Érkezés

Eleinte nem is gondolkodtunk marokkói utazásban. Délkelet-Ázsiába szerettünk volna menni a karácsonyi szünetben, de egyszerűen nem találtunk nemhogy olcsó, de még normális árú repülőjegyet sem erre az időszakra, hiába kezdtük el nézegetni már hónapokkal előtte. Előző évben erre az időszakra pedig voltak bőven. És akkor jött szembe egy 13 ezres repjegy Marrakeshbe. Így Marokkó nyert, és egyáltalán nem bántuk meg. Eleinte egy dél-észak országtúrát képzeltünk el, majd egy spanyol város meglátogatása után onnan hazautazni. A repülőjegyárak gyors változása ezt a lehetőséget elvetette.

Az utazás szerencsére eseménytelenül telt el, pontosan érkeztünk meg este a Ryanair járatával. A reptéren elég sokat, kb. másfél órát kellett sorakozni, hogy beengedjenek az országba, pedig direkt siettünk a leszálláskor, mert már olvastunk a hosszas várakozásról.

A reptérről helyi busszal mentünk (11-es), ami jóval olcsóbb (4 dirham, DH), mint a reptéri busz (30 DH). Kb. 15 percet kellett gyalogolni a buszmegállóhoz. Közben néhány helyi igencsak csodálkozott és valaki el is akart vinni kocsival, annyira hihetetlen volt, hogy turista létünkre nem taxizunk és még csak nem is a reptérbusszal megyünk. A helyi busszal való utazás maga is élmény volt, rögtön belecsöppentünk a marokkói életérzésbe. Kicsit azért aggódtunk, a GPS-t kellett figyelni, mikor érünk oda a megfelelő megállóhoz. De nem volt semmi gond.

Nagyjából 10 perc séta után viszonylag könnyen megtaláltuk a szállásunkat (Riad Al-Mida). Márkot egy kicsit sokkolta a piaci tömeg a késő esti időpont ellenére, de nem volt vészes ez sem.

Útközben vettünk kenyeret vacsorára egy utcai árusnál. Kb. 20 cm átmérőjű kerek, 2 cm magas finom, kukoricás kenyereik vannak (a neve khobz, mint később megtudtuk), 1,2 DH, azaz 40 Ft egy darab.

A szállásra megérkezve nagy meglepetésünkre a tulajdonos magyarul üdvözölt minket. Kiderült, hogy előttünk nem sokkal érkezett oda egy magyar pár, akikkel egy repülőn utaztunk, csak ők taxiztak, így hamarabb odaértek és megtanították a szállásadót magyarul köszönni. A Marokkóban alapitalnak számító mentateával kínált minket a tulajdonos és kicsit beszélgettünk.

A riadok a régi belvárosi nemesi családok hagyományos házai Marokkóban. A legtöbb ma turisták szállásául szolgál, az igazán nagyokban és szépekben pedig kiállítások vannak. Jellemzően kívülről, az utcáról nézve csak a magas (általában vályogból készült) fal látszik, belső udvaruk van, ide nyílnak a szobák ablakai és ajtajai. A szobánk a tetőterasz mellett volt, elég lepukkant állapotú, a döngölt fal nem volt semmivel fedve és az ajtaját sem lehetett normálisan bezárni, mert időnként kiesett a rigli (nyilván a legolcsóbb szobát foglaltuk). Szerencsénkre egy nappal később felszabadult egy másik, szebb, nagyobb, franciaágyas szoba és felajánlották, hogy költözzünk át. Mi éltünk a lehetőséggel, nem kellett plusz pénzt fizetni.

1. nap

Sajnos reggeli csak 9-től volt. A szállásfoglaló oldalakon sajnos sosem tüntetik fel, hogy mikortól lehet reggelizni, eszünkbe sem jutott, hogy ilyen késői időpontra tehetik. Ez bizony korlátozó tényező a városnézésben. El is indultunk előtte felfedezni a környéket. Bár az időjárás előrejelzés szerint 23-27 fok van napközben (ami igaz is volt), reggelente csupán 6-8 fok és este is hideg van már decemberben. Nagyon jól jött a télikabát és a több rétegben a fejemre tekert kendő.

A korai órákon nem volt még szinte senki az utcákon. A séta közben azonnal belekóstolhattunk a medina-rendszerbe, azaz a kis, szűk, kanyargós, néhol fedett, alagútszerű utcás óvárosnegyedbe.

