A Stuttgarti Állat- és Növénykertbe (Wilhelma) Klaus-szal mentünk. Itt a növények, tematikus növényházak és virágágyások tetszettek a legjobban. A kedvencünk az igazán egyedülálló fuksziaház volt. Az állatkert különlegessége a gorillaovi, ahol mesterséges körülmények között született gorillákat nevelnek, amelyeket az anyjuk nem fogadott el.

A Mercedes Múzeum egy kilenc emeletes épület, a kiállítás megtekintése fentről kezdődik és lejtős spirálban kell lefelé haladni az épületben. Az egyes termek a Mercedes-Benz márka történetét mesélik el. Például azt, hogy a Mercedes márkanevet Emil Jellinek, egy autókereskedéssel is foglalkozó vállalkozó adta az autóknak a lánya neve után, mert úgy érezte, hogy ez a név szerencsét hoz. Igaza lett…

A múzeum nagyobb, szalonszerű részeiben maguk az autók vannak kiállítva tematikus csoportokban, mint pl. az utazásra használt gépjárművek, mint a buszok, illetve a szolgáltatójárművek, mint a mentőautók és tűzoltóautók, és a hírességek, mint II. János Pál pápa autója és a Jurassic Park első részének sínen közlekedő autói. Elég jól elszórakoztunk, néhány járműbe be is lehet mászni. 

A csigavonalban lefelé vezető úton a fal mentén végighalad egy táblasorozat, amit legalább annyira élveztem, mint a múzeum többi részét. Ennek segítségével bemutatják a 20. századi történelem fontos eseményeit (a technikatörténeten túl), a Wright-testvérek repülésétől Csernobilon át az emberi genom meghatározásáig.

Minden cuccunkat le kellett adni a ruhatárban, és a látogatás közben nem lehetett kivenni, majd újra beadni. Délután három körül Dia rosszul lett az éhségtől, majdnem elájult és folytak a könnyei. Amikor végre leértünk az étteremhez, ahol a vendéglátóink terve szerint egyébként is ebédeltünk volna, egy szomszéd asztal kosarából kellett elszedni a kenyeret egy kis azonnali gyorssegély miatt, míg megérkezik a rendekésünk. A rántott hús, meg a halas saláta nem volt rossz, de persze olcsó sem, saját elhatározásunk alapján nem ettünk volna a múzeumi étteremben.

Sokat gondolkoztam, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést. Egyrészt, mert tíz év távlatából, feljegyzések híján már kissé megkoptak az emlékek, de főleg azért mert nem igazán passzol ez az írás a Márkkal közös blogunkba, hiszen a Márk előtti párommal utaztam egy barátunk meghívására. Barátunk, Ági abban az időben több évig Marseille-ben az Aix-Marseille University-n dolgozott ösztöndíjasként. Végül azért döntöttem mégis (és meg is beszéltük) a bejegyzés megírása mellett, mert egyrészt a marseille-i út volt az első és sokáig az utolsó felnőttkori nyaralásom és nagy hatással volt rám, egy időben szívesen oda is költöztem volna. Másrészt ahogy látom, elég kevesen utaznak Marseille-be (míg a nagyon közeli Nizza és a kisebb francia tengerparti városok jóval népszerűbbek), vagy ha oda is mennek, pont azokat a Marseille-hez tartozó természeti látványosságokat egyáltalán nem nézik meg, amik miatt annyira a szívembe lopta magát a város.

Akkoriban a busz volt a legolcsóbb eljutási mód Marseille-be, fapados járatok még nem mentek oda Magyarországról, a párizsi repülőút TGV-vel (gyorsvasút) kombinálva szóba sem jöhetett volna a horribilis ár miatt.

A busz Brassóból indult, mi a Népligetben várakoztunk rá éjszaka. Elég furcsa volt, hogy a kijelző fényújságon nem volt nyoma annak, hogy érkezik majd egy ilyen busz, az információs pult pedig zárva volt. Azt sem tudtuk, melyik peronra fog érkezni, ezért mindig, amikor láttunk egy éppen beérkező buszt, gyorsan odaszaladtunk kérdezősködni. Eléggé kétségbe voltunk esve, mert egyik busz sem a miénk volt. Majdnem két óra késéssel érkezett meg végül, a szokásos kérdésünkre azt a választ kaptuk, hogy igen, ez az a busz, majd mégis bezárult az ajtó az orrunk előtt és a busz elment. Csak álltunk ott földbe gyökerezett lábbal, hogy akkor most mi van? Végül tett egy kört a busz, fogalmam sincs miért, majd visszatért ugyanoda, ahol eredetileg megállt. Tudott angolul a sofőr, mégsem szólt egy árva szót sem, hogy nyugi, csak teszek egy kört, vagy bármi, hogy ne haljunk ott majd szörnyen ijedtünkben, hogy otthagynak.

Mindenhol aludtak a buszon, az üléseken, de végig a közlekedőfolyosókon is. A sofőr felébresztett és máshova küldött a buszon alvó pár embert, hogy legyen helyünk.

A francia tengerpart mellett vezető szerpentinen való utazás nagy élmény volt. Fantasztikus a kilátás, sok helyen látszik a tenger, a másik oldalon, a sziklákon pedig látványos teraszos művelés és leanderfák váltakoznak.

Késő este érkezett meg a busz a marseille-i pályaudvarra, Ági kijött elénk. Finom grillcsirkét sütött vacsorára. Az első két éjszakát Ági picike, aranyos lakásában töltöttük. Pont annyi hely volt szabadon, hogy az ágy mellett elfért egy matrac kettőnknek. Ez a bérelt lakás szuper helyen, az egyetem mellett, a Luminy Nemzeti Park mellett volt. Az épületet mediterrán fenyők vették körül, és az éjszaka hangos volt a kabócáktól. Én nagyon élveztem, sosem hallottam még ilyet.

Az egyetem körüli park is tele volt fenyőkkel és leanderekkel és lehetett látni a közeli hegyeket. Megnéztük a labort is, ahol Ági dolgozik. Szerencsénkre abban az évben épp ottlétünk alatt, augusztusban volt a Ramadan időszaka, ezért az ott dolgozó muszlim kolléga nem használta fel a kedvezményes ebédjegyét és mi nagyon szívesen felhasználtuk helyette. Így majdnem minden hétköznap az egyetemi menzán ebédeltünk 1-1,2 euróért nagyon finom többfogásos ebédeket, korlátlan bagettel és salátával, így egy ember adagjával ketten jól laktunk. A szállás mellett ez is nagyon nagy segítség volt nekünk, hiszen már akkor is nagyon drága volt Franciaországban az éttermi étkezés. A Marseille-ben töltött két hét alatt csak egyszer ettünk egy kínai büfében és egyszer egy tengerparti pizzás lakókocsiban, de még ezek is drágák voltak nekünk, magyar egyetemistáknak.

Eredetileg az volt a terv, hogy amíg Áginál lakunk a Luminy-ben, akkor nézzük meg a mediterrán fjordokat, az ún. calanque-okat és nem veszünk akkorra tömegközlekedésre bérletet, majd mikor átköltözünk Ági egyik éppen elutazó, a szüleit meglátogató kollégájának a belvárosi lakásába, onnan fedezzük fel a többi látnivalót. Ezt a tervet keresztülhúzta az időjárás, ugyanis erős szél idején lezárják a calanque-okhoz vezető túraútvonalakat, mert balesetveszélyes olyankor, lezuhanhatna az ember a sziklákról.

A calanque-ok helyett Marseille egyik városi tengerpartját, a Prado Beach-et látogattuk meg először, másnap pedig egy másik városi tengerpartra mentünk, már nem tudom, melyikre. Akkor tapasztalatlan nyaralóként nem vittünk váltófehérneműt a tengerpartra, gondoltuk, majd megszárad hamar a fürdőruhánk. Hát nem így lett, viharos, szeles lett az idő ott is, mi meg a vizes fürdőcuccainkban meg aztán az esőtől némileg átázott ruháinkban igyekeztünk a lakásba, ami egy metró és hosszú buszútra volt a városi tengerparttól. Gyógyteának és forró fürdőnek köszönhetően sikerült elkerülni a betegséget.  Egyik este Ági kollégáival röplabdáztunk ugyanezen a tengerparton.

