED-ért és van egy másik fajta, amire többször rátölthetünk bármilyen összeget. A kártyát meg lehet automatából vásárolni (csak készpénzt fogad el), de a „recharge” (töltés) funkción belül, és ott sincs rá külön menüpont, amiből kiderül, hogyha még nincs kártyád, akkor mi a teendő. Ez nincs leírva és nagyon nem egyértelmű, sőt félrevezető. Sokat szívtunk, és persze pénzt is buktunk emiatt, információ és pénztár meg általában nincs. Ugyanúgy kell indítani a kártyavásárlást, mintha csak töltés lenne, viszont érzékeli a gép, hogy nem raksz be kártyát és ad egyet.

Étkezés

Indiai vagy egyéb dél-ázsiai éttermet, büféket nagyon könnyű találni, mást egyáltalán nem könnyű a plázákat leszámítva. Bur Dubai-ban és Deirában könnyen magyarországi árakon, vagy még olcsóbban (10-15 AED) lehet enni. A modern felhőkarcolós részeken sokkal drágább az étel (meg persze a szállás is). Az éttermek és boltok sokáig nyitva tartanak, sok éjjel-nappali bolt és étterem is található.

Mosdók

Sok helyen van nyilvános mosdó, csak ingyeneset láttunk. A plázákban, mecseteknél, pályaudvarokon, metrómegállókban mindig van ingyenes, mégis tiszta mosdó. A koronavírus miatt sok helyen kézfertőtlenítő gélt helyeztek ki, így egyes buszokon, múzeumokban, plázákban. Azt tapasztaltuk, hogy egyébként sem köhögnek össze-vissza a légtérbe az emberek, mint otthon.

Általános és praktikus információk

Dubaj

Al Ain

Abu Dhabi

Időnként részt veszünk egynapos szervezett kirándulásokon, mert így olcsóbban jön ki az út, mintha magunk szerveznénk és kényelmesebb is a közlekedés miatt. És még idegenvezetőt is kapunk, akik általában elég szórakoztatóak. Persze szervezett kirándulás keretében kevesebb idő van a látnivalókra, mint amennyi kényelmes lenne, de valamit valamiért.

A Wachau kultúrtáj a Duna alsó-ausztriai völgyszorosban folyó szakasza és annak partvidéke Melk és Krems városok között. Az egész régió a világörökség része a természeti környezet, az építészeti emlékek és a középkori, illetve barokk hangulat miatt, emellett évszázadok óta fontos szőlőtermesztő vidék is.

 A környék legismertebb épülete a Melki apátság, amelyben Szent Benedek-rendi szerzetesek élnek. 1089-ben érkeztek ide és bár voltak hanyatló időszakok, folyamatosan lakott az apátság. A tradícionális bevételi forrásaik (mezőgazdálkodás és erdőgazdálkodás) mellett kb. ötven éve a turizmusra is hangsúlyt fektetnek, látogatókompatibilissé alakították az épületeket.

A kapuban Szent Kálmán (egy 10-11. század fordulóján élt szent, akit az apátságban temettek el) és Szent Lipót (10.-11. századfordulón uralkodott osztrák őrgróf, ma Ausztria védőszentje) szobrai fogadnak minket. Kálmán nagy tiszteletnek örvend a környéken és a szomszédos országokban is; több helyen van szobra az apátságban is.

A kapu után egy külső udvarra kerülünk, innen nyílik magának az apátságnak a bejárata. A tetején lévő kereszt az apátság egyik legfontosabb kincsét, a Melki Keresztet szimbolizálja. Az eredeti egy aranyozott és drágakövekkel kirakott kereszt alakú ereklyetartó, Jézus Krisztus keresztjének egy darabjával. Az apátságban állítólag meg lehet tekinteni a másolatát is, de erre talán nem volt alkalmunk, legalábbis nem emlékszem. A bejáratnál Szent Péter és Szent Pál szobrait látjuk, akik az apátságban azért is fontosak, mert az apátsági templom védőszentjei.