Elég gyorsan eljutottunk a Sidi Bel Abbes Zawiya-hoz. A zawiya alapvetően iszlám oktatási komplexumot jelent, de itt van egy síremlék, egy iskola, könyvtár és mecset is. A marokkói mecsetek jellegzetes stílusúak. Kívülről nem olyan díszesek, de azért jól néznek ki. Marokkóban alapvetően nem muszlimok nem mehetnek be a mecsetekbe (kivéve a casablancai Nagymecset), ezt tudtuk előre, azonban úgy tűnt, ebben az esetben érdemes lenne próbálkozni. Márk levetette a cipőjét, erre egy helyi néni integetett, hogy nem mehetünk be. Hát igen, ez megerősítette az információt; mecsetekbe belépés csak speciális esetekben. Ez egyébként nagyon érdekes. Más iszlám vallású országokban eddig semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Van, ahol a nők belépése korlátozott, mert csak egy elkülönített részbe mehetnek be, de teljesen nem szokták kizárni a vendégeket.

Szóval, nem mehettünk be az épületbe, csak kívülről néztük meg. Egyébként egy nagyon fontos személy, Sidi Bel Abbes van itt eltemetve. Sokan őt tartják Marrakesh védőszentjének, és nem csak a muszlimok, hanem a zsidók is tisztelik. Marrakeshben a 17. század végén létrehoztak egy speciális zarándokutat, amely a városban eltemetett muszlim szentek sírhelyeit köti össze. Ennek egy állomása ez a síremlék is.

 

A szálláson a reggeli minden nap ugyanaz volt, de finom: frissen sütött kétféle kenyér (egy lavash szerű nagyon vékony és egy cipószerű még finomabb), egy kockasajt, margarin és nagyon finom házi baracklekvár.

A reggeli után sétával indultunk neki újból a városnak. Útba ejtettük a Kutubiyya mecsetet, amely a városban a legnagyobb. Egy másik mecset helyett építették, aminek a romjai ma is láthatók mellette. A már több, mint 800 éve álló torony 77 méter magas, Marokkó egyik jelképe. A kora építészetének, és általában a marokkói építészet mintapéldájának tekinthető.

Egy csomó másik mecset számára szolgált mintaként a Kutubiyya mecset. A Mansouria vagy Moulay al-Yazid mecset is hasonló hozzá. Ez utóbbi volt egykor a marrakeshi erőd legfontosabb mecsetje.

Ezután Marrakesh egyik leglátogatottabb attrakcióját, a Saadi sírokat néztük meg. A szadida (Saadi) dinasztia a 16.-17. században uralkodott a mai Marokkó területén. Leghíresebb szultánjuk, Ahmad al-Mansur bővítette ki a már korábban is temetkezésre használt mauzóleum-nekropolisz komplexet. Ő is itt van eltemetve, az egyik legdíszesebb teremben. A komplexum épületei csodálatosan díszítettek, színes mozaikokkal és faragásokkal, díszes boltozatokkal és faragott fa mennyezetekkel. Az épületeken kívül, a kertben is számos sírkő található.

Ahmad al-Mansur palotájának, az El Badi palotának romjai nem messze vannak a síroktól. Annak idején a szultán gazdagságát hivatott mutatni, de sajnos nem sok maradt a szépségéből, bár a falai még állnak. A méretei azonban impozánsak, a hatalmas kertben narancsfák nőnek, középen pedig egy mesterséges tó van.

A Slat Al Azama zsinagóga a város legismertebb zsinagógája. Ezt szerettük volna megnézni, de végül csak egy kisebb, szőnyegboltnak berendezett részét láttuk. Egy eladó elkapott bennünket és igyekezett nekünk szőnyegeket eladni, hiába bizonygattuk, hogy biztosan nem veszünk semmit. A zsinagóga lényegi részét végül nem is láttuk.

A következő megállónk szintén egy palota volt. Ez a Bahia palace, ami majdnem háromszáz évvel később épült, mint az előző. Egy nagyvezír, Si Musa, a szultán utáni második legfontosabb személy palotája volt. Az épületkomplexum hatalmas, számtalan teremből áll, több belső kertje van és eléggé labirintus-jellegű. A csodálatos díszítettségéről híres, méltán. Egyik ámulatból a másikba estünk, csodálatosak a stukkók, faragások, a kézzel festett plafondíszek, a faragott berakásos ajtók, és a jellegzetes boltozatok.

Sült birkakolbászkákat ettünk ebédre egy streetfood-osnál, nem volt rossz, csak nagyon nehéz a gyomornak.

A paloták után egy kis, kevésbé ismert, de nagyon ajánlható múzeumba mentünk, a Tiskiwin Múzeumba. Főként néprajzi témájú a gyűjteménye, és egy riadban, azaz belső udvaros épületben található, ami önmagában is nagyon jól néz ki. Berberek, azaz a nyugat-afrikai őslakos népességhez tartozók dísztárgyait, ruházatát, ékszereit éppúgy megtaláljuk a gyűjteményben, mint a mindennapi használati tárgyaikat és harci felszereléseiket, de ezen kívül a marokkói arab kultúrához is közelebb kerülhetünk.

