Utazás, érkezés

Hét órás buszozás (nagyon menő és kényelmes busszal) és egy adag metrózás után érkeztünk a hotelbe.

Isfahanban kivételesen szállodában voltunk, mert nem találtunk itt olyan hostelt, ami megfelelt volna (mindig privát szobát foglalunk, nem hálótermi ágyat). Szerencsére nem volt drága az Iran Hotel, pedig szuper helyen van a belváros közepén. A portán az üvegasztal lapja alatt ki vannak rakva a világ különböző országaiból származó papírpénzek, magyar ezres és ötszázas is van. Igaz, a szoba érdekes módon a korábbi hostel szállásainkhoz képest kicsit lepukkantabb, szocreál stílusú volt, de tiszta volt és teljes mértékben megfelelt. A recepciósok különösen jófejek voltak, egyikükkel jót beszélgettünk. A reggeli pedig változatosabb volt, nagyon örültünk a rántottának és a meleg gormeh sabzinak (zöld spenótszerű szósz csicseriborsóval), meg a citromlekvárnak is.

A hotel melletti utca (Chahar Bagh e Abbasi St) tele volt olyan büfékkel, ahol KFC-szerű panírozott csirkét, gombát, sültkrumplit lehetett venni. A kaja finom volt, de nagyon idegesítőek voltak a pofátlan előretolakodó helyiek, akik levegőnek néztek és elénk nyomultak. Ezt egyébként sajnos mindenhol csinálják Isfahanban, mosdóban, jegypénztáraknál és egy csomó idő elmegy vele, a bosszúságról már nem is beszélve.

A másik nagyon zavaró dolog a főleg a csadoros nőkre jellemző könyöklés. Úgy közlekednek ugyanis, hogy két könyökükkel kifelé jókorákat vágnak az ember gyomorszájába, vagy ahol épp eltalálják, annak ellenére, hogy még csak tömeg sincs és simán elférnének enélkül is. Már a kislányok is ezt csinálják, szörnyű. Ezt a közlekedésmódot Isfahanban tapasztaltuk először, de sajnos nem utoljára.

A harmadik ilyen zavaró dolog az autós közlekedés. Nagyon-nagyon nehéz és ijesztő átmenni az úttesten, Délkelet-Ázsia sima ügy az ittenihez képest. Nem hogy nem állnak meg a kocsik, még csak nem is lassítanak és nagyon sokan vannak. Zebra, lámpa persze nem számít. Sok is a baleset.

Rögtön eszünkbe jutott a shirazi mecsetben a kérdőíves lány, Isfahan után már tudnánk neki mit mondani, hogy mi az, ami nagyon zavaró Iránban.

Egyébként azt is nagyon furcsának találtuk (főleg a mindig nagyon jól viselkedő khmer gyerekek után), hogy Iránban a kisgyerekek nagyon gyakran torkaszakadtukból sikítanak. Úgy vettük észre, bármi nyűgjük van, nem beszélnek, nem sírnak, nem kiabálnak, hanem velőtrázón sikítanak. Fogalmam sincs, hogy alakulhatott ez ki, mert szerintem nem annyira zajos nép a perzsa, hogy csak így tudnának figyelmet szerezni a gyerekek és nem is láttunk nagy családokat, jellemzően egy-két gyerek volt a szülőkkel.

A hotel melletti utcán (Chahar Bagh e Abbasi St) női hajdíszboltból is meglepően sok volt, ezekben érdekes módon kivétel nélkül férfi alkalmazottak voltak, ezen jót derültem :) (egyébként sok nő dolgozik). Utóbbi boltokban lehetett hosszú műhajfonatokat kapni, mert úgy tűnik, az a divat, hogy azt kilógatják a nők a kendőjük alól. Azzal persze nem foglalkoznak, hogy a műfonat színben passzoljon a fejük tetején kilátszó saját hajukkal.

