Olyan helyet kerestünk, ami meleg, olcsó, jelenleg Zika mentes és nagyjából elég két hét a főbb látványosságok megtekintésére. Így jutott eszünkbe Kambodzsa néhány másik országgal (pl. Sri Lanka, Mauritius, Mianmar, stb.) versenyben, de a többi elég hamar felejtős lett akciós repülőjegyek híján. Először az volt az elmélet, hogy talán Bangkokba olcsóbban el tudunk jutni és majd onnan fapados járattal megyünk el Siem Reapbe, később pedig a szigetekre. Ez nem jött be, de jött az ötlet, hogy miért ne menjünk Kambodzsa fővárosa, Phnom Penh megcélozásával. Pár perc keresés után egyértelmű lett, hogy így jövünk ki a legolcsóbban. A vízumot online kérvényeztük, egyszerű és érthető a weblap, a benyújtás este történt, másnap reggelre már meg is kaptuk.

Phnom Penh nagyon jó úticélnak tűnt és később meg is tapasztaltuk, hogy nagy kár lett volna kihagyni... Olcsó, hangulatos, nincs annyira tele turistával, mint Siem Reap (de azért van így is elég), és a khmer vallási és királyi építészet remekeit láthatjuk.

1. nap

Az Air China járatával érkeztünk pekingi átszállással Phnom Penhbe éjszaka. Ismerve már a pekingi repteret, készültünk poharas tésztalevessel (van ingyen forró víz) és sok réteg meleg ruhával a 7 órás várakozási időre a fűtetlen reptéren.

Phnom Penh-ben tuktukkal mentünk a szállásunkra, ami jó döntés volt, mert egyrészt olcsóbb, mint az autós taxi, másrészt nagyon hangulatos volt az út tuktukban utazva és szellős is. Az eső esett egy darabig, de nem áztunk meg, hiába nyitott a tuktuk. A szállásunk a Khmer Village Hostel-ben volt, ahol egy nagyobb szobát kaptunk, mint amit foglaltunk, de ugyanazon az áron. Jó sok lépcsőn kellett fölmászni hozzá egy kb. ötven fokos lépcsőházban. Lefekvés után nem sokkal hatalmas trópusi vihar kerekedett, nagyon hangos felhőszakadással. És egyszercsak elkezdett Márkra esni az eső. Észrevettük, hogy pont van egy lyuk a falon, ahonnan egyenesen a fejére folyik a víz. Megpróbáltuk arrébb tolni a jó nehéz tömör fa franciaágyat, erre szétesett az ágykeret. Elég vicces volt hulla fáradtan hajnalban franciaágyat szerelni szerszámok nélkül, de végül sikerült valahogy összerakni és úgy is maradt a továbbiakban. Ezt leszámítva meg voltunk elégedve a hostellel.

Délelőtt gyalog indultunk felfedezni a várost. Járdák nem nagyon vannak, de azért jó volt mászkálni. Útközben vettünk nyárson sütött banánt  tízóraira két aranyos helyi lánytól. Itt tapasztaltuk meg először élesben, hogy milyen olcsó az utcai kaja, a banánért rielben fizethetsz, dollárral  nem is lehetett volna, mivel nem tudtak volna visszaadni :)

Első megállónk a városnak nevet adó domb (Phnom), illetve az azon épült Wat Phnom buddhista templom volt.

A legenda szerint Lady Penh egy áradás után talált egy vízen úszó üreges farönköt, amelyben Buddha szobrok voltak. A jelet úgy értelmezték, hogy Buddhának új otthonra van szüksége, ezért egy templomot emelt a szobroknak.  Később a dombról és a hölgyről nevezték el a várost (Phnom Penh, azaz Penh dombja). Érdekes volt, hogy a templomban található szobrok mindegyikének pénzt dugtak a kezébe vagy a karjai közé.

Rengeteg lótuszvirág is díszítette a templomot, most először láttunk és szagoltunk lótuszvirágot. Ezen kívül áldozati ajándékok tömege borította a szobrok környékét.

A templom mellett látható Lady Penh szobra, amit láttunk, de igazából a blogírás közben derült ki számunkra, hogy az ő szobra, és nem egy férfié…

A dombbal szemközti fán egy csomó gyümölcsevő denevér pihent.