A kapuban egy díszes csarnokon át érünk a belső négyszöges udvarra, a főpapi udvarra, amelyet egy kút díszít. Körben a jellegzetes színű barokk stílusú falakat, a rajtuk elhelyezett szobrokat és festményeket, szemben pedig a templom kupoláját láthatjuk. Ezeket kellő időnk volt nézegetni, mivel elég sokat kellett várnunk az épületbe való belépésre.

VI. Károly német-római császár (és osztrák főherceg valamint magyar király) nagyon szerette az apátságot, ezért sok időt töltött itt. Emiatt alakították ki az apátságban az úgynevezett császári szárnyat, ahová a látogatók először belépnek. A Császár-lépcsőn kell felmenni a Császár-folyosóra, ahol jeles uralkodók festményei borítják a falakat. Az egykori lakosztályokban van az apátsági kincstár kiállított tárgyainak múzeuma.

A császári rész leglátványosabb terme a Márványterem, egy sok freskóval, arannyal, és mint a neve mutatja, márvánnyal díszített terem, amit eredetileg étkezőhelyként és díszteremként használta a császári udvar.

A következő termet, a könyvtárat egy félköríves terasz köti össze a Márványteremmel. Itt kilépve Melk, illetve a Duna (egy mellékága) látképe tárul elénk.

Az épület felé fordulva az apátsági templom tornyai nagyon jól láthatók. Az apátsági Szent Péter és Szent Pál templom az apátság és egész Wachau jelképe.

A könyvtár rengeteg régi könyvet és kéziratot őriz. Freskók és aranyozás díszíti, de sajnos fényképezni nem szabad. Egy csigalépcsőn keresztül jutunk le a templomba, amelynek az alján tükör van, ami miatt úgy tűnik, hogy még lefelé is több szintet tudnánk sétálni.

Ezután érünk a templomba, ahol szintén freskók, sok arany-, stukkó- és márványdíszítés fogadja a látogatókat.

A templom, illetve az apátság meglátogatása után még alkalmunk volt az épület körüli kertben is sétálni.

Melktől búcsút véve a vendégek egy része hajókázással folytatta az utat Kremsbe, míg a többiek, köztük mi is, még egy kis időt töltöttünk a kikötő környékén nézelődve, majd buszra szállva utaztunk tovább. Út közben a wachaui tájban lehet gyönyörködni.

Krems óvárosa a Wachau tájegység részeként szintén a világörökséghez tartozik. A Steini kapu (Steinertor; mivel Stein városrész irányába nyílt) az óváros kapuja, a város jelképe; az alapja a késő középkorból származik. Az alsó részén 1480-as dátum szerepel; ekkor újították fel a kaput, miután megsérült, amikor Mátyás király 1477-ben elfoglalta egész Alsó-Ausztriát.

Az óvárosban egy gyalogos városnézést tettünk. Kremsben van több látnivaló, amiket alaposabban megnéztünk volna, templomok, pl. a gótikus Piarista Nagyasszonyunk templom, amely a város legrégebbi temploma, a Szent Vitus plébániatemplom, amelyet a Wachau Dómjának is hívnak, ezeken kívül múzeumok és egyéb látnivalók is.

A középiskolás éveim alatt többször volt szerencsém Németországban járni. Egy testvértelepülési kapcsolatnak hála nagyon jóban lettem egy nagyszülő-korú házaspárral, akiknél többször jártam látogatóban. 2014-ben Diával kettesben töltöttünk náluk egy hetet vendégségben.

Christel és Klaus Ölbronnban, egy kis, kb. háromezer fős faluban lakik Baden-Württemberg tartományban (Délnyugat Németország), Pforzheim közvetlen közelében, Stuttgarttól, a tartományi fővárostól kb. 50 km-re.

Eurolines busszal utaztunk, ami nem volt egy hatalmas élmény. Ekkorra már túl voltam életem első 20 órás buszútján, Dia pedig több hasonló, vagy hosszabb úton. A 20 órát viszonylag könnyen átvészeltük, ezért az gondoltuk, hogy a 15 óra nem lesz megterhelő. Mivel a busz elég kényelmetlen volt és a mosdószünetek sem voltak praktikusan megoldva, kellemetlen élmény volt. Útközben láttuk a környékbeli szép feketefenyő erdőket. Amikor megérkeztünk, Klaus várt ránk Pforzheimben, ami egy nem túl hosszú autóútra fekszik Ölbronntól.

