Busszal mentünk Isfahanból Kashanba. A buszra az Iran Hotel recepciósa foglalt nekünk helyet telefonon. Ezt a jegyet nem lehetett online megvenni, csak személyesen a buszpályaudvaron, de a helyfoglalás működött. A buszpályaudvartól taxival mentünk a szállás közelében lévő mecsethez, ez volt a legközelebbi pont, ameddig autóval meg lehetett közelíteni. A szállásunk a Sana Historical Hostelben volt. Innen egy kertet leszámítva az összes látnivaló maximum 20 percnyi gyalogtávolságra volt.

Kashanban sok a jó állapotban megmaradt, híres, gazdagon díszített tradicionális ház. Érkezés után rögtön elmentünk az egyik ilyenbe, a Borujerdi házba (9-18:00). Kashanban lehet egy kombinált belépőt venni, ami itt nem érvényes, hanem külön belépőt kell váltani. Van étterme is, de nem próbáltuk.

A kombinált belépő ára 480 000 rial, amely a fürdőbe, az Abbasian házba és a Tabatabaei házba érvényes. Ezeket néztük meg következőként.

A Hammam-e Sultan Mir Ahmad egy csodálatos, 500 éves fürdő (8-20:30). Fel lehet menni a tetőre, érdekes a látvány. A tetőn csomó helyi és sok kínai nő is pózolt, mezítláb felmásztak a kiemelkedő részekre.

Khan-e Abbasian (Abbasian Historical House): Hatalmas, több épületből álló palotakomplexum, amely a 18. század végén épült. Egy üvegkereskedő és családja lakott benne. (9-18:00) Az Abbasian házban van Kashan egyik legismertebb étterme, de van egy teaház és egy kisebb bolt is.

A saját fényképezőgépünk az előző utunk során elromlott, szerencsére még garanciális volt (pár napon múlt, huh) és visszaküldtük a cégnek a hiba megállapítására. Nagyon szurkoltunk, hogy pont megjavítsák vagy visszakapjuk az árát és gyorsan tudjunk venni egy új gépet még az iráni út előtt. Nem jött össze, így Márk anyukájának a fényképezőjét vittük magunkkal, ami hogy-hogynem szintén elromlott Kashanban az Abbasian házban. Innentől tehát csak telefonos fotóink vannak. (Hazaérkezésünk után jött a hír, hogy a mi gépünk javíthatatlan és visszakaptuk az árát, a kölcsönbe kapott fényképezőt pedig szerencsére olcsón meg tudtuk javíttatni.)

Délután kettőkor már nagyon éhesek voltunk, de az Abbasian és a Borujerdi ház éttermeiben is teljes teltház volt és várakozó emberek sokasága. Van még egy étterem a környéken, de ott csak előre foglalás után lehet bemenni, teltház volt ott is.

Ebédlőhely keresése közben megnéztük az Imamzadeh Sultan Amir Ahmad szentélyt. A 16. században épült, de már nem nagyon látszik rajta, hiszen később jelentősebb változtatásokat végeztek rajta. A szentély előtti kis tér, ahol sírok is voltak a padlózatban, egy hatalmas ponyvával volt fedve a nap elől.
 

