Volt egy cikk, hogy a 2019 őszi időszakban a királyi család távolléte miatt a Buckingham palotának a szokásosnál nagyobb része látogatható. Bár tudtuk, hogy Londonra közel sem elég egy hétvége, találtunk nagyon olcsó jegyet és gondoltuk megnézzük, ami belefér ennyi időbe, később meg majd visszajövünk. Egyébként mivel hó vége volt, pénzünk alig maradt és az egyetlen belépőnk már korábban meg volt vásárolva, így ingyenes programokat terveztünk erre a londoni hétvégére.

A Wizzair járat szokás szerint késett, de ez szinte említésre sem érdemes. Az sem, hogy a jegyünk nem egymás mellé szólt, azonban ezúttal nem tudtunk egymás mellé ülni. A leszálláskor elkeveredtünk egymástól, mert Dia a repülő hátsó, én az első ajtaján szálltam le, mert ott hamarabb ürült a repülő. Az első ajtóból kiszállás az utashídon keresztül történt, a hátsóból pedig lépcsőn a kifutópálya szintjére. Dia sokáig várt a repülőről leszállva a hátsó ajtónál és már eléggé kétségbe esett, hogy nem vagyok sehol. A reptér első fedett részén találkozunk össze, innentől nem volt probléma.

A vonatra nem kellett sokat várni, de a Gatwick reptérről bejutni a városba sok időt igényel. Thameslink-kel mentünk, de az utazás előtti napokban azzal is elég sok idő elment, mire sikerült eldönteni, mivel éri meg jobban (időt és pénzt tekintve) a bejutás. A vonat után még egy hosszú buszozással jutottunk a szálláshoz. A buszokon normál bankkártya lehúzásával lehet vonaljegyet venni, de előfordul, hogy nem működik, így csak reménykedtünk, hogy a miénkkel működni fog. Működött, de a busszal valami gond volt, vagy garázsmenet volt, ezért félúton le kellett szállnunk és megvárni a következőt. Elég hideg volt és fáradtak voltunk, így a kis várakozás is nehezen telt és alig vártuk, hogy végre aludhassunk. A következő buszon egyik bankkártya működött, a másik nem. Intett a sofőr, hogy mindegy, szálljunk fel. Ezzel elméletileg nem vétettünk, mert átszállásnak számít, ezért nem kell pluszba fizetni, hanem inkább az volt az aggasztó, hogy másnap, amikor buszra szeretnénk szállni, mi történik.