Akkor még nem voltunk rutinos utazók és egyébként is főként a vendéglátóink szabták meg a programot, nagyon lelkiismeretesen anyáskodtak felettünk. Ennek megfelelően nem volt olyan sűrű a program, és persze egy-egy városban sem volt alkalmunk nagyon alaposan körbenézni. Cserébe egy csomó időt töltöttünk a vendéglátóinkkal, hiszen ez volt a látogatás egyik fő célja, jó beszélgetésekkel, fényképnézegetéssel, sétákkal. Klaus a hosszabb sétáit egy süteménnyel szokta zárni, így egy alkalommal egy nagyon finom feketeerdő tortát is ettünk az egyik kirándulás végén.

Christel nagyon jól tartott minket, finom tradícionális helyi ételeket főzött, meg meggyes linzertortát sütött nekünk. Zavarba ejtően kiszolgált minket, hiába szerettünk volna mindig segédkezni, nem hagyta.

Egyik alkalommal elmentünk egy helyi vendéglátóhelyre, egy Besenwirtschaftba, amelyeknek a lényege, hogy a gazdák az általuk termelt bort árulják időszakos nyitvatartással. A bor mellé ételeket is felszolgálnak és sokszor a sör sem marad el. Jellemző, hogy háztáji kajákat lehet enni, mi sült kolbászt választottunk.

Ölbronnban, mint Németország nagyon sok táján is, jellemzők a Fachwerkhaus-típusú házak, amikre nincsen magyar szó, úgy lehet körülírni őket, hogy favázas falazású ház, favázas szerkezetű épület. Ennek a lényege, hogy a házat tartó fő szerkezetet megépítik, a falaknál vízszintes és átlósan álló gerendákat építenek és a köztük kialakult rekeszeket pedig vályoggal vagy téglával töltik ki. Érdekesség, hogy általában nem, vagy csak kevés szöget, csavart használtak. A gerendázat sokszor a vakolás után is látható marad, jellegzetes kinézetet kölcsönözve a házaknak. A 19. századig széles körben építkeztek így az Alpoktól az északabbi területekig.

Vendéglátóink házától nem messze véget ér a falu beépített része, így természetközelben érezhettük magunkat. A kertben ragadozómadarak fészkeltek, és van egy kis tó a közelben, ami nagyon jó sétalehetőséget kínál.

A falu szélén láttuk ezt a méhlegelőt. A lényege, hogy vadvirágokból vegyes virágágyást készítenek, direkt arra a célra, hogy a méheknek mindig legyen honnan virágport gyűjteniük. 

Vendéglátóink egyik fia és annak felesége hobbiból húzólovakat tart.

Néhányszor a vendéglátóinkkal mentünk vásárolni is, van a közelben egy helyes kis pékség, de voltunk piacon, illetve nagyon finom felvágottakat és sajtokat vásárolni. Egyszer Klaussal mentünk valahova, és közben megkértük, hogy térjünk ki egy virágboltba is. Itt Christelnek vettünk orchideát meglepetésként és hálából.

Egyik nap hajókázni mentünk a Neckar folyón, a Rajna egy mellékfolyóján. Neckargemünd településig autóval mentünk és a hajó érkezéséig tettünk egy sétát Neckargemündben, ami szintén egy hangulatos középkori város.

Innen Heidelbergig hajóztunk, ami kb. 10 kilométeres távolság. A hajóút közben tapasztaltuk, hogyan emelik fel és engedik le a hajókat, ha emelkedik, vagy csökken a meder mélysége. Heidelberg felé a folyásiránynak megfelelően, azaz a terep lejtését követve haladunk, ezért egyre lejjebb kell ültetni a hajót. Két zsilip közé beáll a hajó, majd fokozatosan kiszivattyúzzák a vizet alóla, amíg le nem érkezik az alsóbb "lépcsőfoknak" megfelelő magasságba.

Visszafelé irányban  ennek a fordítottja játszódik le, a zsilipek közé beálló hajó alá vizet engednek be, amivel megemelik, hogy folytathassa az útját. 

Nagyon élveztük a hajókázást, mert szép a látvány, a végtelen zöld növényzet és az épületek egyaránt.

