11. nap, december 28. Taxival mentünk Langkawi repterére (30 RM). Maga a repülés mindössze fél órán át tartott, de felülről a sok kis sziget látványa fantasztikusan szép volt. A neten olyan információt olvastunk, hogy a penangi reptéren lehet venni egy hetes bérletet a helyi buszjáratokra. Ez sajnos nem igaz, csak a sziget fővárosában, Georgetown-ban lehet. Végül nem vettünk, mert kiszámoltuk kb. hányszor fogunk busszal utazni és pont nem érte meg. A repülőtérről a 102-es busszal készültünk menni Batu Ferringhibe, ahol a szállásunk volt. Sajnos a busz menetrendje nincs fönt a neten, csak az, hogy nagyon ritkán jár. Szerencsénk volt, 50 percet kellett csak várni. Balga módon azt hittük, hogy Batu Ferringhi egy kis falu egyetlen buszmegállóval. Nagyot tévedtünk, elég kínos volt. Nem tudtuk, hol kell leszállni a buszról, a GPS nem segített, hiszen a térkép nem jelölte a megállókat. Egy, a buszon lévő, angolul jól tudó fiatalember segített, de sajnos rosszul tudta a szállásunkhoz legközelebbi megállót. Ahol ajánlására leszálltunk, attól még elég messze volt a hostel. Ha nem lett volna sok cuccunk, bevállaltuk volna gyalog az utat, de nagy bőröndökkel voltunk, így taxival mentünk (10 RM).

Az ET Budget Guesthouse-ban szálltunk meg. Érdekes ez a hostel, pléhlemezekből van összerakva a külseje. Kicsit ingott az épület, főleg a WC-ben lehetett érezni. Azt elfelejtették közölni a Booking-on, hogy nincs minden szobához tartozó fürdőszobában melegvíz, csak a közösben.

Kipakolás után rögtön valami kajalehetőség után néztünk. A hostel melletti utcán sétálva egyszercsak majmokat láttunk, méghozzá a ritka álarcos langurok egész csapatát! Az utca fölötti villanyvezetéken kötéltáncoltak át az utca egyik oldaláról a másikra. Néhányan az élénk narancssárga bundájú kicsinyeiket is vitték. Fantasztikus volt, hogy ezek a különleges majmok „üdvözölnek” itt bennünket.

A másik nagy meglepetés pedig az volt, hogy végre láttam virágzó orchideákat, csak úgy az utcán, a fákon. Nagy vágyam volt ez.

Sok cica is volt. Érdekes módon Malajziában sok a kurta farkú macska, többféle mutáció is elterjedt, van púderecsetfarkú, háromnegyedes farkú, sőt olyan is, aminek malacszerű, kis kunkori farka van.

Egy jó kis indiai étterem került az utunkba, itt ettünk finom tandori csirkét. A szálláshoz közel több étterem is működik, ittlétünk alatt kettőt próbáltunk, mindkettő jó volt.

A hostelt csak egy utca választja el a tengerparttól, de sajnos ez nem a Google találati fényképeken szereplő hatalmas szép kövekkel tarkított partszakasz (ezekről a nagy kövekről kapta a város a nevét). A köves part pár buszmegállóval előrébb van Georgetown irányába, ill. a másik irányban Teluk Bahangnál is. A tenger sajnos elég koszos itt, ugyan nem úszik benne szemét, de barnás a víz. A helyiek ritkán fürdenek benne, de piknikeznek, játszanak, sétálnak a parton. Mi fürödtünk itt kétszer, nem lett semmi bajunk tőle.

A hostel gondnokságát ellátó kínai család (Penang lakosainak többsége malajziai kínai) nagyon kedves volt, a férfi segített a programtervezésben és ajánlott egy nagyon jó helyet az evésre (Long Beach Café). A hét közepén felajánlották, hogy másnaptól átköltözhetünk egy olyan szobába, ahol van meleg víz, de akkor már lusták voltunk minden cuccunkat összepakolni (itt volt szekrény-először az utunk során, amibe nagy boldogan bepakoltunk) majd újra kipakolni, így kijártunk inkább a közös zuhanyzóba. A szálláshoz közeli mecsetnek köszönhetően minden nap hajnalban 5 órakor a müezzin imára hívó énekére ébredtünk. Elneveztük MC Mohamednek.