A harmadik éjszakát Ági barátjánál töltöttük egy hatalmas bérelt lakás dolgozószobájában. Két aranyos sziámi cica is lakott ott, nagy örömünkre. Egy nagy, ólomvirággal és egyéb futónövényekkel benőtt gyönyörű terasz tartozott a lakáshoz, itt fogyasztottuk el gyertyafény mellett életünk első rambutánjait és mangosztánjait (nagyon ízlettek).

Marseille nevezetességei

Másnapra Ági barátja kölcsönkért egy autót, mert így együtt és gyorsabban meg tudtuk nézni a város főbb nevezetességeit, köztük elsőként a Notre Dame de la Garde bazilikát, amely Marseille legmagasabb pontján áll, ezért a kilátás is gyönyörű innen. 

A háttérben látható a közeli If szigete a híres várral.

Belülről és kívülről is gyönyörű a katedrális, és különleges is, ezelőtt én nem láttam még csíkos katedrálist, de aznap meglátogattunk még egy csíkos katedrálist, a Cathedrale de la Major-t, ami szintén csodálatos.

A Palais Longchamp kívülről is látványos épületében található a Szépművészeti Múzeum és a Természettudományi Múzeum, ezeket is megnéztük.

A Vieille Charité egy menedékház volt szegény idős emberek és özvegyek számára, ma már múzeumként működik.

Megnéztük még a Diadalívet (Arc de Triomphe) és a Dávid szobrot, melynek a feje búbját éppen egy sirály vette birtokba.

Néhány további kép a városból:

Ági kollégájától, Brunotól kapott kölcsönlakásunk (ahol a továbbiakban laktunk) a Castellane metrómegálló közelében volt, gyalog közel volt hozzá a Couvent Saint Lazare nevű hatalmas dominikánus kolostor és a Vieux Port (Régi kikötő) is.

Ebben a kikötőben már csak jachtokat, kishajókat láthatunk, mert a hajóforgalom már kinőtte, ezért építettek egy újabb kikötőt a városközponttól távolabb. A kikötőnél halpiac és kézműves termékek vására van.

Nem vagyok egy nagy vásárkedvelő, szuveníreket szinte sosem veszek, de itt legszívesebben az egész piacot felvásároltam volna.

Az élelmiszer alapanyagainkat mindig a Luminy felé vezető úton található hatalmas Casino áruházban vásároltuk, mert sokkal jobb árai voltak, mint a belvárosi boltoknak és a választék is jóval nagyobb volt. Itt szinte mindig volt valami akciós darabolt császárszalonna vagy virsli, ezeket felhasználva vacsorára általában valami szószos tésztás ételt főztünk. Az instant szószokat és több csomag tésztát otthonról hoztuk.

Luminy Nemzeti Park calanque-jai

Már nem tudom, hogy azért, mert ismerőshöz mentünk, vagy csupán a teljes mértékű tapasztalatlanságunkból, vagy időhiányból, vagy mindezen okokból együttvéve alig néztünk utána a látnivalóknak és teljes meglepetésként ért, hogy Marseille-ben olyan gyönyörű természeti képződmények vannak, amelyekről nem is álmodtunk. A Luminy Nemzeti Parkban a tengerpart felé több calanque, azaz mediterrán fjord található, amelyekhez kijelölt ösvények vezetnek a sziklás vidékeken keresztül. Nem kell hegymászónak lenni ezeknek a bejárásához, jó túracipővel átlagos fizikai állapotú emberek számára is teljesíthető túraútvonalak vezetnek a calanque-ok mélyén lévő gyönyörű, kristálytiszta vizű fürdőhelyekhez. Egyszer találkoztunk két nővel, akik tangapapucsban, kisbabával a hátukon és még 2-3 totyogós  kisgyerekkel indultak neki a túrának, ezt azért elég felelőtlenségnek gondoltuk, reméljük épségben megúszták. A Luminy Nemzeti Parkba a 21-es busszal lehet eljutni a belvárosból. Ebből a nemzeti parkból három calanque érhető el, a Sugiton, a Morgiou és a Surmiou. Először egy közös szakaszon át vezet a túraútvonal, kabócáktól hangos, illatos mediterrán fenyőerdőkön keresztül, majd kiépített utakon át a lélegzetállító, kopár, de mégis lenyűgöző sziklák között. A leágazásoknál tábla jelzi, hogy merre kell menni az egyes calanque-okhoz.

Először a Sugitonhoz mentünk Ági lakótársával meg egy épp ott nyaraló, mexikói, Salma Hayek-hasonmás lánnyal. Érdemes ezzel a calanque-al kezdeni a nemzeti park felfedezését, mert ide vezet a legkönnyebb útvonal. Az út során nem győztünk betelni a látvánnyal. A fényképek sajnos nem is adják vissza az elképesztő mélységeket és magasságokat, a tenger hihetetlen színeit, az illatot pedig egyáltalán nem :( Csak mi négyen voltunk itt, senki más. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a majdnem 40 fokos hőmérséklet ellenére a víz kifejezetten hűvös a városi tengerpartokhoz képest. Állítólag itt mindig ilyen és épp, mikor odaértünk, árnyékos is volt az apró öböl. Egyetlen hátránya a calanque túráknak, hogy a frissítő fürdőzés után fölfelé kell mászni ugyanazon az útvonalon, de szerencsére a látvány kárpótol.

Másodszorra a Morgiou calanque-hoz mentünk Ágival. Ez még jobban tetszett, mint a Sugiton. Először tartottam ettől a túrától, mert mondta Ági, hogy itt egy kis szakaszon láncba kapaszkodva lehet csak lejutni, de tényleg nem volt vészes, rövid a szakasz, nem nagy a mélység és könnyű volt le- és felmászni. Itt már voltak mások is, a hely méretéhez képest egész sokan, de nem volt zavaró. Ide egy, a völgyben lévő közeli kis faluból is el lehet jutni, nem csak a nemzeti park bejáratától leereszkedve. Így történt, hogy idehoztak egy nagyon idős, gyönyörű nénit, valószínűleg az unokái, vagy dédunokái, 5-6 fiatal férfi. Székestül cipelték a valószínűleg 100 év körüli nénit, letették a partra, szembe a tengerrel, kibontották a szép, hosszú, fehér haját, ami lengedezett a szélben. Annyira megható volt a látvány, hogy még fényképezni is elfelejtettünk, bár valószínűleg nem is illett volna. Pár perc múlva több családtag is jött és együtt ünnepelték a nénit szerető családi körben.

A víz itt annyira kristálytiszta, hogy szabad szemmel is mindent lehet látni 1-2 méteres mélységben is. Több élénk narancssárga színű tengeri csillagot, tengeri sünöket, tengeri uborkát és tengeri rózsákat lehet látni. Egyszer egy elég nagy polipot is sikerült találnunk. Szinte minden csigaházban remeterák lakik és másfajta színes rákokkal is lehet találkozni.

Teljesen a hatása alá kerültünk ennek a helynek és máskor is meglátogattuk, de reggel, amikor csak mi voltunk ott ketten. Reggelente ezüstösen csillog ott a víz, gyönyörű.

A Surmiou calanque-ban nem voltunk végül, már nem emlékszem, hogy miért.

Cassis

Cassisba távolsági busszal lehet eljutni Marseille-ből. A menetrendet nem nagyon tartják be. Mi az Obélisk megállónál vártuk a buszt egy óráig hiába, egy teljesen random időpontban érkezett meg.

Mire Cassisba értünk, zuhogni kezdett az eső. Magunkra borítottuk törölközőinket, meg amink volt (esőkabát és esernyő persze nem), „gyönyörű” látványt nyújtottunk guberáló stílusú öltözetünkben.