A mecsetnél megkérdeztünk egy velünk szóba elegyedő férfit, hogy hol tudnánk enni. Egy fehér sátortetővel fedett kis kifőzdét ajánlott, a Borujerdi házhoz közel. Kicsit leharcolt volt a hely és nem is tiszta, személyzetet nem találtunk, egyedül egy helyi család evett itt, és csomó üres hely volt. Bementünk és a család szólt a vendéglátós idősebb hölgynek, hogy jöjjön elő a konyhából. A hölgy nagyon aranyos volt, angolul annyit tudott, hogy „Iranian food okay?”. Mondtuk, hogy persze. Mindenhol olcsó volt az étel Iránban, így étlap hiányában is nyugodtan rábíztuk magunkat, meg amúgy is finomnak vagy legalább ehetőnek találtunk minden helyi ételt. Később megjelent egy fiatalabb nő is, aki tudott angolul és dzsúszokat ajánlott. Gondoltuk, itt az alkalom kipróbálni az Iránban olyan népszerű répalevet és még sárgadinnyelevet is rendeltünk. Rövid idő múlva megjelent a néni egy adag dizivel és ash resteh levessel (spenótszerű sűrű leves hosszú tésztával). Utóbbinak különösen örültünk, mert előre kinéztük még itthon a perzsa ételeket, és ezt nagyon ki akartuk próbálni, de nem találkoztunk vele eddig sehol. Boldogan nekiláttunk, majd meglepődve tapasztaltuk, hogy még egy tálcát hoz a néni, rajta ash szószban lévő húsgombócokkal és kashk bademjannal. Szóval mindent hozott nekünk, ami volt készen a konyhán. Minden étel nagyon-nagyon finom volt (az egyik legjobb ebédünk volt Iránban), egyedül a répalé nem jött be annyira. Mindent megettünk az utolsó falatig, mint a jó gyerekek és a nem túl tiszta hely ellenére szerencsére nem volt semmi gond az élelmiszerhigiéniával, nem lettünk betegek (mint ahogy más iráni ételtől sem).

Az ebéd után következő látnivaló a Khan-e Tabatabei ház (Tabatabaei natanzi Historical House) volt (8:30-20:00). A 19. században épült, a stukkó díszítései, a faragott ajtói és színes ablakai igazán lenyűgözőek. A tulajdonosa egy gazdag szőnyegkereskedő volt, emiatt a dekorációk egy részét a perzsaszőnyegek mintái ihlették. 

Akartunk venni egy boltban pisztáciát, de felhúztuk magunkat, hogy a pénztáros tudomást sem vett rólunk és az utánunk érkező helyieket szolgálta ki sorra, ezért lemondtunk a pisztáciáról.

A szállásunk közelében lévő Agha Bozorg mecsetben (9:30-18:00) odajött hozzánk az ottani imám, hogy körbevezet minket. Nem tudjuk, miért pont minket választott, más turisták is voltak. Érdekes dolgokat mondott a mecsetről és a vallásról, sokat kérdeztünk is tőle, közvetlen és szimpatikus volt. Megtudtuk, hogy azért visel sárga ruhát (nem pedig barnát, amit Iránban más imámokon láttunk), mert magas rangú imám és ehhez kb. 10 évnyi tanulás szükséges az egyetemen.

A látogatás végén művészi panormámafotókat készített rólunk. Azért vagyunk láthatóak a képek mindkét oldalán, mert utasítására, amíg körbevitte a telefont, addig a háta mögött átszaladtunk a másik oldalra.

Kivilágítva különös látványt nyújt ez a mecset.

A megjavított telefon megint nem töltött, így már a töltőre gyanakodtunk, lehet, hogy felesleges volt a szervizeltetés Isfahanban (bár szóltunk, hogy a töltőt nézzék meg először…). Szerencsére könnyen találtunk a közelben telefonos tartozék boltot, természetesen nyitva volt este is és le tudtuk tesztelni, mi a hibás, majd vettünk új kábelt. Visszaérve a szálláson foglaltunk fél napos túrát a Maranjab sivatagba másnapra.

2. nap

Reggeli közben összebarátkoztunk egy idős új-zélandi férfival, Daviddel, másnap is együtt reggeliztünk. Ezen a szálláshelyen volt lencsefőzelék is reggelire, pont olyan ízesítéssel, mint ahogy otthon Magyarországon is készítjük. Davidnek sikerült előző nap bejutni az Abbasian House éttermébe, ahol nagyon finom padlizsános tevepörköltet evett. Elhatároztuk, hogy ma már délelőtt odamegyünk mi is, mert tevepörkölt az kell.