A Heritage Museum egy házmúzeum. A díszes helyszínen látható, hogy milyen lehetett egy 17. századi, mór stílusú riadban az élet. A riad berendezése autentikus, 2015-ig még laktak is benne. Néhány vitrinben kiállított használati tárgy is látható, de a fő attrakció a lakótér berendezése. Aki betér a múzeumba, érdemes a tetőre is felmennie a tetőterasz miatt.

Ez után az Agdal kertekhez szerettünk volna elmenni. A buszmegálló felé menet megnéztük a Bab Agnaou kaput, az eredeti városfal máig megmaradt, 12. századi egyik kapuját.

Itt buszra szálltunk, majd pár megálló múlva leszálltunk a kertnél. Egyrészt mert hatalmas a terület és nem találtuk a bejáratot, másrészt, amikor kiderült, hogy melyik a bejárat, láttuk, hogy a kert zárva van. Ezek szerint nem volt pontos a nyitvatartási információ, és feleslegesen buszoztunk el idáig, és feleslegesen mászkáltunk, hogy megtaláljuk. Egyébként egy világörökségi helyszínről van szó. Még a 12. században alapították, eredetileg narancsültetvény volt, ma pedig egy hatalmas kert, ahol sokféle gyümölcsfa nő. A kertet parkszerű sétányok díszítik, amelyeket olivafák szegélyeznek.

Elindultunk visszafelé busszal. A főtér közelében vacsoráztunk egy kis étteremben citromos csirke tajine-t. A tajine marokkói ételek azon csoportja, amiket jellegzetes alakú, mázatlan cserépedényben, a hozzá készült fedővel takarva, lassú tűzön főznek. Többféle típusuk van, különböző húsokból és a hússal együtt főtt zöldségekből készülnek. A citromos csirke tajine a hús mellett krumplit, citromot és olívabogyót tartalmaz. A tajine eléggé bejött nekünk, azóta itthon is gyakran készítjük többféle verzióban, igaz, agyagedény helyett wokban, de az eredmény nagyon hasonló.

2. nap - Imlíl-Atlasz hegység kirándulás Marrakeshből

Az egész napos kirándulást az AirBNB-n foglaltuk (airbnb.hu/experiences/215495). A főtéren (Jemaa el-Fnaa tér) volt a találkozó. Indulás előtt minden utas kapott egy nagy pohár fantasztikusan finom frissen facsart narancslevet a téren lévő egyik gyümölcsleves büféből.

A vezetőnk, Ibrahim berber származású és ehhez hűen a berberek jellegzetes csíkos köpenyét viselte. Nagyon szépen beszélt angolul és érdekes dolgokat mesélt végig a kirándulás során.

Az első megállónk egy út menti, sivatagos részen volt, ahol fél-egy órás tevegelésen vettünk részt. Kaptunk beduin köpenyt (made in China címkéset :) ) és kendőt, amit feltekertek az ottani alkalmazottak a turisták fejére. Karavánban mentünk a tevékkel, az alkalmazottak a saját fényképezőinkkel, ill. telefonokkal lefényképeztek mindenkit. Vicces volt, hogy az egyik teve, valószínűleg egy kangörcsös hím állat, folyamatosan dinoszauruszhangon hörögve üvöltött, Jurassic Park hangulatot kölcsönözve a karavánnak.

A tevegelés után kaptunk mentateát meg kekszeket egy kis, félig nyitott sátorban. Itt volt alkalmunk kicsit ismerkedni a nagyon nemzetközi társasággal, akik összejöttek a kirándulásra.

Út közben is érdemes volt nézelődni a buszból.

Tahnaout településen megálltunk egy argánolaj alapú termékeket árusító szép boltban. Az ott dolgozó hölgyek megmutatták, hogyan készítik elő az argándiókat az olaj kinyeréséhez. Az argánolajat a csak főként Marokkóban (és Algéria kis részén) élő argánfa magjából nyerik. Marokkó híres az argánolajjal készült kozmetikai cikkekről és élelmiszerekről. Kaptunk tízórait a boltban, ami többféle datolyát és argánolajjal és mézzel készült mandulavajat, ún. amlout (egészen különleges íze van) tartalmazott pirítóssal, és többféle olívabogyót is. Nagyon-nagyon finomak voltak.

Az Atlasz hegységben egy patak partján, ligetes részen sétáltunk néhol ösvényen, máshol köveken lépkedve. Nagyon élveztük. Néhány ponton a kilátás is nagyon jó volt.

Megnéztünk egy érdekes lakótornyot is. Út közben Ibrahim mesélt a berberekről, a kultúrájukról, az arabokhoz való viszonyukról, és a környék történetéről is.

Egy vízesésnél is megálltunk gyönyörködni. Itt is osztogattak frissen facsart narancslevet, de higiénikus mosogatási lehetőség híján kihagytuk, hogy a hideg folyóvízben ímmel-ámmal "elmosott" pohárból igyunk ki tudja hány másik turista után.