Cassis hangulatos kis város, szép villákkal és kikötővel, az öböl felett egy erőd is van. Két calanque, a Calanque de Port Miou és a Calanque d' En-Vau gyalogosan is megközelíthető, mi ezeket néztük meg. A távolabbi fjordrészekhez hajókirándulások is indulnak Cassisból.

A Calanque de Port Miou-hoz vezető útvonalon a magas sziklákon két oldalt olyan buja erdő található, mintha valami trópusi helyen járnánk, csak ámultunk a látványtól.

Látszanak messziről Nizza vörös sziklái.

If és Frioul szigetek

A régi kikötőből indulnak a hajók az If szigetre és a hozzá nagyon közeli Frioul szigetekre. A hajó odafelé és visszafelé is megáll az If szigetnél, onnan megy tovább a másikra.

If várát a Monte Cristo grófja című regény tette híressé. A valóságban nem raboskodott ott ilyen személy, a regény főhőse és legendás szökése kitaláció, de az igaz, hogy a várat évszázadokon keresztül börtönként használták. A cellákban láthatóak az egykori rabok falba vésett írásai, rajzai, köztük nőalakok. A várban van egy kis kiállítás a vár történetéről és a Monte Cristo grófja filmváltozatának plakátjaiból. A várfalról szép kilátás nyílik a Frioul szigetekre.

A Frioul szigeteken kopár tájak és néhány elhagyatott épület mellett vezet az út a gyönyörű fürdőhelyekhez. Több ilyen is van a szigeten, calanque és tengeröböl is. Néhol olyan, mintha valami trópusi tengerpart lenne, el voltunk ájulva tőle. Több helyen is fürödtünk.

Egyedül az volt a rossz, hogy előző nap a calanque túrán voltam olyan balga, hogy a sortos típusú vizes fürdőruhámban másztam fölfele, ami így nagy felületen véresre horzsolta a belső combomat, nagyon fájt így minden lépés, a tengervíz pedig iszonyúan csípte a sebeket (másnap vettem rá steril gézlapokat meg sok ragtapaszt és bebugyoláltam). Visszafelé az utolsó hajóhoz mentünk ki, nagy sor volt, de szerencsére felfértünk. Egyszercsak hoztak egy embert, akit valami baleset érhetett, hordágyon volt lekötözve, a hajó szélsebesen ment a városba, meg sem állt If szigeten, a kikötőben mentő várta a sérültet, gyorsan átpakolták és már vitték is. Valószínűleg utána visszament a hajó If-re, és nem hagyta ott az embereket.

Hazaút

Hajnali háromkor indult hazafelé a buszunk. Az utolsó metró viszont éjfél előtt ment, taxira nyilván nem volt pénzünk, így inkább a pályaudvaron való hosszú várakozást választottuk. Még érvényes volt a bérletünk, mégsem engedett át a kapu. Nem volt ott senki, akitől segítséget tudtunk volna kérni, így kénytelenek voltunk átmászni nagy hátizsákjainkkal együtt. A várakozás viselhető lett volna, de nem volt nyitva a WC a pályaudvaron. Szégyen ide vagy oda, kénytelenek voltunk a pályaudvar mellett végezni dolgunkat és ezzel mindenki más is így volt.

Megérkezett a busz, hirtelen kisebb tömeg keletkezett, mert sokan csak csomagokat adtak fel, a buszba elég sok elektronikai cikkes papírdoboz vándorolt.

Az út során 2 kétajtós szekrény méretű román pasas felváltva könyökölt a fejünkre, nagyon idegesítő volt, de jobbnak láttuk mukkanás nélkül tűrni, nem tűntek kedvesnek.

Egy kb. 150 kilós asszonyság ordenárén horkolt, mellé vizuális élményként hosszú csíkban folyt a nyála. Olaszországban felszállt egy fiatal srác és már csak a hatalmas nő mellett volt hely (elvileg, gyakorlatilag nem igazán). Szegény srác kínjában csak röhögött, majd odapréselte magát valahogy. Az olasz-szlovén határ előtt egy benzinkútnál megállt a busz mellett egy kabrio, kipattant belőle egy susogós melegítős pasas meg egy nő, a nő felszállt a buszra. A határnál hátrajött az utastérbe a sofőr és ez a nő vezette át a buszt a határon. Az út további részében aludtunk. Egyszercsak arra ébredtünk, hogy valaki magyarul beszél hozzánk. Nem is igazán tudtam, hogy ébren vagyok-e már vagy mi van, de a pasas csak beszélt. Mikor magunkhoz tértünk, kiderült, hogy a férfi a másik sofőr, aki addig aludt a busz aljában és tud magyarul. Azt kérdezte, hogy mit szólnánk ahhoz, ha kitennének minket valahol a Balatonnál, mert csak miattunk nem akaródzik bemenni kerülővel Budapestre. Kedves. Mondtuk, hogy szó sem lehet róla, Budapesten lakunk és nem tudunk hazajutni a Balatontól az éjszaka közepén. Szerencsére nem raktak ki végül. Elég durva volt ez a buszút, már az odaút is, ez meg különösen. Mikor Budapestre érkeztünk, az addig a kövér nő mellett nyomorgó srác villámsebességgel sprintelt a felszabadult helyünkre.

Örökre hálás leszek Áginak és barátainak, Brunonak, Matthew-nak és Kristófnak, hogy lehetővé tették számunkra ezt a fantasztikus nyaralást. Nélkülük nem jutottunk volna el ide és fogalmunk sem lett volna róla, hogy Marseille milyen szuper úticél. Mindenképp vissza szeretnék menni és legalább három hetet, de inkább többet eltölteni a környéken, Márknak is megmutatni a vidék szépségeit.

Első svédországi látogatásunk Malmöbe, az ország harmadik legnépesebb városába vezetett, a hétvégékre szóló, olcsó repülőjegyek szériában. Bár a reptérbusz még késő este is viszonylag gyakran jár, nem akartunk várni, ha nem muszáj, ezért a reptérről sietnünk kellett, hogy elérjük a következőt. A buszon találkoztunk először a svéd nyelvvel közelebbről. A megállók nevei a hangosbemondóban úgy hangzottak, mintha egy nagypapa mesét mondana.

A szállásunk (Moment Hotel), amelyet a szokásos gondossággal, az ár-érték arányt figyelembe véve választottunk ki, nagyon jó helyen, a belváros közepén volt, így a buszmegállóból átsétáltunk az út másik oldalára és már ott is voltunk a recepción. A recepciós aranyos és közvetlen volt, megkérdezte, hogy miért jöttünk Malmöbe. Hát, mert ide találtunk olcsó repülőjegyet…

A szállás egy aranyos hotel volt, a foglalási árban finom reggelivel és a nap folyamán bármikor bármilyen mennyiségben ingyen fogyasztható teával és kávéval. A szobánkból nagyon jó volt a kilátás, de a hely olyan pici volt, hogy a benne lévő ágyon kívül nagyjából semmi sem fért el, tehát a kuala lumpur-i szállásunktól átvette "a legkisebb szoba, ahol megszálltunk" címet. Az első éjszakánk egyébként szörnyű volt, Dia szinte alig aludt mert nagyon köhögött.

A szoba másik furcsasága az volt, hogy a fürdőszobarészt csak üvegajtó választotta el a többitől. Vajon ki talál ki ilyet? Valaki szereti, ha nézik, miközben a WC-n ül?

Az első napi program elején Lundba utaztunk vonattal, az erről szóló poszt itt olvasható.

Lundból visszafelé a vonatról a Triangeln állomásnál szálltunk le, hogy a városnak ezt a részét is meg tudjuk nézni, ne csak a szállásunkhoz közelebbi részét, amit gyalog járunk majd be. A megállótól pár lépésre van a Szent János templom (St. Johannes kyrka), egy érdekes kinézetű, Art Nouveau stílusban készült templom. A templom belül is nagyon jól nézett ki. Szerencsénkre itt is jutott egy kis ingyenkoncert nekünk, mert egy kórus éppen az esti koncertjükre próbált, amikor bementünk. Egy kicsit leültünk és hallgattuk az éneket, de nem akartunk sokat időzni, hiszen szokás szerint sűrű volt a programterv.