A gondnok által ajánlott Long Beach Café Batu Ferringhi központjában van, miután kipróbáltuk, már mindig ott vacsoráztunk a városnézésekről és kirándulásokról hazafelé menet. Ez nem egy kávéház, hanem egy nagy közös tér rengeteg asztallal és székkel, körben pedig sok-sok kis ételstand van (a lenti fotó nem saját; thebondfamilyadventure.blogspot.com). Ezek mindenféle stílust képviselnek, van pl. tradicionális maláj, észak-indiai, thai, kínai, török, olasz, halas étkezde és még sorolhatnám. Érdemes kiválasztani, hogy mit szeretnénk enni (a bőség zavarában nem könnyű), majd keresni egy asztalt, egyik ember ottmarad, a másik megrendeli az ételt, be kell mondani az asztalszámot és odahozza az ételt a pincér. Az asztalhoz helybe jön az italos cég alkalmazottja. Fantasztikusan finom frissen facsart gyümölcsleveik vannak, de egyebek is, mi a gyümölcsleveken kívül még mandulashake-et ittunk. 2,5 RM (kb. 170 forint) 4 dl gyümölcslé. Akkor kell fizetni, mikor kihozzák az ételt/italt.

Kétszer előfordult, hogy sokat (kb. 1 órát) kellett várni az ételre, mert akkora volt a forgalom, de megérte. Minden étel nagyon-nagyon finom volt és olcsó. Ettünk pl. sült ráját és királyrákot, satay-t (földimogyorószószban pácolt nyársas csirkehús), különböző curry-ket, palacsintákat, osztrigás rántottát, stb. Meg laksát. Utóbbit inkább nem kellett volna. A laksa maláj tésztaleves, aminek elég sokféle változata van, környékenként nagyon különböző (Langkawin volt a rizsmúzeumban egy kis kiállítás poszterekkel a különböző laksákról). A penangit csak erős idegzetűeknek ajánlották. Mi nem voltunk elég erősek. Masszív hányásíze volt. Márk egy falat után feladta, én 2-3 után. Szégyenszemre meghagytuk. Szerintem először fordult elő velünk ilyen. A mellettünk lévő asztalnál egy turista házaspár vígan falta ugyanezt, szóval ezek szerint vannak olyan fura emberek, akiknek ez bejön.

A Long Beach Café-tól a szállásunkra este a Night Market-en keresztül lehetett csak eljutni (a kép szintén nem a miénk; penangnightmarket-penang.ws). Ez elég idegesítő volt, mert az amúgy 10 perces út 20-30 percig tartott tyúklépésben haladva a bóvli termékeket áruló bazársoron a totyogó tömeg közepette. Az árusok ajánlgatják portékájukat, de szerencsére egyáltalán nem erőszakosak. Termékeik között sok a ruha, főleg a nadrág, ezek és a pashmina sálak, strandkendők szépek, de a többi termék (hamis Rolex órák, giccses dísztárgyak, rengeteg napszemüveg, kínai műbőrtáskák) igencsak silány. Néhány helyen lehetett az úttest szélén gyorsabban haladni, de ez az ottani vezetési stílust látva nem túl megnyugtató, és sok helyen odaparkolnak az autók az úttest szélére, úgyhogy marad a bazárokon keresztüli vánszorgás.