Hegycsúcsok között sétáltunk szerpentineken, gyönyörű kilátás nyílt egy-egy berber falura és teraszos művelésű gabonaföldjeikre. Láttunk egy óvodás korú kecskepásztor kisfiút, a jószágait terelgette. Olyan békésnek tűnt a táj az apró falvakkal, nehéz elképzelni, hogy az előző héten ezen a környéken gyilkoltak meg két vadkempingező turistalányt.

Egy hagyományos berber házban fantasztikusan finom és bőséges berber tajine késői ebédet kaptunk. A berber tajine, amit itt ettünk, csirkehúst, krumplit, répát, paradicsomot, zöldbabot, olívabogyót és uborkát vagy cukkinit tartalmazott.

A szállásra visszatérve nagyon hideg volt este a szobánkban. Volt légkondícionáló a szobában (direkt olyan szállásokat foglaltunk mindenhol, ahol van fűtés), de nem volt hozzá távirányító, így nem tudtuk bekapcsolni. A szálláson lévő berber srác alkalmazottól megpróbáltunk távirányítót kérni, de nem igazán tudott angolul és az activitys mutogatás sem vezetett eredményre. Egy idő után végre leesett neki, hogy fázunk, erre felajánlotta a saját nagyon vastag paplanját, amivel már meg volt terítve az apró konyha padlójára fektetett matraca. Mondta, hogy "no problem, I'm berber".  Összeszorult a szívünk, egyrészt, hogy ott alszik a szállás konyhájában, másrészt, hogy képes lett volna odaadni nekünk a saját paplanját, és így takaró nélkül maradt volna a hideg éjszakán. Szerencsére eszébe jutott, hogy felhívja a tulajt és vele sikerült megbeszélni a dolgot, így hozzájuthattunk az áhított távirányítóhoz.

3. nap - Aït Benhaddou és Ouarzazate kirándulás

A harmadik napra a szálláson foglalt kirándulásra mentünk, hogy megnézzük Aït Benhaddou falut, Marokkó egyik világörökségi helyszínét. A falu Marrakeshtől kb. 160-170 kilométerre van, ezt az utat a kisbusz kb. 4 óra alatt tette meg.

Kicsit aggódtunk, mert eleve késve jött értünk a transzfer és még csak egy gyűjtőponthoz vitt, még elég sok idő volt a többi utast is innen-onnan összeszedegetni. Útközben volt alkalmunk gyönyörködni a tájban. A szép, hegyes-völgyes tájban való utazás hátulütője, hogy a kocsiban könnyen rosszul lesz az ember. Vettünk be Daedalont, így egész jól viseltük az utat.

Útközben megálltunk egy ásványokat és cserépedényeket árusító standnál.

Amikor végre odaértünk, elkezdődött a viszonylagos rohanás. Helyi, tradicionális ruhába öltözött, kifestett szemű idegenvezetők váltották egymást a folyamatosan érkező, kisebb-nagyobb csoportok vezetésében. Mi egy szimpatikus, Johnny Deppre hasonlító figurát kaptunk, aki elég sokmindent elmondott, de látszott, hogy hajtaniuk kell az embereket, és viszonylag gyorsan végigszaladtunk a falun. Elég gyorsan megtanultuk, hogy "yalla, yalla!", azaz "gyerünk, gyerünk". Később, amikor valamire vártunk, már a csoporttársaink mondták az idegenvezetőnek, hogy "yalla, yalla!"...

Aït Benhaddou egy erődített falu (helyi nevén ksar), nagyjából az Atlasz hegység közepén áll egy völgyben. A marokkói agyagépítészet egyik legfontosabb emléke. Egy ksar már a 11. században állt itt, és az volt a feladata, hogy a Szahara felől Marrakesh felé tartó karavánutat védje. A mai épületek a 17. századból valók, de úgy tartják, hogy az évszázados hagyományok szerint építették őket, agyagból és fából, döngöléssel. A lakóházakon kívül van gabonaraktár, egy erődrész (kasbah), mecset és karavánszeráj is.

Állítólag néhányan még élnek az agyagházakban, de a többség már elköltözött, a helyiek a ksar mellett álló modernebb faluban laknak. A ksarban inkább a turisták számára rendezkedtek be, pl. ajándéktárgyakat árulnak. Az egyik részen megmutatták, hogyan csinálják a speciális, égetéssel készült képeket, nagyon érdekes volt.

Aït Benhaddou az előbb elmondottakon kívül arról is híres, hogy számos filmhez használták forgatási helyszínként az autentikus kinézete miatt. Itt forgatták többek között A múmia és a Gladiátor egyes jeleneteit, legutóbb pedig a Trónok harcában szerepelt.

A séta után egy kávézó teraszán ültették le a csoportot, ahol az asztalokra keksz és datolya volt kikészítve. Ez benne volt az árban, persze ki is használtuk. Páran az udvaron álló fáról is szedtek friss datolyát az idegenvezetővel, de ebből nem jutott nekünk, pedig megkóstoltuk volna.

