11. nap

Rabatba, az ország fővárosába egy nem hosszú, kb. 1 óra 20 perces vonatozással jutottunk el Tangerből.

A szállásunk egy lakáskiadásra optimalizált AirBnB szállás volt, a takarítónő fogadott minket, ugyan egy árva szót sem beszélt angolul, de aranyos volt. Még befejezte a takarítást, mert nem volt teljesen kész, mikor odaértünk.

A szálláshoz közel útbaesett egy büfé, ahol meg tudtunk ebédelni. Már korábban is akartunk maakouda-t enni, ami Marokkóban igen közkedvelt étel (főleg Ramadan alatt), de eddig nem találkoztunk vele. Ebben a büfében volt alkalmunk kipróbálni, és nagyon ízlett. A maakouda alapvetően főtt törtburgonyából van. Lapokat formáznak, aztán közéjük tesznek egyéb összetevőket, pl. húst, halt, vagy sajttal, összezárnak két ilyen lapot, majd az egészet olajban kisütik. Van, amit magában adtak, és volt olyan, amit szendvicsszerűen, kis cipóban tálaltak.

Taxiztunk az első rabati programpontunk helyszínéhez, mivel kicsit kiesőbb részen van a belvároshoz képest. Ez a program egy nagyon erős kezdés volt, ugyanis az egyik kedvenc marokkói helyszínünk következett, bár ezt akkor még nem tudtuk előre. Ez volt a Chellah (vagy Shalla), egy középkori nekropolisz, de nem csupán az, hanem több történelmi korszak emlékeiből álló komplexum. Már az ókorban is egy kolónia volt itt, majd a muszlimok a középkorban erődöt emeltek itt. Ennek a romjai néhol még láthatók. Ezután temetkezési helyként, nekropoliszként kezdték használni (ezt hívták chellahnak, innen jön a neve), és építettek hozzá mecsetet és minaretet. A mecset romos, a minaret még áll. A terület külső falai teljesen épek, a romok között pedig még a római időkből származó kövek is vannak. Egy elképesztően hangulatos területről van szó, izgalmas emlékekkel a múlt különféle rétegeiből. A terület egyébként növényzettel benőtt, illetve beültetett, a romokon pedig gólyák fészkelnek. Ragyogó napsütéses idő volt.

Miután eléggé kiélveztük a romokat, gyalog indultunk vissza Rabat belvárosa felé. Az volt a terv, hogy megnézünk pár dolgot gyalogosan, aztán pedig villamossal megyünk vissza a szállásunkra. Az Ahl Fas mecset lett volna az első, azonban egy kapunál szembesültünk vele, hogy nem fogjuk tudni megnézni, mivel a belépéshez útlevél bemutatás szükséges, ami persze nem volt nálunk akkor. Ez azért van, mert a tér (mechouar), aminek a közepén található a mecset, már a királyi palotához tartozó terület, ezért biztonsági okokból azonosítják a belépő személyeket. Nem bántunk; úgy  voltunk vele, hogy megpróbáltuk, és ha lesz még időnk másnap, visszajövünk.

Séta közben útba esett az As-Sunna mecset, amely a 18. század végén épült, amikor Rabat királyi város lett. Érdekessége, hogy a 20. század közepén a minaretet lebontották és áthelyezték az egyik sarokról a mostani helyére, hogy jobban látszódjon a főutcáról.

Innen egy kis sétára, Rabat központjában van a város római katolikus katedrálisa. A Szent Péter székesegyház a 20. században épült art deco stílusban. Két szakaszban épült meg, az egyedi tornyok az épület elkészülte utáni évtizedben lettek csak készen.

Este a lakás elektronikus hálózata nem viselte túl jól a több elektronikus eszköz egyidejű használatát és lecsapódott a biztosíték. Azt persze nem tudtuk, hol található a biztosítékdoboz, ezért lementem keresni a dobozt és/vagy egy szomszédot. Szerencsére épp jött a lépcsőházban egy jól szituált öltönyös fiatalember, nem tudott angolul, de készségesen követett. Hamar megértette, hogy mi a probléma és még hamarabb meg is oldotta, szerencsénk volt vele.

12. nap

Ezt a napot Rabat legismertebb látnivalóival kezdtük (leszámítva egy kis villamosozást). Egy nagy téren egy csomó csonka oszlop található, a tér szélén pedig egy torony. Ez valójában egy soha el nem készült mecset tornya (Hassan Tower) és oszlopai. A 12. század végén kezdte el építeni a szultán (Abu Yusuf Yaqub al-Mansur), akinek az volt a terve, hogy Rabatot a fővárosává építi ki. Ehhez meg akarta építeni az akkori világ legnagyobb mecsetét és legmagasabb minaretét. Sajnos a szultán meghalt, mielőtt kész lett volna az épület, emiatt félbehagyták. A minaretet szinte szó szerint, mert kb. a fele épült meg az eredetileg tervezett 86 méterből; a mecsetnek az oszlopai és a falak közül néhány készült el.

A tér másik felén van a V. Mohamed mauzóleuma, amelyet az újkori marokkói építészet egyik ékkövének tartanak. Itt nyugszik V. Mohamed, valamint a fia, II. Hasszán (a jelenlegi király nagyapja és apja). V. Mohamed volt az utolsó szultán, és a francia uralom után a független Marokkó első királya. A mauzóleum szabadon bejárható, bár erre nehezen jöttünk rá, mert valószínűleg amikor először odamentünk, még korán volt, ezért zárva tartott. A belseje csodálatosan díszített, és a bejáratait, valamint a termet egyenruhába öltözött királyi gárdisták őrzik.