Innen elsétáltunk az egyáltalán nem dekoratív kinézetű Városi Operaház előtt, majd a Városi Könyvtár épületéhez. 

A könyvár mögött kezdődik a Kungsparken nevű park, amelyet tavak és szobrok színeznek, és egy csomó madarat is láttunk.

Egy kis gyaloghídon átsétálva egy csatorna fölött eljutottunk a kastély Szélmalmához. A malom és a közeli molnárház eredeti, 19. századi berendezéssel teljesen felszerelt és látogatható.

A  szélmalom mellett van a Slottsträdgården, egy közösségi kert, amely tematikus részekre van osztva, mint pl. évelő növények, zöldségnövények, japánkert. Itt fogyasztottuk el egy padon ebédre a péksütijeinket.

Innen már látható is a Malmöhus, a 16. századi dán vár, amely az északi államok legrégebbi reneszánsz kastélya. A dán királyok laktak benne, amikor a városban tartózkodtak.

A várban ma számos látnivaló van. A külsőbb, várfalhoz közelebbi épület belsejét  néhány eredeti jellegében visszaállított szobában és az eredeti börtönrészben lehet megismerni. Ezt nem annyira értettük, ezért nem is tudtunk annyira értékelni. A királyi kastély részen királyi portéfestmények, trónusok és egyéb bútorok vannak kiállítva. 

A főépület belseje helyet ad egy Akváriumnak, egy Természettudományi Múzeumnak és két szinten két időközi kiállítás is található itt. Az előbbi kettőben volt néhány különleges érdekesség.

Az előzőekkel ellentétben az időszaki galéria összességében nem igazán nyerte el a tetszésünket. Volt egy-két dolog, ami tetszett, de inkább fura volt...

A múzeumban a mosdóban nem tudtuk kideríteni, hogy melyik a férfi és melyik a női. Kiderült, hogy azért nem, mert koedukált, ami nagyon kényelmetlen megoldás.

A belépő az innen nem messze fekvő Közlekedési és Tengerészeti Múzeumba is érvényes. Ez két fő részből, a technikatörténeti és hajózási részekből áll. Az első része vonatokról, autókról és a szárazföldi közlekedés egyéb formáiról szól, a másikban hajómaketteket láthatunk, kialakított hajóbelsőkben járhatunk, sőt van egy svéd gyártmányú tengeralattjáró is, amelyet végig lehet járni (inkább mászni). A kisgyerekesekre is gondoltak, az egyik részen, ami hajókabinnak van kialakítva, van gyerekaltató kis ágyakkal, ha esetleg elfáradtak volna a kicsik a múzeumnézegetésben, vagy a két nagyobb kiállítórész közötti játszószobában. 

Nem nagyon nagy ez a második múzeum, bár az egyik részét kompletten kihagytuk, mert ilyen kísérletezős, demonstrálós, megfogdosós-kipróbálós rész volt, amire nem volt időnk. Összesen legalább 3-4 órát érdemes szánni a két múzeumra, de több időt is el lehet tölteni. A múzeumból persze záráskor jöttünk ki.

Elsétáltunk a belvárosba, hogy megnézzük, milyenek kivilágítva a szép díszített utcák, és hogy keressünk valamit vacsorára. Végül egy KFC-t találtunk, amiben elfogadhatóak voltak az árak. Egy kis várakozás után meg is kaptuk a kaját, elég jó volt. Ez volt a második ilyen alkalom, és azóta szinte szokássá vált, hogy külföldi útjainkon KFC-ben eszünk egyszer-kétszer, hiszen Nyugat- és Észak-Európában olcsó az általános árszínvonalhoz képest és kiszámítható. Általában nagyon finom, de érdekes módon azonban nagy különbség van az egyes országok között. Ezután egy gyors sétával hazaértünk. 

Másnapra a tengerpartra való sétával kezdtük. A szállásunktól északra sétáltunk, ahol néhány impozáns épület után Malmö régi világítótornya található.

Innen a Turning Torso felé indultunk, amely Skandinávia legmagasabb épülete (190 méter magas), és egyben Európa egyik legmagasabb lakóépülete, így már messziről látható. A környék, ahol áll, nagyon nyugodt és a felhőkarcoló előtt egy hosszú csatorna húzódik.

Egy hosszabb sétával kijutottunk a tengerpartra, pontosabban az Öresund-szoros partjára, amely az Északi-tengert és a Balti-tengert köti össze. Mivel délelőtt volt, nagyjából csak mi voltunk a parton. Csatlakozott hozzánk egy cica, és egy jó ideig jött velünk, bár tisztes távolból követett csak.

Innen jól látszik a híd, amely Dániával köti össze Malmöt.

A part mentén egy park (Daniaparken, hiszen a szoros túloldalán már Dánia látható, ha a jók a látási viszonyok) fut végig, aminek az északi végén van egy csúcsos móló, amit Titanic lakatos pontnak hívnak. Persze mi nem akartunk lakatot feltenni, de benyúlik a móló a víz fölé, ezért jó fotó helyszínnek tűnt.

Egyébként a part sétálópallókkal kiépített, és strandolásra alkalmas, a sziklák között mászólétrákon le lehet jutni a vízbe. December lévén, meg egyébként is, kicsit nehéz elképzelni, hogy ebbe a vízbe bárki jó érzéssel menjen bele…

Mivel strandról van szó, tilos nyakörves kecskéket behozni.

Dél felé sétálva eljutottunk a sétány végére a kikötőhöz.

A kikötő után egy teljesen más arculatot mutató homokos strand következett, amely mellett egy kutyafuttató terül el, ahol számos gazdi sétáltatta a kutyáját. A parton tömegben állt a kisodródott hínár, mögötte kacsák látványa boldogított minket.

Visszatérve a városközpontba a Régi városi temetőn (Gamla kyrkogården) sétáltunk át, ami érdekes módon a belvárostól csak pár lépésre van. Ma már inkább parkként használják, de a síremlékek is érdekesek.

Ezt követően a belváros szigetét határoló csatorna egy hídját (Davidshallsbron) néztük meg, ahol bronzcipők díszítik az utat. Ezek a cipők svéd művészeknek (színészeknek, zenészeknek) állítanak emléket. A környéken néhány bronz cicaszobrot is találhatunk.

Ez a híd szinte közvetlenül a Gusztáv Adolf térre (torg) vezet, amely a második legnagyobb tér Malmöben. Itt már elkezdődött a karácsonyi vásár, kajásbódék szegélyezték a teret, lehetett kürtőskalácsot is kapni, sőt, lángost is, hawaii ízesítéssel… Hát, nem próbáltuk, talán majd máskor… Ezen kívül volt még belga gofri, spanyol churros, de semmi helyi jellegzetességet nem láttunk, pedig az jobban érdekelt volna.

A Gusztáv Adolf teret és a piacteret összekötő kis utcán van egy fura, zenészeket ábrázoló szoborcsoport.

Továbbsétálva Dia örvendezett, hogy láttunk leonbergi fajtájú kutyát, amit eddig csak képeken látott. Aztán pedig mekkora szerencsének tűnt, hogy nem sokkal később egy másik olyan kutyát is láttunk, majd még kettőt. Kis idő után már feltűnt, hogy egyre több van, ami nem lehet véletlen. Kiderült, hogy a Piactéren (Stortorget) gyűlnek össze valamilyen közösségi eseményre.

Malmö építészete meglepő módon dán stílusú, de a történelmi háttér ismeretében érhetővé válik: a terület a 17. század közepéig Dánia része volt. Állítólag a dán fénykor építészetét itt jobban meg lehet ismerni, mint a dán fővárosban, mert Koppenhága a különböző háborúk során sok veszteséget szenvedett, míg Malmö viszonylag épségben úszta meg az évszázadokat. Érdekes módon a Lundi Egyetemet azzal a céllal is alapították, hogy az újonnan a Svéd Királysághoz került területek dán eredetű lakosságának svédesítését segítse elő.