Lepakolás után vacsorázni mentünk, mégpedig a nagyon közel lévő Shahrzad étterembe. Még éppen a csúcsidőszak előtt érkeztünk, így majdnem üres volt, és gyors volt a kiszolgálás. Az étterem belseje színes üvegekkel, tükrökkel, festményekkel, szép függönyökkel és csillárokkal díszített. Fesenjant és kebabot ettünk; elég nagy adag volt és finom.

1. (teljes) nap

A szállásunkhoz közeli parkban (Hast Behest Park) található a Hast Behest-palota (Kakh-e Hasht Behest), amelyben nagyon szép falfestmények láthatók. A palota szafavid építészeti emlék a 17. század közepéről. Sajnos az emeleti részére nem lehet felmenni. (Nyitva 9-től 18:30-ig, 150e IRR.)

Innen nem messze van a színes Chehel Sotoon palota (Kakh-e Chehel Sotun), sok szép festménnyel a falfestmények mellett. A pavilonban II. Abbasz sah fogadta a magas rangú vendégeit. (Nyitva 9:30-16:30, 200e IRR.)

Egy csomó gyönyörűen dekorált berakásos ajtó is ki van itt állítva.

A palota kertje is nagyon szép.

Innen csak pár lépés a Naqsh-e Jahan tér, Isfahan főtere, amely az egyik legnagyobb a világon. A középső füves részen a mesterséges tavak körül piknikeznek, a tér körül pedig lovaskocsik járnak. Minden oldalán van egy nevezetes és nagyon látványos épület. A teret este is érdemes megnézni kivilágítva.

A főtér körül árkádos üzletek vannak, ezekben az Isfahanra jellemző dísztárgyakat árusítják.

A tér jobb hátsó végéből (délkeleti; az Abbászi mecsettel szemben állva balra) elindulva a bazárba sokkal kevesebb turista van és a számtalan boltban egyenesen a kézművesektől a főtéri árak töredékéért lehet megkapni ugyanazokat a termékeket. Közben egy-egy boltban azt is megleshetjük, hogy hogyan készítik máig kézzel ezeket a turisták által is nagyon kedvelt dísztárgyakat, főként réz tányérokat, vázákat.

A tér nyugati oldalán az Ali Qapu palota áll. Aki megmássza a rengeteg lépcsőt a negyedik vagy ötödik emelet magasságáig, az nagyon jó kilátást nyer az egész térre. 

A palota legfelső és legemlékezetesebb része a zeneterem, amelynek az álmennyezetét az akusztika javítása miatt lyuggatottra készítették, mégpedig hangszer formájú lyukakkal. A szoba kicsit szűkös a sok látogató miatt, de megéri felmászni és megnézni (9-19-ig).

A tér déli végén található a Sah mecset (Abbasi Great Mosque, Royal Mosque, Masjid-i-Shah, a forradalom óta Imám mecsetnek is hívják), a világörökség része, a perzsa mecsetépítészet egyik legszebb példája. I. Abbasz, a legnagyobb szafavid uralkodó építette a 17. század elején. A homlokzata illeszkedik a tér vonalára, majd egy kis folyosó vezet be a tényleges mecsetbe, amelyet csodálatos kék csempe és kalligráfiák díszítenek. A mecset belső udvarából egy kis ingyenes tematikus kiállítás nyílik, ahol a közel-kelet háborús konfliktusairól szóló fotókiállítás látható, amely a béke fontosságára hívja fel a figyelmet.

Gondolom, ez nagyjából így van mindenhol, de itt volt feltűnő leginkább, hogy a délutáni és az esti imádságok alatt zárva vannak a mecsetek (ez kb. 15-30 perc zárást jelent). Emiatt a következő mecsetet nem tudtuk megnézni a téren, ezért elmentünk ebédelni, majd visszamentünk a főtérre.

