Első svédországi látogatásunk Malmöbe, az ország harmadik legnépesebb városába vezetett, a hétvégékre szóló, olcsó repülőjegyek szériában. Bár a reptérbusz még késő este is viszonylag gyakran jár, nem akartunk várni, ha nem muszáj, ezért a reptérről sietnünk kellett, hogy elérjük a következőt. A buszon találkoztunk először a svéd nyelvvel közelebbről. A megállók nevei a hangosbemondóban úgy hangzottak, mintha egy nagypapa mesét mondana.

A szállásunk (Moment Hotel), amelyet a szokásos gondossággal, az ár-érték arányt figyelembe véve választottunk ki, nagyon jó helyen, a belváros közepén volt, így a buszmegállóból átsétáltunk az út másik oldalára és már ott is voltunk a recepción. A recepciós aranyos és közvetlen volt, megkérdezte, hogy miért jöttünk Malmöbe. Hát, mert ide találtunk olcsó repülőjegyet…

A szállás egy aranyos hotel volt, a foglalási árban finom reggelivel és a nap folyamán bármikor bármilyen mennyiségben ingyen fogyasztható teával és kávéval. A szobánkból nagyon jó volt a kilátás, de a hely olyan pici volt, hogy a benne lévő ágyon kívül nagyjából semmi sem fért el, tehát a kuala lumpur-i szállásunktól átvette "a legkisebb szoba, ahol megszálltunk" címet. Az első éjszakánk egyébként szörnyű volt, Dia szinte alig aludt mert nagyon köhögött.

A szoba másik furcsasága az volt, hogy a fürdőszobarészt csak üvegajtó választotta el a többitől. Vajon ki talál ki ilyet? Valaki szereti, ha nézik, miközben a WC-n ül?

Az első napi program elején Lundba utaztunk vonattal, az erről szóló poszt itt olvasható.

Lundból visszafelé a vonatról a Triangeln állomásnál szálltunk le, hogy a városnak ezt a részét is meg tudjuk nézni, ne csak a szállásunkhoz közelebbi részét, amit gyalog járunk majd be. A megállótól pár lépésre van a Szent János templom (St. Johannes kyrka), egy érdekes kinézetű, Art Nouveau stílusban készült templom. A templom belül is nagyon jól nézett ki. Szerencsénkre itt is jutott egy kis ingyenkoncert nekünk, mert egy kórus éppen az esti koncertjükre próbált, amikor bementünk. Egy kicsit leültünk és hallgattuk az éneket, de nem akartunk sokat időzni, hiszen szokás szerint sűrű volt a programterv.

Innen elsétáltunk az egyáltalán nem dekoratív kinézetű Városi Operaház előtt, majd a Városi Könyvtár épületéhez. 

A könyvár mögött kezdődik a Kungsparken nevű park, amelyet tavak és szobrok színeznek, és egy csomó madarat is láttunk.

Egy kis gyaloghídon átsétálva egy csatorna fölött eljutottunk a kastély Szélmalmához. A malom és a közeli molnárház eredeti, 19. századi berendezéssel teljesen felszerelt és látogatható.

A  szélmalom mellett van a Slottsträdgården, egy közösségi kert, amely tematikus részekre van osztva, mint pl. évelő növények, zöldségnövények, japánkert. Itt fogyasztottuk el egy padon ebédre a péksütijeinket.

Innen már látható is a Malmöhus, a 16. századi dán vár, amely az északi államok legrégebbi reneszánsz kastélya. A dán királyok laktak benne, amikor a városban tartózkodtak.

A várban ma számos látnivaló van. A külsőbb, várfalhoz közelebbi épület belsejét  néhány eredeti jellegében visszaállított szobában és az eredeti börtönrészben lehet megismerni. Ezt nem annyira értettük, ezért nem is tudtunk annyira értékelni. A királyi kastély részen királyi portéfestmények, trónusok és egyéb bútorok vannak kiállítva. 

A főépület belseje helyet ad egy Akváriumnak, egy Természettudományi Múzeumnak és két szinten két időközi kiállítás is található itt. Az előbbi kettőben volt néhány különleges érdekesség.

Az előzőekkel ellentétben az időszaki galéria összességében nem igazán nyerte el a tetszésünket. Volt egy-két dolog, ami tetszett, de inkább fura volt...

A múzeumban a mosdóban nem tudtuk kideríteni, hogy melyik a férfi és melyik a női. Kiderült, hogy azért nem, mert koedukált, ami nagyon kényelmetlen megoldás.