Engedtünk a kíváncsiságnak és vettünk a hírhedt duriánból. Kis tálcán volt csomagolva két gerezd és jégen tartották az árusok. Nem véletlenül. Mire odaértünk a hostelhez, már szaglott. Én tényleg meg akartam kóstolni. Készültem rá lelkileg, hogy büdös lesz, de gondoltam, erősebb az elhatározásom. Hát nem volt. Ahogy közelítettem az arcomhoz, már rosszul voltam tőle. A szaga iszonyú erős pálpusztai sajtszag-lábszag-fokhagymaszag keveréke. Képtelen voltam megkóstolni. Márk hősiesen megette. Fogmosások ide vagy oda, még másnap is szaglott tőle…

Másik törzshelyünk egy kis lakókocsi büfé lett, a rendőrséggel majdnem szemben lévő buszmegállónál. Itt reggel nylonfólia plusz újságpapír rétegbe csomagolt nasi lemakot (kókusztejben főzött rizs, a tetején csípős paradicsomos hal és főtt tojás, az egész egy kis piramisba rendezve és banánlevélbe burkolva) és különböző fűszerezésű tésztákat lehetett kapni 1-1,2 RM-ért (meg persze kávét, üdítőt).

Este pedig palacsintát árultak ugyanitt, ezt nem kóstoltuk. Első nap egy éppen itt evő biztonsági őr beszélgetésbe elegyedett velünk, végül megkérdeztük tőle, tud-e nyilvános illemhelyet a környéken, mire mondta, hogy a büfé melletti szállodába simán be lehet menni. Ez igen hasznos infónak bizonyult, ezután minden reggel ebben a büfében ettünk, néha el is vittünk néhány csomag tésztát későbbre, utána betértünk a szállodába, majd indultunk a 101-es busszal Georgetown-ba vagy Teluk Bahangba.

12. nap, december 29., Georgetown városnézés. Georgetown, Penang sziget fővárosa elég nagy és teljesen más, mint Kuala Lumpur. Sok itt a brit gyarmati időkből megmaradt koloniális stílusú épület, kevés a felhőkarcoló, sok a graffiti az utcákon, nagyon szépek.

A járdák hiánya eléggé idegesítő. Itt biciklis riksák is közlekednek, nagyon giccsesen, ízléstelenül vannak feldíszítve, pl. karácsonyi égősorral, csillámló girlandokkal meg művirágokkal.

A városban jellemzőek az ún. klánházak, ahol egy-egy nemesi család több generációja élt együtt és nagy összejöveteleket is tartottak ezekben. Leghíresebb ilyen klánház a Khoo Kongsi, ami fimforgatási helyszín is volt (Anna és a király c. film, ami ugyan elvileg Thaiföldön játszódik, de a thaiok nem engedték hazájukban a forgatást, mert szerintük rossz színben tünteti fel az uralkodót). Elképesztő alapossággal kidolgozott szobrok, lampionok és faragványok teszik felejthetetlen élménnyé ezt a klánházat.

Megnéztük a Kapitan Keling mecsetet, rögtön feltűnt, hogy olyan indiais stílusú, kiderült, hogy nem véletlenül, ugyanis indiai építész tervezte.

Egy önkéntes hölgy vezetett minket körbe és énekelt nekünk pár sort a Koránból, nagyon szép hangja volt. A mecset mellett van egy nagyon jó olcsó kis kifőzde, ajánljuk. Az ebéd után (curry, meg tintahal) megnéztünk egy kínai buddhista templomot, a Kuan Yin Temple-t, ami Penang legrégebbi temploma. A templom előtt embernagyságú füstölők voltak. 

Közel van ehhez a Sri Mahammariamman hindu teplom és a Masjid Melayu (Lebuh Aceh Mosque) is erre van.

Ez utóbbi egy arab stílusú mecset (a kép forrása steemit.com/travel/@askal/masjid-melayu-lebuh-acheh-penang-malaysia). A Pokémon GO láz idején látogattuk meg a mecsetet, ami ezen a vallásos helyen is nyomot hagyott…

Néhány random kis kínai templomba is betértünk nem turistás kis utcákban, na itt találkoztunk Malajziában tartózkodásunk alatt az egyetlen olyan emberrel, aki nem tudott angolul. Egy 80-90 év körüli kínai néni volt, kedvesen invitált minket a pici templomba, ami lehet, hogy egy házi szentély volt a saját otthonukban.

Számomra a nap fénypontja a burmai buddhista templomegyüttes (Dhamikaranma Burai) megtekintése volt. Lenyűgöztek ezek az arany pagodás épületek, nagyon különböznek az itteni „szokásos” kínai templomoktól.