A főtér keleti oldalán áll a Lotfollah sejk mecset (9-12:30 és 14-18), amely a tér peremén található épületek közül a legkorábban készült el (a 17. század legelején). A királyi család mecsetjeként szolgált (míg az előző mecset, a Sah mecset mindenki számára nyitva állt) és állítólag a sah egy föld alatti alagúton az Ali Qapu palotából egyenesen ide tudott jutni anélkül, hogy a téren kelljen mutatkoznia. A mecset külső homlokzata talán a legszebb volt azok közül, amelyeket Iránban láttunk. A bejárat után egy csodálatos díszített folyosó visz át a kupola alá. Az épületet a Mekka felé való tájolás miatt tervezték a térhez képest kissé elfordítva. A Sah mecsethez képest kisebb, egyszerűbb, de annál sokkal szebben díszített. Elég nehéz leírni, mint ahogy betelni is nehéz látvánnyal. 

A mecset után a tér dél-keleti sarkán sétáltunk ki, mert két kevésbé közismert látnivalót szerettünk volna megnézni. Az egyik a Mashrouteh ház (8.30-17), amely perzsa alkotmányozás időszakából (1900-as évek eleje) állít ki fényképeket és dokumentumokat, eredetileg pedig az alkotmányozás mozgalmának aktivistái és vezetői gyűltek itt össze. A másik pedig egy történelmi ház múzeum, az Angurestane Malek-ol-toj'jar, amely kb. negyed óra sétára van a nagymecsettől. Sajnos mindkettőt zárva találtuk, de legalább egy jót sétáltunk és a Naqsh-e Jahan tér mögött felfedeztük a fentebb már említett olcsó dísztárgyboltok tömegét.

Ezt követően még elsétáltunk a Hakim mecsethez, útközben áthaladva a belváros azon részén, ahol egymást érik a banképületek és a pénzváltók, az utcán pedig szó szerint szinte lépni sem lehet az utcai pénzváltókról. Többször leszólítottak, hogy nem akarunk-e pénzt váltani (nem akartunk, de ha akartunk volna, akkor sem náluk, persze), de szerencsére egyikük sem volt erőszakos.

A Hakim mecsetnél először csak zárt kapukat találtunk az épület több oldalán, de Márk erősködött, hogy még nézzük meg a túloldalon is, hátha ott van a főbejárat és végül a kitartást siker koronázta, mégpedig igen nagy, hiszen az egyik kedvenc mecsetünk lett a Hakim mecset. A 17. század közepén épült, a nevét onnan kapta, hogy egy udvari orvos (azaz egy hakim) pénzelte az építését. Az épület alapvetően máshogy dekorált, látható a téglastruktúra és szolidabban díszített, mint a kék csempével teljesen fedett mecsetek. Ennek ellenére, vagy pont ezért mindkettőnknek nagyon tetszett; különösen jó volt, hogy itt alig volt valaki rajtunk kívül (a belépés pedig ingyenes).

Az Abbasian Hotel éttermében szerettünk volna vacsorázni, de az ajtónál álló alkalmazottól megtudtuk, hogy csak este fél nyolckor nyit. Mivel még volt idő addig, hazamentünk a szállásunkra egy kicsit ejtőzni. A szálloda maga is egy látványosság és állítólag az egész ország egyik legjobb hotelje, ennek ellenére az étterem árai nem voltak vészesek. Citromszószos csirkét és kebabot kértünk vacsorára, finom volt, de nem valami nagy szám, és sajnos elég kis adagok voltak. A szálloda és az étterem tényleg eléggé díszes, az egyik különterem pedig az Ali Qapu palota zenetermének dizájnja szerint készült, tehát már a látvány miatt is megéri benézni.

Vacsora után vásároltunk gépi sáfrányfagyit. Nagyon különleges és finom, mindenkinek érdemes kipróbálni.

2. nap

Iszfahán a Zayandeh folyó két partján terül el. A második teljes napunkra a folyó belvároshoz legközelebbi hídjának és a folyó túlpartján található örmény negyednek a megtekintését terveztük. A metrón szóba elegyedett velünk egy bácsi, aki nagyon kíváncsi volt, honnan jöttünk, mit néztünk meg eddig, és mit tervezünk aznapra. A metróból kifele jövet megmutatta azt is, merre találjuk a hidat.