A belépő az innen nem messze fekvő Közlekedési és Tengerészeti Múzeumba is érvényes. Ez két fő részből, a technikatörténeti és hajózási részekből áll. Az első része vonatokról, autókról és a szárazföldi közlekedés egyéb formáiról szól, a másikban hajómaketteket láthatunk, kialakított hajóbelsőkben járhatunk, sőt van egy svéd gyártmányú tengeralattjáró is, amelyet végig lehet járni (inkább mászni). A kisgyerekesekre is gondoltak, az egyik részen, ami hajókabinnak van kialakítva, van gyerekaltató kis ágyakkal, ha esetleg elfáradtak volna a kicsik a múzeumnézegetésben, vagy a két nagyobb kiállítórész közötti játszószobában. 

Nem nagyon nagy ez a második múzeum, bár az egyik részét kompletten kihagytuk, mert ilyen kísérletezős, demonstrálós, megfogdosós-kipróbálós rész volt, amire nem volt időnk. Összesen legalább 3-4 órát érdemes szánni a két múzeumra, de több időt is el lehet tölteni. A múzeumból persze záráskor jöttünk ki.

Elsétáltunk a belvárosba, hogy megnézzük, milyenek kivilágítva a szép díszített utcák, és hogy keressünk valamit vacsorára. Végül egy KFC-t találtunk, amiben elfogadhatóak voltak az árak. Egy kis várakozás után meg is kaptuk a kaját, elég jó volt. Ez volt a második ilyen alkalom, és azóta szinte szokássá vált, hogy külföldi útjainkon KFC-ben eszünk egyszer-kétszer, hiszen Nyugat- és Észak-Európában olcsó az általános árszínvonalhoz képest és kiszámítható. Általában nagyon finom, de érdekes módon azonban nagy különbség van az egyes országok között. Ezután egy gyors sétával hazaértünk. 

Másnapra a tengerpartra való sétával kezdtük. A szállásunktól északra sétáltunk, ahol néhány impozáns épület után Malmö régi világítótornya található.

Innen a Turning Torso felé indultunk, amely Skandinávia legmagasabb épülete (190 méter magas), és egyben Európa egyik legmagasabb lakóépülete, így már messziről látható. A környék, ahol áll, nagyon nyugodt és a felhőkarcoló előtt egy hosszú csatorna húzódik.

Egy hosszabb sétával kijutottunk a tengerpartra, pontosabban az Öresund-szoros partjára, amely az Északi-tengert és a Balti-tengert köti össze. Mivel délelőtt volt, nagyjából csak mi voltunk a parton. Csatlakozott hozzánk egy cica, és egy jó ideig jött velünk, bár tisztes távolból követett csak.

Innen jól látszik a híd, amely Dániával köti össze Malmöt.

A part mentén egy park (Daniaparken, hiszen a szoros túloldalán már Dánia látható, ha a jók a látási viszonyok) fut végig, aminek az északi végén van egy csúcsos móló, amit Titanic lakatos pontnak hívnak. Persze mi nem akartunk lakatot feltenni, de benyúlik a móló a víz fölé, ezért jó fotó helyszínnek tűnt.

Egyébként a part sétálópallókkal kiépített, és strandolásra alkalmas, a sziklák között mászólétrákon le lehet jutni a vízbe. December lévén, meg egyébként is, kicsit nehéz elképzelni, hogy ebbe a vízbe bárki jó érzéssel menjen bele…

Mivel strandról van szó, tilos nyakörves kecskéket behozni.

Dél felé sétálva eljutottunk a sétány végére a kikötőhöz.

A kikötő után egy teljesen más arculatot mutató homokos strand következett, amely mellett egy kutyafuttató terül el, ahol számos gazdi sétáltatta a kutyáját. A parton tömegben állt a kisodródott hínár, mögötte kacsák látványa boldogított minket.

Visszatérve a városközpontba a Régi városi temetőn (Gamla kyrkogården) sétáltunk át, ami érdekes módon a belvárostól csak pár lépésre van. Ma már inkább parkként használják, de a síremlékek is érdekesek.

Ezt követően a belváros szigetét határoló csatorna egy hídját (Davidshallsbron) néztük meg, ahol bronzcipők díszítik az utat. Ezek a cipők svéd művészeknek (színészeknek, zenészeknek) állítanak emléket. A környéken néhány bronz cicaszobrot is találhatunk.