A sétát tovább folytatva vetettünk egy pillantást az útbaeső, koloniális stílusú postaépületre, majd kiértünk a Tonle Sap folyó partjára, ahol sétálgattunk és ücsörögtünk egy kicsit. 

Ez a folyó ettől a ponttól nem messze folyik bele a Mekongba. Itt láttunk a vízen helyi halászhajókat és parkban aranyos galambokat.

Be akartunk menni a Wat Ounalom-ba, de csak a kertje volt nyitva. Van itt néhány tapadós tuk-tukos, aki nagyon meg akarja mutatni a várost, de a belvárosban semmi szükség tuk-tukra, csak lábbuszra.

Elég sokat sétáltunk a királyi palota környékén, hogy egy jónak tűnő éttermet találjunk, de végül sikerült, így ebédre nagyon finom thai zöld curry-t és khmer citromos-borsos mártással tálalt lok-lakot ettünk.

Ezt követően a Nemzeti Múzeumba mentünk, ahol a pénztárnál nem lehetett kártyával fizetni, emiatt a pénztárosnak csak az övtáskából előszedett, csöpögősre izzadt dollárokkal tudtunk fizetni. Egyedi megoldás, hogy a múzeum termei nem teljesen zártak, hanem szellősek, nem csinálnak légkondival hűtőszekrényt (más trópusi múzeumokkal ellentétben), ezért kellemes a hőmérséklet. Khmer kincseket, építészeti emlékeket és szobrokat állítanak ki. Szép és érdemes megnézni. Sok idősebb hölgy jött az unokáikkal, a nénik nagyon szépen fel voltak öltözve csipkés, helyinek tűnő ünneplő öltözetben és a gyerekek is ünneplőben. Sajnos a múzeumon belül nem lehetett fényképezni, csak a kertben. Amikor itt fényképezkedni akartunk, akkor esett le, hogy a szelfibotunkat otthon hagytuk.

A múzeumot követően a Királyi palota komplexumot, és benne Ezüst pagodát néztük meg. Ezek talán a város legismertebb látványosságai, nagyon szép, jellegzetes kinézetű, látványos épületek. A többségükbe nem lehet bemenni, de kívülről is nagyon jól néznek ki. Az épületeket gyönyörűen gondozott kert veszi körbe.

A kijáratnál zenekar játszott. Az utazás során később többször láttunk olyan zenekarokat, amelyeknek a tagjai aknák által megsérült emberek, valószínűleg itt is erről volt szó. Két kis kiállítás is volt itt, gyaloghintókat, királyi jelvényeket és tradicionális öltözeteket mutattak be.

A Botum Parkban található a Kambodzsa-Vietnám Emlékmű, amely a két ország barátságát hivatott jelképezni, amely sajnos sokszor szintén csak jelképes.

A park mellett áll a Wat Botum (templom), amelyre szintén vetettünk pár pillantást.

Nagyon szimpatikus volt a városban a szabadidős tevékenységet folytató helyiek nagy száma. A parkokban sokan futottak, idősek is, néha egész családok. Sokszor láttunk 5-10 fős csoportokban kamasz fiúkat és fiatal férfiakat valamilyen labdajátékot játszani, pl. footbag, foci, tollas, röplabda. Nagyon jó volt látni ezt, mennyivel hasznosabb és egészségesebb időtöltés ez, mint részegen, füstfelhőben fetrengeni a parkokban, mint azt otthon sajnos sokszor látni a fiatalok körében. Egyébként alig láttunk dohányzó embert egész ottlétünk alatt.

Itt a közelben van Norodom Sihanouk, "őfelsége a kambodzsai apakirály", a modern független Kambodzsa első királyának szobra, valamint a Függetlenségi Emlékmű.

Olvastuk, hogy a jackfruitnak Kambodzsában egész évben szezonja van, ennek már előre örültünk.  Viszont sehol sem láttunk jackfruit-ot. A durián bezzeg halmokban állt.