A folyónál szerencsénk volt, mert volt víz a mederben, pedig az elmúlt években sokszor előfordult, hogy hónapokig-évekig csak a kiszáradt meder csúfoskodott (a szárazság miatt kevés a vízhozam illetve a vizet elhasználják öntözésre). A tartózkodásunk előtt pár héttel nagyon komoly esőzések voltak, ezek megtöltötték a folyót. Három boltíves híd vezet át a folyón; a Hadzsu (Khaju) és a Sio-se Pol hidak a városközpont környékén és a Sahresztan a folyó délebbi szakaszán. A Sahresztan a legrégebbi, az 5. századból való, a többi későbbi. A Sio-se Pol (a 17. századi szafavid építészet híressége) a legnagyobb, nem csak híd, hanem egyben gátként is szolgált. Mi ezt az utóbbit néztük meg.

A folyó másik oldalán található az örmény negyed, New Julfa (Now Jolfā). A városrészt 1606-ban alapították Abbasz sah parancsára és több, mint 150 ezer örményt telepítettek ide Julfa városából (a mai Azerbajdzsánban van, Örményország déli részéhez és Irán északi határához közel), innen ered a neve. Az örmények az Oszmán Birodalommal való háborúskodás miatt kényszerültek elhagyni eredeti lakhelyüket, Abbasz sah pedig gazdasági, főleg kereskedelmi tevékenységeik pozitív hatására számítva telepítette őket fővárosába.

Az örmények máshogy néznek ki, mit a perzsák, érdekes módon sok közülük kék szemű. Az Új Julfában élő örményekre is az iráni öltözködési szabályok érvényesek, de saját nyelvüket, indentitásukat, saját konyhaművészetüket és kulturájukat megtartották és ebben a jogukban elvileg a kormányzat is védi őket.

Márk telefonját nem tudtuk tölteni, valami elromlott, az akkumulátorral való spórolás miatt kikapcsoltuk. Így okostelefon nélkül elég nehezen tájékozódtunk, mert bár kaptunk egy fénymásolt A4-es lapon térképet a hotelben, mióta ez készült, néhány utca neve megváltozott, a kis utcák pedig nem mindig voltak feltüntetve rajta, de ami a legnagyobb gond volt, hogy kevés névtáblát lehet találni az utcasarkokon. Végül egy pár másodpercnyi GPS-használat, majd kicsit később egy helyi iránymutatása segítségével megtaláltuk az első látnivalót, a Vank katedrálist (Kelisa-ye Vank), amely az örmény negyed talán leghíresebb látványossága. A 17. század első felében építették az örmények számára, akik Isfahanba települtek eredeti otthonukból. A belépő kivételesen magas, 500e IRR, de ez a templomba való belépésen kívül tartalmaz két, a templom mellett található múzeumba szóló belépőt is, szóval pár órát simán el lehet tölteni csak ezen a helyen. Maga a katedrális messziről akár mecsetnek is tűnhet; közelebb érve a harangtorony árulja el, hogy mégsem az. A belső része meglepően kicsinek tűnt, de aranyozással és falfreskókkal, festményekkel csodásan borított.

A nagyobb múzeumban festmények, dísztárgyak, Bibliák és kegytárgyak találhatók.

A másik múzeum egészen új és nagyon élvezetes, az örmény használati tárgyakról, szokásokról, öltözködésről szól. A könyvekben megfigyelhető az örmények nagyon különleges kinézetű, sajátos írása. A múzeum egy kiállításrésze az örmény népirtásról szól. Az Oszmán Birodalomban 1915 és 1917 között módszeresen kiirtották a körülbelül 2 milliós örmény kisebbség egy jelentős részét. A népirtásról a katedrális udvarában láthatunk egy emlékművet is.

