Érkezés Dubajba, szállás
Előző évi Budapest-Madrid járatunk 3 óra 5 percet késett (micsoda szerencse az az 5 perc), a kapott kártérítésből az Egyesült Arab Emírségekben nyaraltunk 10 napig a Wizz Air finanszírozásában.
A gép ezúttal csak fél órát késett, este 10 körül szállt le, de a beléptetésnél és utána még a feladott csomagokra is elég sokat vártunk. A kinézett reptéri busz elérése már-már esélytelennek tűnt, de aztán mégis sikerült volna, ha rendelkezésre állna ésszerű jegyvásárlási lehetőség a dubaji Al Maktoum repülőtéren. A busz még bent állt a megállóban és 7 perc volt az indulásig. A megállóban lévő automatánál épp jegyet (kártyát) próbált venni egy másik magyar pár, sikertelenül. Az automata csak készpénzt fogad el, de csak százasnál kisebb címletben. Márk elrohant pénzt kivenni az ATM-ből, mert nekünk készpénzünk sem volt, addig vigyáztam a csomagokra. Kiderült, hogy az automata csak százast ad ki, amit nem fogad el a jegyautomata. Hosszas rohangálás után sikerült a reptéri épületen belül egy kis jegypultot találni (szintén csak készpénzzel lehet fizetni), ahol egy telefonáló pasas oda sem figyelt, hogy mit szeretne vásárolni Márk, egy másik fajta kártyát kínált, mint amit mi szerettünk volna. Utólag megtudtuk, hogy jogosan ajánlotta a szürke kártyát, és nem azért, hogy mindenképpen ránk sózza, de Márk a Marokkóban szerzett tapasztalatokból indult ki. Ez nem jelenti azt, hogy Marokkóban mindenki olyan, hogy átveri az embert, de volt rá példa. Később nyilvánvalóvá vált az is, hogy itt nem jellemző a megvezetés, rásózás vagy bármilyen hasonló csúsztatás. Mindenesetre mivel a pénztárban is csak készpénzzel lehetett fizetni, mégiscsak kellett pénzt kivenni és azzal megvenni a buszkártyákat.
A busz persze elment, míg a kártyabeszerzéssel kínlódtunk. A következő, utolsó buszra kb egy órát kellett várni, de először ki sem volt írva, így bizonytalanok voltunk abban, hogy egyáltalán megy-e. Gondolkoztunk, hogy a másik magyar párral négyen megosztva egy taxit bevállalnánk-e a költségeket, oda is jött egy taxis, de nagyon magas árat mondott. Nekünk a Bur Dubai-ban lévő szállásunkig majdnem 2 óra az út a reptérről tömegközlekedéssel; taxival is elég hosszú idő lett volna, így a költség nagy részét nekünk kellett volna fizetni. A másik pár az Ibn Battuta buszvégállomáshoz tartott, céljuk volt elérni az utolsó Abu Dhabiba közlekedő távolsági buszt. Ők végül elmentek egy olcsóbb taxival, mert különben nem érték volna el a távolsági buszt, mi pedig vártunk tovább a buszra. Még elég nagy élet van ilyenkor is a városban, nagyon sokáig vannak nyitva a vendéglátóhelyek és a boltok, rengetegen szálltak fel a buszra valószínűleg munkából hazafelé jövet. Egyébként ezzel az éjszakai busszal még jobban is jártunk kényelmi szempontból, mert a nappali F55-ös buszok az Ibn Battuta metrómegállóig visznek a reptérről és ott metróra kell átszállni. Az N55-ös busz, amellyel végül mi is mentünk (esti órákban minden óra 42 perckor), közvetlenül elvitt az Al Ghubaiba buszvégállomásra, igaz két óra alatt, de innen már csak egy 15 perces kis éjszakai séta volt hátra a szállásunkig. Az buszvégállomás melletti helyek nyitva voltak, voltak emberek az utcán; és jól esett, hogy kellemes meleg fogad minket.
Kellemes (már amennyire kellemes lehet hajnal kettőkor 20 kilós hátizsákkal egy ötórás repülés és kétóra buszozás után sétálni), mindenesetre rövid, kb. 15 perces sétára volt a szállásunk. Séta közben észrevettük, hogy egy csomó kis kártya van lehullva az utcán. Elsőre csak simán szétdobált szemétnek nézett ki, de aztán észrevettük, hogy hirdetés… Bur Dubai utcái tele vannak vele, majdnem minden nap találkoztunk ilyenekkel, (a ruhával szó szerint) burkolt verziótól a kevésbé konszolidáltabbakig, mindenféle származású lányt kínálva. Elég rossz érzés, hogy "eladósorban lévő" hölgyek fotóin taposva mászkál fél Bur Dubai.
Sok időt töltöttünk még otthon a szálláskereséssel, az utazós csoportokban ajánlott szállások többsége a modern, felhőkarcolós Marina negyedben található, és nekünk a megfizethetetlen, de ha lenne annyi pénzünk, akkor is a "nem költenénk annyit kategóriába" sorolható. És valószínűleg nem is tetszett volna ott lakni. A Deira negyedben lévő, indiaiak által üzemeltetett OYO láncolat olcsó szállásainál viszont mindenhol azt írták az értékelésekben, hogy hajnal 2-3-ig tart minden nap a hangos buli, éjszakai alvásra így nem igazán alkalmasak ezek a szállások. Végül egy nagyon jó szállást sikerült kifognunk, nagy, tágas, kényelmes szobát kaptunk a Bur Dubai negyedben lévő Grand Nova Hotelben. A Dubajban tartózkodás során kiderült, hogy elhelyezkedésben is a lehető legpraktikusabb volt a Bur Dubai negyedben megszállni, mert a legtöbb látványosság innen a legkönnyebben elérhető, valamint az étkezés is itt a legkönnyebb és legolcsóbb, magyarországi árakon. A hotel egyik furcsasága az volt, hogy csak egy törülközőt kaptunk ketten, szerencsére hoztunk otthonról is egyet, így nem volt gond. A másik a sajnos kevésbé ritka, de még mindig felfoghatatlan kétszemélyes, de két személynek nagyon keskeny egybentakaró, ami mellé inkább kértünk egy másik plédet és megosztottuk őket.
1. nap
Mivel hajnal 3 körül tudtunk lefeküdni, első nap eltekintettünk a szokásos koránkeléstől, épp csak úgy időzítettünk, hogy még kapjunk reggelit. A szállásunkon a svédasztalos reggeli benne volt az árban. Meglepetésünkre főleg meleg indiai és kínai ételek voltak. Kicsit fura volt csípős zöldségcurryket, májat meg krumplipürét és sült tésztát enni reggelire, de minden nagyon finom volt. Nagy örömünkre chai masala (indiai fűszeres, kissé csípős tejes tea) is volt a kínálatban. A személyzet pedig nagyon segítőkész és mindig mosolygós.
Még otthon, neten keresztül vettünk városkártyát (1, 2, 3, 5 és 7 napos váltható; www.turbopass.com/dubai-city-pass), ami a HOP on HOP off busz (Big Bus Dubai) használatán és számos belépőn túl (Burj Khalifa, több múzeum, Lost Chambers akvárium) elég sok gyalogos, buszos és hajós kirándulást tartalmaz. Mi főleg a kirándulások és a belépőjegyek miatt vettük meg a városkártyát, mert a HOP on HOP off buszokkal korábban nem jó tapasztalataink voltak, itt végülis többször használtuk ezeket a buszokat is. Három vonal van, az óváros, Jumeirah strand, illetve Dubai Marina környékén. A járatokon van audioguide-os ismertető azokról az épületekről, városrészekről, amiket érint a járat. Lehet hozzá saját fülhallgatót használni, de adnak, ha nincs. A piros (számunkra ez a vonal volt a leghasznosabb és messze ezt használtuk legtöbbször) vonalon napközben van idegenvezető, aki élőben mesél a látnivalókról. Elég informatívak, aranyosak és segítőkészek, ha kérdés van. Hozzájuk mindig lehet fordulni, és érdemes is, mert egy csomó technikai részlet így derül ki. A városkártya vouchert (otthon kinyomtattuk) pl. be kellett mutatni a Dubai Museum előtt álló Big Bus utaskísérőjének, tőle kaptuk meg a belépőjegyeket. Ezek az infók, hogy mit hol tudunk beváltani, meg hogy egyáltalán be kell váltani, sajnos nincsenek fent a városkártya honlapján, valamint az egyes túrák indulási idejénél és helyszínénél is vannak pontatlanságok, változások. Mindig érdemes előző nap, vagy aznap megkérdezni a Big Buson lévő utaskísérőket vagy a Big Bus kioszkoknál lévő alkalmazottakat.