A helyiek által lakott modernebb falurészben van egy csomó más, a turistákat is kiszolgáló létesítmény. Az ebédidő alatt egy elég drága étterembe vittek minket. Itt természetesen nem költöttünk, és mire felfedeztünk egy olcsóbb büfét a közelben, már túl kevés idő maradt ebédelni. Sétáltunk tovább egy kicsit  az úton, találtunk egy standot és végül ott vásárolt banánt ebédeltünk a szokásos müzliszeletek mellett. Séta közben láttuk Aït Benhaddou mecsetjét.

A kirándulás második helyszíne Ouarzazate volt, egy közeli város. A környékén található az Atlas Studios, a világ (alapterületben) egyik legnagyobb filmstúdiója. Ez egy turistalátványosság is, mivel egy csomó korábbi film díszletei megmaradtak; ezeket vezetéssel megnézhetik a turisták.

Esélyünk sem lett volna megnézni az idő rövidsége miatt, viszont a vele szemben álló Taourirt kasbah-t igen. Ez építészetileg hasonló Aït Benhaddouhoz, de itt egy hatalmas palotaszerű építményről van szó. A bejáratnál ajánlkozott egy idegenvezető, hogy szívesen jönne velünk, mivel labirintus a belső része és el fogunk tévedni. Nem kértük a szolgáltatást. Tényleg könnyen el lehetett volna tévedni benne, de mivel előre szólt, jobban figyeltünk és így nem volt probléma, bár az egyik szobában egy pillanatra azt hittem, tényleg nem találunk ki.

A buszúton visszafelé többen nagyon rosszul lettek. Mi megint vettünk be előre Daedalont (de még így is elég rossz volt), és ajánlgattuk az egyre zöldülő utastársainknak. Előttünk egy arab származású, angliai gyógyszerész házaspár ült, a férj átböngészte a magyar gyógyszerleírást és jóváhagyta a hatóanyagot, így kaphatott belőle az asszony, de segített valamennyit a tabletta a szlovák útitársunknak is, bár amíg kifejtette hatását, többször megálltunk, levegőzni meg hányósszacskót szerezni a többieknek. Egyébként a buszban a rosszullétektől eltekintve jó hangulat volt, kicsit beszélgettünk, ismerkedtünk. Egyik ujgur útitársunk világított rá és tényleg nagyon vicces volt, hogy Márk, az angliai arab és egy mexikói srác annyira hasonlított egymásra, mintha testvérek lennének. Utólag nagyon bántuk, hogy nem készült közös fotó.

Jó kirándulás volt, csak sajnos a távolság miatt nagy arányú a buszozás, emiatt és a késői indulás miatt a nézelődésre sokkal kevesebb idő maradt, mint amennyi szükséges lett volna.

4. nap 

Ezen a napon Marrakesh látnivalóinak a meglátogatását folytattuk. Az egyik leghíresebb látnivaló a Jardin Majorelle, egy hatalmas botanikus kert, amelyet Jacques Majorelle, egy francia festő alakított ki hosszú évek alatt (majdnem 40 év alatt) a 20. század közepén. Kezdetben megvett egy darab földet egy pálmaliget mellett és terveztetett rá egy villát. Aztán elkezdte a kert építését, amely lépésenként egyre nőtt. A kert dekorációin megfigyelhető, és a kert jellegzetessége az erős, mély kobaltkék szín. Ez a festő egyik kedvenc színe volt, gyakran használta és állítólag a festékkeveréket szabadalmaztatta, Majorelle-kék néven. Majorelle halála után a kert pusztulásnak indult, nem gondozták. Yves Saint-Laurent divattervező vásárolta meg és tetette rendbe. A kertben csodálatos változatosságú növényzetet láthatunk, főleg a kaktuszok száma kiemelkedő.

A kert látogatása után megnéztük az egykori villából kialakított múzeumi gyűjteményeket. A Berber múzeum berber használati tárgyakat mutat be. Majorelle korábbi stúdiójában most a Marokkói iszlám művészeti múzeum található, ahol ékszerek, ruhaneműk láthatóak, emellett az ő festményei közül is látható néhány. Mindkét gyűjteményt nagyon élveztük, de sajnos fotózni nem lehetett. A harmadik múzeum, az Yves Saint-Laurent múzeum a divattervező emlékét ápolja és Marrakeshhez való kötődéseit mutatja be. Ezt idő hiányában nem néztük meg. Egy kis ajándékbolton keresztül vezet a kijárat a múzeumokból.

A kerttől nem messze van egy nagy Carrefour. Ezt az egy nagy boltot találtuk legalább busszal elérhető közelségben a városban. Ezen kívül csak nagyon apró boltok voltak, ahol főleg számunkra haszontalan dolgokat, chipseket, kekszeket, egész rúd felvágottat lehetett kapni, de krémsajt legalább volt. Azért az előző napokban jól jött az otthonról hozott májkrém meg konzervhal egy-egy vacsorára.