Heidelberg a Rajnai Palotagrófság székhelye volt a 13. század elejétől kb. ötszáz évig. Az egyeteme Németországban a legrégebbi, 1386-ban alapították. A középkori épületek nagy részét jellegzetesen vöröses-rózsaszínes, helyben bányászott homokkőből építették, ami egységes színezetet ad a városképnek. Messziről láthatók a templomok és a vár romjai.

A kikötőből elindulva szinte azonnal az óvárosba kerülünk.

A két óvárosban található nagy templom közül először a Jezsuita templomot (Jesuitenkirche) néztük meg. Ennek érdekessége, hogy a tornya nem a bejárat felőli oldalon van, hanem a templom hátulján, és csak több, mint száz évvel később építették hozzá. Az évszázadok során kórháznak, és raktárnak is használták, amikor nem templomként működött, de mára már régi, egyszerű szépségében látható.

A Piactér (Marktplatz) az óváros közepe. Itt áll a Herkules kút, amely a pfalzi örökösödési háborút követő hatalmas erőfeszítésekre emlékeztet, amely során a várost újraépítették.

Pár lépésre van a Piactértől a Kukoricapiac (Kornmarkt), amelyet egy Szűz Mária-szobor díszít. A két tér közötti sarkon van a Városháza.

Ezen a környéken kezdődik a séta felfelé a várhoz. A heidelbergi várkastély eredeti részei a 13. századból valók, a következő évszázadokban pedig sok szakaszban építettek hozzá. A háborúk következményeként szinte teljesen elpusztult, miután a palotagrófság székhelyet áttelepítették. Mára a kastély egy részét visszaépítették.

A kastélytól nagyon jó kilátás nyílik az óvárosra és a folyóra.

 A várkastélyban található a Német Patikamúzeum (Deutsches Apotheken-Museum). Hét különböző, teljesen berendezett patikatermet mutat be, ezen kívül különböző korokból származó számos tárolóedényt, gyógyszert és gyógyszeralapanyagot láthatunk.

A vár másik érdekessége, hogy itt található a világ legnagyobb hordója. 1751-ből származik és kb. 219 ezer liter bor fér bele. A tetejére épített teraszra lépcsőn lehet felmászni.

Az óváros közepén álló (és a kastélyból való kilátáskor azonnal kiszúrható) Szentlélek templomot a fenti séta után néztük meg. A templom a 15. században épült, a városban a legnagyobb, ez volt a Palotagrófság legfőbb temploma és uralkodóinak temetkezési helye. 1706-tól több, mint kétszáz évig fallal volt kettéválasztva a templom belső tere. A hajó felőli rész evangélikus volt, a kórus felőli rész pedig katolikus. A megosztottságot már csak a fal helyét mutató emléktábla jelzi, a templom ma már teljes egészében az evangélikus közösséghez tartozik.

A kikötő közelében, a folyó partján található a palotagrófok istállója, ami eredetileg fegyverraktárnak készült.

Ezt követően még sétáltunk egy kicsit, mielőtt hajóra szálltunk. Talán ez volt a harmadik alkalom, hogy Heidelbergben voltam, de még mindig nem untam meg.

Maulbronn egy kis város közvetlenül Ölbronn szomszédságában. A fő látványossága a világörökség részét képező egykori ciszterci apátság, amely állítólag a legjobb állapotban megőrzött középkori kolostor az Alpoktól északra.

A 12. században települtek ide szerzetesek. Kezdetben román, majd gótikus stílusban építkeztek, a kolostorépületen  és a templomon kívül fogadót, magtárat, malmot, különböző műhelyeket és egyéb épületeket is emeltek. Egy kis patakot átvezettek az épületegyüttesen, amely a vízimalmokat hajtotta, illetve a konyhai öblítésre, valamint a mellékhelységek öblítésére használták.

A komplexum az idők során sokszor gazdát és sokszor ezzel együtt felekezetet is cserélt, végül evangélikus lett. A 16. század közepén a kolostort evangélikus kolostoriskolává szervezték át, a szerzetesek pedig elhagyták. Itt tanult Johannes Kepler, akiből később korának kiváló természettudósa lett. Száz évre abbamaradt az oktatás is az egykori kolostorban, de egy ideje az evangélikus iskola visszaköltözött, jelenleg bentlakásos középiskolaként működik, a diákok szállása a szerzetesek egykori malmában van. A többi épületet sem az eredeti célokra használják, az istállóban van a mai maulbronni Városháza, de itt található a rendőrség központja is.