Első nap Bur Dubai nevezetességeit fedeztük fel gyalogosan, ezek közül is a Dubai Museum-ot. Sokszor láttam, hogy az utazós csoportokban is úgy emlegetik ezt, mint egyetlen múzeumot, „A múzeum”-ot, holott Dubajban legalább tizenvalahány múzeum van és októberre tervezik még 20 kisebb múzeum átadását az EXPO (eredetileg 2020-ra tervezett, de hazaérkezésünk után nem sokkal 2021-re áthelyzett világkiállítás) alkalmából. A Dubai Museum igényes, érdekes, nem túl nagy múzeum, jól bemutatja a helyi hagyományokat, élővilágot. Kb. 1 órát töltöttünk benne. A tömeg elég nagy volt, a mosdóba bejutást pl. feladtam (főleg az „udvarias” orosz és spanyol csoportok tagjai miatt, akik a sorbanállást hírből sem ismerik). Ha sokan azt hiszik, hogy ez az egy múzeum van Dubajban, nem csoda, hogy itt tobzódik mindenki.
Elég hangulatos a múzeum környéke (Al Fahidi, az "óváros" a Creektől, a hosszanti, Dubai óvárosába benyúló folyószerű tengeröböltől délre), több helyen vannak nagy virágágyások élénk színű petúniákkal beültetve, persze pálmafákkal. Itt nincsenek felhőkarcolók, régi vagy újonnan épített, de régi stílusú épületek találhatóak a jellegzetes széltornyokkal, amik az épületek légkondi nélküli hűtésére szolgálnak.
Erre található a Coffee Museum (Kávémúzeum), egy hagyományos házban kialakított pici, aranyos múzeum, kb. 15-20 perc elég a megnézésére. 10 Dirham a belépő, kapunk kávét is, amit tradicionális környezetben fogyaszthatunk el. Lehet választani arab, török és etióp kávé közül (utóbbit állítólag pattogatott kukoricával szolgálják). Mi az arabot választottuk. Kicsit kesernyés, kardamommal és sáfránnyal ízesített finom kávé, datolyát adnak mellé a keserű íz enyhítésére. A kiállítás a kávétermesztés és feldolgozás történetéről, eszközeiről és érdekességeiről szól.
A Al Salam Mecset kívülről elég szép, szokatlan sárga színű. Csak Márk ment be, mert nem találtunk női bejáratot és a főbejárat előtt csak férfi papucsok sorakoztak. Próbáltuk megkérdezni, bemehetek-e, illetve ha igen, akkor hol, de érdemi választ nem kaptunk. Belül nagyon egyszerű, nem díszes a mecset. Egy kicsit sétálni kellett a Kávémúzeum környékéről, de nem bántunk, legalább ezt a környéket is láttuk.
Visszafelé Sétáltunk a Dubai Creek mentén. Vettünk egy tök jó ruhát 10 AED-ért (850 Ft). Nem volt pofánk alkudni az árból. A part mentén láttunk egy mecsetet, amelynek a kertjében helikopter leszállópálya is van.
Az Ali Ibn Abi Talib Mecset (Iráni mecset) kívülről az iráni mecsetek szokásos lenyűgöző díszítését hozza, sajnos felújítás miatt nem volt látogatható (de ezt csak később tudtuk meg, tábla nem jelezte).
A Grand Bur Dubai Mecsetbe csak Márk ment be, mert én a külön női bejáratot zárva találtam. Belülről látszott, hogy teljesen szeparált a női rész és valószínűleg nem is látványos, mert nem a fő mecsetrész elválasztásával különítették el (mint ahogy néhány más mecsetnél).
A hindu Shiva templom pont a Grand Bur Dubai Mecsettel szemben van, mégis kerestük egy ideig, mert kívülről olyan, mintha sima lakóház lenne. Zárva volt, később megtudtuk az egyik vezetett gyalogtúrán, hogy csak pénteken van nyitva, mert itt az iszlám államvallás miatt péntek és szombat számít hétvégének, ehhez alkalmazkodnak a többi vallás istentiszteletei is. Kár, hogy jópár mecsetnek és templomnak nem lehet kideríteni internetről a nyitvatartási idejét.
A késő délutáni/esti programunk egy sivatagi kirándulás volt, aminek az árát tartalmazta a városkártya, viszont előre le kellett foglalni a szervező cégnél interneten keresztül. Délután két óra körül visszamentünk a szállásunkra, mert fél háromkor jött értünk a sofőr egy elegáns 8 személyes terepjáróval, amilyet sokat látni az Emirátusokban. Kb. két órán keresztül mentünk még a városban, és több helyről felvettünk még öt utast. Az sivatagban az első program egy dűne rallizás volt éles kanyarokkal, sokszor teljesen oldalra dőlve a kocsival. Ehhez másik terepjáróba szálltunk, amit másik sofőr vezetett. Nagyon jó volt, nem is gondoltam, hogy ennyire élvezni fogom.
A többi program egy táborban volt. Lehetett henna tetoválást kérni (csak nőknek), beöltözni az Emirátusokban hagyományos öltözetekbe, valamint tevegelni. Külön pénzért lehetett (volna) sólyommal fotózkodni, lovagolni, hosszabb tevegelésre vagy quadozni menni. Szomorú, hogy az egy! perces tevegelésekhez percenként térdeltetik és felállíttatják a tevéket két turistával a hátukon. Szegényeknek nagyon rossz állapotban lehetnek az ízületeik. Lehetett bóklászni a sivatagban, persze a tábor közelében.
Ingyen víz, kóla és meleg indiai vacsora benne volt a program árában, valamint volt egy hastáncos lány, egy fura, szoknyás forgótáncos pasas és tűznyelő zsonglőrfiúk érdekes, jó műsorokkal. A forgó táncról megtudtuk, hogy tanoura a neve és sok iszlám országban megtalálható, sőt, nem is feltétlenül az Emirátusokban a legjellemzőbb. A tánc neve szoknyát jelent, tradicionálisan férfiak táncolják és eredetileg vallásos felhangja volt. A tánc közben végig forognak, a kezeikkel pedig különböző alacsony fahengerekkel trükköznek, amik különböző méretűek, ezért időnként egymásba rejthetők, vagy elővehetők. A táncosokon akár több szoknya is lehet, amit (még mindig forgás közben…) feljebb emelhetnek, hogy a különböző minták látszódjanak. A műsor fináléjában a tűzzsonglőrök még meg is gyújtották a pörgő szoknyát!
Kicsi zavaró volt, hogy a műsor és az ezzel egyidejű evés közben több szuvenírárus is odajött, pedig eléggé látszott rajtunk szerintem, hogy érdekel a műsor és azt szeretnénk nézni. Este 10 körül értünk a szállásunkra.
2. nap
Az Al Fahidi metróállomás volt legközelebb a szállásunkhoz. A metróaluljárókban vannak olyan automaták, ahol a tömegközlekedéshez használatos kártyát lehet venni. Nekünk nem sikerült, csak olyan opció volt, hogy a meglévő kártyára lehet pénzt rakni. Szerencsére volt információs pult, ami egyben jegypénztár is volt, itt sikerült beszerezni és feltölteni a kártyákat. Utólag belegondolva és tanulva az Abu-Dhabiban tapasztaltakból, lehet, hogy itt is csak a feltöltés menübe kellett volna belépni.
A Wafi Mallhoz metróztunk, ami egy egyiptomi stílusú díszítéssel ellátott piramis alakú nagy pláza.
Innen indult az első Big Bus-os kirándulásunk, ami egy 1 órás flamingónéző túra volt. A buszra szállva érvényesítettük a Big Bus jegyünket, ami azért vicces, mert előző nap már voltunk a sivatagi programon, amihez nem is kellett érvényesíteni a jegyet, csak a vouchert pdf-ben elküldeni a túra foglalásakor. Így egy nappal hosszabb ideig volt érvényes a városkártyánk, mint amennyi napra vettük.
A város szélén van egy flamingó kolónia természetes élőhelyén. Kb 10 percig nézhettük őket, de sajnos annyira önző módon viselkedtek a német turisták, hogy végig lefoglalták az összes ülő-, egyben kilátóhelyet, csak akkor tudtunk gyönyörködni a madarakban meg fotózni, mikor már visszaindultak a buszhoz.
A Big Bus a Wafi Mallhoz vitt vissza minket, onnan indult a következő, Sardzsa (Sharjah, egy szomszédos emirátus, ami szinte Dubajjal összenőtt) városnéző kirándulás. Volt az indulásig egy kb. 20 perces szünet, azalatt a mosdót elintéztük a Wafiban. Szerencsére az egész országban csak ingyenes, mégis tiszta mosdókkal találkoztunk. Ebben a mosdóban piktogramokkal ki volt rakva a csapok fölé a helyes kézmosás folyamata (nem tudni, hogy a vírushelyzet előtt is kint volt-e), az urakat a piszoárok fölé elhelyezett tábla emlékezteti, hogy ne felejtsenek el kezet mosni. De ami a legjobb: a koronavírus tudnivalók között a szokásos moss kezet, tarts távolságot, könyökhajlatba köhints mellett fel van tüntetve a ne üdvözöld a másikat az orrokat egymáséhoz dörgöléssel. Merthogy ez náluk egy bevett üdvözlési szokás.