A Piactér Malmö legrégebbi tere (a 16. század közepéről származik), és építése után sokáig egész Észak-Európa legnagyobb tere volt. A közepén áll X. Károly Gusztáv király szobra (a fenti kutyás képen), aki Skane tartományt, ahol Malmö is található, meg két másikat elhódított a dánoktól.

A teret (részben újabb stílusokban) felújított, csodálatos épületek díszítik, mint például a Lejonet (oroszlán) patika, a legnagyobb épület pedig a Városháza, amelyek szintén a 16. században épültek. Ez utóbbit érdekes módon holland stílusban újították fel, de a lényeg, hogy nagyon jól néz ki.

Ugyan abban a KFC-ben ebédeltünk, amelyet tegnap este is meglátogattunk.

A közvetlen közelben van még egy tér, a Kis tér (Lilla torg), amelynek teljesen más hangulata van az általában alacsonyabb és színesebb házaival. Itt találkoztunk a Télapóval, meg a feleségével is.

Egy kis séta után jutottunk el a Szt. Péter templomhoz, amely a város legrégebbi temploma (14. századi), egy gótikus, téglából rakott templom.

Egy kisebb kápolna-szerű részben az eredeti belső dekorációt és freskókat is megőrizték. A padlózatba mélyesztve sírkövek vannak. Leültünk egy sarokban, és csak élveztük a templomot, meg a fűtött padot, ami nagyon jól esett már egy több, mint fél napos decemberi mászkálásnál.

A templom többi része egyébként fehérre meszelt, díszei az aranyozott oltár (ami állítólag az egyik legnagyobb az északi országokban) és a szószék, valamint az üvegablakok.

Elég kontrasztos volt a modern kinézetű, teljesen elektromos orgona, digitális kotta kijelzővel…

A karácsony közeledtére a három királyok utaltak.

A templom elülső részében festménykiállítás volt. Ez eléggé meghökkentő volt, mivel nem odaillő, nyomi, ízléstelen festmények voltak kiállítva… 

De ez semmi ahhoz képest, amit akkor olvastam, amikor hazaértünk. December elsején, tehát azon a vasárnapon, amikor épp Malmöben voltunk, szentelték fel az ország, és valószínűleg a világ első homoszexuális témájú oltárképét. Nem főoltárkép persze, de ott van közvetlenül amellett. A kép a Paradicsomot ábrázolja, több alakkal, akik között ott van két, intim közelségben egymás mellett álló férfi és két, ugyanígy ábrázolt nő is, valamint egy transzszexuális személy. Ez a másokhoz való svéd progresszív hozzáállást mutatja, 2007-óta már a templomokban meg lehet áldani a meleg párokat, néhány évvel később pedig a házasságot is engedélyezték.

A kép egyébként a Szent Pál templomban van, ahova nem terveztünk elmenni, mert valahogy nem jött szembe az útvonal tervezésénél, pedig egyáltalán nincs messze, és képek alapján nagyon jól néz ki. Az oltárkép miatt pedig pláne megérte volna megnézni.

Mivel a reptérre csak este mentünk és az utolsó programpontunk időpontja adott volt, a Szent Péter templom után még volt egy kis időnk megnézni ezt-azt. Elsétáltunk a Form and Design Centerhez, ami elvileg egy ingyenes művészeti múzeum. Valójában egy drága dizájner bolt, amelyhez tartozik két mikrokiállítás (egy-egy vitrin), az egyik IKEA stílusú egyáltalán nem látványos lámpaburákról, a másik textilfonat-darabokról! De legalább volt mosdó… A két szobán elég gyorsan túltettük magunkat, mert nem voltak valami látványosak, és kerestük a harmadik kiállítást, ami még van az épületben. A keresgélésben végül egy tűzlépcsőn, a személyzeti kijáraton kijutottunk a múzeumból… Kiderült, hogy nincs is harmadik kiállítás, mert még csak most készítik.

Hát, továbbra is maradt időnk, mivel gyorsan túl voltunk az előzőn, ezért még elsétáltunk a Modern Museumhoz (Moderna Museet) is. Helyből fura, hogy a múzeum egy kávézóval kezdődik, mármint ide nyílik a bejárat, de mindegy, van ilyen. Ezután az amúgy üres folyosó elején egy művész videója ment japán makákókról, akik valahol a világban, talán az USA-ban, ahova betelepítették őket, először látnak havat. A művészi kérdés az volt, hogy vajon "emlékeznek-e a hóra", mivel a természetes környezetükben sokszor találkoznak vele. Hát, őszintén szólva ez volt a múzeum gyűjteményében a legjobb… és nem csak azért, mert a hómajmok egyébként is az egyik szívem csücske (A hómajmos posztunk itt olvasható).

Biztosan velünk van a baj, hogy nem tudjuk értékelni a kiállított tárgyakat, de hát ez van, nem tetszhet mindenkinek a kék, hármas női mell kompozíció… Mindegy, a múzeumban kevés vendég volt, és volt egy babzsákfoteles, meg egy másik párnás videoszoba, így meg tudtunk pihenni és melegedni egy kicsit. Erre jó volt, a belépés pedig ingyenes volt, így a pénztárcánk nem bánta.

Egyébként nem volt nagyon hideg az ott-tartózkodásunk alatt. Előzetesen egy kicsit féltem, hogy decemberben már nagyon hideg lesz, de nem volt gond, Magyarországon pár fokkal hidegebb volt… Azért egy egész napos gyaloglás után mégiscsak jól esett felmelegedni.

Egy másik templom, a Caroli templom kívülről elég jól néz ki, belülről nem tudtuk megnézni, mivel nem volt nyitva. Később kiderült, hogy egyáltalán nincs már nyitva, szekularizálták (állami birtokba került). Érdekesség, hogy eredetileg németül mentek az istentiszteletek, amelyeket német kézművesek és kereskedők látogattak.

Az utolsó programpont volt bizonyos szempontokból a malmöi látogatásunk fénypontja, a világon egyedülálló Undorító Ételek Múzeuma (Disgusting Food Museum). Eredetileg felmerült, hogy ne is nézzük meg, hátha kiveri a biztosítékot, de rávettem Diát, hogy próbáljuk meg, hiszen ilyen nem nagyon van a világon (illetve van, de az ugyanez a múzeum, időszakosan kitelepülve). Hát, nem bántuk meg, még akkor sem, ha nem valami olcsó a belépő (185 korona).

A belépőjegy maga egy hányós zacskó… A múzeumban táblán számolják, hogy mikor volt az utolsó hányás, illetve mennyi hányás történt a nyitás óta.

A fő koncepció az, hogy bemutassák, hogy az ételektől undorodás kulturális és neveltetési kérdés, például Afrikában vígan falatoznak sült rovarokat sörkorcsolyaként, ami máshol esetleg undorítónak tűnik; fordítva pedig, valakit az egyszerű gumicukor, a disznóhús, vagy a káposztalé akaszt ki, amik nekünk természetesek, vagy legalábbis a kultúrkörünkben általában természetesek. Az Ausztráliában szinte nemzeti ételnek számító Vegemite a sörgyártás során megmaradt élesztős cefréből készült, nagyon sós és umami ízű, főként piritósfeltétként használják. Az ausztrálok biztos megütköznek, hogy mit keres az itt, mint ahogy nekünk az a fura, hogy a löncshús, vagy a japán zöldteás Kit-Kat is itt van, ami nekünk nagyon finom.

Több, mint 80 étel van kiállítva, ezek többsége eredeti, és megfelelő időközönként cserélik, újakat készítve, vagy rendelve. Több, élőben nem látható dolog képekkel, vagy fotókkal kerül bemutatásra. A békadzsúszhoz van egy külön stand. 