Először a Bagh-e Fin kertbe (8:30-16:30) mentünk taxival, ez kb. 20 perces út a szállástól. Itt csak kártyával lehet jegyet venni, nekünk meg már nem volt a kártyánkon pénz, így a taxisofőr megvette nekünk a jegyet, mi meg odaadtuk neki az árát készpénzben. Más turistáknak is megvette a jegyet és úgy egyeztünk meg, hogy megvár. A kert a világörökség része, a legrégebbi máig létező perzsa kert (a 16. század végén készült el). A kertben a hegyoldalban fakadó forrás vizét vezetik végig mesterségesen kialakított csatornákon. A kert hátsó részében van egy szép festményekkel díszített pavilon. Ebben a kertben raboskodott élete végéig a 19. század közepén Amir Kabir miniszter, egy hősként tisztelt reformer, akit végül a kert fürdőjében gyilkoltak meg.

Azt olvastuk a neten, hogy a Bagh-e Fin kert a Közel-Kelet és egyben a világ egyik legszebb kertje. Mi nem voltunk annyira elájulva tőle, láttunk már szebb kerteket Iránban (is), a tömeg pedig elég zavaró volt.

A bazárnál tetettük ki magunkat. Nagyon tetszett ez a bazár, nagy, látványos és jó minőségűnek tűntek a termékek. Sok ékszerbolt van, de ezeken kívül mindenféle bolt akad. Találtunk egy szuper kis kendőboltot, nem is bírtam ellenállni a nagyon olcsó kendőknek, kettőt is vettem.

A bazáron belül van az Aminoddoleh karavánszeráj (Timche Aminoddoleh), nagyon hangulatos.

A bazár mellett megnéztünk egy éppen épülő (vagy felújítás alatt lévő, ez nem derült ki ott helyben és utánanézve sem) mecsetet, ami be volt jelölve a térképünkön (Darb Zanjir Shrine). Elég jól nézett ki félkészen is.

Negyed 12 körül bepróbálkoztunk az Abbasian House éttermében és bár eléggé tele volt már akkor is, sikerült asztalt kapnunk. Nagyon-nagyon finom volt a padlizsános, paradicsomos tevepörkölt.

Még volt egy kis időnk a sivatagi túra kezdetéig, így elsétáltunk a Jalali erőd romjaihoz, ami mára egy falmaradványokkal körülvett középen füves terület, de ennek ellenére nagyon jó fotóhelyszín. Mellette van két jégverem és egy nagyobb park, ahol helyiek sátraztak. Nincsenek elkerítve ezek a látnivalók és belépő sincs.

Délután kettőre kellett visszamennünk a szállásunkra, onnan indult a sivatagi túra. A Maranjab sivatagon kívül néhány más megálló is része a kirándulásnak. A sofőr a szálláson lévő éjszakás recepciós, egy Marti nevű srác volt.  Marti nagyon jól beszél angolul, sőt, sokszor gyorsabban beszélt, mint amilyen sebességgel megértettük. Sírva röhögtünk, amikor útközben előadta a jereváni útját, ahova a szállásunkon dolgozó másik recepciós sráccal (aki egy jóbarátja) mentek. Itt, mint egy átlagos perzsa muszlim fiatalember, aki még nem járt külföldön, megtapasztalta, hogy milyen, amikor ismeretlen dolgokkal kerül kapcsolatba, ahol nincs a nőkön hidzsáb és hogy milyen másnapos lesz a bortól és mennyire sokszor kell vécére járni a sörtől, és hogy részegen az ember teleportálásra is képes. Azt is megtudtuk tőle, hogy a terepjárókon a National Geographic-os matrica csak úgy poénból van.