Ezután egy új múzeumot látogattunk meg, a Marrakeshi Orientalista Múzeumot (Orientalist Museum of Marrakech). Ez ottjártunk előtt néhány hónappal nyitott meg. A személyzet nagyon kedvesen fogadott minket. Az orientalista festészet a keleti világot megjelenítő művészeti irányzat, amely bár főként a 19. században volt nagyon divatos, tulajdonképpen bármelyik festészeti korszakban felbukkanhat. A marrakeshi múzeum a világ négy orientalista múzeuma közül az egyik, Afrikában pedig az egyetlen. Találunk képeket Dalítól, Delacroix-tól és pl. Jaques Majorelle-től is. Maga az épület egy riadból lett kialakítva, így önmagában is lenyűgöző. Az élményt még fokozza, hogy van egy nagyon szuper tetőterasz, ahol nézelődhetünk és megpihenhetünk. Mi is így tettünk. Hogy a portás a múzeum hírét terjessze, kifelé menet a lelkünkre kötötte, hogy mindenképpen írjuk értékelést Tripadvisoron. Ezt örömmel megígértem, mert nagyon tetszett a múzeum.

Visszamentünk a főtérre, és a sarkában álló Kharbouch mecsettel szemközti kis étteremben ezúttal berber tajine-t ebédeltünk, közben megfigyelhettük, ahogy a tömegek imádkoznak az utcán, a mecset előtt leborulva.

A Jemaa el-Fnaa téren, a város főterén mindig kirakodás van, a gyümölcsleves bódék mellett piaci árusok, hennafestők, de még kígyóbűvölők is vannak. Olvastunk olyan beszámolókat, hogy a főtéren és a bazárban nem hagyják békén a turistákat, rájuk akaszkodnak, tiltakozásuk ellenére óriáskígyót raknak a nyakukba, stb. Minket nem zaklattak, ez valószínűleg a muszlim öltözetnek (hosszú nadrág, hosszú ujjú tunika, fejkendő) volt köszönhető, amit végig viseltem az országban, így mindenkinek jobb volt. Ha lengedező, ráadásul a feltűnő, vörös hajammal rövidnadrágban, ujjatlanban mászkáltam volna, valószínűleg a leírtakhoz hasonló dolgokat, beszólásokat és egyéb kellemetlenségeket élhettem volna át, mint ahogy azt láttuk-hallottuk is néhány más turista esetében.

A következő állomásunk az egyik kedvencem lett Marrakeshben. Ez a Dar Si Said Museum, teljes nevén Nemzeti szövés és szőnyeg múzeum (Dar Si Said National Museum of Weaving and Carpets). Az épület egy dar, azaz tradicionális lakóépület, amelyet csodálatosan díszített. Stílusában a Bahia palotára hasonlít, de szerintem még szebb. Az egyik biztonsági őr látta az ámulatot az arcomon és mosolygott. Erre mondtam neki, hogy csodálatos. Azt válaszolta, hogy várjak még, tovább sétálva az épületen még jobban elképedek majd. Azt hittem, ez költői túlzás, de igaza lett, még lehetett fokozni. Egyszerűen hihetetlen. Hatalmas belső terek, kézzel festett födémek, csipkés falak. Már csak az épület miatt is megérné bemenni, de a kiállított szőnyegek is szuperek. Ezen kívül használati tárgyak és dísztárgyak is helyet kaptak, rendkívül ízléses elrendezésben. A belső terek után még egy szépen rendezett kert is várja a látogatókat.

A következő állomásunkhoz a bazáron át sétáltunk. Erre persze többször is megfordultunk, de mindig csak átsiettünk, meg arra figyeltünk, hogy el ne üssön egy-egy motoros, ezúttal viszont körül is néztünk. Egyébként a belváros jelentős része maga a bazár, néha egy-egy szép mecsetajtóval, vagy homlokzattal díszítve.

A Jardin Secret egy felújított, szép kert, egy csendes pihenőhely a piac nyüzsgésében. A kert közepén egy díszes pavilon áll, a végében pedig egy épület, amely kávézóként is működik, de egyszerűen nézelődni is érdemes innen. A kert tele van különleges növényekkel és vannak mesterséges medencék, kis csatornák is.

A Jemaa el-Fnaa tér sarkán lévő étteremben (Toubkal Snack) nagyon finom és olcsó menüt ettünk, ami előételt, borsós birka tajine-t, a szokásos mentateát és mandulás sütit tartalmazott.

 5. nap

Ezen a napon Szavírába (= Essaouirába) terveztünk kirándulni. A buszmenetrend nem a legjobb volt, mi olyan buszt választottuk, amely a délelőtt második felében indul, és így még Marrakeshben is meg tudtunk nézni valamit. Mivel biztosra akartunk menni, még reggeli előtt elbuszoztunk a vasútállomáshoz, ahol a két távolsági buszpályaudvar is van. Bevásároltunk vonat- és buszjegyekből, nem csak a szavírai kirándulásra (melyre a CTM busztársasággal mentünk), hanem a következő napokra is.