A Sardzsa túra papíron 2,5 órás és két megállót tartalmaz. A túra eleje az átbuszozás Dubajból és buszos városnézés Sardzsában. A buszból sok szép épületet lehet látni és élveztük, hogy a busz tetején ültünk.
Az első megálló az ún. Kék piacnál van a tengerparton. A kék piac is igazából egy pláza, telis tele aranyüzletekkel, az épület maga is szép, díszes. Csak ámultunk, mert az aranyékszerek között akkorák is vannak, amik nem is nyakláncok, mert az egész mellkast is beterítik és derékig leérnek. Nagyon nehezek lehetnek ezek, ha egyáltalán hord ilyet valaki. Lehet, hogy csak státuszszimbólum és mindig otthon pihennek az ilyen ékszerek jó nagy széfekben.
A Kék piac közelében lévő tengerpart (fürdésre nem alkalmas rész) mellett van egy park padokkal, itt vártuk meg a busz indulását, néztük a partot, a madarakat és a vízi szemétszedőket.
A második megálló, ami az óvárosban lett volna, minden komment nélkül kimaradt, ez eléggé csalódás volt. Biztos, hogy nem az idő volt az oka, mert pont annyival korábban vissza is értünk a Wafi Mall-hoz. Egyébként is furcsa volt, hogy nem volt a csoporttal idegenvezető, mert oké, hogy látjuk a buszból, hogy milyen épületek vannak, de egy kis komment nem ártott volna. Vagy legalább audioguide, amit a normál városnézések alatt mindig van.
A Sardzsa kirándulás után piros Big Bus járattal visszamentünk a Dubai Museum-hoz, mert onnan indultak a gyalogos vezetett túrák. Közben élveztük a buszból való kilátást és az idegenvezetést.
A piros járat egy szakaszon a Sheikh Zayed úton halad, ami Dubai legfőbb főútja, néhány szakaszon (délebbre) irányonként(!) 7-8 sávos és Jumeirah hosszában végighalad egészen a mesterséges pálmaszigetig.
Ezen az úton áll a város legtöbb felhőkarcolója. Monumentálisságának megfelelően Sheikh Zayed bin Sultan Al Nahyan-ról nevezték el, aki az emirátusok egyesülésének legfőbb kezdeményezője volt, és az egyesülés után az első elnök lett. Az ő arca sok helyen megjelenik a városban, de még többször lehet találkozni a fia (Khalifa bin Zayed bin Sultan Al Nahyan) arcképével, aki a jelenlegi elnök és Abu Dhabi emírje. Főleg Dubajban gyakran látható Dubai emírje, Mohammed bin Rashid Al Maktoum is.
A buszból láttuk a híres aranykeret kinézetű épületet, a Dubai Frame-et is, valamint a híres szingapúri hotel, a Marina Bay Sands ihlette felhőkarcolót.
Az első, Al Fahidi Historical District Trek nevű egyórás túrán csak ketten voltunk. A vezető egy jófej filippínó srác volt. Csomó mindent megmutatott a környéken, hagyományos, belső udvaros házakat, mini galériákat, pici numizmatikai kiállítást, hagyományos parfümöket és fűszereket áruló üzletet, tevesimogatót.
A második, Arabian Treasures nevű túrán is ugyanaz a srác volt a vezetőnk, de a Dubai Museumhoz visszatérve csatlakozott még néhány ember a csoporthoz. Megnéztük ismét kívülről az iráni mecsetet, de főleg a piacokon, vagy helyi nevükön souk-okban töltöttünk több időt. Bur Dubai oldalon van a régi souk, ahol főleg ruhákat, de néhol fűszereket, dísztárgyakat is lehet kapni. Márkot egymás után több árus is Jack Sparrow-nak hívta. Némi hasonlóság tényleg felfedezhető, de más turistáknak is mondják ezt, akik semennyire nem hasonlítanak.
A másik két piac, a fűszersouk és az aranysouk már a Dubai Creek másik oldalán van. Az átkeléshez kis csónakokba kell szállni, amiket abra-nak hívnak. A fuvardíj 1 AED, amit ezesetben nem kellett kifizetnünk a városkártya miatt. Pár percig tart csak az átkelés.
Bementünk egy jófej árus fűszerüzletébe. Sok érdekes dolgot magyarázott, pl. többek között megtudtuk, hogy a teljesen piros sáfrány a legjobb minőségű. Kóstolót is kaptunk különböző csokikból.
Egy fagylaltárusnál pedig a natúr tevetejből készült fagyit kóstolhattuk meg. Elcsüggedve láttuk, hogy borzasztóan drága a tevetejből készült fagyi, egy gombóc 35 AED (majdnem 3 ezer Ft), pedig mindenképp meg akartuk kóstolni. Arany ár az aranypiac mellett… Az aranypiacon még aranyból készült ruhák is voltak, tudták überelni a Sardzsa kék piac üzleteit.
A fűszerpiac elején van egy kis mecset.
Egyre rosszabbul lettem ezen a túrán, erős hányingerem lett, ami később enyhült, így még bevállaltuk az estére tervezett programokat. Ehhez át kellett menni a Big Bus-szal egy másik helyszínre, a Dubai Mall-hoz. Épp elindult az orrunk előtt a busz, de lestoppolta nekünk a túravezető.
Nézelődtünk a hatalmas, híres plázában, míg eljött a gyalogtúra ideje. Érdekes látni itt a sok emiratit hagyományos öltözetükben plázázni. Még több a férfi, mint a nő. Gucci szatyrokkal meg ilyesmikkel plázáznak a pasik csoportosan jellegzetes fehér hosszú ruhájukban meg papucsban. A fejfedő változatos, néha a hagyományos kendő a gyűrűkkel, de sokszor baseballsapka. A parkolóban a forgalomirányítón szintén a fehér ruha volt, rajta láthatósági mellénnyel.
A neve (Downtown Discovery Walk) alapján arra számítottunk, hogy a vezetett túra a felhőkarcolós negyedben lesz, de ehelyett a Dubai Mall Pláza nevezetességeit néztük meg. Ez milyen már, vezetett túra egy plázában :). A látványosságok többek között egy plázán belüli korcsolyapálya, egy vízesés és egy díszes piacszerű rész, sőt még egy teljes dinoszaurusz csontváz is.
A pláza előtti Dubai Fountain (szökőkút), a világ legnagyobb műsoros szökőkútja, ahol este hattól fél óránként van egy színes-zenés műsor. Nekem ez nem annyira tetszett, többet vártam, nem volt annyira látványos szerintem. Utána éppen kezdődött a Burj Khalifán a fényjáték, ezzel szerencsénk volt, legalábbis a vezetőnk szerint általában nem kiszámítható, hogy mikor fog kezdődni.
Innen, a Dubai Malltól indult az esti kivilágított várost bemutató buszos kirándulás. Élvezetes lett volna, ha nem ilyen hatalmas távolságokat járt volna be a busz, és ha jobb helyen tudtunk volna ülni a buszban, de tele volt, így nem volt választási lehetőség. Ezt már nem annyira tudtam élvezni, mert a közepe táján megint nagyon hányingerem lett. Szerencsére le lehetett szállni a Wafi Mall-nál is, még a vége előtt, így nem a buszt hánytam össze. Hát igen, szegény gyomrom, bármennyire is szeretem az indiai kaját, eddig nem reggelire és vacsorára ettem, ez így sok volt. A Wafi Malltól a szállásunkra is sokkal hamarabb és könnyebben el tudtunk jutni, mintha a Dubai Malltól kellett volna metróznunk.
3. nap
Következő napunkat a Jumeirah Mecset meglátogatásával kezdtük. Vezetéssel lehet megtekinteni ezt a mecsetet 35 AED-ért, előzetes bejelentkezés nem szükséges.
Péntek kivételével minden nap délelőtt 10-kor és délután 2-kor indul vezetett látogatás. A regisztráció és jegyvásárlás fél órával a vezetés előtt kezdődik, érdemes is odaérni akkorra, mert ki lehet próbálni néhány arab édességet, teát. A belépőjegy árában benne van a sólyommal való fotózkodás is, valamint van egy kis fényképkiállítás érdekes mecsetekről az amúgy is impozáns fogadóépületben.
A mecset előtt elmagyarázta a vezető, hogy hogyan kell bemosakodni és ki is próbálhatta, aki akarta. Persze a német turistáknak eléggé nem odaillő módon sikerült ezt is megoldaniuk, combjukat, fehérneműiket villogtatva.
Maga a mecset szép, a vezetés kb. egy órás és érdekes, nekünk is voltak új dolgok, pedig már elég sok mecsetben voltunk. Megtudtuk például, hogy azért látni sokkal több férfit a mecsetekben, mint nőt, mert a nőknek ugyanannyit ér a mecsetbeli és az otthoni imádkozás a jótétemények listáján, a férfiaknak pedig 25-ször többet ér, ha mecsetben imádkoznak, mintha bárhol máshol. A hagyományos férfi ruhán lógó zsinórt pedig az otthonra jellemző parfümbe mártották, hogy bármerre is jár a férfi, érezhesse az otthona illatát. A férfi fejfedőn lévő gyűrűket pedig arra használták, hogy teve lábaira tegyék, így az ne csatangolhasson el éjszaka. A nőknek fenntartott résznél a gyerekekre is gondoltak, a szőnyegen játékok várják őket.