A múzeumot következőkkel tudom jellemezni: vicces, mert nagyon könnyed stílusban mutatja meg a kajákat; érdekes, mivel sokról korábban nem is hallottam; informatív, mert a lényeget írja le a kaják mellett található kis táblákon. Néhány ételt meg is lehet érinteni (a bikapénisz nagyon puha!).

Amit zseniálisnak találtam, hogy bizonyos kaják mellett illatminták vannak kitéve kis üvegekben, amelyekből nyugodtan lehet szippantani egyet. A kedvencem az Bűzlő sajtok oltára volt, ahol a világ állítólag öt legbüdösebb sajtját mutatják be illatmintákkal. Az illatmintákkal óvatosan kell bánni, nem érdemes beleszippantani, hanem inkább csak messziről beleszaglászni… Mindet végigszagoltuk.

Egyébként rajtunk kívül nem voltak sokan a múzeumban, talán egy-két másik vendég. A személyzet nagyon aranyos, az egyikük még pár dolgot pluszban megmutatott, kommentált néhány kaját. Sajnos magyar kaják nincsenek, bár lenne egy-két tippünk, aminek meglenne itt a méltó helye. Egyébként a véres hurkának és a pacalnak megvannak az analógjai az angol, illetve a spanyol konyhában, de a kocsonya meg a disznósajt szerintem jöhetne.

A múzeum meglátogatása után jön a slusszpoén, ugyanis néhány kiállított ételt és italt meg is lehet kóstolni! A személyzet tagjaiból páran állnak a pultnál és őszintén mutatják be a kínálatot és válaszolnak a kérdésekre. Ittam lengyel káposztalét, amerikai gyökérsört és megkóstoltam a világ legbüdösebb sajtját, az angol Stinking Bishop-ot (Bűzös püspök) is. Erről korábban azt hallottam, hogy olyan szaga van, mint egy férfiöltözőnek fociedzés után. Ezt nem tudom megerősíteni, mert nekem nem az jutott eszembe róla, de tényleg büdös. Az íze azonban nem rossz. Ettem még penetráns szagú dán Gamle Oles farfart, illetve egy nagyon egyedi módon készülő sajtot is. Ez utóbbi a Su Callu, egy szardíniai különlegesség, amely úgy készül, hogy az éppen szoptatott kecskegidát levágják, kiveszik a gyomrát és a benne lévő friss anyatejet érlelik sajttá, a gyomorban. Jó volt, tömény kecskeíze van.

Ezen kívül kipróbáltam a száz napig érlelt tojást. Ennek semmi érdekes íze nem volt, az állaga kicsit zselés, de semmi extra. Ez tipikusan attól undorító, mert annak gondoljuk. Bár azt nem tudom, hogy egy egészet jó szívvel megettem volna-e, de kóstolónak elég volt egy falat. Egyik kóstolást sem bántam meg. 

A múzeum hátuljában van még egy fotósbox, amiben az a poén, hogy bele kell helyezni a fejünket, megnyomni egy gombot, amire valami bűzt áraszt a gép, és akkor fotóz le minket, amikor éppen undorodó arcot vágunk…

A múzeum után még sétáltunk egy kicsit, majd busszal kimentünk a reptérre. Vacsorára zabkását ettünk a váróban, amit reggel a szálláson elkészítettünk, majd egész nap hordoztuk; hát, nem ízlett annyira…

Érdekes módon a biztonsági ellenőrzésen nem tetszett nekik a szokásos, szabványos egy literes zárható zacskónk, amivel eddig a számos reptéren, amin megfordultunk, soha senkinek semmi baja nem volt. Adtak helyette egy másik típusú zárható zacskót, amibe átpakoltuk a folyadékokat, de arra nem jöttünk rá, hogy miért jobb az a zacskó. Másokkal is átpakoltatták.

Jóval a beszállás előtt be lehetett menni a kapuhoz. Leülni nem lehetett, de erre nem számítottunk, ezért pórul jártunk és sokáig állva kellett várakoznunk.

A szombati program azzal kezdődött, hogy elsétáltunk a szállástól két percre lévő vasútállomásra, hogy elvonatozzunk Lundba. A vasútállomás mellett láttuk ezt a táblát.

Az viszonylag közismert, hogy Svédországban elég korlátozottan használnak készpénzt, de automatából a vonatjegyet sem tudtuk készpénzzel megvenni. A világ másik felén általában pont azzal van a baj, ha az automata csak készpénzt fogad el…

Elsősorban azért utaztunk Lundba (kb. negyed óra vonattal, elég gyakran járnak a vonatok, így nem is néztünk előre menetrendet), hogy megnézzük a Lundi Katedrálist. A vasútállomástól egy könnyed gyalogtávolságra van. A séta hangulatos utcákon vezet át, egy szakaszon a fő sétálóutcán.

A Lundi Katedrális Skandinávia legrégebbi temploma, a 12. században kezdték építeni. Eredetileg katolikus templom volt, ma evangélikus templomként működik és ingyenesen megtekinthető. A fő ok, amiért szombaton jöttünk, az ingyenes orgonakoncert, amelyet minden szombaton délelőtt tízkor tartanak. Épp odaértünk időben, ezért a templomot csak a koncert után néztük meg alaposabban. A koncert tetszett, a templom is nagyon, hiszen egyedi, a romantikus stílusának és az evangélikus mivoltának megfelelően kevéssé díszített, mégis szép.

Van egy kis gyereksarok kiépítve, egy nagy plüssmacival. Ilyen gyereksarkot több svédországi templomban is láttunk.

Egyik híres látnivaló a templomban a közel hatszáz éves csillagászati óra, amely nem csak a pontos időt, hanem a holdfázisokat és a csillagjegyeket is mutatja. Bele van építve egy kicsi orgona, amely napi kétszer zenél és a három királyok, Jézus és Mária elsétálnak a számlap feletti kis erkélyen.

A katedrális alatt altemplom található. Az egyik tartóoszlopa egy oszlopot körbeölelő alakot, egy óriást formáz, aki egy elvesztett fogadást követően a kriptába menekült és kővé dermedt. Az altemplomban szép díszített, és többségében a padlószintbe süllyesztett sírkövek láthatók, és itt nyugszik díszes szarkofágban az utolsó lundi katolikus érsek is.

A közvetlen közelben van a Királyház (Kungshuset), amelynek csak egy legenda miatt van köze a királyokhoz; eredetileg a lundi püspök székhelye volt, majd az Egyetemi Könyvtárnak adott otthont.

Ezután elsétáltunk a Lundi Egyetem épülete előtt, amely az ország legnagyobb és legrégebbi egyeteme. Eredetileg itt tanult Linné, a modern rendszertan atyja és sok híres személy mellett egy csomó modern világmárka vezérigazgatója is.

A következő állomásunk a Mindenszentek templom volt, amelyet a katedrálissal és az egyetemmel egy hangulatos sétálóutca köt össze. Nyitvatartási idő szerint nyitva kellett volna lennie, de nem volt. Az ajtóra csak egy svéd mondat volt kiírva kézírással, ezért egy helyitől kértünk segítséget. Az okát nem tudtuk meg, csak megerősítette, hogy tényleg zárva van. Sajnáltuk, de mindenesetre a templom kívülről is elég jól néz ki.

A templom előtt egy csomó jelmezbe öltözött fiatal gyülekezett, és volt közöttük egy Mikulás jelmezes fazon és egy fából készült, de kerekekkel felszerelt szán is állt a templom előtt. Közelebbről megnézve láttuk, hogy voltak majorette-táncosok, egy fúvószenekar és a jelmezek főként mesefigurákat mintáztak. 

Egyszercsak elkezdődött a zene, a táncosok előre álltak és a gyülekezet elindult a sétálóutcán a katedrális felé. Sok szülő babakocsikkal beállt a menetbe, míg a közönség a járdáról figyelte a menetet.