Ez a híd szinte közvetlenül a Gusztáv Adolf térre (torg) vezet, amely a második legnagyobb tér Malmöben. Itt már elkezdődött a karácsonyi vásár, kajásbódék szegélyezték a teret, lehetett kürtőskalácsot is kapni, sőt, lángost is, hawaii ízesítéssel… Hát, nem próbáltuk, talán majd máskor… Ezen kívül volt még belga gofri, spanyol churros, de semmi helyi jellegzetességet nem láttunk, pedig az jobban érdekelt volna.

A Gusztáv Adolf teret és a piacteret összekötő kis utcán van egy fura, zenészeket ábrázoló szoborcsoport.

Továbbsétálva Dia örvendezett, hogy láttunk leonbergi fajtájú kutyát, amit eddig csak képeken látott. Aztán pedig mekkora szerencsének tűnt, hogy nem sokkal később egy másik olyan kutyát is láttunk, majd még kettőt. Kis idő után már feltűnt, hogy egyre több van, ami nem lehet véletlen. Kiderült, hogy a Piactéren (Stortorget) gyűlnek össze valamilyen közösségi eseményre.

Malmö építészete meglepő módon dán stílusú, de a történelmi háttér ismeretében érhetővé válik: a terület a 17. század közepéig Dánia része volt. Állítólag a dán fénykor építészetét itt jobban meg lehet ismerni, mint a dán fővárosban, mert Koppenhága a különböző háborúk során sok veszteséget szenvedett, míg Malmö viszonylag épségben úszta meg az évszázadokat. Érdekes módon a Lundi Egyetemet azzal a céllal is alapították, hogy az újonnan a Svéd Királysághoz került területek dán eredetű lakosságának svédesítését segítse elő.

A Piactér Malmö legrégebbi tere (a 16. század közepéről származik), és építése után sokáig egész Észak-Európa legnagyobb tere volt. A közepén áll X. Károly Gusztáv király szobra (a fenti kutyás képen), aki Skane tartományt, ahol Malmö is található, meg két másikat elhódított a dánoktól.

A teret (részben újabb stílusokban) felújított, csodálatos épületek díszítik, mint például a Lejonet (oroszlán) patika, a legnagyobb épület pedig a Városháza, amelyek szintén a 16. században épültek. Ez utóbbit érdekes módon holland stílusban újították fel, de a lényeg, hogy nagyon jól néz ki.

Ugyan abban a KFC-ben ebédeltünk, amelyet tegnap este is meglátogattunk.

A közvetlen közelben van még egy tér, a Kis tér (Lilla torg), amelynek teljesen más hangulata van az általában alacsonyabb és színesebb házaival. Itt találkoztunk a Télapóval, meg a feleségével is.

Egy kis séta után jutottunk el a Szt. Péter templomhoz, amely a város legrégebbi temploma (14. századi), egy gótikus, téglából rakott templom.

Egy kisebb kápolna-szerű részben az eredeti belső dekorációt és freskókat is megőrizték. A padlózatba mélyesztve sírkövek vannak. Leültünk egy sarokban, és csak élveztük a templomot, meg a fűtött padot, ami nagyon jól esett már egy több, mint fél napos decemberi mászkálásnál.

A templom többi része egyébként fehérre meszelt, díszei az aranyozott oltár (ami állítólag az egyik legnagyobb az északi országokban) és a szószék, valamint az üvegablakok.

Elég kontrasztos volt a modern kinézetű, teljesen elektromos orgona, digitális kotta kijelzővel…

A karácsony közeledtére a három királyok utaltak.

A templom elülső részében festménykiállítás volt. Ez eléggé meghökkentő volt, mivel nem odaillő, nyomi, ízléstelen festmények voltak kiállítva… 

De ez semmi ahhoz képest, amit akkor olvastam, amikor hazaértünk. December elsején, tehát azon a vasárnapon, amikor épp Malmöben voltunk, szentelték fel az ország, és valószínűleg a világ első homoszexuális témájú oltárképét. Nem főoltárkép persze, de ott van közvetlenül amellett. A kép a Paradicsomot ábrázolja, több alakkal, akik között ott van két, intim közelségben egymás mellett álló férfi és két, ugyanígy ábrázolt nő is, valamint egy transzszexuális személy. Ez a másokhoz való svéd progresszív hozzáállást mutatja, 2007-óta már a templomokban meg lehet áldani a meleg párokat, néhány évvel később pedig a házasságot is engedélyezték.