A mecsetlátogatás után nagy örömünkre észrevettük, hogy a fogadóépületben lehet datolyás tevetejből készült fagyit kapni 15 AED-ért, ami még mindig baromi drága, de kevesebb, mint feleannyiba kerül, mint egy gombóc a piacon. Vettünk is kettőt. Ezután pedig még csináltuk pár fotót. A templom körül tekerőkarokkal felcsavarható szőnyegtárolókat láttunk.
A mecsettől gyalog is el lehet jutni a Jumeira Public Beach-hez, de mivel volt bérletünk, inkább még erre a viszonylag rövid távra is inkább buszra szálltunk. Elég jó strand, kicsit sokan voltak, de találtunk egy pálmafa alatt egy részben árnyékos részt, ahova letelepedtünk és nagy boldogan elfogyasztottuk a tevetejes fagyinkat. A szokásos nyugágy és napernyőbérlés itt is játszik, nem tudom mennyi (de sok) pénzért, van fizetős zárt zuhanykabin is, viszont ingyenes a mosdó, a kültéri zuhany és öltöző is. Lehet bikiniben lenni, a monokinizés, brazil típusú alsó és tanga viszont tilos, ennek ellenére elég sok pecsenyére sült turista tündöklik tangában, alkatra és korra való tekintet nélkül. A víz elég hideg volt márciusban, de azért fürödhető.
A strandolás után visszamentünk a szállásra lepakolni a vizes cuccokat és lezuhanyozni, meg rosszul is voltam még a gyomorrontás miatt. Már két napja a reggelin és a fagyin kívül szinte alig ettünk valamit (banánt, müzliszeletet), nem is voltunk éhesek sem délben, sem este. Márknak is megterhelte azért a gyomrát a nehéz indiai reggeli.
Jópár cica került az utunkba, feltűnt, hogy szinte mindnek hiányzik a bal füle vége. Később, már itthon megtudtuk, hogy ez az egyezményes, állatorvosok által kivitelezett jelölés azt jelenti, hogy az adott utcamacska már ivartalanítva van, ne fogják be még egyszer.
Ezt követően az Al Seef környékre sétáltunk. Ez egy teljesen újonnan, de az óváros stílusában épített városrész, hangulatos szűk utcákkal, kikötőkkel és a Creekre nyíló teraszokkal, emellett kisebb-nagyobb boltokkal, köztük nemzetközi márkák boltjaival. Nem voltak sokan ezen a környéken, ezért elég nyugodt volt és jó volt itt csak úgy sétálgatni is.
Következő állomásunk az ezen a környéken lévő Museum of Illusions volt, a belépő árát tartalmazza a városkártya. Érdekes, interaktív múzeum. Mi kb. 1-1,5 órát szántunk rá, de aki mindegyik játékot (háromdimenziós kirakók, logikai játékok, ördöglakatok) megpróbálja kirakni/megoldani, több órát is el tud tölteni. A lényeg persze az illúziók, ahol megfelelő pózolással, photoshoppolás nélkül tudunk vicces fotókat készíteni.
A Burj Khalifa a világ legmagasabb épülete, 828 méteres, ezen kívül egy csomó másik rekordot tart, mint pl. itt van a világ legmagasabban található étterme. Eredetileg a tervek szerint Burj Dubainak, azaz Dubaj toronynak hívták volna, de az építés közben fellépő pénzügyi gondokon Khalifa bin Zayed Al Nahyan elnök segítette át az építőket, akik cserébe róla nevezték el. A legnagyobb forgalmú és legolcsóbban látogatható kilátó a 124 és 125. emeleten van. Érdekes módon At the Top-nak hívják, ami azt jelenti, hogy a csúcson, pedig magasabbra is lehet menni, persze jóval több pénzért. Nekünk tökéletesen megfelelt a 456 m a 125. emeleten. Foglalt időpontunk volt este 7 órára. A belépő árát szintén tartalmazza a városkártya, és az időpontot a kártya vásárlásakor kell lefoglalni.
A bejáratot elég sok idő elérni az azonos nevű metrómegállóból. Mozgójárdák során át, azokon gyors tempóban sétálva kb. 10 perc alatt érhető el a Dubai Mall egyik bejárata, ahonnan a toronyba is fel lehet menni. Nem találtunk egyértelmű iránymutatást, hogy ezután merre menjünk, de kérdezősködtünk. Szerencsére a plázákban sok helyen vannak járkáló információs alkalmazottak. Sietve kb. fél óra volt elérni a bejáratot a metrómegállóból, késtünk is vagy 10 percet, de nem volt gond, mert ezután még háromnegyed óráig sorakoztunk a feljutáshoz. A lift állítólag a világ leggyorsabb liftje, képeket is vetítenek benne.
Fönt a teraszon nagyon hideg van és erős a szél, három pulóverben majd megfagytam. Hamar be is menekültünk a fedett részre. Már a sorbanállás közben nagyon elkezdett fájni a hasam, fönt már csak arra játszottam, hogy bírjam ki valahogy, amíg Márk megnézi valamennyire a kilátást. Úgy gondolom, hogy nemcsak a rosszullétem miatt nem volt valami nagy élmény a Burj Khalifa és ezt Márk is így gondolta. A kilátás szerintünk nem jobb, mint más, kicsit alacsonyabb felhőkarcolókból, nekünk pl. a Kuala Lumpur Tower, vagy az oszakai Umeda Sky Building és a tokiói Metropolitan Government Building ikertornyaiból jobban tetszett a kilátás (és nem volt ilyen zavaró hideg, pedig Tokióban télen voltunk, sem pedig tömeg), az utóbbi ráadásul ingyenes.
4. nap
Másnap már nem voltam rosszul. Egyórás hajókirándulásra mentünk a Dubai Creek mentén egy ún. dhow-val, ami egy hagyományos, fából készült nagyobbacska hajó. Kellemes, látványos volt a vízpart, egyik oldalon Bur Dubai régebbi épületeivel, az Al Seef új, de régi stílusú és nagyon jól kinéző épületeivel, másik oldalon pedig felhőkarcolókkal. Egyszercsak nagy „tilos fényképezni és videózni” táblákra lettünk figyelmesek, kiderült, hogy azért, mert épp a katari emír villája előtt haladtunk el. A hajón egyébként volt hangosbemondós idegenvezetés.
Az egyik kikötőben lakóhajók (úszó házak) sorakoztak.
Következő állomásunk a Women's Museum Bait-al Banat volt, ahová a piacon keresztül sétáltunk el. Mivel most nem csoporttal voltunk, több időnk volt fényképezni, bár sok időre nem érdemes megállni, mert azonnal megtalálnak, hogy nem szeretnél-e hamis órákat vagy pólót venni.
Egy orvosnő alapította a Women's Museum Bait-al Banat nevű múzeumot, ami az Emirátusokban a nők helyzetével foglalkozik, híres, valamilyen tevékenységben nagyot alkotó, úttörő emirati nőket mutat be. A felső két szinten van egy festmény-és fotókiállítás, valamint egy női szerzők könyveit gyűjtő könyvtár, ahol a múzeum által elnyert számos elismerő díjat is kiállítottak. A könyvtár mellett egy kisebb, hullámos falakkal körülvett szoba állít emléket a nagyra tartott emirati költőnő, Ousha bint Khalifának. A falakat a műveiből vett idézetek díszítik. Az aktuális időszaki kiállítás Muneera al Mazrou életével foglalkozik, akinek a foglalkozása tényleg elég különleges volt, még ha férfi lett volna, akkor is. Ugyanis amellett, hogy értett a gyógynövényekhez és a kereskedéshez, fényképész volt és fényképezőgépeket javított. Emellett lőfegyvereket is javított, sőt készített is, és olyan jól is bánt a puskákkal, hogy mesterlövésznek számított.
Ezután az Al Oqaili Museum-ot látogattuk meg, ami egy ingyenes kis múzeum abban az épületben berendezve, ahol idős korában lakott az Emirátusok egyik legnagyobb költője, Mubarak Al Oqaili. Nagyon tetszett nekünk maga a ház, és a költő által használt berendezési tárgyak is érdekesek voltak. A falakon a költeményeiből voltak idézetek, angolul is.
Mikor kifelé mentünk, egy férfi, valószínűleg a hely vezetője kérdezte, hogy honnan jöttünk, tetszett-e a kiállítás, van-e kérdésünk. Mivel mi nem hallottunk még sosem erről a költőről, kérdezte Márk, hogy mit jelent az embereknek úgy általában, úgy értve, hogy mennyire fontos költőjük nekik, a népnek. Nem tudom visszaadni, hogy mit mondott a férfi, de nagyon szépen fogalmazta meg, hogy mennyire fontos nekik, jó volt hallgatni. Fotót is csináltak rólunk a honlapjukra vagy valamilyen online felületre.