Gyorsan reggeliztünk, majd elmentünk megnézni a Dar el Bacha-t. Ez a 20. század elején épült, a pasa (Thami El Glaoui) számára (erre utal a neve, bacha = pasa), aki akkoriban az ország déli részének legnagyobb ura volt. A palotát csodálatosan dekorálták, faragások, díszítések, mozaikok, berakások, festett díszítések mutatják a pasa nagyságát. A dekoráció egyik célja volt, hogy elkápráztassa a látogatót. Ez sikerült is, legalább annyira ámultunk, mint akkoriban Charlie Chaplin, Josephine Baker és Winston Churchill, akik szintén jártak a palotában. Van egy múzeumrész is, ami a marokkói kultúrából mutat be műtárgyakat, valamint vallással kapcsolatos műkincseket a világból. A belső kertben narancsfák nőnek.

Ezután várt ránk a két és fél órás buszozás Szavírába (kb. 180 km). A buszút legemlékezetesebb pillanata volt, amikor teveszállítást láthattunk az országúton. Nem láttunk viszont argánfa tetején legelésző kecskéket. Néha előfordul, hogy felmásznak a kecskék az argánfák tetejére, de az a hír járja, hogy mostanság reggelente felkergetik a kecskéket és egész nap nem hagyják őket lejönni, hogy turistaattrakcióként szolgáljanak a szervezett utazások résztvevőinek, az ilyen kirándulások alkalmával ez egy konkrét programpont. Nem bánjuk, hogy önállóan mentünk el Szavírába és nem fizettünk egy csomó pénzt azért a pluszért, hogy fára kényszerített kecskéket lássunk.

Szavíra már ősidők óta kikötőváros az Atlanti-óceán partján, köszönhetően annak is, hogy nagyon jó védett öböl mentén helyezkedik el. A város modernebb részére érkeztünk, mivel a választott busztársaságnak itt volt a végállomása. Innen gyalogoltunk ki az óváros és az óceánpart felé.

Először a város strandjához értünk, december lévén nyilván nem fürödtek benne (bár nem tudom, hogy ez mennyire szokás itt egyáltalán). A parton viszonylag sokan voltak, azért a nedves homokban való rohangászást még télen is lehetett élvezni. Ezen kívül nagyon tetszett még a parton kialakított sétány és az érdekes növényzet.

Szavíra óvárosa a 18. század közepén épült, ma pedig már a világörökség része. A történet szerint a szultán (III. Mohamed) erősíteni akarta az európaiakkal való kereskedelmet. Egy fontos kikötő, Agadir egy riválisa kezén volt, ezért a Marrakesh-hez légvonalban legközelebb eső alkalmas kikötőt kezdte fejleszteni. Az erőd és a város építésével egy francia építészt bízott meg, ezért van az, hogy egy európai stílusú erődöt találunk Szavírában. Innentől pedig már csak idő kérdése volt, amíg a város elkezdett bővülni az erőd körül.

Az erődön kívül nem is nagyon tudok látnivalót kiemelni, de talán nem is érdemes. Egyszerűen Szavíra hangulata kapott el nagyon bennünket: csak sétáltunk a medinában, néztük a piacot, a kis éttermeket, kézművesműhelyeket a gyönyörű termékekkel, majd pedig lementünk a parti sziklákra, élvezni a hullámok, meg a sirályok látványát. Nagyon bejött a város, ez volt az egyik hely Marokkóban, ahol azt éreztük, hogy még vissza kellene jönnünk.

Érdekes, hogy ezen az egy napon több szibériai husky-t is láttunk, de az előző napokban is jópárat, pedig egyáltalán nem praktikus ennek a kutyafajtának a forró, sivatagi klíma.

A buszmegálló felé menet láttam a térképen, hogy van a közelben egy templom (Szűzanya mennybemenetele, Our Lady of the Assumption; más forrás Szerint Szent Anna templom, de a térképen semmi specifikus nem volt). Mivel csak rövid kerülő volt, odasétáltunk, mert kíváncsiak voltunk, milyen egy katolikus templom Marokkóban. Az ajtaja csukva volt, de megpróbáltam benyitni, erre megszólalt egy nagyon kellemetlen hangú csengő. Kicsit megijedtem, de kiderült, hogy nem csináltunk semmi rosszat, csak egy bácsi jelent meg, aki üdvözölt minket. Gyorsan csináltunk egy fotót és jöttünk is tovább.

