9. nap
Fezből Tangerbe az utunk napján egy közvetlen vonat indult, a délután közepén, így átszállásszal voltunk kénytelenek utazni. Kenitrában, egy óceánparti városban szálltunk át az észak felé tartó vonatra. Az átszállásig az út eseménytelenül telt. A csatlakozó vonatunk azonban késett, először legalábbis azt írta a kijelző. Aztán később kiírták, hogy törlik a vonatot. Ettől persze aggódtunk, hiszen megvolt a jegyünk Tangerig, ráadásul adott helyre szólt. Valamelyik peronőrtől sikerült kideríteni, hogy egy óra múlva jön a következő vonat, ami elvisz Tangerbe és érvényes lesz rá a jegyünk. Volt tehát egy kis időnk a vasútállomáson hesszelni.
Tangerbe érkezve nem találtuk a buszmegállót, ahol felszállhattunk volna a buszra, ami elvisz a hotelhez. Emiatt gyalogolnunk kellett.
A gyaloglást egyrészt jólesett, mert nagyon jó idő volt, napsütéssel, másrészt viszont a csomaggal a hátunkon, ráadásul egy kis emelkedőnek felfelé azért nem volt kellemes. Végülis eljutottunk a szálláshoz; utólag megtudva, hogy milyen olcsón szerezhettünk volna taxit a szállodáig, kicsit sajnáltuk, hogy nem fogtunk egyet.
A szállodában (Hotel Rembrandt) egy hölgy volt a recepciós, jókedélyűen fogadott minket. Dia, mint legtöbbször, amikor muszlim országban voltunk, hidzsábot viselt. Mondta a recepciós, hogy erre semmi szükség, nem kötelező viselni. Mondtuk, hogy köszönjük szépen, de inkább marad, ezzel tiszteljük meg a kultúrát (meg még jópár az előző városok leírásainál említett más oka is van, hogy miért praktikus). Tény, hogy minél északabbra utazunk az országban, annál kevésbé "elvárt" a fejkendő, Tangerben ritkább volt ahhoz képest, mint pl. Marrakeshben, ahol minden helyi nő viseli.
A hotelbe pakolás után azonnal elindultunk a felfedező sétánkra. A Terrasse des Paresseux egy kis tér, ahol a helyiek is szívesen lebzselnek. Mivel magaslaton van, jó kilátás nyílik; a tengeren túl Spanyolországot lehet látni. Különböző korokból való ágyúk díszítik a teret.
Innen a medina hangulatos utcáin sétáltunk tovább.
Célunk a Museum of Moroccan Arts (Musée des Arts Marocains et des Antiquités, másik neve Kasbah Museum of Mediterranean Cultures, az épület a Dar el Makhzen) volt. A ház a szultán tangeri rezidenciája volt, amikor itt tartózkodott. A múzeumban többek között berakással díszített bútorokat, szőnyegeket, ékszereket, cserépedényeket, fegyvereket láthatunk. Az épülethez egy belső kert is tartozik. Itt is elmondhatjuk a szinte már szokásosat: az épület önmagában megéri a látogatást.
A palota közelében található az egykori erődített rész mecsetje, a Kasbah Mosque, amely a 17. században épült.
A múzeum, illetve a korábbi szultáni rezidencia érthető módon a város egy magasabb pontján található. Ezen a környéken sétálva nagyon jó a kilátás a tengerpartra és a kikötőre. Az északi (tenger felőli) várfalon sétálni is lehet, amit nagyon élveztünk.
A falak alatt leértünk a tengerparthoz. Itt szintén szép látvány fogadott minket: visszanézve nagyon jól néz ki az óváros a dombon, a látványt még fokozta az esti lemenő napsugarak meleg fénye.
A Tangeri nagymecset (Grand Mosque of Tangier) a város egyik legfontosabb mecsetje. A mai épület a 19. század elejéről származik, de már az ókor óta szakrális hely volt, ahol áll. Eredetileg egy római templom állhatott itt, valamikor a 13-15. század környékén épült az első mecset. Tanger az idők során sok ország kezén megfordult, az uralkodó nép pedig a mecsetet is formálta. Amikor a portugálok elfoglalták a középkor vége felé, akkor keresztény katedrálist alakítottak ki benne. Közben az angolok kezén is volt a város, majd a muszlimok visszafoglalták. A templomból ismét mecset lett. Érdekes, hogy nem volt valami nagy szám a mecset, híre is ment, hogy egészen szegényes. Amikor a szultán arra járt és meglátogatta, megdöbbenve látta, hogy tényleg nem elég szép, és azonnal elrendelte, hogy egy újat kell építeni. Nos, ekkor készült a ma is látható, díszes mecset. Sajnos csak muszlimok látogathatják.