A souk felé sétálva kerestünk egy padot és leültünk megenni egy müzliszeletet. Odajött egy fiatal árus, hogy nézzük meg a boltját, mert tegnap nyitott és nagy kedvezményeket ad. Nem szeretjük a nyomulós árusokat, mondtuk, hogy nem, erre eljárta a hattyú halálát, hogy összetörik a szíve, meg hogy nyugodtan együk meg a reggelinket (délután 2 óra volt), utána is ráérünk. Nem értünk rá, mert sűrű volt a programunk és amúgy sem akartunk vásárolni. Igyekeztünk minél gyorsabban áthaladni a piacon, megint minden második árus Jack Sparrow-nak szólította Márkot, újdonságként engem meg Shakira-nak. Ezúttal magunk szálltunk abrára (ami egyébként kb. úgy működik, mintha gyakran járó kisbusz lenne és a helyi városi közlekedési társaság működteti profi módon) és keltünk át a Creeken.
A parton elsétáltunk az Al Shindagha negyedbe, ahol felújított házak és egy nagyon hangulatos park található, és a Creek partján terül el. Itt lakott a 20. század első felében Saeed bin Maktoum Al Maktoum, Dubai akkori emírje (a mostani nagyapja), akinek a házát múzeummá alakították, ahol látható, hogy hogy nézett ki az emír háza akkoriban.
Próbáltunk valami nem indiai étkezőhelyet keresni, mert a gyomorrontás után még pár napig az indiai kajának sem a szagát, sem a látványát nem bírtam. Sokat bolyongtunk és már nagyon fogytán volt az időnk, mire végre találtunk egy olyan helyet, ahol voltak kebabok is az indiai kaján kívül. Sajnos, mint kiderült, a kebabnak is van indiai fűszerezésű verziója, olyasmi, mint nálunk a töltötthús töltelékje, zsemlével összegyúrt cucc, csak raknak bele egy kevés húst meg jó sok fűszert és azt sütik meg nyárson. Nem esett jól, de megbirkóztam vele, hogy egyek valamint a több napi koplalás után.
Este a Desert Sunset Experience (sivatagi naplemente) buszos kirándulásra mentünk. Még szerencse, hogy előző nap megkérdeztük, hogy mikor indul a kirándulás, mert a naplemente idejéhez igazítják és hamarabb indult, mint ami a prospektusban fel volt tüntetve. Egy másik sivatagba vitt minket a busz, nem oda, ahol első nap voltunk. Amint a sivatagba értünk, gazellaátkelésre figyelmeztető táblák voltak, ezt látva nagyon vágytam rá, hogy gazellát lássunk, de sajnos nem mutatkoztak. A táborhelyhez érve kaptunk arab kávét és datolyát. Lehetett itt is hennafestést kérni meg tevegelni (legalább volt emelvény, így nem kellett a tevéknek le-föl térdelni), lovagolni. Mi rögtön elindultunk a sivatag felé bóklászni. Egy másik pár is jött a sivatag felé és örültünk, hogy végre nem csak minket érdekel a sivatag (a többi ember mind leragadt a tevegelésnél meg a szuvenírárusoknál), erre kiderült, hogy mégis, mert ők csak azért jöttek, hogy a lány pózolásait felvegyék és feltegyék az Instára :(. 45 perc szabadidő volt, addig nézelődtünk. Ebben a sivatagban volt néhány fűféle, ezért a táj is eléggé más volt, mint amit eddig sivatagban láttunk. Volt lehetőség ottmaradni egy naplementés vacsorára a szépen megterített asztaloknál, néhányan éltek is vele. Az ottmaradtakat majd plusz pénzért külön visszahozzák a városba.
A Wafi Mallhoz visszatérve beugrottunk a szokásos mosdókörre, azonban most le akartuk vágni az utat a metróállomás felé a plázán keresztül, hogy ne kelljen megkerülni az egész épületet. Ez persze nem sikerült, mert nem találtuk a kijáratot, de legalább beljebb mentünk a plázában és láttuk az egyiptomi dekoráció következő szintjét.
Metróztunk az Al-Jaffliya metróállomásra, innen még fél órára van a Global Village nevű hely (csak téli időszakban üzemel) speciális busszal, amire 10 AED a jegy ára irányonként.
Kedvenc programunk volt Dubajban a Global Village meglátogatása. Hatalmas területen helyezkedik el ez a tematikus park, melyben a világ számos ismert épületének kicsinyített mása van felépítve. Ezen kívül rengeteg, a világ különböző tájaira jellemző termékeket árusító bolt és büfé található, a dekoráció pedig szintén az adott országot vagy földrészt idézi. Az egész park szépen ki van világítva, a színek még változnak is, nagyon látványos.
Az emirati részen találtunk egy karámban két tevekancát két csikóval. Valamelyik teve meg akarta kóstolni Márk pulóverét. Egyszercsak észrevette Márk, hogy kinyitotta az egyik teve a karámjuk ajtaját. Elszaladt szólni a közeli sátorban lévő helyi alkalmazottaknak, kérdezte, hogy ez normális-e, mondták az arabok, hogy nem, de annyira nem zavartatták magukat, beletelt pár percbe, mire odacsoszogtak az elmaradhatatlan papucsokban. Közben a teve többször is kinyitotta a karám ajtaját, ami azóta magától becsukódott. Valószínűleg így akarta jelezni, hogy fellőtték a pizsamarakétát. Hozzákötötték a férfiak a kis tevéket az anyjukhoz, közben a nagy tevék folyamatosan csókolgatták a két pasit, akik valószínűleg a gazdáik, meg kóstolgatták a fejfedőiket. Sorban kivezették a tevepárosokat a parkoló felé, mi meg mentünk utánuk, az elég furcsára sikeredett karaván tagjaiként. Azt már sajnos nem láttuk, hogy hogyan pakolták fel őket a szállító járműre.
A boltok nagy része tematikusan van elrendezve, országok, vagy kontinensek szerint. Rengeteg ruhát, édességet, dísztárgyakat, illatszereket, az adott térségre jellemző egyéb dolgokat lehet kapni. Nekünk a szíriai rész volt a kedvencünk, ahol valami hihetetlen gyönyörű gyöngyházberakásos kisbútorokat és gazdagon hímzett gyönyörű tradícionális ruhákat lehetett kapni. A jordán és az indiai rész tetszett még nagyon, de minden, amit meg tudtunk nézni, nagyon színvonalas és érdekes volt. Meglepett például, hogy az afgán részen milyen sok állatprémből készült dolgot lehet kapni, mert bele sem gondoltam, hogy ott milyen hidegek lehetnek télen, mert tele van az ország magashegységekkel. Valahogy Afganisztánt mindig egy nagyon meleg, száraz éghajlatú országként képzeltem el, de ez csak nyáron, a síkvidéki részeken van így.
Kár, hogy az árusok folyton leszólítják az embert (persze térségtől függ, hogy mennyire nyomulósan), ha ez nem lenne, jobban lehetne nézelődni és még nagyobb lenne az élmény. Sok helyen tényleg az adott térségből származó eladók vannak. A törökök voltak a leghangosabbak, már messziről hallatszott a vicces üvöltözésük, főleg az élelmiszerstandoknál. Mindenhol akadnak büfék, de van egy teljes utca is, ahol különböző országok jellemző ételei, italai szerepelnek a kínálatban.
Láttunk egy férfit négy feleséggel (a képen sajnos csak három látszik, az egyik takarásban van). Már láttunk Iránban egyszer ilyen felállásban arab turistákat, de mivel ez számunkra szokatlan látvány, mégis leírom ide. Igyekeztünk nem megbámulni őket, de azért paparazziztam egyet. Még furább volt egy csupán kettő, de a megszólalásig ugyanúgy kinéző feleség egy férfi oldalán. Létezik vajon, hogy valaki elvesz egy ikerpárt? Mondjuk azt meg kell hagyni, gyönyörű, különleges arcú volt a két asszony.
A nagyszínpadhoz érkezve éppen egy szír csapat táncbemutatójára lettünk figyelmesek.
A műsor után bemondták, hogy további táncműsorok is lesznek, a következőig volt még kb. negyed óra, így elmentünk nézelődni az Amerika szekcióba, ahol szintén épp egy táncelőadás volt egy kis színpadon. Mivel lemaradtunk az elejéről, nem derült ki, hogy honnan érkeztek a táncosok, de ruhájuk színeiben és mintázatában a kolumbiai zászlót véltük felfedezni és a kinézetük is passzolt ehhez. Nagyon tetszett a műsoruk, különösen az, hogy annyira „élt” az arcuk végig, különösen a fiúk játékos mimikája fogott meg. Az előadás felénél eltűnt az amúgy sem nagy nézőközönség, csak mi ketten voltunk, akik végignézték a műsort, de mi legalább lelkes közönség voltunk. Ahogy befejezték az előadást a táncosok, magukra kapták kabátjaikat és rohantak kifelé. Márk utánuk kiáltott spanyolul, hogy nagyon jók voltak, örültek neki, köszönték.