Vacsorázóhelyet keresve találtunk egy olcsó éttermet, ahol 1-1,5 USD volt egy főtt étel. Itt kivételesen nagyon nagy volt a választék, nem is bírtunk kettőt választani, így levest is rendeltünk, gondoltuk, úgyis többet zabálunk, mint egy átlag khmer (mondjuk egy átlag magyarnál is jóval többet). Várakozás közben beszélgettünk egy amerikai férfival, aki pár hónapja járja DK-Ázsiát és vállalkozást tervez indítani Kambodzsában, mert nagyon olcsó egy bolt az amerikai árakhoz képest. Sajnos egyik étel sem volt finom. A banánviráglevesnek valami egész fura kékeslila színe volt, a Bridget Jones filmből a kék spárgaleves jutott eszembe róla. Nem kizárt, hogy itt is lila összekötöző fonallal sikerült elérni az egzotikus színt, mert maga a pincér mondta, hogy ez nem ilyen színű szokott lenni. Az ananászos csirkecurry meg inkább hagymacurry volt. A harmadik nem is tudom, mi volt; azért megettük. Sajnos ezek mintapéldányai volt a khmer kajáknak, mert a grill csirkecombot leszámítva általános volt, hogy minden brutálisan hagymás (egy tányér curryben mondjuk nagy fejnyi hagyma) és az összetevők nincsenek puhára megfőzve. A hús mindig kemény, a zöldségek szintén, a krumpli szinte nyers, szeretik gyorsan elkészíteni a kajákat, de ez az ára. Ha tehettük, inkább csirkecombot vagy sült rizst ettünk, mert a többi étel nem ízlett. Így még egy utazásunk során sem jártunk.

Mivel napközben nem láttunk jackfruit-ot sehol a városban, este a vacsora után az éjszakai piacon kerestük, sajnos eredménytelenül, pedig meg is kérdeztünk egy-két embert, hogy hol tudnánk venni, de ők is csak bizonytalan tippeket tudtak adni. Jackfruit hiányában kísérleteztünk néhány, számunkra még új gyümölccsel. Vettünk longant,  sweetsop-ot (cukoralma) és sapodillát. Utóbbi kettő mindkettőnknek nagyon ízlett, a longan kevésbé/egyáltalán nem jött be.

Szerencsére szelfibotot is találtunk hamar a piacon, sőt, jobbat, mint amit otthon felejtettünk és olcsóbb is volt.

2. nap

A piac felé sétáltunk el, ahol egy mozgóárus idős nénitől vettünk banánlevélbe csomagolt fogalmunksincsmit, amelyet tálcán egyensúlyozva árult az utcán. Később kiderült, hogy kókuszzselé szerű dolog volt benne és nagyon finom volt, ezért kicsit sajnáltuk, hogy nem mertünk többet venni belőle.

A Wat Koh templomról azt olvastuk, hogy sok elhagyott kutya és macska menedékeként szolgál. Sajnos a kóbor kutya barátságtalan kutyát is jelentett ez esetben, ezért a kaputól nem jutottunk beljebb.

Itt fogtunk egy indiai típusú, 3 kerekű tuk-tukot, és ezzel mentünk a Tuol Sleng börtönhöz, amely ami régen iskola volt, ma a Kambodzsai Népirtás Múzeuma. A Vörös Khmerek idején (az 1970-es évek második felében) módszeresen irtották a lakosságot, hatalmas mértékű népirtást vittek véghez; körülbelül az egész lakosság negyede esett áldozatul. Bárkit elhurcoltak, akiről azt sejtették, vagy állították, hogy közük van az előző kormányhoz, külföldi kormányokhoz, vagy értelmiségiek, szakemberek, vallásosak, vagy etnikumhoz tartoztak. A Toul Sleng az egyik börtön volt, ahová a foglyokat szállították és kínvallatták; egy korábbi iskolaépületből alakították ki. Nem jó érzés látni az ilyen helyeket, de úgy gondoltuk, hogy megnézzük, mert sajnos hozzátartozik az ország történelméhez. Rengeteg tabló volt kitéve, tele az áldozatok fényképeivel, ez igen megrázó volt. Főleg a gyerekek arcán lehetett a legtöbbfajta érzelmet felfedezni; volt szomorú, beletörődő, félelemmel teli és dacos is. Érdekesek voltak még a túlélők (nagyon kevesen élték túl) történetei az elfogásukról és menekülésükről és az áldozatok családtagjainak történetei.

A nyomasztó eseményekkel kontrasztosan egy szép békés kert van az épület körül, pálmafákkal és jackfruit fákkal. Itt található az utolsó 14 áldozat sírja is és egy emlékmű.

