2014-ben lehetőségem nyílt elutazni Franciaországba, Bordeaux-ba, munkaügyben. Egy viszonylag egyszerű technikát kellett megtanítanom egy együttműködő partnerünk hallgatójának és technikusának. Vállalták, hogy fizetik a szállást meg az útiköltséget, ha elmegy valaki a laborunkból. A főnököm nem akart, vagy nem volt ideje, vagy meghagyta nekem a lehetőséget, mindenesetre végül én mentem. A módszert persze jól ismertem, de az indulás előtt még egyszer alaposan átrágtuk magunkat rajta, plusz egy kis terepi gyűjtést is csináltunk gyakorlásképpen. 

Ez volt az első repülős utam, sőt, talán még a (egy) reptéren sem jártam korábban. Alaposan meghatározta az alap-parámat Dia első repülőutas (bombariadós) emléke, a főnököm pedig arra hívta fel a figyelmemet, hogy a párizsi reptér "katasztrófa" és a nagyon szűk átszállási idő miatt biztosan nagyon sietnem kell majd. Valakitől viszont azt hallottam, hogy lehet, hogy bonyolultnak tűnik a reptéren tájékozódni, de "hülyebiztosan" van megcsinálva, ez azért bátorító volt… A Ferihegyi repülőtéren volt egy kis gond a becsekkolással, automatánál nem sikerült, hanem csak a pultnál. Persze azon idegeskedtem, hogy nem fog menni, mert a francia kollégák intéztek mindent, én csak a foglalási kódot kaptam meg és nem voltam benne biztos, hogy ez így jó lesz-e. Végül eljutottam Bordeaux-ba viszonylag zökkenőmentesen, de tény, hogy az átszállással sietnem kellett. Ha nem értem volna el az első beszállító buszt, akkor lekéstem volna a csatlakozást Párizsból Bordeaux-ba.

Hát, hatalmas újdonság volt a repülés, és megtapasztlani azt, hogy tényleg süt a nap a felhők felett, még akkor is, ha lentről borús az idő… Próbáltam nem idegesíteni a mellettem ülőt azzal, hogy mindig ki kellett vennem valamit a hátizsákomból, szétterpeszkedve ehhez azért, hogy elférjek. Az, hogy kávét és croissant-t kaptam reggelire, egyszerűen hihetetlen volt. Szinte egy filmben éreztem magam :).

A reptérre kijöttek elém, de mivel személyesen nem ismertem a fogadó kutatót, eléggé darabos volt az úton a beszélgetés, de azért igyekeztem, bár talán angolul sem beszéltem még olyan magabiztosan, legalábbis az izgalom nehezítette a dolgot.

A munka részéről annyit, hogy erdészeti kórokozókkal foglalkoznak, köztük lisztharmatgombákkal is, mint mi. Az erdő közepén van a kutatóállomás. Reggelente vonatra szálltam, elmentem a szomszédos kisvárosba, Cestasba. Ez első körben nem volt olyan egyszerű, mivel a peronokat hol betűvel, hol számmal jelölik, de végül elboldogultam.

A vasútállomás környékén szétnézve kertváros fogadott (Cestas központjába nem jutottam el), ahogy azt képzeljük egy agglomerációban található kisvárosról.

Innen intézeti kisbusz vitte a munkahelyre az olyan dolgozókat, akik nem saját autóval utaztak. Láthattam a szuper állandó légcserével és szűréssel spóramentesített laborokat, az üvegházat és néhány helyre elmentünk terepi gyűjtésre is. A kérdéses módszert sikerült megtanítanom, utána már a hallgató is használta önállóan és a szakdolgozatához is alkalmazta később. Egy francia nyelvű labormegbeszélésen is részt vettem, bár azt nem tudom, miért, mert persze semmit nem értettem belőle.

Az ebédekhez kaptam egy vendégkártyát, amivel az intézeti konyhán (ami inkább egy étterem) nagyon olcsón tudtam ebédelni. Érdekes, hogy az ebédhez mindig járt innivaló, ideértve a választható vörösbort is! Itt ettem először életemben tintahalat, bár nem is tudtam róla. Abban a hitben voltam, hogy valami halas fogás az ismeretlen nevű étel, amit kértem, mindenesetre finom volt. Délután, amikor az ebédről beszélgettünk, akkor derült ki, hogy tintahal volt.

Bordeaux Dél-Nyugat Franciaországban található, az agglomerációjával együtt az ország egyik legnagyobb városa. A Garonne folyó két partján áll, a folyó Bordeaux mellett torkollik az Atlanti-óceánba. A város kulturtörténeti fontosságát jelzi, hogy az országban Párizson kívül itt található a legtöbb világörökségi helyszín. Ezen kívül a Bordeaux-i borvidék központja, amely pedig az ország egyik legkiemelkedőbb borvidéke.

Hat napra mentem, így nem sok időm volt a munka mellett nézelődni. Akkor még nem jött elő a mélyen bennem lévő turista és mivel előtte szinte nem is utaztam, nagyon tapasztalatlanul indultam neki a szabadidős programnak, a város felfedezésének. Már nem is emlékszem, hogyan kerestem utána a látnivalóknak, ha egyáltalán készültem valamit, mindenesetre elég sokmindent láttam. Talán kaptam a hotelben egy térképet az alap látnivalókkal, már nem emlékszem. A hotel a városközponttól nem túl messze volt, így egy nagyobb sétával a központba értem.

A városban több nevezetes templomot láthattam. Az egyik közülük a Szent Kereszt templom, egy kb. kilencszáz éve ott álló, román stílusban épült templom.