Mire kiértünk a nagyszínpadhoz, már elkezdődött a táncelőadás és viszontláttuk a dél-amerikai csoportot az első sorban, azért volt olyan sietős nekik, hogy megnézzék a nagyszínpadi előadást. Nem véletlenül, mert egyszerűen fantasztikus volt. Két, paravánon ülő kislány annyira beleélte magát a táncolásba, hogy a nagy pörgés közben többször is majdnem leestek, szerencsére mindig elkapta őket az apukájuk.
Egy népes brazil tánccsoport, a Ballet Revolución adta elő hihetetlenül látványos és izgalmas koreográfiáit kb. háromnegyed órán keresztül. Igazán profik voltak. Vicces volt látni, ahogy a helyiek is szinte tátott szájjal nézik a sokszor erotikus mozdulatokkal tarkított, igazi brazil temperamentummal átitatott táncot. Itt látható egy videó a produkciójukról.
Utánuk sárgák gurultak be a színpadra, szó szerint. Ők az Urban Crew nevű, filippínó, látványos akrobatikus elemekkel tarkított utcai tánc műfajban előadó csapat. Nagyon jó volt ez is, hosszú és látványos, vicces előadás. Rákerestünk a neten és rendszeresen vannak előadásaik a Global Village-ben, valószínűleg Dubajban laknak. Itt megnézhető egy korábbi előadásuk.
Az előadás után volt megint egy hosszabb szünet, mialatt megnéztük a thai részt. Itt is volt egy kis színpad egy éppen tartó táncelőadással. Furcsa ruhás apró lányok táncoltak valami bizarr prüttyögős zenére, de egy kivételével nem vették komolyan magukat, elröhögcsélték időnként a koreográfiákat. Egy idő után kijött egy énekes fiú is és közéjük állt. Arc volt, időnként vicces csípőmozdulatokkal színesítette az előadást, néha az volt az érzésem, hogy saját magukat parodizálja. Ezt az előadást a szomszédos standok dolgozóin kívül csak mi néztük, akik elhaladtak ott, még egy pillantást sem vetettek a színpadra. Bár már kezdődött a nagyszínpadon a következő előadás, mi inkább végignéztük a thai-okat, mert nehogy már közönség nélkül kelljen előadniuk a táncosoknak, az azért nagyon rossz lehet.
A nagyszínpadon ezután még a City Jam lépett fel egy rövidebb, modern előadással.
Sok idő elment a táncelőadások megnézésével, de csöppet sem bántuk, annyira élvezetesek voltak és persze meglepetés volt az egész, mert nem is számítottunk rá, hogy itt ilyen programok lesznek, arra meg végképp nem, hogy ilyen színvonalas, profi előadócsoportokkal.
A Global Village éjfélig tart nyitva, az utolsó fél órában már csak végigrohantunk néhány részt, de még így is volt több rész, ami kimaradt. Ide még vissza kell jönnünk, lehetőleg úgy, hogy költőpénzünk is legyen, mert tényleg gyönyörű, különleges dolgokat lehet kapni. Az éjféli busszal mentünk haza, ami szerencsére pont elvitt minket egy, a szállásunkhoz közeli buszvégállomásra.
5. nap
A következő napot egy buszozással és egy kicsit hosszabb gyaloglással kezdtük. A séta közben láthattuk, hogy hogyan néz ki az Al Safa negyed közelebbről.
Az Al Farooq Omar Bin Al Khattab Mecsetbe tartottunk. A Jumeirah nagymecset és az Abu Dhabi-ban lévő Sheikh Zayed Bin Sultan Al Nahyan mecset mellett ez a harmadik jelentős mecset, amelyet nem muszlimok is látogathatnak. Előre be kellett jelentkezni a vezetésre az alfarooqcentre.com oldalon. Végül csak 10-kor kinyitották a mecsetet, nem volt vezetés, illetve jött egy vezető egy turista párral, de nem jött oda hozzánk, csak azoknak magyarázott, akikkel jött, úgyhogy valószínűleg ők külön fogadtak vezetőt. Díszes, gyönyörű ez a mecset, már a külső része is lenyűgöző, nagyon tetszett. Andalúziai arab stílusú, a dekorációt autentikus módon marokkói mesterek készítették.
Ezután a Marina városrészbe mentünk (ehhez buszra, majd metróra szálltunk) egy egy órás hajókirándulásra. A Marina városrész jachtkikötője teljesen mesterségesen készült vízfelület, ami úgy készült, hogy ástak egy hatalmas gödröt a sivatagba a tengerparttal párhuzamosan, de beljebb, és belevezették az Arab-öböl vizét. Építettek kikötőket, amelyekben kisebb jachtok meg hajók állnak. A víz köré meg hatalmas felhőkarcolókat, boltokat és a Dubajban szokásos módon megalomán méretű plázát húztak fel. Az eredmény egy bámulatos luxus környék, amit nagyon jó megnézni egyszer, de az egyszerű hátizsákosok örülnek, hogy Bur Dubaiban szálltak meg és nem itt.
A Marina Mall bejáratánál van Big Bus alkalmazott, tőle kérdeztük meg, hogy honnan indul a hajó. Át kellett mennünk a plázán a kikötőhöz és keresni az egyetlen fából készült hajót.
Nemsokára meg is találtuk a hajót, de a lejáratot sehol sem leltük. Nincs kitáblázva semmi, de vagy 100 méterre van egy üvegajtó, ott lehet lemenni, majd visszasétálni egy peronon a hajóhoz. Öt perccel az indulás előtt beengedett az üvegajtón egy takarító, de ki is küldött rögtön egy pasas, hogy majd csak pontban 13 órakor lehet bemenni. Végül nem is azzal a hajóval mentünk, ami bent állt, hanem érkezett egy másik.
A felszállás után a személyzet kicsit a repülés előtti demonstrációhoz hasonlóan, koreografálva mutatta meg a mentőmellény használatát.
A hajóról nagyon jó volt a kilátás, ezért a hajókirándulás egy nagyon jó módja annak, hogy kicsit megismerkedjünk ezzel a városrésszel. Szép a víz és körülötte a felhőkarcolók, helyenként mecsetek is láthatók. Itt a felhőkarcolók között húzták ki a világ leghosszabb városi zipline-ját (drótkötél csúszópálya), láttunk is néhány ezen sikló embert a fejünk felett sikítozva.
A Jumeirah felőli felhőkarcoló-lakónegyed (a felhőkarcolókban lakások, illetve hotelek vannak) tövében fekvő másfél kilométer hosszú strandot is láthattuk. A hajó a nyílt tenger felé vezető csatornára is kihajózott
A hajón sajnos nagyon tűzött a nap, ha lementünk volna az alsó, fedett részbe, akkor meg nem sokat lehetett volna látni a felhőkarcolókból. Sajnos nem tudtuk ezt a kirándulást nem a dél körüli tűző napos idősávba tenni, mert így jött ki jól, hiszen Dubajban nagyon nagyok a távolságok és sok a látnivaló, ezért kénytelenek voltunk így beosztani. A leszállás közben még gyorsan készítettünk egy fotót a szomszédos dokkban álló partyhajóról.
A hajózás után kerestünk valami étkezési lehetőséget, ez a Marina negyedben nem egyszerű, mert minden borzasztóan drága az óvárosi részekhez képest. Végül KFC-ben vettünk kaját, mert a plázában az volt, ami nem hamburger és nem indiai kaja és megfizethető. Az otthoni árakkal ellentétben a plázákban a KFC (és néhol utánzatai) a legolcsóbbak (ezt már több országban tapasztaltuk, főleg Észak- és Nyugat-Európában, ahol a KFC a legolcsóbb vagy egyáltalán a megfizethető éttermi kaja).
Dubajban tartózkodásunk alatt már magyarok is megfertőződtek a koronavírussal. Amíg a megrendelt kajákra vártunk, a munkahelyünkről az igazgatótól kaptunk egy sms-t, hogy miután hazaértünk, két hétig otthonról dolgozzunk. Nagyon fura érzés volt, de valahol örültünk is neki.
Amikor végre megkaptuk a KFC csomagunkat, nem volt már sok idő a Big Bus indulásáig, így sajnos a busz felső, nyitott részén fogyasztottuk el az ételt.
Innen az Atlantis Hotelben lévő Lost Chambers Aquarium-ba igyekeztünk, ahová a belépőjegy árát tartalmazta a városkártya. Az Atlantis hotel a mesterséges pálmasziget csúcsán álló ötcsillagos luxushotel, amelyre a tengerek, illetve Atlantisz által inspirált dekoráció jellemző, ennek része a hoteltől függetlenül látogatható akvárium. Először szétnéztünk a tengerparton, ahová sajnos nem lehet lemenni, hatalmas kövekkel van feltöltve az egész, hiszen ez egy mesterséges sziget. Érdekes madarakat is láttunk.
Elég nehezen találtuk meg a megfelelő bejáratot, mert a feljárók egy részét csak a hotel vendégei használhatják. Szerencsére mindenhol akadt egy-egy alkalmazott, aki útbaigazított. A Hotel elülső része olyan, mint egy kis pláza, tele butikokkal.
