A tavaszi karanténidőszak alatt Vándorboynak is volt ideje, hogy előszedje a korábbi blogbejegyzéseit. Ezeket a korábbi útjai során sokszor ékezetek nélkül írta és az anyagok ékezetesítéséhez az oldalán kért segítséget. Erre jelentkeztem és néhány posztnál én csináltam meg a szöveg ékezetesítését. A lényeg, hogy azokat, akik segítettek neki a bloggal kapcsolatban, meghívott egy általa szervezett kirándulásra a Börzsönybe. Úgy döntöttünk, hogy csatlakozunk, bár kicsit tartottunk attól, hogy mennyire lesz teljesítménytúra a dologból. Alapvetően nem volt az, de volt egy-két nehéz pillanat, de erre majd még később visszatérek.
Szerveztek egy telekocsi-rendszert, ahova végül is be tudtunk csatlakozni, bár kicsit körülményes volt az autók beosztása, mert enyhén szólva nem volt túlszervezve. Mindenesetre egy túratársunk felvett minket, majd egy későbbi pontban csatlakoztunk két másik sráchoz, akiknek az autójával utaztunk végül Zebegénybe. Az útitársainkkal szerencsénk volt, jól el tudtunk velük beszélgetni. Útközben kiderült, hogy érdekes módon senki sem ismeri közülük Vándorboyt, sőt a bloghoz sincs semmi közük. Ekkor esett le, hogy teljesen random társaság fog összejönni, akiknek egyszerűen megtetszett a Facebook event és eljöttek.
A társaság egy része vonattal érkezett a Zebegényi vasútállomásra, ahol a találkozó volt. Innen indult a séta egy rövid ismerkedést követően. Az első megálló a zebegényi Kálváriahegy volt, itt áll a falu Trianon emlékműve. Az emlékmű az 1930-as években jellemző országzászló állítási hullámnak volt egy helyszíne, ugyanis ezekben az években még erősen élt a lakosságban az első világháborúban elszenvedett veszteségek közvetlen élménye. Az építkezést a második világháború miatt nem fejezték be, az ötvenes években pedig erősen nem kívánatosak voltak az ilyen jellegű emlékművek. Érdekes, hogy a zebegényi emlékmű állítólag azért maradhatott meg, mert a központi oszlopokra ráépítettek egy vasbeton platformot és az egészet átminősítették kiáltónak. Csak 2015-ben vették elő az eredeti terveket és fejezték be az emlékművet. Az országzászló előtt két, félig zárt szimbolikus sírkert áll, öntöttvas kerítéselemekkel. A fennsík végén egy 19. század közepéről származó kápolna áll.
Sajnos nem volt elég időnk egy kicsit alaposabban körbenézni; úgy tűnt, mintha mindenki látta volna már az emlékművet, vagy mintha senkit sem érdekelné. Helyette mindenki-egyszerre-ugrik fotókat igyekeztek készíteni.
Ezt követően nekivágtunk a Börzsöny erdeinek. A Börzsöny az Északi-középhegység tagja, főként vulkáni eredetű kőzetekből áll és jelentős része a Duna-Ipoly Nemzeti Park része.
Útközben egy tisztáson megállva tartottunk egy kisebb ismerkedős pikniket, ahol mindenki elmesélte, hogy nagyjából mit csinál. Gábor előszedett egy grúz édességet, ami körülbelül lapított szárított gyümölcs volt. Érdekes volt megkóstolni, de nem a világ legjobb édessége, kicsit olyan, mintha ízesített, kicsit savanykás kartonpapír lenne.
A túraútvonal sem volt teljesen kőbe vésve, vagy alaposan előre eltervezve, mindenesetre volt egy szakasz, ahol nem ösvényen, hanem meredek hegyoldalon kellett felfelé törnünk. Nagyjából megbírkóztunk vele, de volt egy nyugdíjas útitársunk, aki, bár nagyon jó kondiban volt, azért küzdenie kellett.
A túra legmagasabb pontja, amit érintettünk, a 482 méter magasan a Hegyes-tetőn álló, Julianus barátról elnevezett kilátó volt. Egy bástyára emlékeztet az alakja, és a tetejéről nagyon jó panoráma nyílik a környékre, látszik a Duna, a túloldalon a Pilis és a Visegrádi-hegység, a visegrádi Fellegvár, sőt a Szentendrei-sziget is.
A túra második felén Nagymarosig sétáltunk el. A végpont a nagymarosi templom volt, hivatalos nevén a Szent Kereszt felmagasztalása-templom. Ez a látnivaló sem igazán érdekelte a túrázókat, de valószínűleg egyébként is zárva volt. Egyébként az eredeti templom a 14. században épült, a következő században épült hozzá a torony. A templom teste a török korban elpusztult, utólag építették vissza, az akkor szokásos barokk stílusban. Ennek az eredménye, hogy a nagyrészt barokk templomtesthez gótikus torony társul, ugyanis ez utóbbi megmaradt. Különlegessége, hogy ez a torony az egyetlen, a Dunakanyar területén ma is álló középkori egyházi műemlék.
A templom mellett Szent István és Boldog Gizella királyné szobra áll; egy visegrádi szobrász, Lukács István készítette őket.
Néhány társunk lecsatlakozott a csapatról, néhányan pedig elmentünk egy kis kávézóba, amíg néhány sofőr visszament Zebegénybe az autókért. Pár érdekes figura töltötte itt az idejét, akiket Gábor szemmel láthatóan korábbról ismert. Buddhista filozófiától a főiskolai kalandokig sokféle dologról beszéltek, a túracsoport meg inkább csak hallgatta.
Összességében nagyon jó volt, hogy elmentünk a kirándulásra, és nem tartott minket vissza az, hogy az emberek nagy részét nem ismertük korábbról; jófej, különleges emberekkel ismerkedhettünk meg.