A Petit Socco (régebbi nevén Souq Dakhli) a medina egy kis tere. Állítólag valaha itt volt az ország egyik legnagyobb piaca. A 19. században az európaiakkal való kereskedelem hatására a környék gazdagabbá vált, és üzletemberek, diplomaták, bankárok dolgoztak erre, valamint díszes kávézók és hotelek épültek. A térre ezen épületek miatt érdemes elsétálni.
A tér nagyobb "testvére" a Grand Socco, aminek hivatalos neve Place du 9 Avril 1947. Ez utóbbi arra az eseményre utal, amikor ezen a dátumon az akkori király, V. Mohamed beszédett mondott Tangerben. Eredetileg egy viszonylag jelentéktelen piactér volt, aztán a város fejlődésével bővült és állandósult a piac. Építettek egy szökőkutat, padokat raktak ki és zöldfelületet is kialakítottak, így egyre inkább közösségi térré alakult, ahol a helyiek pihennek, a fiatalabbak játszanak.
A teret érdekes épületek veszik körbe, az alsó szinteken boltokkal és éttermekkel. Itt ettünk egy nagyon finom és olcsó vegyes haltálat egy halsütőnél.
A téren álló mecset a Sidi Bou Abib Mosque, amely 20. század elején épült. Érdekessége a színes csempékkel díszített minaretje.
Szintén a téren áll Tanger leghíresebb mozija, a Cinema Rif, ami egyben mozi és kávézó is. Az épület jellegzetes art deco stílusú, nekünk nem igazán tetszett és eléggé idegennek tűnik ebben a környezetben.
A tértől kissé távolabb található Cervantes Színházat egy spanyol házaspár építette a 20. század elején. Észak-Afrika legnagyobb és legnevesebb színháza volt. Ezután a spanyol állam birtokába került, az idők során pedig leromlott az állapota. Állítólag államközi megegyezéssel Spanyolországtól Marokkó tulajdona került, azzal a feltétellel, hogy a felújítás után kialakítandó kulturális központban spanyol vonatkozások is helyet kapnak.
10. nap, Tanger még; Chefchaouen
Így nézett ki a reggel a szobánkból kinézve.
A következő napot egy sétával kezdtük, amelynek során megnéztük Tanger legnagyobb mecsetét, az V. Mohamed mecsetet, amely a jelenlegi király nagyapjáról kapta a nevét. Tradicionális marokkói-andalúz stílusban tündököl. Megérte a kis séta, hogy eljöttünk ide.
A mecset melletti utat egy fal szegélyezte, amelyeket falfestmények díszítettek.
Egy utcával arrébb van a város római katolikus katedrálisa (Our Lady of the Assumption Cathedral, Cathédrale Notre Dame de l’Assomption). A spanyol modernista építészet egy különleges képviselője. Diplomatikusan azt mondhatjuk, hogy láttunk már szebb katedrálisokat is (igaz, nem az alapvetően muszlim Marokkóban).
A Szent András anglikán templom (Church of Saint Andrew). kb. száz éves templom, amit mór stílusban épített a város brit lakossága a szultántól ajándékba kapott területen. Érdekes, hogy a templomtorony úgy néz ki, mint egy minaret, a templom messziről pedig mecsetnek tűnik. Sajnos belülről nem tudtuk megnézni, pedig állítólag az oltár felett arabul olvasható a Miatyánk, az oltár mögött pedig egy mihráb-szerű bemélyedés mutatja Mekka irányát, Korán idézetekkel díszítve. A templom körül piacot tartanak.
Ezután elsétáltunk a tengerparti sétányra, majd a legközelebbi homokos partra is. Ez elég nagy csalódás volt, hiszen nagyon szemetes. Nem tudom, hogy a szezon során tisztítják-e, vagy itt egyáltalán nem szoktak strandolni, de ilyen állapotban nem sok kedvünk lenne itt fürdeni még melegebb időben sem.
Mivel Chefchaouenbe később indult a buszunk, belefért még az időnkbe az egykori Amerikai követség (American Legation) meglátogatása. Egy nagyon jó látnivaló volt, kár lett volna kihagyni. Az épület területe volt az első külhoni amerikai tulajdon, ma az épület pedig az USA és Marokkó közötti diplomáciai kapcsolatokról emlékezik meg. Az USA egyik "Nemzeti történelmi nevezetesség" címmel rendelkező helyszíne, egyike annak a kevésnek, amelyek nem Amerikában vannak. Marokkó volt az első ország, amely az akkoriban születő Egyesült Államokat önálló, új államként elismerte. A szultán nem sokkal később egy kétemeletes épületet ajándékozott az Egyesült Államoknak, ők pedig konzulátust alakítottak ki benne. Az épület bővült, a második világháború alatt az amerikai hírszerzés használta, aztán pedig elhagyottá vált. A hetvenes években egy, a Tangerben lakó amerikaik által alapított nonprofit szervezet vette kezelésbe (máig az USA tulajdona, a szervezet bérli az államtól).