Ekkor még nem tudtuk, hogy ez nagyon kis probléma ahhoz képest, ami ezután következett. Leszálltunk a buszról, megtaláltuk a házszámot, láttuk a kódos dobozt, amelyben az önbeengedéshez szükséges kulcs van, ebből gondoltuk, hogy jó helyen vagyunk. A tulajjal az volt megbeszélve, hogy felhívom, amikor ott vagyunk, megmondja a kódot és elfoglaljuk a szállást. Még korábban írtam neki SMS-t, hogy késünk a megbeszéltekhez képest, arra válaszolt, hogy nem gond. Az ajtó elől telefonáltam, de nem tudtam elérni a tulajdonost. Az ajtó zárva volt, csengő nincs. Kopogásra sem történt semmi. A szomszéd lépcsőházból kijött egy srác füvezni, tőle kérdeztem, hogy tud-e bármit a szomszédról. Mondta, hogy nem, de azzal többször találkozott már, hogy idegenek tanácstalanul várnak a bejutásra az ajtó előtt… Hát, ez egyáltalán nem volt megnyugtató. Továbbra sem vette fel a tulaj a telefont, összesen hatszor hívtam, eredménytelenül. Lepergett előttünk a Japánban és Koszovóban történt szállással kapcsolatos kellemetlen élményünk, és ráadásul nem volt nálunk annyi pénz, hogy másik szállást tudtunk volna fizetni akárcsak egyetlen éjszakára is, ha kint ragadunk… Dia javasolta, hogy hívjuk a booking.com ügyfélszolgálatát, hátha tudnak segíteni. Én szkeptikus voltam, hogy mit tudnának csinálni éjfél körül telefonon, főleg ha a tulaj fel sem veszi a telefont, de más ötlet nem volt. (De, pontosabban volt, Dia kinézte az egy házzal arrébb lévő, 0-24 óráig nyitva tartó bangladesi pizzéria kanapéját, valószínűleg az lett volna a következő utáni próbálkozás, ha nem oldódik meg a dolog.) Szóval, hívtam az ügyfélszolgálatot, természetesen automata vette fel, vártam, és sikerült ügyintézőt elérni. Elmagyaráztam a helyzetet és a problémánkat; szólt, hogy várjak, megpróbálja felhívni a házigazdát. Szerencsénkre sikerült neki, és azt mondta, hogy a házigazda várja a hívást, sőt eddig is várta. Megköszöntem, és folytatódó szkeptikussággal hívtam a számot, de ezúttal felvette, elmondta az összes instrukciót és innentől végre a szálláson voltunk. Mennyi idegességet (meg időt is egyébként, tekintve, hogy rengeteget, több, mint egy órát ácsorogtunk az utcán) spórolt volna meg, ha elküldi SMS-ben azt a három mondatnyi instrukciót… Ezzel nem csak a vendégek, hanem a saját dolgát is bonyolítja. Amúgy a szállás egészen rendben volt, a keskeny ágyat és a kétszemélyes, de kicsi takarót leszámítva. Persze néhány dolog legalábbis fura, de ez nem a szállás hibája, hanem általános. A szálláson a WC papír tartó bal oldalon a hátsó falon volt, a zárak balra fordítva záródnak és külön csap van a meleg és hideg víznek a mosdókagylóban és a zuhanyzóban is. És még a buszmegállók is az átellenes oldalon állnak a nálunk szokásoshoz képest, hiszen baloldali közlekedés van.

Az éjszakai hosszú csúszás miatt a másnap kora reggelre tervezett programunk, a Tower és a Tower Bridge körüli séta kimaradt, a buszból láttuk, majd megnézzük egyszer belülről is, amikor lesz rá időnk és pénzünk. Induláskor a buszon ezúttal működött mindkét bankkártya. A netbankban később láttuk, hogy a jegyárak megmagyarázhatatlan tételekben, de összesítve jól vonódtak le a kártyáinkról. A rendszer egyébként figyeli, hogy az utas az adott napon hányszor használja a tömegközlekedést. Amikor a költés eléri a napi jegy szintjét, akkor a levonás megáll, és onnantól ingyenes a tömegközlekedés. Ez azért is nagyon jó, mert nem kell feltétlenül előre kiszámolni, hogy mennyit fogunk aznap buszozni. A 15-ös busz, amit mi is használtunk, stílusos emeletes piros busz volt, és a vonala a normál menetrend szerinti buszok közül az egyik legjobb "városnézőnek" számít. Ez jó, hiszen van mit nézni, amikor éppen dugó van. Ezen a reggelen kifejezetten jól sikerült a városnézés, hiszen az emeleten ültünk, a legelső széken, így a legjobb kilátásban volt részünk.

A busz útvonalán van a 17. század végén épült Szent Pál-székesegyház is, ami Európa egyik legnagyobb temploma. Ezt is majd akkor nézzük meg belülről, amikor több időnk és pénzünk lesz.

A buszmegállóból pár lépés a Trafalgar tér, amely a város egyik leghíresebb tere. Aki valaha könyvből tanult angolt, az nagy valószínűséggel hallott róla. Szintén közismert, hogy Nelson admirális hatalmas emlékoszlopa található a közepén, tetején a szobrával. A tér a spanyolországi Trafalgar fokról kapta a nevét, ahol az admirális hadiflottája legyőzte Napóleon hajóhadát, megakadályozva ezzel Nagy-Britannia inváziójának lehetőségét.

A téren éppen valamilyen tüntetés vagy felvonulás zajlott, ez itt a téren állítólag szinte menetrendszerű, hogy van valami megmozdulás.

Délelőtt a Nemzeti Galéria meglátogatása volt a programban.