A templomegyüttessel szemben az utca túloldalán egy thai buddhista templom (Chayamangkalaram temple) is található melléképületeivel. Ez is érdekes, nagy színes sárkányok őrzik a bejáratát és egy hatalmas fekvő Buddha szobor van belül, utóbbi elég giccses.

13. nap, december 30. Túrára indultunk Teluk Bahang felé, ami Batu Ferringhitől kb. egy órára lévő városka, 101-es vagy 102-es busszal kell menni. Itt van a Penang Nemzeti Park bejárata. A nemzeti parkba ingyenes a belépés, de a bejáratánál regisztrálni kell, hogy ha elveszne az ember, tudjanak róla és intézkedjenek. A park bejárata előtt lehetett csónaktranszfert foglalni időpontra, aki majd értünk jön a túraút végén lévő ún. Teknős partra és elvisz a Monkey Beach-re, majd előre egyeztetett időpontban visszavisz a nemzeti park bejáratához. Ez 80 RM-be került kettőnknek, de ez az út ára, egy tízfős társaságnak is ugyanennyibe kerül. Meg kell beszélni a standnál, hogy mikorra jöjjön elénk a csónak, az ott lévő hölgy az indulástól számítva 2 órával későbbi időpontot javasolt. Voltunk már Langkawin dzsungelben, de ez egészen más program volt, itt kijelölt túraösvények vannak, nem kell vezető. Piros jelzésekkel van jelölve a legrövidebb túra (más, nehezebb túrákat is lehet tenni). Nagyon élveztük. Néhány részen emelkedőn kellett menni, de nem volt vészes. Szerintünk egyáltalán nem mentünk lassan, de több csoport is leelőzött minket. Nem értettük, hogy egy gyönyörű dzsungelben mi értelme van harsányan beszélgetve, semmit sem megnézve rohanni, de hátha nekik ez jó... Volt, amelyiken még fülhallgató is volt, nehogy hallja a madárcsicsergést...

A túraösvény végén egy részben kiszáradt, ún. meromiktikus tó volt (olyan tó, amely édesvízből és az azzal nem keverő tengervízből áll, a sós vízréteg a nagyobb sűrűség miatt alul marad ), ami a világon csak néhány helyen van. Nagyon tetszett ez az egész. 

A tótól kb. 15 perc sétára (homokban) van a Turtle Sanctuary. Két külső kis medencében teknősbabák, ill. 1-2 felnőtt példány van demonstrációs célra, valamint kitömött teknősök és ismertető táblák. 15 -20 perc elegendő a megtekintésre. Sajnos szabadon nem lehet itt teknőst látni, mert nagyon megritkultak és egyébként is éjszaka jönnek ki a nőstények tojásokat rakni, éjszaka pedig (pont a teknősök védelmében) tilos itt tartózkodni. A Turtle Sanctuary dolgozói összeszedik a tojásokat, miután elment a nőstény és keltetőkbe (a Sanctuary melletti homokos részekbe ássák, majd rácsketreceket helyeznek rájuk) helyezik őket.

A teknősparton tilos a tengerben fürdeni, mert veszélyes medúzák vannak és a hullámzás is nagyon erős. A két óra épp elég volt végül, hogy odaérjünk a motorcsónakhoz (Turtel Sanctuary-től kb. 10 perc az út a móló környékére), de 2,5 óra kényelmesebb lett volna. Jött értünk a megbeszélt időpontban a csónakos és már vitt is a Majompartra. Kb. 15 percig tartott az út; jó gyorsan ment a csónak, picit néha ijesztő volt a nagy hullámok miatt (mentőmellényt adtak), de nagyon élveztük. Gyönyörű tájon át vezetett az út, a tengerből kiálló érdekes, szép, állat alakú sziklákat mutatott a csónakos.

Megbeszéltük a csónak vezetőjével, hogy 2,5 óra múlva jöjjön vissza értünk a Monkey Beach-re. Ezalatt az idő alatt sétáltunk a parton, ettünk egy szűk kis ebédet, ami hamburger, ill. fish&chips volt (malajziai utunk során ekkor egyszer ettünk nyugati ételt, mert más büfé nem volt). Ebéd után nagy szenvedve törülközők alatt fürdőruhára vedlettünk, majd fürödtünk a tengerben. Élveztük a nagy hullámokat. Majmokat is láttunk, de nem jöttek olyan közel, mint máshol.