A Szent Mihály bazilika egy gótikus, gazdagon díszített templom. Az építését a 16. században fejezték be. A Szent Jakab zarándokút Észak-Franciaországból induló részéhez csatlakozik, annak egy fontos állomása. A templomhoz tartozik egy különálló harangtorony, amely a város legmagasabb csúcsa, és az ország második legmagasabb harangtornya. Én nem másztam fel, de aki felmegy a lépcsőkön, szép látványban gyönyörködhet.

A Victoire tér a közlekedés egyik fontos csomópontja. Itt áll a Porte d'Aquitaine, egy 18. századi kőkapu. Innen indul a Rue de Catherine, a város főbevásárló utcája, a tér pedig tele van kávézókkal és boltokkal.

A tér közepén egy vörösmárvány oszlop áll, amely a bordeaux-i bortermelés hagyományát dicsőíti. A vöröses színe a vörösborokra utal, maga az oszlop pedig csavarodik, ami a szőlő indáinak csavarodására emlékeztet. Az oszlopot a borkészítés történetét és az azzal kapcsolatos legendákat bemutató domborművek díszítik.

A gyerekek kedvence az oszlop tövében található bronz, teknősöket formázó szobor.

A város katedrálisát, azaz a bordeaux-i érsek székhelyét, a Szt. András katedrálist eredetileg még a 11. század végén szentelték fel. Az eredeti román stílusú épületből nem sok maradt, de a helyére már a 15. századra elkészült a ma is látható gótikus katedrális. A templom többek között arról is nevezetes, hogy itt tartották a Három testőrből is ismert XIII. Lajos király esküvőjét. Sajnos ezt a templomot sem volt alkalmam belülről megnézni.

Ehhez a templomhoz is tartozik egy különálló harangtorony, a Pey Berland torony, amely az építtetőjéről kapta a nevét, a város egyik 15. századi érsekről. A harangtornyot azért építették külön a templom fő épületétől, hogy a harangozások során keletkező apró rezgések ne károsítsák az épületet. A torony 1500-ra elkészült, azonban arra már nem maradt pénz, hogy harangot is szerezzenek bele. Csak 350 évvel később került bele harang, azóta használják arra a célra, aminek eredetileg is szánták.

Az óvárosnál átívelő Pont de Pierre, azaz a Kőhíd a Garonne folyó első hídja volt. A nevével ellentétben főként téglából készült, 17 ívvel ér át a túlpartra. A 17-es szám a legenda szerint Bonaparte Napoléon-ra utal, akinek a neve szintén ennyi betűből áll. Ő tervezte el eredetileg az építését, de csak később került rá valóban sor, 1822-re lett kész. Mára a város egyik jelképe.

 
A híd lábánál áll a Burgundiai kapu, a város bejárata a Párizs felől jövő útról. Napoleon is ezen a kapun át érkezett, amikor császárként bevonult a városba.

A hídnál a folyóparton egy hosszan elnyúló füves sétálóövezetet alakítottak ki, játszóterekkel és sportpályákkal. Egyik nap hazafelé menet vettem valami kaját és kiültem a fűre a folyópartra piknikezni.

A Grosse Cloche, a Nagy harang szintén a város jelképe. A torony alsó része eredetileg a város egyik kapuja volt, majd börtönként is használták. Később építettek rá még egy szintet, amin a harang látható. A harangot havonta egyszer kongatják meg, ezen kívül pedig évente hat fontos ünnep alkalmával. A torony órái a pontos időt mutatják, ezen kívül az egyik oldalon a nap-, a másik oldalon a holdciklust követik.

Az utolsó nap Laure - a hallgató, akivel dolgoztam - javaslatára elmentem Arcachon-ba. Azt mondta, hogy nagyon szép, főleg ha éppen dagály van. Úgy döntöttem, itt töltöm el a visszaindulás napján a délelőttöt. Arcachon egy tengerparti üdülőváros és a partján kívül a 18. századi villaépítészetéről híres.

A nehezítés a 20 kilós gurulós bőrönd volt, amit nem is tudom, hogy miért vittem magammal és miért nem hagytam a hotelben. Talán azért, mert egy darabokra szedett mikroszkóp is volt benne. És biztos féltettem magát a bőröndöt is, mert kölcsönbe kaptam. Amikor reggel megérkeztem Arcachonba, még alig voltak az utcán. Élveztem a hangulatos sétányt és csodáltam a villákat. Gondoltam, hogy ha már itt vagyok, mindenképpen belelépek az Atlanti-óceánba. Még ha az Arcachoni-öbölnél is, de az mégiscsak az Atlanti óceán! A homokos part szélén a betonkáva alatt hagytam a bőröndöt. Hát, tavasz volt, de nem mondom, hogy kellemes lett volna a víz hőmérséklete. 

Sajnos a séták közben a bőrönd kerekei kezdték felmondani a szolgálatot, egyre kevésbé forogtak. Aztán addig fajult a helyzet, hogy már egyáltalán nem forogtak, én viszont húztam, és mire ezt az egészet észrevettem, már félig lekopott a keréktartó. Ez eléggé megnehezítette a bőrönd szállítását, majdnem tövig lekopott a kerék tartója, úgyhogy hazaérkezés után gyorsan vittem javíttatni. Akitől kölcsönkaptam, csak utólag tudta meg, hogy töntrement a kerék…

Amikor visszaértem Arcachonból, a vendéglátóm felvett és kivitt a reptérre. A bordeux-i reptér nem túl nagy, és, legalábbis akkor, amikor én utaztam, sajnos, nem vették valami komolyan a biztonsági ellenőrzést.  A hazafelé úton egyébként ablak mellett ültem, és nem győztem fényképezni.

Jó élmény volt az első repülős utam, de maradt még látnivaló Bordeaux-ban, így remélem visszatérünk még, Diával kettesben.