Gyalogtávolságra található a szintén örmény Betlehem templom, amely hasonló stílusú az előzőhöz, nekünk még jobban tetszett, viszont rajtunk kívül csak két turista volt és a belépő is sokkal olcsóbb. A szintén közeli St Mary templomot zárva találtuk, a Betlehem templom jegypénztárosától megtudtuk, hogy csak misék alkalmával van nyitva.

A Jolfa téren elfogyasztottuk a zabkása ebédünket, majd tovább sétáltunk. Szintén ezen a környéken található az Isfahan Music Museum. Ez egy szép hangszerkiállítás, és a magas belépő (500e IRR) ellenére nagyon megéri az élmény miatt, az árban benne van a vezetés, amely során a vezető egy csomó hangszert megszólaltat és érdekességeket mesél róluk. A vezetést követően egy kb. fél órás koncertet lehet meghallgatni, amely benne van az árban. Maga a vezető is a zenekar egyik tagja volt.

Délután taxival mentünk a Kagyló-és csigamúzeumhoz (Seashell Museum). (A taxisok nem ismerik ezt, ezért érdemes célpontként az Akváriumot mondani, ehhez nagyon közel van, ill. a Hüllőmúzeum is itt van, utóbbit és az Akváriumot nem volt időnk megnézni. Kombinált jegyet is lehet venni.). A múzeumban gyönyörű, nagy gyűjtemény látható. Rengeteg kagyló és csigaház, valamint néhány tengeri sünváz, rák, egyéb tengeri jószág van Feng Shui elrendezés szerint a nagyon igényesen kialakított vitrinekben. A tulajdonos is ott volt, aki egyben a gyűjtő is, régebben hajón dolgozott és bejárta a világot, a hajóutak során gyűjtötte a kiállított példányok nagy részét, azóta pedig cserél, vásárol is, ill. ajándékba kap csigaházakat, kagylókat. Nagyon tetszett ez a múzeum és jól elbeszélgettünk a tulajjal, örült, hogy valamennyire szakmabeliek vagyunk és jobban érdeklődünk, mint az átlag látogatók.

A Seashell Museumtól egy szép parkon és gyaloghídon át közelíthető meg a Madárpark. A parkban sokfelé piknikeznek a helyi családok.

Azt gondoltuk, hogy nem lesz nagy szám a Madárpark, de már úgyis bezárt minden más látnivaló, így nyugodtan megnézhetjük. Hát mégis nagy szám volt, nagyon tetszett. Csomó olyan madarat láttunk, amit azelőtt sosem. Az meg különösen tetszett, hogy a madarak többsége nem ketrecben volt, hanem szabadon mozoghatott a parkon belül, egész magasan persze volt háló az egész park felett. A gyermekeiket kísérő helyi felnőttek is élvezték, látszott rajtuk a lelkesedés. Rajtunk kívül más külföldit nem láttunk. Egyedül az volt fura, hogy sehol sem találtunk mosdót a parkon belül, végül nagy nehezen sikerült kideríteni, hogy a parkon kívül van. Szerencsére kimehettünk mosdóra, aztán visszaengedett a biztiboy.

Mivel Márk telefonja elromlott, visszatérve a szállodába a recepcióstól kérdeztük, találunk-e valahol szervizt a közelben. A recepciós éppen ott lévő barátja, aki mérnök egy gyárban, el is kísért minket oda, mert amúgy is arra ment dolgozni éjszakai műszakba. Meglepő módon este 9 óra ellenére nyitva találtuk a telefonüzletet és vállalták is másnap délre a javítást.

A hotel közelében vacsoráztunk egy olyan kebabosnál, amelynek az emeleti része nyitott, és a sétálóutcára néz. A vacsora nem volt rossz, de a fizetés emlékezetes maradt. Kártyával akartunk fizetni, amivel semmi gond nem lett volna elméletileg, de a hölgy azt mondta, hogy visszautasítva, mert nincs rajta elég fedezet. Miközben újra akartuk próbálni és megint nem sikerült, már más vendégek is jöttek fizetni. Aztán kiderült, hogy a hölgynek gondot okozott az árat riálban beírni a terminálba és egy nullával többet írt a kelleténél a fizetendő összeghez. Szerencsére már felismertük a perzsa számokat (csak azt mutatja a terminál kijelzője mindenhol) és feltűnt a probléma. Reméljük, hogy csak szerencsétlen véletlen volt és nem szándékosan csalni próbált, illetve szerencsénk volt, hogy nem volt tízszer annyi pénz a kártyán, különben lehet, hogy egy jó ideig fel sem tűnt volna.