A visszaút is szuper és szép volt a csónakkal. A nemzeti parktól elgyalogoltunk a Teluk Bahang-ban lévő macskaárvaházba, melyet egy nyugdíjas amerikai hölgy létesített az otthonában. Útközben láttunk egy termő papayát, meg egy gyönyörű kertet tele orchideákkal.

A macskaárvaház meglátogatása azért volt fontos nekünk, mert önkéntes munkákat nézegetve ennek a helynek a kapcsán jött szóba Malajzia, mint úticél. Aztán egy szerencsés véletlen folytán (nagyon akciós kihagyhatatlan repülőjegy) úgy alakult, hogy végül nem dolgozni, hanem nászútra jöttünk ide. Az amerikai hölgy és önkéntes segítői nagyon kedvesen fogadtak minket és körbevezettek birodalmukban. Odaadó szeretettel ápolják a gazdátlan sérült/beteg állatokat, melyeknek egy része gyógyulás után is náluk marad, egy részük pedig örökbefogadó gazdikhoz kerül. Nagyon alaposan megválogatják és ellenőrzik az örökbefogadókat, mert sajnos előfordul, hogy pl. mianmari menekültek ebédre vinnének cicát.

A hölgy autóval elvitt minket a közelben lévő Trópusi Fűszerkerthez, mert amúgy is arrafelé volt intéznivalója. A Trópusi Fűszerkert fantasztikusan szép, de inkább botanikus kertnek mondanám, mert mindenféle növény van benne. Pont elkezdett esni az eső, mikor odaértünk, adtak esőkabát-poncho-t. Szerencse, hogy nem ijesztett meg minket az eső, mert kb. 5 perc után el is állt. A bejáratnál tőlünk 2 méterre egy kb. 1 méteres varánusz került elő, gyönyörű mintája volt, de elment, mielőtt lefényképezhettem volna. Kaptunk angol nyelvű autoguide-ot, ezt viszont csak az elején használtuk, mert elég furán (szerintünk nem logikusan) volt megszerkesztve az ajánlott útvonal. 2-2,5 óránk volt zárásig, ezalatt sikerült is megnézni a kertet.

Utána lementünk a tengerpartra, mert nagyon szép nagy sziklák voltak ezen a helyen. Felültünk a sziklákra, elfogyasztottuk a büféből hozott csomagolt tésztát, gyönyörködtünk a tájban és megvártuk a napnyugtát, majd indultunk vissza Batu Ferringhibe a busszal.

14. nap, december 31. Hop On Hop Off buszra vettünk 24 órás bérletet, mint később kiderült, ez nagyon nem érte meg, mert a valóságban még sokkal ritkábban járnak, mint a menetrendben. Kb. 3 órát vesztegeltünk el összesen a HOHO busz miatt, pedig szívesen megnéztünk volna még pár dolgot az idegesítő várakozás helyett.
A part menti HOHO buszra hiába vártunk Batu Ferringhiben, úgyhogy inkább a megszokott 101-es busszal mentünk Georgetownba. A kétféle HOHO busz találkozási pontjánál 50 percet vártunk a városi HOHO-ra (elvileg 30 percenként közlekedik), majd mikor végre jött és felszálltunk, egy csomó ideig még állt a megállóban. Nagyon sokára értünk első állomásunkhoz, a Botanikus kerthez (hiába az első megálló volt, 45 perc volt odaérni a busszal). Ez egy hatalmas, nagyon szép, rendezett park, belépő nincs, makákók vannak. Az üvegházak sajnos pont zárva voltak, mert dél körül volt. Kb. 2 óra alatt jártuk be a kertet. Annyit hiányoltunk, hogy nagyon kevés növénynél van kitáblázva, hogy micsoda, valamiről fogalmunk sem volt, mi lehet.