Végre megtaláltuk az akvárium bejáratát, de azon nyomban vissza is küldtek, hogy a városkártyához járó karszalagokat kint tudjuk átvenni. Mi a másik irányból jöttünk, ezért nem láthattuk a Big Bus-os kioszkot.
Nagyon szép és stílusosan kialakított a Lost Chambers Aquarium. Tényleg Atlantiszra épít, olyan, mintha ezer évek óta elsüllyedt civilizáció termeiben járnánk, az ő fura eszközeikkel, díszítésükkel találkoznánk. Állítólag voltak amerikai turisták, akik rákérdeztek, hogy tényleg eredeti atlantiszi romok-e…
Külön szolgáltatásként van lehetőség szkafanderbe öltözve sétálni az akváriumban, persze búvárok segítségével, láttunk is embereket ilyen módon sétálgatni.
A leírások alapján mi nagyobb komplexumra számítottunk, hiszen 2-3 órát írt a google a megtekintési időre. A Lost Chambers néhány termén kívül van még egy nagyobb akvárium elkülönítve egy másik folyosón (külön kell odasétálni), de összesen alig több, mint fél óra elég volt nekünk a látványosság megtekintéséhez.
Az akvárium megtekintése után a Palm Island Drive nevű buszos kirándulásra mentünk, ami az Atlantis Hotelhez tartozó buszmegállóból indult. Ez a kirándulás egyáltalán nem volt látványos és ismertető szöveg sem volt, hogy mikor mit látunk, pedig úgy valószínűleg sokkal érdekesebb lett volna.
Szerencsére a Mall of Emirates-nél végződött az út (pedig a brosúra szerint a Marina Mallnál végződik), ez nekünk pont kapóra jött, mert onnan indul a busz a Miracle Garden-be.
Meg akartuk nézni a Mall of Emirates-ben a sípályát, ha már ott voltunk, de sajnos random bámészkodóknak nem lehet belőle semmit sem látni, csak a pénztárakig jutottunk. Aztán keveregtünk egy csomót, hogy megtaláljuk a metrót, ahol fel kellett töltenünk a kártyáinkat. Teljesen hiányoznak, vagy ha akadnak is, nagyon ellentmondásosak az útbaigazító táblák az Emirates Mallban. Az igazán idegesítő, amikor a felfelé mutató nyílról nem lehet tudni, hogy előre, vagy ténylegesen felfele mutat. Már nagyon elegünk volt a le-fel mászkálásból és sok időt is vesztettünk, mire megtaláltuk a metrót, meg aztán a buszmegállót. Neten kinéztük, hogy mikor indul a busz és pont elértük volna, de úgy tűnt, hogy éppen elment az orrunk előtt. Már felkészültünk a hosszas várakozásra, de pár perc múlva jött egy másik busz, amivel el tudtunk menni (105-ös busz, 5 AED). Nagyon örültünk a szerencsénknek.
A Miracle Garden egy olyan park, ahol hatalmas szobrokat és kis házakat alakítottak ki virágokból vagy örökzöld növényekből. Nagyon finom, erős virágillat van mindenütt. A parkban van egy kiszuperált Emirates repülőgép is virággal beborítva. Kifejezetten látványos program este, kivilágítva. Egyedül a Disney és egyéb mesefigurák nem tetszettek, szebb lenne nélkülük a park, nagyon giccsesek Miki egér és társai óriás, virággal burkolt kivitelezésben. Itt is volt egy táncelőadás, de inkább gyerekeknek volt érdekes. Elég furán néztek ki a táncosok mesefiguraszerű ruháikban. A parkban vannak boltok és étkezési lehetőség is. Jó kis esti program volt, érdemes megnézni.
6. nap
Dubaj déli részén, Jebeli Ali városrész elején található egy különleges terület, ahol sok különböző katolikus és protestáns gyülekezetnek van temploma, ezen kívül vannak ortodox templomok és egy hatalmas szikh templom is. Szóval mondhatjuk, hogy vallási negyedről van szó. Ezt meg szerettük volna látogatni, de azt nem tudtunk előre, hogy az irányonként két óra tömegközlekedés (és még mindig Dubajon belül utazunk, nyílegyenesen, csak hosszában) bele fog-e férni a programba, illetve, hogy megéri-e. Mivel a szikh templom, ami legjobban érdekelt minket, kora reggeltől késő estig nyitva van, ezért gondoltuk, hogy korán reggel indulva beleillesztjük a programba. Metróval akartunk menni, de meglepetésünkre be volt zárva a metró és kint volt egy tábla, hogy csak délután közlekedik. Ez még nagyobb probléma volt, mint elsőre látszott, mert fel kellett volna tölteni a kártyáinkat ahhoz, hogy metró helyett busszal tudjunk menni, de a kártyát csak a metróaluljárókban lehet feltölteni, a belvárosban nincsenek feltöltő automaták a sima buszmegállókban. Nagyon sok idő elment a visszafelé gyaloglással meg még több, míg eljutottunk a buszvégállomásig, ahol fel tudtuk tölteni a kártyákat. Így persze már nem maradt idő ahhoz, hogy elbuszozzunk Jebel Aliba, hanem azzal tettünk le a szikh templomról időlegesen, hogy estére meglátjuk, lesz-e még rá idő.
Útközben megfigyelhettük, milyen jól véd a karton a lezuhanó építési törmelék ellen.
A buszvégállomástól az Etihad Múzeumba buszoztunk. Az interneten azt az infót találtuk, hogy ide van kombinált jegy, ami az Al Shindagha Múzeumba is érvényes (valamint olyan is, ami az említett két múzeumba és a Burj Khalifába is érvényes, de ez nekünk kevésbé volt érdekes, hiszen a Burj Khalifába szóló jegyünk benne volt a városkártyában). A pénztárnál azt mondták, hogy a kombinált jegyeket csak a Burj Khalifánál lehet megvenni, tehát lehet, hogy eleve csak a hármas kombinált jegy létezik. Ráadásul ennyire nem gondolkodnak logikusan, hogy nem is feltételezik, hogy valaki más sorrendben akarja meglátogatni az említett nevezetességeket és nem feltétlenül a Burj Khalifánál kezdi (ami 0-24 nyitva van, a múzeumok pedig nem). Utólag esett le, hogy ez egy péntek 13.-a volt.
Az Etihad (arabul egyesülés, egyesítés) Múzeum egy nagy, modern épületben helyezkedik el, az épület méretéhez képest azonban kifejezetten kevés a kiállított tárgy. A múzeum az Emírségek egyesülésének előzményeit és történetét mutatja be információs táblákon és rövid videófilmek segítségével. Az akkori emírek néhány személyes tárgya is a kiállítás részét képezi.
A múzeumépület melletti, kisebb épületben, amit az Egyesülés Házának hívnak, írták alá 1971-ben az Emirátusok új alkotmányát, amelyben egyesítették őket (akkor még hatot, a hetedik két hónappal később csatlakozott). Ez az épület zárva van, de be lehet kukucskálni.
Megkérdeztük egy épp ott lévő biztonsági őr nőtől, hogy be lehet-e menni még valahova (még egy épület volt a kertben). A nő nem tudta biztosan, mert csak két napja dolgozott ott, de végül telefonon kiderítette, hogy azok nem látogatható épületek. Kicsit beszélgettünk, elmesélte, hogy Észak-Kelet-Indiából, Szikkim tartományból származik, ami Nepállal, Kínával és Bhutánnal határos. Ajánlotta nekünk a szülőföldjét, mint következő desztinációt.
A múzeumtól elindultunk gyalog a Nikki Beachre, mert értékelésekben azt olvastuk, hogy jó strand. Útközben megállt autójával egy férfi, és kiszólt a kocsiból, hogy ne arra menjünk. Fura volt, hogy mi alapján állítja, hogy rossz irányba megyünk, amikor teljesen biztos volt, hogy jó irányba tartunk (beugrottak a Marokkóban tapasztalt hasonló beszólások). De szimpatikusnak, becsületesnek tűnt az autóban az idősebb férfi, nagyon segíteni akart, ezért közelebb mentünk az autóhoz, hogy tudjuk normálisan kommunikálni. Ekkor mondta a férfi, hogy a Nikki Beach egy luxushotel privát strandja elrettentő árú belépőjeggyel. Mondta, hogy ilyenkor jönnek haza a templomból (volt még két filippínó női utas az autóban) és szinte mindig látnak a Nikki Beach felé igyekvő turistákat, akiknek fogalmuk sincs, hogy az egy privát strand. Felajánlotta, hogy elvisz minket az ingyenes strandhoz (ingyen), mert amúgy is arrafelé mennek. A pár perces út alatt jól elbeszélgettünk, ajánlott olcsóbb étkezési lehetőségeket a strand közelében, mert a strandon drágák a büfék. Nagyon kedves, jófej volt ez a férfi, neki köszönhetően szerencsénk is volt aznap.