A kép egyébként a Szent Pál templomban van, ahova nem terveztünk elmenni, mert valahogy nem jött szembe az útvonal tervezésénél, pedig egyáltalán nincs messze, és képek alapján nagyon jól néz ki. Az oltárkép miatt pedig pláne megérte volna megnézni.

Mivel a reptérre csak este mentünk és az utolsó programpontunk időpontja adott volt, a Szent Péter templom után még volt egy kis időnk megnézni ezt-azt. Elsétáltunk a Form and Design Centerhez, ami elvileg egy ingyenes művészeti múzeum. Valójában egy drága dizájner bolt, amelyhez tartozik két mikrokiállítás (egy-egy vitrin), az egyik IKEA stílusú egyáltalán nem látványos lámpaburákról, a másik textilfonat-darabokról! De legalább volt mosdó… A két szobán elég gyorsan túltettük magunkat, mert nem voltak valami látványosak, és kerestük a harmadik kiállítást, ami még van az épületben. A keresgélésben végül egy tűzlépcsőn, a személyzeti kijáraton kijutottunk a múzeumból… Kiderült, hogy nincs is harmadik kiállítás, mert még csak most készítik.

Hát, továbbra is maradt időnk, mivel gyorsan túl voltunk az előzőn, ezért még elsétáltunk a Modern Museumhoz (Moderna Museet) is. Helyből fura, hogy a múzeum egy kávézóval kezdődik, mármint ide nyílik a bejárat, de mindegy, van ilyen. Ezután az amúgy üres folyosó elején egy művész videója ment japán makákókról, akik valahol a világban, talán az USA-ban, ahova betelepítették őket, először látnak havat. A művészi kérdés az volt, hogy vajon "emlékeznek-e a hóra", mivel a természetes környezetükben sokszor találkoznak vele. Hát, őszintén szólva ez volt a múzeum gyűjteményében a legjobb… és nem csak azért, mert a hómajmok egyébként is az egyik szívem csücske (A hómajmos posztunk itt olvasható).

Biztosan velünk van a baj, hogy nem tudjuk értékelni a kiállított tárgyakat, de hát ez van, nem tetszhet mindenkinek a kék, hármas női mell kompozíció… Mindegy, a múzeumban kevés vendég volt, és volt egy babzsákfoteles, meg egy másik párnás videoszoba, így meg tudtunk pihenni és melegedni egy kicsit. Erre jó volt, a belépés pedig ingyenes volt, így a pénztárcánk nem bánta.

Egyébként nem volt nagyon hideg az ott-tartózkodásunk alatt. Előzetesen egy kicsit féltem, hogy decemberben már nagyon hideg lesz, de nem volt gond, Magyarországon pár fokkal hidegebb volt… Azért egy egész napos gyaloglás után mégiscsak jól esett felmelegedni.

Egy másik templom, a Caroli templom kívülről elég jól néz ki, belülről nem tudtuk megnézni, mivel nem volt nyitva. Később kiderült, hogy egyáltalán nincs már nyitva, szekularizálták (állami birtokba került). Érdekesség, hogy eredetileg németül mentek az istentiszteletek, amelyeket német kézművesek és kereskedők látogattak.

Az utolsó programpont volt bizonyos szempontokból a malmöi látogatásunk fénypontja, a világon egyedülálló Undorító Ételek Múzeuma (Disgusting Food Museum). Eredetileg felmerült, hogy ne is nézzük meg, hátha kiveri a biztosítékot, de rávettem Diát, hogy próbáljuk meg, hiszen ilyen nem nagyon van a világon (illetve van, de az ugyanez a múzeum, időszakosan kitelepülve). Hát, nem bántuk meg, még akkor sem, ha nem valami olcsó a belépő (185 korona).

A belépőjegy maga egy hányós zacskó… A múzeumban táblán számolják, hogy mikor volt az utolsó hányás, illetve mennyi hányás történt a nyitás óta.

A fő koncepció az, hogy bemutassák, hogy az ételektől undorodás kulturális és neveltetési kérdés, például Afrikában vígan falatoznak sült rovarokat sörkorcsolyaként, ami máshol esetleg undorítónak tűnik; fordítva pedig, valakit az egyszerű gumicukor, a disznóhús, vagy a káposztalé akaszt ki, amik nekünk természetesek, vagy legalábbis a kultúrkörünkben általában természetesek. Az Ausztráliában szinte nemzeti ételnek számító Vegemite a sörgyártás során megmaradt élesztős cefréből készült, nagyon sós és umami ízű, főként piritósfeltétként használják. Az ausztrálok biztos megütköznek, hogy mit keres az itt, mint ahogy nekünk az a fura, hogy a löncshús, vagy a japán zöldteás Kit-Kat is itt van, ami nekünk nagyon finom.