Következő állomásnak a Penang Hill-t (Penang hegy) terveztük. Kulturált buszmegálló híján egy útpadkán ücsörögve ismét 3/4 órát vártunk a HOHO buszra, pedig nem láttuk elmenni az orrunk előtt. A várakozás közben jámbor vadkutyusok tűntek fel párban. A kis standnál lévő árus pedig egy kevésbé jámbor, vicsorgó kanmakákót kergetett el esernyővel a banánkészleteitől, elég félelmetes volt a majom, jó nagy szemfogakkal.

A Penang Hill-re kisvonattal lehet felmenni, sajnos nagyon nagy sor volt, mikor odaértünk, így erről a programról lemondtunk, mert a Kek Lok Si templomot mindenképp meg akartuk nézni még aznap. Ettünk egy gyors rizseshúsos kaját (nasi goreng) itt a hegy tövében egy jó kis olcsó büfénél, mert d.u. 3 óra lévén már borzasztó éhesek voltunk. Következő állomásunk, a Kek Lok Si templom igazából egy templomkomplexum sok épülettel (a legnagyobb buddhista templom az országban). Nagyon fura, nem valami bizalomgerjesztő aluljárós bazársoron (ami ráadásul felújítás alatt áll, mint oly sok minden az országban) át vezet az út a templomokhoz. A bejárathoz közel van egy medence rengeteg teknőssel. Csodaszépek a templomok, szentélyek, szobrok és gyönyörű a kilátás (ez kárpótolt minket a Penang Hill miatt). Magába a komplexumba és a templomokba nincs belépő, de az ún. Pagodába van (2 RM), a hatalmas (Guan Yin, a kegyelem istennője) szoborhoz épített felvonót pedig oda-vissza 6 RM-ért lehet használni (mindkettő megérte).

A komplexum este 6-kor zár, így épp meg tudtunk nézni mindent 2 óra alatt, de kicsit igyekezni kellett. Az elég furcsa és nyomasztó élmény volt, hogy alig tudtunk kijutni az aluljárórendszeren át, mert lehúzták a bádogrolókat. Bolyongtunk ide-oda, végül vissza fölfelé kellett menni és a parkolón át tudtunk csak kijutni. A templomok bezárása után igazán várhatnának még egy negyed órát, hogy problémamentesen ki tudjanak menni a látogatók. A bolyongás ára az volt, hogy elment a busz az orrunk előtt, újabb hosszú várakozás következett.

Gondoltuk, hogy már úgyis bezárt minden látnivaló, akkor legalább használjuk ki valamennyire a 24 órás jegyet, így körbementünk a végállomásig. Most először volt hely az emeletes busz tetején, felültünk oda. Jó volt ilyen látószögből is megnézni a már nagyjából ismerős várost. Útközben láttunk egy szilveszteri hindu menetet díszes szekerekkel, virágfüzérekkel, meg ökrökkel.

A tengerparti HOHO busz este már nem jár, így kerestünk egy 101-es megállót, hogy hazamenjünk Batu Ferringhibe.

15. nap, január 1. A 102-es busszal mentünk a Kígyótemplomba. Körülbelül 1,5 óra az út ide Batu Ferringhiből. A templomba ingyenes a belépés. Habár nem félünk és nem is undorodunk a kígyóktól, mégis kicsit tartottunk ettől a programtól. Nem volt annyira ijesztő, mint gondoltuk. Én azt hittem, hogy a földön lesznek a kígyók a lábunk közelében, de mindegyik faállványokon aludt.