3. nap

A délelőtti programot a Museum of Decorative Arts szép dísztárgyakat bemutató, nem túl nagy múzeummal kezdtük. Egy része le volt zárva, így kb. egy óra elég volt a megtekintésére.

Ezután a Naqsh-e Jahan téren keresztül, a tér északi részén lévő bejáraton át elsétáltunk a bazárig.

A kaputól a Moshir Almolk Historical Househoz sétáltunk. Nem volt nehéz megtalálni a bazáron belül, de séta közben a szövevényes bazárban egyáltalán nem voltunk biztosak benne, hogy jó irányba tartunk és ésszerű időn belül megtaláljuk. Ez egy Szafavid korból származó magánház, amely egy befolyásos család tulajdonában volt, később a Porosz konzulátusnak adott helyet. Már majdnem adták a belépőjegyeket 50e riálért, amikor az egyik jegyárus szólt a másiknak, hogy ez nem jó, hanem nekünk külföldiként más jegy kell, 150e IRR. A háznak gyönyörű színes üvegablakai, díszes tükrös termei és egy szép kertje van. A tetőteraszra is fel lehet menni, egy kisebb teremben pedig festmények és kalligráfiák vannak kiállítva. 

Iráni híres épületek jópofa 3D puzzle makettjeit lehetett vásárolni a múzeumokban és egyéb látványosságoknál, de elég drágának találtuk őket (a termékek honlapján az ár töredékéért megrendelhetők). A Moshir Almolk ház boltjában viszonylag jó áron voltak a makettek, de pont nem voltak azok az épületek, amelyek igazán tetszettek volna, így végül nem vettünk egyet sem.

Elmentünk a telefonért, de sajnos zárva találtuk az üzletet. Igaz, dél után pár perccel értünk oda. Sajnos nyitvatartási idő nem volt feltüntetve a bolton, sem a névjegykártyán, amit kaptunk.

Felkerestük azt az étteremet, ahol biryanit (darált birkahúsos-diós szósszal töltött lepény) és annak leves változatát lehet kapni ebédidőben, erről a helyről Travellina blogján olvastunk. Nekünk is nagyon bejött a hely is, az étel is. Márk szerint az egyik legjobb kaja volt, amit Iránban evett.

Mivel már elég sokat sétáltunk és kissé időszűkében is voltunk, taxival mentünk a Jameh mecsethez. A taxis, feltételezhetően az alkudozásért cserébe a mecsettől távolabb tett ki minket, ezért egy rövid sétával értük el a bazáron keresztül. A mecset régebbi részei a 8. század közepén épültek, ezzel az ország egyik legrégebbi, máig álló mecsetje. Az építés előtt állítólag ezen a helyen egy zoroasztriánus imaház volt.

Aznap még kétszer mentünk el a telefonszervizbe, először hiába. Ez elég gáz, mert nem voltak azért annyira közel a látnivalók, estére már a szokásosnál is jobban lejártuk a lábunkat. Késő délután végre sikerült megszerezni, meg tudták javítani.

Eldöntöttük, hogy visszamegyünk a kézművesekhez és veszünk néhány kék dísztányért. Találtunk egy idős bácsit, aki éppen egy ezüst domborművön dolgozott a boltjában. Nála vettük meg végül a tányérokat.

Visszafelé a bazárban sétálva vásároltunk főzött sáfrányfagyit.

 
Este még megcsodáltuk a főteret díszkivilágításban is, ezzel búcsúztunk Isfahantól.