Visszafelé a Supratours buszával utaztunk. Ennek a megállója közelebb van az óvároshoz, viszont mivel érkezéskor nem ott szálltunk le, kicsit aggódtam, hogy jól sikerüljön beosztani az időnket és meg is találjuk a megállót. Az indulásparának az lett az eredménye, hogy bőven odaértünk, és szerencsétlenségünkre a busz persze késett is, ezért volt egy jó adag várakozás még indulás előtt. Már besötétedett az út alatt és láthattuk a lemenő, gyönyörű, vörös színben izzó hatalmas Napot úgy, mint még sohasem.

6. nap - Casablanca

A reggeli után elhagytuk a szállásunkat és busszal a vasútállomáshoz mentünk. Innen utaztunk tovább vonattal Casablancába. Az út további része itt olvasható. Az utolsó marokkói napunkat ismét Marrakesh-ben töltöttük, ezzel folytatódik a történet alább.

13. nap - megint Marrakesh

Marrakeshi kalandjaink még nem értek véget. Mivel december 31.-én már reggel a reptéren kellett lennünk, sehogy máshogy nem fért volna bele az időbe, minthogy Marrakeshben töltsük az utolsó éjszakát. Emiatt előző nap visszautaztunk, elfoglaltuk a szállásunkat (egy másikat (Dar T4), nem azt, ahol korábban laktunk, mert ott nem volt hely akkorra) és igyekeztünk hasznosan eltölteni a maradék időt.

Megebédeltünk a már egyszer próbált Jemaa el-Fnaa tér sarkán lévő étteremben, mert annyira finom volt a birka tajine menü, hogy úgy éreztük, enélkül nem tudunk hazaindulni. Kipróbáltuk még a hagyományosan galambhússal, de ezesetben csirkehússal töltött fahéjas piteszerű ételt, a pastillát is.

Marrakeshben van egy keresztény templom, a Mártírok temploma (Church of the Holy Martyrs), amely a város első keresztény temploma. Itt a turisták és az itt élő betelepültek angolul és franciául is hallgathatnak misét. Nincs messze, de buszoznunk kellett, emiatt nem voltunk biztosak benne, hogy érdemes elmenni eddig, de kellemesen csalódtunk és már tudjuk, hogy kár lett volna kihagyni.

A templommal szemben van egy mecset (Mosquée de Guéliz; Guéliz Mosque), amely stílusában hasonlít a templomra (vagy inkább fordítva). Hogy milyen jól megfér ez a kettő az út két oldalán, azt a helyiek a vallási tolerancia megnyilvánulásaként tartják számon.

A közelben lévő Carrefour-ban, ahol már korábban is jártunk, vettünk kaját a visszaútra, valamint szuveníreket, főleg tradicionális édességeket. Mindenképpen akartunk venni amlout, de nem találtuk a két emeletes boltban. Megkérdeztem egy eladót, azt mondta, hogy a másik emeleten van. Kerestük tovább, ahol mondta, de nem lett meg. Megkérdeztem egy másik eladót, aki visszairányított az előző irányba. Megkértem, hogy mutassa meg, mert nem akartam, hogy megint az előző ismétlődjön. Kiderült, hogy az okozta a tévedést, hogy nemrég rakták át a korábbi helyéről az amlou-lelőhelyet. A bolt után még egy kicsit pihentünk egy kis parkban a bolt környékén, majd visszatérve a szállásra elkészítettük a csomagjainkat a hazaúthoz.

A szállás közelében találtunk egy nagyon olcsó kis büfét, kár, hogy nem fedeztük fel előbb (bár a többi helyen is nagyon jó áron lehetett enni, ahol megfordultunk). Akkora adagokat adtak, hogy alig bírtuk megenni, pedig ilyesmi velünk nem szokott előfordulni. A tajine mellett a tangiát is kipróbáltuk rekombinálva, utóbbi egy, a tajine-tól eltérő alakú agyagedényben készült, pörköltszerű étel. Szerencse, hogy az utolsó alkalommal ezt is ki tudtuk próbálni. Előtte nem láttuk egyetlen étlapon sem, pedig kerestük, mert az első szállástulajdonos felhívta rá a figyelmünket, hogy ezt is kóstoljuk meg, ne csak a tajine-t. Finom volt ez is, csak nagyon olajos és nehéz. Játszadozó kiscicák szórakoztattak minket a vacsora közben.

A korai kelést követően nem maradt más hátra, mint hogy elbuszozzunk a reptérre. A buszmegálló felé menet számos sofőr odaszólt, hogy szívesen elvinne, mivel a csomagok miatt ránk volt írva, hogy a reptérre tartunk. Köszöntük szépen, nekünk visszafelé is olyan jó lesz a menetrendszeri busz, mint idefelé volt. Kicsit kellemetlen volt a buszmegállóban várni úgy, hogy nem volt teljesen biztos, hogy az a megálló kell nekünk (de térképről így tudtuk), és még késett is. De végül gond nélkül ment minden, a buszúton és a repülőúton is. Az év utolsó napján hazaérve otthon búcsúztattuk a tartalmas 2018-as évünket.