Nagyon szép, különböző élénk zöld-sárga mintásak voltak. Azt mondták az ottaniak, hogy a kígyók, habár mérgeskígyók (viperák), csak éjszaka aktívak, egyébként ha nem nyúl hozzájuk az ember, ügyet sem vetnek rá. Lehetett volna óriáskígyóval fényképezkedni pénzért, ezt kihagytuk. A templomon áthaladva van egy elkerített rész, ahol szintén látni lehet viperákat a fákon. A templom mellett pedig egy ún. kígyófarm található, ahol elég sokféle kígyót és egyéb hüllőt, valamint pár kölyökmacskát és egy kacsát tekinthettünk meg terráriumokban, ill. ketrecekben. Válaszként aggódó tekintetünkre az óriáskígyóknál lévő kínai hölgy (valószínűleg a tulajdonos) megnyugtatott, hogy a macskák és a kacsa szintén az ő kedvencei és nem kígyóeledelek :). Ez a hölgy aztán (és előtte egy férfi, valószínűleg a férje) nagyon érdekes dolgokat mondott nekünk a kígyóiról és megsimogathattunk párat az óriáskígyók közül. A hölgy nagyon jól beszélt angolul, szívesen válaszolt a kérdésekre és látszott, hogy nagy szeretettel gondozza különös állatkáit. 6 RM volt ide a belépő, nagyon megérte.

A templom közelében van néhány bazár és néhány kis büfé, ahol lehet egyszerű, de olcsó és finom rizses-húsos meleg ételt enni.

102-es busszal visszamentünk Georgetown-ba, majd elmentünk a Komtar nevű megállóhoz, ahonnan ingyenes CAT busszal folytattuk utunkat. Nagy tömeg volt a buszon és egy csapat arab férfi turista közé voltunk beékelődve, akik borzasztó hangosan énekeltek. Enyhén szólva nem volt kellemes ez a helyzet és tartottam tőle, hogy valami atrocitás ér, de szerencsére semmi ilyesmi nem volt, egyikük még angolul bocsánatot is kért, mikor véletlenül rátaposott a lábamra.

Következő állomásunk a Blue Mansion volt, amit sajnos csak kívülről tudtunk megtekinteni. A honlapon ugyan látható, hogy mikor van vezetés (11.00; 14.00; 15.30), de az nem derült ki számunkra, hogy egyéb időpontokban nem lehet bemenni.

Elsétáltunk a közelben lévő Old Protestant Cemetery-hez. Érdemes szánni egy kis időt erre a temetőre, nagyon szép régi síremlékek vannak itt (néhány híresebb emberé is, ezek fel vannak tüntetve a bejárattal szembeni táblán) és nagyon békés hangulata van a gyönyörű fáknak köszönhetően.

Elsétáltunk a 101-es buszhoz és visszaindultunk Batu Ferringhi felé. Útközben leszálltunk egy úszó mecsetnél (Tanjung Bungah Floating Mosue), amit előzőleg vettünk észre a buszból és nagyon megtetszett. Mikor neten a látnivalókra kerestünk, ez nem volt megemlítve, pedig kifejezetten különleges és szép épület, érdemes megnézni. A mecsetről lenézve a tengerparton tengeri sün vázat és szép kagylókat láttunk, ezért lementünk gyűjtögetni. A víz sajnos kiábrándítóan szemetes ezen a részen.

Gyalog elindultunk Batu Ferringhi köves partjához, mert utolsó penangi napunkon szerettünk volna fürdeni a tengerben ezen a szép részen (előtte nem volt rá idő). Ez határozottan rossz ötletnek bizonyult. Járda nincs az út nagy részén, így az autóút szélén gyalogoltunk. Sokkal nagyobb volt a távolság, mint gondoltuk, közben riasztóan sok motoros jött szembe. Amúgy is sok motoros van Penangon és egész Malajziában, de ekkor még egy motoros találkozó is volt itt, az egész országból 20000 motoros jött ünnepelni, borzasztó volt a füst is, amit produkáltak. Közben ránksötétedett. Egy részen lenyírt fű halmozódott az út mentén, ijesztő volt, mert azt hittük szilárd talaj, de besüppedt és aztán egy kígyó is előkerült előttünk. Eléggé megijedtünk, mert nem tudtuk, mérges-e, szerencsére ő is hasonlóan érzett és eloldalgott. Végre találtunk egy lejáratot a parthoz és ha már idáig eljöttünk, telefonnal világítva lemásztunk a nagy lépcsőfokokon. Szép volt a part sötétben is, de inkább úgy döntöttünk, hogy nem fürdünk, mert veszélyes lenne, nekicsapódhattunk volna a szikláknak a sötétben.