A múzeum szerepel a Tripadvisor legfrissebb, a világ legjobb múzeumait felsoroló listáján. Furcsa, hogy egy ilyen tematikájú és önmagában nem kiemelkedően színvonalas (de egyébként tényleg jó) múzeum ilyen értékeléseket kapott.

A múzeumtól pár utcányira találtunk egy kis olcsó kifőzdét, ahol 2-3 féle előre elkészített étel van. A zöldbabos csirke curry-t választottuk, tűrhető volt.

Innen újból tuk-tukkal mentünk a Gyilkos Mezőkre. Ez a leghíresebb olyan hely, ahová a börtönökből szállították szerencsétlen embereket, hogy tömegesen végezzenek velük, majd tömegsírokba helyezzék őket. Az emlékhelyen autoguide-ot kap mindenki, amelynek a segítségével sok információt lehet megtudni az itt történtekről. Gyakorlatilag egy szép ligetes nagy park ez, de áthatja az egészet a szomorúság.

Egy nagy fára sok színes kis karkötő van felfüggesztve. Első pillantásra, nem ebben a környezetben még aranyos vidám dolognak is tűnhetne ez, közben pedig az emberi aljasság legmélyebb formájának emléke, ugyanis ehhez a fához vágták oda a kisbabákat, így ölték meg őket.

Középen található egy szentély, amit utólag építettek és megtöltöttek az áldozatok koponyáival.

Van egy kis fényképkiállítás is egy épületben. Nagyon megrázó hely ez, de meg kellett, hogy nézzük, hiszen fontos része az ország múltjának.

Ez a borzalmas hely a város szélén van, így legalább fél óra volt az út, sokszor hepehupás földutakon zötykölődtünk, de bírta a tuk-tuk. Jó volt látni ezeket a külvárosi részeket, de elkeserítő volt a rengeteg műanyaghulladék az utak mentén. Sosem láttam még ennyire szemetes utakat.

A városba visszafelé jövet egy temetési menetet is láttunk.

A tuk-tukkal Phnom Penh legnagyobb mecsetéhez (Al-Serkal Mosque) vitettük magunkat, illetve csak vitettük volna, ha meg tudtuk volna értetni magunkat a sofőrrel, de nem sikerült, így a legközelebbi sarokig vitt, ahonnan gyalogoltunk egy kicsit. A mecset jól néz ki, letisztult, belül a maláj mecsetekre emlékeztet.

Az útszéli cukornádlé árusok termékét nem mertük megkóstolni a másnapi hosszú buszút előtt.

 A séta közben szembe jött egy Ganesha szobor.

A szobornál tettünk egy fél saroknyi kitérőt egy templomhoz (igazából kolostor; Mongkolvan Monastery). A kertjét tudtuk megnézni; szép szobrok és sztúpák vannak a kertben, sőt, jókedvű, félmeztelen ping-pongozó szerzeteseket is láttunk.

Elsétáltunk még a Wat Ounalom templomhoz, amelyet előző nap zárva találtunk. A nevével ellentétben egyáltalán nem unalmas, hanem érdekes és szép, kivéve egy festményt, ami villódzó karácsonyfaégőkkel van díszítve.

Buszút Siem Reap-be

Távolsági busszal (Mekong Expressz) mentünk Phnom Penh-ből Siem Reap-be, kb. 6 órás volt az út. Jó, modern busz volt és útközben végig érdekes volt a látvány, rengeteg ugyanis vidéken a lábasház, szinte csak ilyenek vannak ott is, ahol nincs is folyó a közelben. Ennek oka, hogy a házak alatt lévő tér mindig árnyékos és így alkalmas családi étkezőhelynek és sokféle ház körüli munka elvégzésére is. A jószágot is tarthatják ott.

A legtöbb ház nagy és meglepően szép, új vagy karbantartott állapotban van. Sok háznak vannak csillogó, ezüstszínű részei (főként lépcsőkorlát), ez a hiedelmek szerint távol tartja a rossz szellemeket.

A falvakra jellemző, hogy van egy nagy, egyedi, díszes kapu talán a főutcákon.

Szegénységnek szerencsére nyomát sem láttuk. Elég elrettentő volt a piacon egy hentespult, szabadon voltak a húsok az asztalon a hőségben, persze legyek voltak körülötte mindenhol, a buszsofőrünk pedig leszállt, hogy vegyen ott egy adag húst.

Láttunk még útközben lótusztermesztő tavakat és banánültetvényeket is.