A kolostorhoz számos legenda kapcsolódik, az egyik a jellegzetes sváb ételnek, a Maultaschen-nek a története. A Maultaschen kis tésztacsomagokba csomagolt fűszeres darált hús, amit főzve, vajas hagymában megforgatva önmagában, vagy még többször levesbetétként fogyasztanak. Állítólag az itteni szerzetesen találtak ki böjti napokra, amikor nem ehettek húst, ezért a húst tésztába "rejtették".

Az egyik programunk Bretten meglátogatása volt, amely egy csodálatos középkori hangulatú város.

Központja a piactér, amelyet szökőkút díszít.

Brettenben született Philip Melanchthon 16. századi teológus, evangélikus reformátor, Luther munkatársa, akit annyira nagyra tartottak, hogy Némethon Tanítómesterének hívták. A városban méltó módon őrzik emlékét, szobrot állítottak neki és a szülőháza helyén egy csodálatos épületet emeltek (Melanchthonhaus), amely a Melachthon életét és reformáció történetét bemutató múzeumnak is helyet ad.

Az eredeti középkori városfalból néhány torony maradt meg (az 1400-as évek környékéről).

A város jellegzetessége egy mopszot ábrázoló Kutyás kút (Hundles-Brunnen), amelyhez egy legenda kapcsolódik. Brettent ellenséges hadsereg ostromolta, és elvágták az utánpótlását, mert a város kiéheztetését tervezték. A lakók erre kitalálták, hogy hizlaljanak fel egy kutyát a maradék élelmiszerből, majd kiengedték a városból az ellenséges táborba. Az ellenség meglátta a jó húsban lévő kutyát és arra következtetett, hogy a városban bármeddig elég az ellátmány, ha egy kutyát is ilyen jól tartanak. Így feladták és dolgavégezetlenül távoztak, csak a kutya farkát sikerült levágniuk és legalább ezt a kis eredményt felmutatni. A városlakók pedig a kutyának hálából és emlékül szobrot állítottak, ami ma is látható.

Sétánk során megnéztük a Szent Lőrinc katolikus templomot (St. Laurentiuskirche) és a város fő evangélikus templomát is (Evangelische Stiftskirche). Ez utóbbi eredetileg a 14. század környékén épült, eredetileg katolikus templomként, majd a reformáció során vált evangélikussá.

Pforzheimbe busszal utaztunk, ami szinte a ház előtt álló buszmegállóból indult. Klaus kikísért bennünket és amikor jött a busz, megbeszélte a sofőrrel, hogy hova megyünk. Látszott rajta, hogy aggódott, pedig elég jól tudok németül. Amikor jöttünk haza, lesett az ablakban, hogy rendben vagyunk-e. Christel utána mondta, hogy már órák óta ott leste, hogy mikor jövünk már, pedig nem is volt késő.

Pforzheimben csak gyalogosan közlekedtünk. Séta közben láttuk a Jézus szíve templomot (Herz-Jesu Kirche), a város fő evangélikus templomát (Evangelische Stadtkirche Pforzheim) és a Szent Mihály templomot (Schloßkirche Sankt Michael). Ez utóbbi érdekessége, hogy a város egyetlen épen maradt jelentős középkori emléke (a 13. századból való), a többi a háborúk sorozata alatt elpusztult, mint a pforzheimi palota is, aminek ez volt a saját temploma. 

A Pforzheimi Ékszermúzeum a világon egyedülálló ékszerkiállítás, ahol az ókortól a jelenkorig évezredeken átívelő gyűjteményben kétezer kiállítási tárgyat mutatnak be.

Az Ásványkiállítás és ékszervilág élménycentrum félig múzeum, amely ásványokat mutat be, az Ékszervilág pedig állítólag Európa legnagyobb ékszer- és óraháza. 

 Ebédet egy pizzázó kültéri részében ettünk.