Szerencsére pont szemben volt a 101-es buszmegálló. Szerencsétlenségünkre az első busz nem állt meg, hiába integettünk. Elég rosszul esett, már szabadultunk volna a benzingőzös-poros úttól. Talán az volt a baj, hogy a sötétben próbáltunk feltűnőbbek lenni és integettünk, amit lehet, hogy úgy értelmezett a sofőr, hogy nem a buszra várunk. 15 perc múlva jött egy másik busz, elmentünk a Long Beach Café-ba enni. Aznap hatalmas tömeg volt, egy nagy asztalnál találtunk csak helyet, ahol asztaltársaink egy kanadai házaspár és egy új-zélandi házaspár, valamint utóbbiak itt élő lánya és unokája volt. Sokat vártunk az ételre, ezalatt beszélgettünk. Az új-zélandi hölgy (aki itt élő lánya miatt szinte otthon van itt is) azzal riogatott minket, hogy a rengeteg motoros mind holnap fog hazaindulni, ezért borzasztó káosz lesz az utakon, ne induljunk el holnap Cameron Highlands-re, mert éjfélre sem érünk oda. Nem fogadtuk meg a tanácsát (szerencsére), mert már megvolt a buszjegyünk és a szállást is lefoglaltuk.

16. nap, január 2. Reggel még lementünk a hostellel szemben lévő tengerpartra fürdeni. Aztán reggelire finom indiai ebédet ettünk egy közeli reggelizőhelyen, mert az utazás miatt nem volt ebédre lehetőség. A buszmegállóhoz sétálás közben ismét feltűnt az álarcos langurok csoportja. Csak akkor láttuk őket, mikor érkeztünk és mikor távoztunk a városból, ezért olyan érzés volt, mintha direkt minket köszöntöttek és búcsúztattak volna.

Felkészülve a közlekedési dugókra a szükségesnél jóval korábban indultunk el Georgetown Komtarhoz, ahonnan a busz indult Tanah Rata-ba. Egyáltalán nem volt hosszabb a busz menetideje a szokásosnál, úgyhogy fölös időnket a Komtar Plaza-ban várakozva töltöttük el.

Legalább fél órával előbb kellett bejelentkezni a New Asia Travel irodánál a buszhoz, ez rendben is lett volna, de az már nagyon furcsa volt, hogy fél órával a megadott indulási idő előtt el is indult a busz. Meg az is, hogy olyan helyen kellett felszállni, ahol nem volt rendes parkoló, jöttek az autók, miközben a nagy bőröndjeinket próbáltuk betuszkolni a busz csomagtartójába, a sofőrök meg csak sürgettek ahelyett, hogy segítettek volna. Ilyen luxusbuszt még sosem láttunk. Szinte fotelnak nevezhető ülések voltak benne, tágas hely és szép díszítés. Az előre kinyomtatott jegyen az szerepelt, hogy először egy transzferjárattal a Sungai Nibong pályaudvarhoz megyünk, ott átszállunk egy másik buszra és azzal megyünk tovább Cameron Highlands-re, de aztán azt az infót kaptuk, hogy ez egy Kuala Lumpurba tartó busz, Ipohig ezzel megyünk, ott kell majd átszállni. Végül Sungai Nibong-nál mégis leszállítottak minket a „kedves” sofőrök, semmi infót nem mondtak, hogy pl. „nyugi, fél óra múlva x helyre jön egy másik busz, az visz titeket Tanah Rata-ra”, csak otthagytak minket. Összevissza futkostak az utasok valami információ reményében, de a pályaudvar hivatalos információs pultjánál sem lehetett semmit megtudni. Végül megérkezett a buszunk, hasonló luxuskivitelű jármű szerencsére. Mögöttünk nem ült senki, így a fotelokat hátradöntve szinte fekvő pozícióban utaztunk végig.

Gyönyörű volt a táj, amin keresztülmentünk a 4,5 órás út során, még a szakadó eső ellenére is páratlan volt a látvány. Az út szélén úgy nőttek a magas talajlakó orchideák, mint nálunk a gyom. Nagyon kanyargós az út, Daedalon-ra szükség lehet. Ipohban volt egy nagyon rövid mosdószünet.