Malmö felé a vonaton egy négyes ülőhelyen ültünk, és arról beszélgettünk, hogy vajon mit gondolnak a svédek, milyen nyelven beszélünk, amikor hallják. A leszállás után a velünk szembe ülő hölgy odajött, megszólított minket és megkérdezte, hogy milyen nyelvet beszélünk… Micsoda véletlen. Amikor elmondtuk, hogy magyarul, akkor mondta, hogy fura, hogy nem ismerte fel, mert valamelyik rokona Magyarországról származik és régebben sokat hallott magyar beszédet.

A Malmö városnézésről szóló bejegyzés itt olvasható.

Malmö

Lund - kirándulás Malmö-ből

Budapestről körülbelül 24 órás a buszút a Peloponnészoszi félszigeten fekvő szép kis faluba, Toloba. Eredetileg halászfalu és kikötő volt, de egyre inkább átalakul üdülőfaluvá.

Kétszer voltunk itt, összesen 16 napot, mindkétszer október elején, ott ilyenkor is szuper még az idő, de nincs hőség, a tenger 24 fokos és nincs tömeg. Tolo nagyon hangulatos, két főutcás falu, egyik végén egy finomhomokos gyönyörű tengerparttal, másik végén a kikötővel. A többi, faluközponthoz közelebb lévő, aprókavicsos tengerpartot is érdemes kipróbálni. Sok taverna van, sok közülük úgy épült, hogy evés közben a teraszon ülve pont rálátni a tengerre, ez nagyon hangulatos.

Első látogatásunk alkalmával a Dimitra Apartmanházban laktunk egy, a hátsó kertre és a tetőre néző stúdióban. Rögtön felfedeztük, hogy a tető, amire a teraszunkról rálátunk, egy egész csapat utcamacska alvó és játszóhelye. Állandó lakosként a sarokban fészkelt egy anyamacska 4 kicsinyével, de általában rajtuk kívül ott tartózkodott még 6-7 felnőtt macska és a szomszéd házhoz tartozó nagy hosszúszőrű kandúr (elneveztük Nagyságos Úrnak) is velük bandázott. Mi élveztük a helyzetet, mert nagyon szeretjük a macskákat.

Tolo egyébként állatbarát település, néhány helyen van állatetető és itató, amiben mindig van szárazkaja és víz.

A Dimitra Apartman nagyon jó helyen van, rögtön az alsó (tengerhez közelebbi) főutcánál a posta melletti sarkon, közel a tengerparthoz. Az apartmanházzal szemben van egy nagyon jó kis cukrászda, ugyan nem olcsó (2-2,5 euró/sütemény), de fantasztikusan finom helyi tradícionális süteményeket lehet kapni.

Van néhány nagyobb élelmiszerbolt, pl. a Dimitra mellett is van egy, de nekünk a kikötő felőli Hellas Star vált be a legjobban, ott szép üvegben olívaolajat, olívabogyót, görög italokat, fűszereket, mézes-szirupos magvakat/gyümölcsöket stb. is lehet kapni, amik kitűnő ajándékok. Volt valahol a közelben egy jó pékség nagyon finom, nálunk nem megszokott ízvilágó péksüteményekkel, ahol a hazaútra is vásároltunk.

A tavernák közül a Bikaki haltavernát (akkor még csak görög betűkkel volt kiírva a neve) nagyon-nagyon ajánljuk mindenkinek, aki szereti a halat. Ezt a falu közepén lévő fakerítéses, fakapus éttermet egy nagyon aranyos család tartja fent. A 60 és 70 év közötti házaspár főz, fiatalabbik  lányuk a pincér, de sokszor megjelennek a kisunokák is, akik szeretik produkálni magukat és nagyon aranyosak, viccesek. Sosem étlapról választott dolgot ettünk, a tulajdonos bácsi hátrainvitált minket a konyhába, ahol jeges fiókokból magunk választhattuk ki, mit szeretnénk enni. Mikor először voltunk Toloban, éreztük, hogy vissza kell jönni még ide, mert nagyon jól éreztük magunkat és maradt még bőven látnivaló a környéken. Eszembe jutott, hogy valószínűleg, ha sok év múlva visszajövünk, már nem találkozhatunk a kedves idős házaspárral. Véletlenül viszont úgy alakult, hogy egy hirtelen ötlet kapcsán pont egy év múlva visszajöttünk… Két hét alatt számtalanszor ettünk itt, a második nyaralás alatt egy alkalom kivételével (azt is megbántuk) csak náluk ettünk mindig. Azóta is hiányzik a jó konyhájuk. Majdnem minden fajta halat kipróbáltunk, hol sütve, hol grillezve, valamint tintahalat. Jó nagy adag halat kértünk mindig, egy nagy tál sültkrumplival és salátával (vigyázat, nagyon nagy adag!, inkább két emberes). A főétel előtt mindig kaptunk egy-két féle előételt, utána pedig sütit vagy gyümölcsöt, ezekre sosem számoltak fel semmit. Nagyon-nagyon finom volt mindig minden és ráadásul jóval alacsonyabb áron jött ki itt egy ebéd vagy vacsora, mint a többi tavernában.

Második alkalommal a Demos apartmanban laktunk Tolo másik felén, a kikötőhöz közelebbi részen. Ez is jó szállás volt szép kilátással. Ehhez is tartozott két cica, amelyek ugyan úgy néztek ki. Az egyik szeretett minket, a másik mindig elszaladt.

A homokos strand felé sétálva egyik nap megnéztük, vannak-e még cicák az előző évi szállásunknál, a Dimitra Apartmannál. Természetesen voltak és nagy örömünkre az előző évi cicák közül többet is felismertünk, többek közt a Nagyságos Urat is viszontláttuk.

Tolo látnivalói

A Saint Kyriaki templom egy kis kék-fehér kápolna a hegyen. Mindkét utazás alkalmával felmentünk, nagyon meghitt, hangulatos hely és szép a kilátás a településre. A felsőbb, tengerparttal párhuzamos utcáról nyílik a felfelé vezető út a Marinero tavernától nem messze. Erre van kitáblázva a Panorama in Tolo apartman is, ha ezt látjuk,  jó irányban vagyunk. 

A Demos apartman mellett van a Szent Konstantin és Heléna ortodox templom. Egyszer onnan jövő éneklésre ébredtünk, de a templomot sajnos mindig zárva találtunk. 

Toloval szemben a tengerben van a pici Koronisi sziget, rajta található a Szent Apostolok kis kápolnája. Mi vizibiciklit béreltünk a parton, kb. 10-15 perc alatt értünk át, de távolabb van, mint amennyire elsőre tűnik… Van egy kis kikötőrész, ahol letehetjük a járművet és megnézhetjük a szigetet. Érdemes ide eljönni, nagyon jó a kilátás Tolora és a tengerre. A kápolna általában zárva van. 

A központtól kb. fél óra gyalogtávra található a szomszédon településen álló Assini vár, vagyis várrom, ami ingyenesen látogatható. Mi első alkalommal először lementünk a közeli tengerparthoz és a hátsó, tenger felőli részről közelítettük meg a várat, igazából felmásztunk egy dombon a kitaposott ösvényen át. Vannak magyarázó táblák. Ezek szerint görög teknősök is élnek a vár területén, de mi sajnos a két látogatás egyikén sem találkoztunk eggyel sem.

A várból gyönyörű kilátás nyílik a közeli citrus- és olívaültetvényekre és a szép strandokra. 

A vár környékén útközben egy hatalmas virágokat növesztő kaktuszt találtunk.

A második évben is eljöttünk ide, ekkor egy cicával együtt egy fa alatt ragadtunk egy kis időre, mert eleredt az eső.

Toloban van bőven lehetőség fakultatív programokra befizetni, de a helyi buszjárattal kb. fél óra alatt eljuthatunk a legközelebbi nagyvárosba, Nafplioba, ahonnan mindenhova indul busz a régión belül, igaz, a menetrendek nem mindig a legpraktikusabbak.

Nafplio a görög szabadságharcot követően (1821-től 1834-ig), amikor felszabadították országukat a törököktől, az első görög köztársaság fővárosa volt. A szabadságharc során a nemzetgyűlés megválasztotta a korfui Ioannis Kapodistriast az ország első kormányzójának, akit a politikai ellenfelei néhány év múlva Nafplioban meggyilkoltak. Kapodistriasra egy szobor emlékezik a buszvégállomástól pár lépésnyire.