Több, mint 80 étel van kiállítva, ezek többsége eredeti, és megfelelő időközönként cserélik, újakat készítve, vagy rendelve. Több, élőben nem látható dolog képekkel, vagy fotókkal kerül bemutatásra. A békadzsúszhoz van egy külön stand. 

A múzeumot következőkkel tudom jellemezni: vicces, mert nagyon könnyed stílusban mutatja meg a kajákat; érdekes, mivel sokról korábban nem is hallottam; informatív, mert a lényeget írja le a kaják mellett található kis táblákon. Néhány ételt meg is lehet érinteni (a bikapénisz nagyon puha!).

Amit zseniálisnak találtam, hogy bizonyos kaják mellett illatminták vannak kitéve kis üvegekben, amelyekből nyugodtan lehet szippantani egyet. A kedvencem az Bűzlő sajtok oltára volt, ahol a világ állítólag öt legbüdösebb sajtját mutatják be illatmintákkal. Az illatmintákkal óvatosan kell bánni, nem érdemes beleszippantani, hanem inkább csak messziről beleszaglászni… Mindet végigszagoltuk.

Egyébként rajtunk kívül nem voltak sokan a múzeumban, talán egy-két másik vendég. A személyzet nagyon aranyos, az egyikük még pár dolgot pluszban megmutatott, kommentált néhány kaját. Sajnos magyar kaják nincsenek, bár lenne egy-két tippünk, aminek meglenne itt a méltó helye. Egyébként a véres hurkának és a pacalnak megvannak az analógjai az angol, illetve a spanyol konyhában, de a kocsonya meg a disznósajt szerintem jöhetne.

A múzeum meglátogatása után jön a slusszpoén, ugyanis néhány kiállított ételt és italt meg is lehet kóstolni! A személyzet tagjaiból páran állnak a pultnál és őszintén mutatják be a kínálatot és válaszolnak a kérdésekre. Ittam lengyel káposztalét, amerikai gyökérsört és megkóstoltam a világ legbüdösebb sajtját, az angol Stinking Bishop-ot (Bűzös püspök) is. Erről korábban azt hallottam, hogy olyan szaga van, mint egy férfiöltözőnek fociedzés után. Ezt nem tudom megerősíteni, mert nekem nem az jutott eszembe róla, de tényleg büdös. Az íze azonban nem rossz. Ettem még penetráns szagú dán Gamle Oles farfart, illetve egy nagyon egyedi módon készülő sajtot is. Ez utóbbi a Su Callu, egy szardíniai különlegesség, amely úgy készül, hogy az éppen szoptatott kecskegidát levágják, kiveszik a gyomrát és a benne lévő friss anyatejet érlelik sajttá, a gyomorban. Jó volt, tömény kecskeíze van.

Ezen kívül kipróbáltam a száz napig érlelt tojást. Ennek semmi érdekes íze nem volt, az állaga kicsit zselés, de semmi extra. Ez tipikusan attól undorító, mert annak gondoljuk. Bár azt nem tudom, hogy egy egészet jó szívvel megettem volna-e, de kóstolónak elég volt egy falat. Egyik kóstolást sem bántam meg. 

A múzeum hátuljában van még egy fotósbox, amiben az a poén, hogy bele kell helyezni a fejünket, megnyomni egy gombot, amire valami bűzt áraszt a gép, és akkor fotóz le minket, amikor éppen undorodó arcot vágunk…

A múzeum után még sétáltunk egy kicsit, majd busszal kimentünk a reptérre. Vacsorára zabkását ettünk a váróban, amit reggel a szálláson elkészítettünk, majd egész nap hordoztuk; hát, nem ízlett annyira…

Érdekes módon a biztonsági ellenőrzésen nem tetszett nekik a szokásos, szabványos egy literes zárható zacskónk, amivel eddig a számos reptéren, amin megfordultunk, soha senkinek semmi baja nem volt. Adtak helyette egy másik típusú zárható zacskót, amibe átpakoltuk a folyadékokat, de arra nem jöttünk rá, hogy miért jobb az a zacskó. Másokkal is átpakoltatták.

Jóval a beszállás előtt be lehetett menni a kapuhoz. Leülni nem lehetett, de erre nem számítottunk, ezért pórul jártunk és sokáig állva kellett várakoznunk.