Ez egy hatalmas múzeum, ahol ingyenes a belépés, de a bejáratnál mindenkitől kérnek "önkéntes adományt". Ezzel nem foglalkoztunk, hiszen az ingyenes az ingyenes. A múzeum méretéből adódóan tudtuk, hogy nem lesz időnk teljesen megnézni, hiszen a következő programunkra időre kellett mennünk. A múzeumépület maga is nagyon tetszett, a festmények közül a tájképek, illetve Rubens és Canaletto művei voltak a kedvenceink, illetve az ikongyűjtemény.

Mindig nagyon furcsának tartom, hogy a korábbi történelmi korokat megelevenítő festményeken sokszor az alkotó korának ruházatában ábrázolják a szereplőket. Így az alábbi képen Pilátus és Jézus látható 16. századi ruhában. Ezt persze jogosan nem róhatjuk fel az alkotóknak, hiszen sokszor ma sem tudjuk biztosan, hogyan öltözködtek egyes korokban, de az biztos, hogy nem ilyennek képzelném az első századi öltözékeket.

A múzeumban az egyik festményen Bud Spencer és Terence Hill párosát véltük felfedezni.

Nagyon aranyosak voltak a gyerekek, akik valamilyen szervezett múzeumi programon vettek részt. Young artist drawing (Kis művész rajzol) feliratú polóban rajzoltak le egy-egy híresebb festményt, némelyik megdöbbentően jól.

A londoni utunk célja elsődlegesen a Buckingham palota meglátogatása volt. A palota csak az év egy rövidebb szakaszában látogatható, amikor a királynő Skóciában tartózkodik. A palotába egy kombinált jegyet vettük, ami a Királyi Istállókba és a Királynő galériájába is érvényes. Három látnivaló egyszerre, de még így is elég sokba kerül (45 GBP).

A palotához a széles The Mall Roadon sétáltunk a térről. Az úton éppen egy nagyon hangos motoros felvonulás volt, amely az itt sétáló gyerekeket annyira megrémítette, hogy több elsírta magát.

Reméltük, hogy utunkba akad valami büfé, ahol tudunk ebédet venni. Hatalmas lakókocsikat láttunk meg és finom illatokat is éreztünk, de bánatunkra csak egy filmforgató stáb számos kamionja közül az egyikben osztogatták a színészeknek a kaját.

A kombinált jeggyel elsőként a Királynő galériájába léphetünk. Elsőre nem volt egyértelmű, hogy hol kell felvenni az online foglalt jegyünket, ezért megkérdeztünk egy alkalmazottat. Elküldött egy másik kapuhoz, az ottani alkalmazott pedig azt mondta, hogy ott kell felvennünk, ahol az előbb voltunk. Végül egyiknek sem volt igaza, mert egy harmadik helyen kellett… magánál a galéria bejáratánál, ahol megtévesztő módon egy másik sor is állt, mint kiderült azok, akiknek szintén van jegye már és a bejutásra várnak.

A jegyfelvétel után még volt egy kis időnk a turnusunk előtt, így elsétáltunk, hátha a közelben találunk valamit enni. Találtunk egy elég szakadt kis éttermet, de még itt is borzasztó drágán lehetett kapni a fish & chipset. Vettünk egy adagot, elvittük papírtálcán és sorban állás közben, a szokásos otthonról hozott harmadnapos albán péksütijeinkkel kiegészítve megettük. Nem volt valami finom, ízetlen volt. A péksütik finomabbak voltak. Miközben vártunk, valaki megkérdezte, hogy hol találtunk kaját. Ezek szerint nem csak nekünk tűnt úgy, hogy itt nem nagyon van ebédelési lehetőség.

A Királynő galériájában Leonardo Da Vinci rajzaiból összeállított időszaki kiállítás volt látható a művész halálának ötszázadik évfordulója alkalmából. Nagyon tetszettek a rajzok, különleges volt az egész kiállítás, hiszen leginkább a festményei ismertek, a rajzok közül csak néhány. Voltak köztük anatómiai munkák, tanulmányok és későbbi művekhez, festményekhez készített vázlatok is. Néhány érdekes vizsgálatot is bemutattak. Néhány, üresnek látszó lapon a rajzok, amiket Leonardo eredetileg fémceruzával rajzolt, ma már nem láthatók. Ha ezt ultraibolya fénnyel világítják meg, akkor láthatóvá válik az eredeti rajz. 