Ezután ismét gyalogoltunk, részben a Bou Regreg folyó mellett, ami Rabat mellett folyik az Atlanti-óceánba.

A medina sűrűjébe nem akartunk bemenni, mert elég lassan lehet haladni, és láttunk már elég medinát addigra. Azért a Nagymecsetet (El-Kharrazin mecset) útbaejtettük. 

Hamarosan eljuttotunk az Udaya erődhöz (Kasbah of the Udayas). Számos építést, rombolást és átépítést követően a ma látható citadella nagyrészt a 12. századból való, a déli részeket viszont évszázadokkal később toldották hozzá. Az udaya arab népcsoportról kapta a nevét, akiket a 17. században a környékre telepítettek.

Az erődbe a Bab Oudaia kapun lehetett bejutni. A díszes bejáratot a már említett Yaqub al-Mansur építtette. Ma már nem ezt használják, hanem mellette egy másikon lehet belülre jutni.

A kapun belül nemsokára egy Andalúz kert fogadott minket. Az érdekes növényzet között számos cica járkál. A parkot a helyiek éppúgy szívesen látogatják, mint a turisták. Az erőd belső termeinek egy részében múzeum működik (Oudayas Museum), amely zárva volt, amikor ott jártunk. Utólag utánaolvasva derült ki, hogy akkor egyébként is zárva volt, felújítás vagy átrendezés miatt.

A fellegvár területén hangulatos szűk kis utcákon járkálva jutottunk fel az Atlanti-óceánra néző legmagasabb pontra. A kilátás miatt megéri felmászni idáig, nagyon szépek a csipkés sziklák.

Az erődből lementünk a tengerpartra és sétáltunk a homokos strandon. Ezután tovább sétálva élveztük a part sziklaformációit és elsétáltunk a Rabati világítótorony mellett. A kilátást egy helyen rontotta egy részeg vagy drog hatása alatt álló, lent a parton örjöngő pasas, aki fel próbált futni egy-egy meredek részen, persze sikertelenül.

A sok látnivaló után már igencsak megérett a nap egy ebédre. Ahogy beértünk a medinába, szinte azonnal találtunk egy halsütő helyet. Talán ez volt a legautentikusabb streetfood élményünk Marokkóban. Műanyag székeken ültek a helyiek páran, de nem is volt sok hely. Jó illat volt és jól nézett ki a hal, amit sütöttek. A halsütő ember nem beszélt angolul (miért kéne, ez a hely nem esik a turistaáradatba, majdnem a medina legtávolabbi pontja), így mutogatással kértük ki a halakat, amiket megettünk. Látszott a döbbenet az arcukon, hogy turistaként itt szándékozunk enni. Nagyon finomak voltak a halak és pár száz forintba került a két adag összesen (számológépen mutatta meg az összeget, hogy mennyit kell fizetni).

A medinán átsétálva nem tudtuk megállni, és vettünk baklavát, elvitelre, annak reményében, hogy majd valahol találunk egy zöld, nyugodt helyet, ahol megehetjük. Rengeteget sétáltunk, mire találtunk egy optimális helyet, egy eredetileg elegánsnak tűnő, de láthatóan használaton kívüli épület tövében. Sajnos nem sikerült kideríteni, hogy milyen épület volt. A baklava nem a legfinomabb volt, amit valaha ettünk, de azért jól esett.

Mivel úgy ítéltük meg, hogy még van időnk, visszamegyünk a mechouarhoz, hogy megnézzük az Ahl Fas mecsetet, ezúttal természetesen úgy, hogy nálunk van az útlevelünk. A kapunál behívtak az őrszobába, kicsit leültettek, amíg megnézték az útleveleket, aztán pedig letétbe kérték.

A rabati Dar al-Makhzen a marokkói király hivatalos rezidenciája. A körülötte lévő zártabb téren (a már említett mechouar, mechouar of Al-Sayeed) található az Ahl Fas mecset, és innen nyílik a (nem látogatható) palota bejárata is. Az Ahl Fas mecset előtti teret nagyobb nyilvános eseményekkor használják. A mecset a 18. században épült; azért néz ki ilyen jó állapotúnak, mert az utóbbi öt király mind felújította. Állítólag a marokkói királyok itt szoktak beszédet mondani különleges vallási események során.

Még egy kicsit sétáltunk a parkban, majd leültünk egy rövid időre egy padra pihenni. Visszakérve az útleveleinket, visszamentünk a szállásra és elkészültünk a kora reggeli indulásra.

13. nap

Nagyon korán keltünk, mivel az út vonattal Marrakesh-be majdnem négy óra. Nem sokkal a vasútállomásra indulás előtt arra lettünk figyelmesek, hogy közvetlenül a szállásunk épülete előtt két arc üvöltözik, veszekedik, majd egymásnak esik. Hát, nem igazán volt kedvünk így elindulni, főként úgy, hogy a helyzet eszkalálódott, már négyen verekedtek és randalíroztak, majd téglákat dobáltak a villamossínre. Vártunk egy kicsit az indulással, szerencsére elült a dolog, és problémamentesen el tudtunk indulni. Már talán egy rendőr is megjelent, amikor kimentünk a házból.

A marokkói utunk utolsó napját Marrakesh-ben töltöttük, erről már írtunk az első marokkói poszt végén.