A hazaút előtti este Nagoya-ban kellett aludnunk, mert reggel indult a repülő és nem tudtunk volna olyan korán beérni Tsu-ból. Susumu és Jammy kivittek minket a vasútállomásra. Bokorugró személyvonattal mentünk első körben, ez így sokkal hosszabb volt, de legalább volt ülőhelyünk és a rengeteg cuccunk (3 nagy bőrönd, egy túrahátizsák és 3 kisebb hátizsák) is elfért. Az átszállás után már nem voltunk ilyen szerencsések, borzasztó volt a hatalmas tömegben a zsúfolódás ezzel a sok cuccal.  Későn értünk a reptérhez közeli szállásunkra, majd 3 óra alvás és készülődés után nekiindultunk a nagy hazaútnak. Az első repülőn nem egymás mellé szólt a jegyünk, de szerencsénk volt, mert másokat sem egymás mellé osztottak be és cseréltünk. Aztán majdnem Pekingben ragadtunk. Eleve is kevés idő volt az átszállásra és még késett is egy kicsit a gép. Ez még nem is lett volna gond, de az eddig mindig üres átszállási útlevélellenőrző és biztonsági pontoknál sok száz emberes végeláthatatlan sor kanyargott. Csak leleményességen, a személyzet segítségén (adtak "tight connection" feliratú piros matricát, amit magunkra ragasztottunk) és pofátlanságon múlott, hogy a biztonsági ellenőrzésen és utána is rohanva elértük a csatlakozást. A sort kivárva esélyünk sem lett volna és csak 2 nap múlva indult a következő repülő. A feladott 4 poggyászunkból először csak egy érkezett meg, mire felvetettük a jegyzőkönyveket, kiderült, hogy még van fent 3 csomag. Újraindították a szalagot és még két csomagunk meglett, várjuk a negyediket, reméljük meglesz (pár nap múlva megérkezett, házhoz hozták).

Furcsa, hogy Magyarországon kívül Japánban töltöttük a legtöbb időt, de ez a három hónap is elég gyorsan eltelt. Néhány dolog hiányozni fog, de jó itthon lenni és nagyon kényelmes Japánhoz képest.