A túra a noushabadi város alatti városban (Noushabad underground city) való rövid látogatással keződött. Nagyon érdekes volt, csak nagyon siettünk, ezért nincsenek saját fényképeink (a lenti fotó Alireza Tajfar szabadon felhasználható fotója). Noushabad házai alatt három szint mélyen járatok, folyosók és kamrák rendszere húzódik. A vájatokat körülbelül 1500 éve ásták azért, hogy támadások esetén elrejtőzhessenek. Az idők során szellőzőket, vízvezetékeket, élelmiszertárolókat, szobákat, sőt még toaletteket is készítettek és egy komplett kis város alakult a föld alatt, amit Ouee-nak (vagy Ouyi-nak) hívtak. Az itt rejtőzködők az alagútrendszeren keresztül a város minden pontjára eljuthattak anélkül, hogy a felszínre kellett menniük. A rejtekhelyre való lejáratok a házak belső udvarában voltak, amelyek onnan nézve egy normál kútnak tűntek. Állítólag, még ha fel is fedeztek volna egy-egy bejáratot, kanyargós szerkezetük miatt akkor sem tűnt volna fel, hogy mögötte járatok húzódnak. Annyira sikerült elrejteni, hogy Noushabad mai lakói sem tudtak róla, hanem csak 2006-ban fedezték fel, amikor az egyik lakos vízelvezető csatornát, vagy kutat akart ásni... Érdemes volt megnézni, igazi különlegesség, de tényleg eléggé siettünk (az nem derült ki, miért), és a szűk folyosókon kevés ember esetén is elég nehéz a haladás.

Ezután megnéztünk Noushabad vályogvárát és egy gyönyörű nagy mecsetet is (Mohammed Helal Shrine Aran o Bidgol városban).

Az egyik legabszurdabb dolog az volt a túrában, hogy a sivatag közepén volt egy bódé, ahol elkérték a belépőinket (belépő a sivatagba!...), sőt, az útleveleket is. Marti faarccal állította, hogy azért, mert nemrég kémek jártak arra Magyarországról. Ekkor a sivatagban egy nagy kiszáradt sós tóhoz tartottunk.

Nagy homokdűnéknél is megálltunk, örömmel szaladgáltunk le-fel a homokban, nagyon szép a sivatag.

A dűnék melletti szokásos parkolóhelyen láttunk egy kiszuperált tűzoltóautóból kialakított turistabuszt is.

Kiszálltunk egy szép kilátóhelynél. Marti az optikai csalódást kihasználva fura fényképeket készített rólunk.

Visszafelé egy tevecsordával találkoztunk a semmi közepén, nagyon örültünk nekik. Kiszálltunk a kocsiból és egész közel jött néhány teve, majd mégsem találtak minket érdekesnek és tovább battyogtak. Megtudtuk, hogy még ha úgy is tűnik, vad tevék itt nincsenek, mert a teve nagy érték és mindegyiknek van gazdája.

Megálltunk egy szállodánál, ahol van egy kis büfé is, kaptunk teát. Itt van egy kis struccfarm is, lehet strucctojás rántottát enni. Tevegelési lehetőség is van (ez utóbbi és a belépők nincsenek az árban), mi ezt kihagytuk.

Egy nagy csapat iskoláslány volt itt osztálykiránduláson, ők sorra tevegeltek és quadoztak, néhány pedig kérdezősködött, hogy honnan jöttünk; aranyosak voltak.

Volt két fehér kis teve is, az egyik ment a felnőtt tevékkel a karavánban, a kisebbik viszont velünk és a lányokkal haverkodott. Nagyon élvezte a simogatást, bújós volt, mint valami nagyra nőtt cica.

Találtunk egy szép nagy galacsinhajtó bogarat is, nevéhez illő tevékenységet folytatva. Ilyet még nem láttunk. Egy helyi 5-6 éves kisfiú úgy gondolta, azzal lesz menő a turistáknál, ha látványosan eltapossa. Nagy nemtetszésünket fejeztük ki az iskoláslányokkal együtt. Szerencsére a besüppedő homok miatt egy-két lábától megfosztva ugyan, de túlélte a taposást a bogárka, biztonságosabb helyre vittük.

Nagyon tetszett nekünk ez a túra, abszolút megérte az árát. Este 9 körül értünk vissza a szállásra.