Izgalmas maga a ház szerkezete, nagyon tetszett a berendezés is, a hangulatos szobák és a kiállított emléktárgyak, valamint festmények. Kicsit sajnáltam, hogy indulni kellett a buszra, mert még egy kis időt el tudtam volna tölteni. Így is volt idő végigjárni, utána pedig már várt minket a kék városba tartó busz.
Chefchaouen
Kb. 3 óra eljutni busszal Chefchaouenbe, a híres kék városba.
Chefchaouent a középkor vége felé alapították, elsősorban azért, hogy az ország északi részén fellépő portugál támadásokat visszaverhessék. Azóta pedig számos turista jön Marokkóba csak azért, hogy a kékre festett házakat lássa (meg hogy lájkvadász fotókat készítsen). Senki sem tudja pontosan, hogy miért festették a lakók kékre a házakat. Azon kívül, hogy a kék az eget, a túlvilágot szimbolizálja, állítólag a szúnyogok távoltartására is jó. Egy egyszerű, profán magyarázat szerint viszont csak azért csinálták, hogy ezzel turistákat vonzzanak ide. Ha tényleg ez volt az ok, jól csinálták. Egyébként a kék házakon kívül kézműves termékek, kávézók, éttermek és helyi kecskesajt várja a látogatókat (ez utóbbival nem találkoztunk, bár nem is kerestük).
A buszvégállomáson megvettük a visszafelé útra a jegyet. Innen még egy negyed órás sétára van szükség, hogy eljussunk az óváros bejáratához, ahol már láthatunk néhány kék házat.
Egy kis séta után a Place Outa (Utta) el Hammam-ra, az óváros főterére jutunk. A tér körül számos bolt és vendéglő várja a vásárlókat, középen pedig egy díszkút áll. A térnél áll az óváros mecsetje (Grand Mosque of Chefchaouen) is, ami nem sokkal a város alapítása után épült. A minaretje kicsit későbbi.
A főtéren túljutva kezdődnek az igazán kék utcák. Itt egy csomó időt eltöltöttünk, sétálgattunk, kerestük a jó fotós helyeket, fényképeztünk.
A domboldalon egyre feljebb jutva egyre kevesebb volt a kék ház, azonban egyre jobb volt a rálátás az óvárosra.
Egy kis fedett helyen mosásra kialakított medence van, ahol a helyi asszonyok kézzel mosták a ruháikat. Nem messze innen pedig egy struccot pillantottunk meg a standok előtt. Itt lett volna alkalmunk a struccal, meg pávával fényképezkedni, de nem éltünk a lehetőséggel.
A főtér környékére visszatérve kerestünk egy szimpatikus éttermet, aminek tetőterasza is van. Dia citromos csirke tajine-t evett, ami emlékezetes volt, mert még a többi ilyennél is finomabb volt.
Elindultunk vissza az óvárosból kifelé, mert arra számítottunk, hogy fogunk tudni fogni taxit a buszvégállomás felé. Persze nem volt ott szabad autó, emiatt kénytelenül is elindultunk gyalog. Murphy törvénye szerint az elhaladó autók foglaltak voltak, és amikor egyszer tényleg szükség lett volna taxira, akkor persze nem álltak meg és ajánlották, hogy elvisznek. Sokszor van induláspara, meg lekéséspara, de ebben az esetben tényleg indokolt volt, mert taxi nélkül nem értük volna el a buszunkat, aminek az lett volna a következménye, hogy Chefchaouenben kell szállást találnunk éjszakára, mivel több busz nem volt aznap vissza Tangerbe. Ezzel pedig az egész másnapi útiterv és program borult volna. Vagy mehettünk volna még talán iránytaxival, drágábban és kevésbé megnyugtató körülmények között, úgy, hogy Tetuánban is át kellett volna szállnunk. Szerencsére séta közben végre sikerült taxit fogni és elértük a buszt.
Hazafelé a buszon már kicsit bóbiskoltunk, de útközben legalább pár kép erejéig láttuk Tetuánt is. Útközben felszállt egy hangos, bunkó helyi suhancokból álló társaság, beültek a hátsó sorba, ahogy ez a jelenség itthon is ismert, alig vártuk, hogy leszálljanak. Már bőven este volt, amikor visszaértünk a szállásra.
11. nap
Kicsekkoltunk a szállodából és elindultunk vonattal Rabatba. Az útleírás itt folytatódik.