Az ingyenes strand egy másik részén tett ki (Beach La Mer), mint ahol pár nappal azelőtt voltunk. Szerencsére találtunk egy kis épület tövében árnyékos helyet, ahová letelepedtünk. Jó volt fürödni és pihenni a parton kicsit.
Egyébként nagyon hangulatos és jól kiépített a strand, számos étterem és bár van. A strandolás után a főút másik oldalán lévő McDonald’s-ban ettünk, mást nem is találtunk nyitva, a közeli pláza üzletei zárva voltak a koronavírus miatt.
Következő programunk az Al Shindagha Múzeum volt, amely két egymáshoz közeli épületből áll, ezek a Creek Múzeum és a Parfümház. A Creek Múzeumban tárlatvezetéssel történik a látogatás, minket egy fiatal nő vezetett végig. Azt mutatja be a múzeum, hogy hogyan befolyásolta a Dubai Creek az ott lakók életét, a város történetét és hogy hogyan fejlődött Dubaj a kis öböl partjain álló Bur Dubai és Deira településekből világvárossá. Nagyon jó fotókon találkozhatunk a modernizáció előtti Dubajjal, amikor még az emírek is tevével jártak. A múzeumban modern stílusú, interaktív, látványos részek is vannak, és hagyományos, vitrines termek is. Tetszett a múzeum, csak sajnos a vezetés egy picit gyors volt ahhoz, mint ami számunkra kényelmes.
A belépőjegy érvényes a közelben lévő Parfümmúzeumba (Parfümházba) is. Itt is kaptunk egy fiatal női vezetőt, aki kifejezetten vicces volt és nagyon szép. Az előző múzeumban a vezetőnk azt mondta, hogy még sosem tartott vezetést magyaroknak, pedig pont volt ott egy másik magyar pár is, mikor mi, hallottuk őket beszélni; a Parfümmúzeumban a vezető pedig azt mondta, hogy pont előttünk is magyaroknak tartotta a vezetést, valószínűleg azoknak, akiket láttunk a másik múzeumban. Érdekes a Parfümmúzeum, meg lehet szagolni egy csomó parfümösszetevőt és a mesterséges helyettesítőiket is és meg lehet nézni videókon, hogy hogyan készülnek a különböző típusú, jellegzetes arab illatosítók, amiket gyakran lehet érezni a piacokon és az épületekben.
Úgy döntöttünk, hogy van még időnk elmenni a templomnegyedbe. Elmetróztunk az Ibn Battuta buszvégállomásra, innen pedig F44-es busszal a város szélére, ahol a sok különböző templom van. Elsődleges célunk a Gurunanak Darbar Sikh Temple meglátogatása volt, mert még sosem voltunk szikh templomban, Indiában csak kívülről láttunk ilyet. A dubaji az Arab-öböl legelső, és legnagyobb gurudwara-ja, azaz szikh temploma, elvileg ötvenezer vendég elfér benne, tehát körülbelül az emirátusokban lakó összes szikh vallású ember. Az építésre magától Dubaj uralkodójától kapták a földet ajándékba (ez a többi szomszédos templomnál is így volt).
A templomban nagyon sokan voltak a hívők, csak mi voltunk turisták. Barátságosan fogadtak, segített nekünk a biztonsági őr a tudnivalókban. A cipőt itt is le kell venni (erre rájöttünk magunktól), a zoknit is (ezt mondta az őr). A férfiaknak is és a nőknek is fejfedőt kell viselniük. A legtöbb férfi a mindennapokban is turbánt hord, de aki nem, az csak kendőt kötött a fejére a templomban. A nők csak a templomokban hordanak kendőt, legalábbis amikor szikh nőket láttam az utcán (Dubajban elég sok szikh nőt látni, ismertetőjegye, hogy turbános pasassal van), sosem viselt fejkendőt egyikük sem. Volt saját kendőnk, de vehettünk is volna kölcsön, mert volt egy csomó. Márknak egész jó kis turbánt sikerült kanyarintani, de sajnos elfelejtettük lefényképezni. Felfelé kellett menni egy lépcsőn, ott volt egy ugyanolyan dress code tábla, ami a mecseteknél is ki van téve. Kétszintes a templom, egy idősebb úr a felső szintre irányított minket, mert az látványosabb. Már ment az imádság, énekeltek valamilyen aranyozott oltárszerűségnél, a frissen érkezők mind oda sorakoztak. Mi csak lekuporodtunk valahol hátul a szőnyegre és figyeltük a szertartást. Később belopakodtunk egy oldalsó helyiségbe, ami a nagy teremből nyílt, mert azt hittük, hogy arra van a kijárat. Nem arra volt, hanem egy kisebb terem volt ott egy másik díszes oltárral. Kissé feltartottuk a menetet, de türelmesek voltak és nem küldtek el a sunyiba.
A kijáratnál mondta egy úr, hogy mindenképp menjünk le a földszintre, ahol közös étkezés van. Sajnos itt sem készült fotó, mert annyira magával ragadtak az események, hogy elfeledkeztünk róla. Hosszú sorokban ültek az emberek a szőnyegpadlón, néhány ember folyamatosan körbejárt és osztott tányért, evőeszközt, poharat, vizet és többféle ételt nagy kondérokból. Húsmentes, de fogalmam sincs, hogy miből, talán valami ismeretlen gabonaféléből készült curry-t és rizst kaptunk, valamint édes tejberizst. Nagyon finomak voltak. Mikor visszavittük a használt tányérokat és megköszöntük szépen az ételt, meg hogy itt lehettünk, ők köszönték, hogy itt voltunk és még kifelé menet mások is. Úgy tűnt, hogy örültek neki, megtisztelőnek érezték, hogy eljöttünk megnézni a templomukat és belepillantottunk egy kicsit a szokásaikba. Jó érzés volt, nagyon örültünk neki, hogy eljöttünk.
Van egy kopt és egy szír ortodox templom is közvetlenül a szikh templom mellett, ezekre is nagyon kíváncsiak voltunk, de sajnos zárva voltak. A kopt templomba legalább be lehetett kukucskálni a rácson át.
A közelben van egy evangélikus, egy katolikus és egy anglikán templom is. Mindháromba be tudtunk menni, itt is péntek este voltak az istentiszteletek. Először az anglikán templomba mentünk be, ami tele volt indiaiakkal, épp véget ért a mise és a padokat rendezgették.
Érdekes módon itt is le kell venni a cipőket, úgy látszik, ez vallástól függetlenül hozzátartozik az indiai szokásokhoz. Az evangélikus és a katolikus közösség számára egy-egy nagy épületben kerülnek megrendezésre az imádságok, inkább nagy házak ezek, mint templomok. mivel egyszerű épületek, szinte minden díszítés nélkül (a színes üvegablakokat leszámítva), de teljes mértékben betöltik a funkciójukat. Nagyon sok hívő volt jelen, tele volt mindkét templom. A katolikus misére be is hívott minket egy ajtóban álló férfi, így mi is részesei lettünk itt is az imádságnak. Azt gondoltam, hogy a katolikus templomban főleg filippínó emberek lesznek, de nem így volt, indiai kinézetű volt a többség, lehet, hogy sri-lankaiak is voltak.
Különleges, nagyon jó élmény volt a templomok meglátogatása, érdemes volt elmenni ezért olyan messzire. Sokat vártunk a buszra és kiderült, hogy furamód ugyanazzal a számmal kétféle útvonalon közlekedő buszt jelölnek… Az első F44-es így nem volt jó nekünk, a második, Ibn Battutára közlekedő igen.
7. nap
Ezen a napon AlAinba utaztunk, az erről szóló poszt itt található.
Este, visszaérve Dubajba elmentünk a régi piacra és vettem pár egyberuhát (850 Ft/db). Márknak pakisztáni ruhát akartunk venni, ami hosszú, tunikaszerű ingből és ugyanolyan anyagból készült bő nadrágból állt. Nem volt annál az árusnál, ahol kérdeztük, de átszaladt a rokonhoz vagy a haverhoz és hozott párat. Sajnos azok elég drágák voltak és nem is az a bő típusú nadrág volt a szettben, ami Márknak tetszik. Úgy döntött Márk, hogy mégsem kell neki, mert ez nem olyan, amit otthon hordana, nem éri meg így megvenni.
Az utolsó dubaji néznivalónk a Museum Group lett volna, ami három részből áll: Crossroad of Civilization Museum, Old Weapons Museum és a Manuscript, Old Book and Print Museum. Sajnos zárva találtuk (pedig nyitvatartási időn belül voltunk), nem is volt semmi kiírás, hogy miért, de utólag megtudtuk, hogy felújítás zajlik.
A séta közben összefutottunk azzal a nővel, aki előző nap a Parfümmúzeumban a vezetőnk volt.
A közeli Shindagha téren megláttunk egy szépen kivilágított szökőkutat. A vízsugarak útjának többféle variációja volt és nagyon változatos színűek voltak a fények. Néha olyan volt, mintha tűz lenne, nem is víz. Nagyon tetszett nekünk, szerintem sokkal látványosabb és szebb, mint a Dubai Fountain.