A másik fontos történelmi személy Ottó király, az első görög király, aki Bajorországból érkezett a trónra. Itt Nafplioban lépett görög földre, miután a politikai nagyhatalmak döntése Görögország élére állította. Az ő szobra is látható valahol a környéken. Ottó uralkodása alatt költözött át a főváros Athénba, Nafplio pedig mostmár az Argoliszi régió székhelye. Nafplio óvárosának nagy része egy félszigeten helyezkedik el.

A buszvégállomásnál egy kaput találunk (The Land Gate). Ez a velencei uralom alatt (17. és 18. század fordulója környékén) szolgált a városba vezető egyetlen kapuként. Ezzel szemben van Staikos Staikopoulos, egy görög szabadságharcos szobra.

A városban három erőd található. A legnagyobb a szintén a velenceiekhez köthető, barokk stílusban épült Palamidi erőd, amely 216 méter magasságban található, kb. ezer lépcsőn lehet feljutni, de megéri. Belépőt szednek. Gyönyörű vad ciklámenek virágoztak sok helyen a kövek közt.

Az Acronauplia erődnél nehezen találtuk meg, hogy hol lehetne felmenni. Végül fura módon egy szálloda liftje lett a megoldás, ennek a hotelnek a kertjéből megközelíthető a vár. Belépő nincs. Rengeteg fügekaktusz lepi el a terület nagy részét, egész erdőfoltokat alkot. Kellemes sétálni a vár tetején, nagyon hangulatos.

A harmadik erőd, a Bourtzi erődsziget a városból kishajóval érhető el, mi nem hajóztunk át.

Egy parkban érdekes, de nagyon jópofa módon van egy kacsaúsztató, aranyos kacsákkal.

A városban nagy örömünkre sok cicával lehet találkozni.

Megnéztük az óvárosban a kikötő közelében lévő Szent Miklós templomot (Church of Agios Nikolaus) és szintén az óvárosban a háromemeletes tornyú Szent György templomot (Holy Church of Agios Georgios).

Elsétáltunk a tengerparton egy kis kápolnához, de sajnos zárva volt.

Másnap az újvárosi részben is mászkáltunk. Megnéztük a Szent Konstantin és Heléna (Holy Temle of Agios Konstantinos and Eleni) ortodox templomot és az Anasztáziusz templomot (Holy Temple of Saint Anasthasios).

A buszra várva még sétáltunk egy kicsit a Syntagma tér körül.

Nagyon tetszett nekünk Nafplio, nagyon szépek az utcák, magával ragadó a hangulat, úgy gondolom, még lakóhelynek is szuper lenne.

Nafplio-Epidavros-Mükéné szervezett túrák is indulnak Toloból, de mi inkább olcsóbban, saját tempónkban akartuk megnézni ezeket a helyeket, több időt szánva rá és több látványosságot megtekintve. Nafplioból indulnak buszok mindkét helyre, de mindkét esetben csak délutánra találtunk megfelelő oda-vissza buszkombinációt, így két délelőtt Nafplio nevezetességeit néztük meg, bedobtunk ebédre a buszpályaudvar melletti gyorsbüfében egy-két gyrost vagy suvlaki szendvicset, a két délutánon pedig megnéztük az epidavroszi, illetve mükénéi romokat.

Epidavros

Ókori görög város. Az epidavrosi Aszklepion szentély volt a leghíresebb gyógyító hely az ókori világban, hiszen a legenda szerint itt született Aszklépiosz, a gyógyítás istene. A másik legfontosabb látnivaló itt egy nagy, 14 ezer férőhelyes, jó állapotban megmaradt körszínház. Van egy kis múzeum is. A megmaradt romok töredékesek, de nagyon békés, jó hangulatú ezen a helyen sétálni. Fantasztikus mediterrán fenyőillat lengte be a romterületet. Rajtunk kívül alig voltak turisták.

Mükéné

Mükéné az i. e. 16. századtól kezdve a mükénéi civilizáció központja volt. A látogatók körbesétálhatják a hatalmas falakkal körülvett egykori királyi székhely romjait. A legismertebb látnivaló az Oroszlános kapu, aminek az az érdekessége, hogy ennek leírását ismerték fel az ókori szövegekben, ami alapján a modern korban először azonosították a romokat. A királysírok területén rengeteg aranykincset találtak, ezek egy része az Athéni Régészeti Múzeumban van kiállítva, másik része pedig az itt lévő múzeumban. Itt találták az Agamemnón maszkként ismert arany halotti maszkot is. Az Atreusz kincsesház néven ismert álkupolasír egy több, mint háromezer éve épült különleges temetkezési hely. Még ma is folynak az ásatások, lakóházakat, egy palotát, ciszternát, kamarasírt és egy szentélyt is feltártak. 

Tolo kikötőjéből indul olyan hajó, amivel két szigetet meg lehet látogatni és még aznap este visszamenni Toloba.

A hajó először Hydra szigetén köt ki, majd 2,5-3 óra múlva továbbindul Spetses szigetre.

Hydra

Kopár, fehéres sziklák alkotják, de nagyon szép az egész sziget. Mivel termelésre alkalmatlan, régebben kereskedésből éltek az emberek, nagy flotta volt. Manapság a gazdag fővárosiak villái találhatóak itt és nagyrészt a turizmus tartja el a szigetet. Nem közlekedhetnek motoros járművek, a szállítást ma is szamarakkal és vízitaxival oldják meg. A lakott terület kicsi, gyalog bejárható. A sziget legnagyobb települése az északi parton fekvő Hydraváros, amely félkör alakú, a kikötő mentén végig éttermek és boltok vannak.

A szamaragolást kihagytuk, de van rá lehetőség.

A kikötőtől minden irányba meredek utcák vezetnek felfelé a hegyoldalra. A település két végén erődök állnak ágyúkkal, érdemes felmenni ide, nem sok idő, de kellemes a séta és szép a kilátás. Az erőd területén lovak és öszvérek legeltek.

Körülbelül ebédidőben érkeztünk meg a szigetre, de nem akartuk húzni az időt éttermi várakozással. Az egyik beljebb lévő étteremben azt mondta a pincér, hogy 5 perc múlva tudja tálalni a sült báránybordát, ennek nem tudtunk ellenállni. Szerencsére úgy is volt, rögtön ki is hozták az ételt, mivel előre készülnek a hajó érkezésére és tudják, hogy nagyon limitált az ideje a turistáknak. Fantasztikusan finom volt az étel és nem is drága, azóta is emlegetjük. Csomó cica kinézte a szánkból.

Jól kitöltve a rendelkezésre álló időt, sétáltunk a kis utcákban, nagyon tetszett a sziget.

Összebarátkoztunk egy cicával, nagyon kedves volt hozzánk, legszívesebben hazahoztuk volna.

Spetses

A második sziget, Spetses kifejezetten zöld. Eredetileg fenyőerdők borították, de ezeket már rég kiirtották. A mostani látvány főleg az aleppói cédrusoknak köszönhető, amiket egy gazdag ember telepíttetett szerte a szigeten. Spetsesnek nagyon más hangulata van, mint Hydrának, de nem kevésbé szép. Nagyon jó csak sétálgatni a kikőtőben, és beleveszni a girbe-gurba kis utcák hangulatába. Az egyetlen hátrány, hogy állandóan észben kell tartani, hogy időben visszaérjünk a hajó indulására.

A görög szabadságharc hősnője, a hajóskapitány Baboulina Spetses szigetről származik, szobrot is emeltek az emlékére. Az egykori háza ma múzeum, de ezt sajnos nem volt alkalmunk megnézni.

A Szent Miklós templom és a Spetses Három Mártírja templom a kikötőtől délre vannak, közel egymáshoz. Az utóbbiba be is tudtunk nézni.

A kikötő közelében is van egy templom, a Szent Antal templom.