A Királyi Istállókat angolul Royal Mews-ek hívják, ami azt jelenti, hogy 'Királyi Sasvedlés'. A mai istállók helyén eredetileg a királyi sasok szálláshelye volt az év abban a szakában, amikor vedlettek (ezt nevezték mew-nek). Egy idő után a lovakat és a fogatokat is elkezdték itt tartani és a mew szó megmaradt a nyelvben az alul istállót, felső emeletükön lakóházat tartalmazó épületekre. A személyzet ugyanis szintén a Királyi Istállók területén lakik, az emeleti lakrészekben. Az istállóban a királyi ménes egy részét láthatjuk. Mint megtudtuk, a lovakat a királynő nevezi el személyesen. Ez nagyon érdekes, főleg, hogy az egyik lovat Harrynek hívják. Vajon elnevezett egy lovat az unokájáról…? A lovakon kívül lószerszámok, felszerelések és fogatok láthatók még az istállóban.

A Buckingham palota nagyon szép látvány, tele díszítéssel, sok festménnyel, ahogy azt a korábbi útjaink során a királyi palotáknál megszokhattuk. Néhány termet ma is használnak fogadásokra, mint például a Fehér Fogadószobát (White Drawing Room, mint megtudtam, ennek semmi köze a rajzoláshoz, hanem egyszerűen a fő fogadószoba előszobája, vagy mellékszobája), ami ízléses és fenséges, aranyozott és sárga díszítése és berendezése miatt a kedvencünk volt. A látogatáshoz kapott audioguide nagyon élvezetes volt, és a felvétel erős felütéssel indított: maga Károly herceg üdvözölt a palotában és mesélt el néhány alapvető tudnivalót. A palotában számos helyen a viktoriánus kort (19. század) idézték meg azzal, hogy bemutatták, milyen volt a palota Viktória királynő uralkodása alatt, aki ebbe a palotába tette át a király(nő)i székhelyet. A báltermet például projektorral kivetített táncosokkal elevenítették meg. Fotózni nem lehetett, de itt be lehet nézni a palotába: https://www.royal.uk/white-drawing-room-buckingham-palace.

A palotát a kerten keresztül lehet elhagyni. Itt, a belső részekkel ellentétben már  lehetett fényképezni. A látványt mókusok, ludak és sirályok színesítették.

Szerencsére a szállásunkon volt egy jól felszerelt közös konyha, így este meg tudtuk főzni vacsorára az otthonról hozott kínai tésztáinkat.

Vasárnap korán keltünk, hiszen részt akartunk venni a reggel nyolckor kezdődő istentiszteleten a Westminster Apátságban. Még volt egy kis időnk, ezért a Westminster Palota körül sétáltunk és csináltunk pár képet. Az Óratorony, hivatalos nevén Erzsébet torony (amit sokan Big Ben-nek hívnak, pedig az maga a benne található nagyharang neve) épp nagy mértékű felújítás alatt van (állítólag az egész tetőzetet lecserélik és liftet is építenek), így nem sok minden látszik belőle.

Az apátság meglátogatása előtt még mosdót kellett keresnünk, ehhez megkérdeztünk egy biztonsági őrnek tűnő embert, aki félig érthetetlen, erős akcentussal, de elirányított a legközelebbihez. Akkor volt a meglepetés, és kissé kényelmetlen a helyzet, amikor visszaérve a templomhoz kiderült, hogy ő a templomhoz tartozó beléptető biztonsági őr, ránk pedig ránk volt írva, hogy turisták vagyunk, nem igazán az anglikán egyház iránti hithűségből jöttünk. A Westminster Apátságba ugyanis alapesetben belépőt kell vásárolni, ami rengeteg pénzbe kerül, és időpontot kell foglalni. Istentiszteletre viszont bárki jöhet, így fejenként megspóroltuk egy olcsóbb menettérti repülőjegy árát a belépődíjon. Igaz, nem lehetett olyan alaposan bejárni és megnézni a templomot, mint a belépővel, de a lényeget láttuk és amúgy is érdekelt, hogy milyen egy anglikán istentisztelet. Sok volt az ének, ezeknek és a prédikációnak a nyomtatott szövegét tartalmazó prospektust is kölcsön lehetett venni. A templom a gótikus építészet gyönyörű mintapéldája és az angol királyok hagyományos koronázási helye. Fényképezni belül sajnos nem lehet, de az istentisztelet után még szórakoztunk azzal, hogy jó szelfiket készítsünk. Nem sikerült...

Elkezdett esni az eső, ezért fedél alá kényszerültünk. Itt megtalált minket egy magyar lány, abban kellett volna neki segíteni, hogy hogyan jut el az egyik reptérre, de nem voltunk kompetensek a kérdésben, arról nem tájékozódtunk, mert hazafelé egy másik reptérre való kijutásra volt szükségünk, abban tudtunk volna segíteni neki.

Egy rövid buszozással jutottunk el a vasárnapi második, egyben utolsó londoni programpontunkhoz, a British Múzeumhoz. Egy kisebb utcán egy kis étkezőben ettünk egy tipikus angol reggelit, ebéd helyett.

A British Múzeumba a hátsó bejáraton jutottunk be, ahol lényegesen kisebb volt a sor, mint elöl. Beraktuk a cuccainkat a ruhatárba, ami nem kötelező, de aki használni akarja, annak fizetős. Mivel a hátizsákok elhelyezése alapáron 5 kg-ig lehetséges és ennél nehezebb csomagokat magasabb áron lehet betenni, egy kis pakolgatásra kényszerültünk előtte.

Nyilvánvaló volt, hogy a teljes múzeumot nem tudjuk még felületesen sem végignézni - mert akár két hetet is el lehetne itt tölteni, hiszen a világ egyik legnagyobb létező gyűjteménye - de igyekeztünk minél többet látni belőle. Egy teljes nap alatt a felét sikerült megnézni, azt is sietve.

A Benini Bronzlemezek nagyon megleptek, mivel ezekről sosem hallottam még, és még csak hasonlókat sem láttunk korábban. Több száz, a 13. századból, a mai Nigéria területéről való bronzlemezekről van szó, amelyek a királyi palotát díszítették. Az angol hódítások során Európába kerültek és ma a British Múzeumban van a többségük.

Pár szoba egyébként teljesen véletlenszerűen zárva volt. A legnagyobb tömeg természetesen az egyiptomi részen volt.

A híres Rosetti kő is ebben a múzeumban látható.

Sajnos a termek kialakítása sokszor nem megfelelő ennyi ember számára. Az indiai részen és a kínai részen érdekes módon látható mértékben megnőtt az indiai és kínai látogatók aránya. A British Museum-ban található a világ legnagyobb indiai szoborgyűjteménye. Ez a rész volt az egyik kedvencünk, de a többi is nagyon tetszett, még úgy is, hogy viszonylag sok nagy múzeum gyűjteményét láttuk, így nem volt minden újdonság.

Egyébként számomra minimum fura, hogy a londoni hatalmas múzeumok többsége ingyenes, a templomok látogatásáért pedig elkérnek egy halom pénzt.

A repülőtérre tartó vonatra szállás előtt még estebédeltünk egyet. Egy KFC-t találtunk a közvetlen közelben és nagyon jól jártunk vele, mert megfizethető áron tudtunk enni. Egy kosarat kértünk, amiben kb. kétszer annyi hús volt, mint amire számítottunk a magyarországi adagokból kiindulva. Éppen meg bírtuk enni, de ez nagy szó, azt jelenti, hogy tényleg hatalmas adag volt és finom is.

A vonatállomástól a Luton reptéri terminálig egy shuttle busszal lehet bejutni. Akinek csak a Luton reptér vonatállomásig szól a jegye, annak külön kell vennie a shuttle buszra jegyet 1-2 fontért. Ha a Luton reptérre szól a vonatjegy, ami egyébként ugyanannyiba kerül, akkor viszont a transzfer használható ingyen.

A végére néhány random kép a városból.