Doktorandusz hallgatóként el kellett töltenem legalább három hónapot külföldi kutatómunkával. Úgy alakult, hogy Hollandiában, a Leideni Egyetemen végeztem ezt. Két különböző ösztöndíjpályázatot adtam be és szerencsére az egyik nyertes volt. Hosszasan leveleztünk ottani leendő témavezetőimmel (akik közül egyik magyar volt, másik holland), hogy mi is lesz pontosan a munkám. A holland témavezetőnek egy korábbi szakdolgozatos hallgatója gombatörzseket izolált. A számomra kijelölt munka az volt, hogy megvizsgáljam, ezek a gombatörzseknek milyen hatást fejtenek ki orchidea magok csírázására. A projekt vezetője a holland kutató volt. Bár nem igazán akarózott külföldre menni épp akkor, ráadásul ilyen hosszú időre, a témát érdekesnek találtam, mert mindig is oda voltam az orchideákért és eddig nem ilyen típusú gomba-növény kapcsolatokkal foglalkoztam.
Busszal akartam menni Hollandiába, egyrészt, mert még sosem ültem repülőn és nem egyedül szerettem volna ezt kipróbálni. Nem is magától a repüléstől féltem, hanem attól, hogy nem tudok kiigazodni a reptereken, nem tudom, hogy megy a biztonsági ellenőrzés, mit kell csinálni, stb. Másrészt ősztől karácsonyig tartott az ösztöndíjas időszak, ezért nyári ruháktól kezdve a télikabátig mindenféle ruhára szükségem volt, ennyi cucc viszont nem fér bele egy bőröndbe. Harmadrészt, a busz feleannyiba került, mint a repülő. Itthoni témavezetőm nem engedte, hogy busszal menjek, mert télen a visszaúton már veszélyes lehet a német havas hegyvidékeken át busszal közlekedni, inkább megvette pályázati pénzből a repülőjegyet.
A ruhák miatti helyhiányt úgy oldottuk meg, hogy október végén kijött hozzám egy hétre busszal az akkori barátom, a saját cuccai mellett hozott a hátizsákban nekem téli ruhákat és kozmetikai szerekből utánpótlást, mert azok drágábbak Hollandiában, ill. nem is lehetett pont olyanokat kapni, amiket használok. A nyári ruhákat pedig hazavitte. Decemberben, ottlétem utolsó hetére pedig kijött Anyukám repülővel egy félig üres bőrönddel, majd együtt repültünk haza elosztva a cuccaimat a két bőröndben.
Repülőút Hollandiába
Mégiscsak egyedül kellett nekivágnom életem első repülőútjának. A reptéri hangosbemondón azt mondták, hogy csekkoljunk be a self-check in pultnál. A self-check in pult viszont nem ismerte fel a jegyem foglalási számát, majd az igazolványomat sem. Egy ottani dolgozó segítségét kértem, aki nem tudta megoldani a helyzetet és otthagyott. Végül nagy nehezen, sokadszorra sikerült egyedül. A biztonsági ellenőrzést túléltem, a cuccaim megvoltak, nem lopták el semmimet. Persze a központi váróban, mint gyanútlanul lődörgő tipikus balekkinézetű diákot, rögtön kiszúrt egy banki ügynök, a szuper lehetőségek igénybevételéhez szükséges feltételeknek szerencsére (vagy nem :( ) nem tettem eleget, ugyanis nem érkezett havonta adott mennyiségű fizetés a bankszámlámra. Murphy persze jól végezte dolgát, pont akkor volt bombariadó valami gyanús csomag miatt, mikor végre sikerült leráznom az ügynököt. Az embereket beterelték a beszállókapukhoz és lezárták a központi várót. Teljes védőfelszerelésbe öltözött tűzszerészek csapata jött keresőkutyussal. Már ki volt írva a kapu, ahová mennem kellett, így én már a megfelelő helyen várakozhattam. Kb. fél óra késéssel indult a gép. Az volt a terv, hogy a repülőúton átolvasom újra a szakdolgozatot, amit az a lány írt, akinek az izolált gombatörzseivel volt dolgom. Ezt a szakdolozatot már korábban megkaptam, el is olvastam, de a doktorihoz szükséges francia nyelvvizsgám pont az utazás előtt két nappal volt, így már nem volt időm újra átolvasni a szakdolgozatot az út előtt. Terveim meghiúsultak, mert a mellettem ülő fiatal házaspár férfi tagja folyamatosan nyomta nekem a sódert és kérdezgetett, hiába mondtam többször, hogy fontos elolvasnom a nálam lévő irományt és próbáltam nem odafigyelni rá, nem hagyott békén az egész út alatt.
Már leszálltam a repülőről a cuppantófolyosóba, mikor rájöttem, hogy otthagytam a széldzsekimet a repülőn, szerencsére még tartott a kiszállás és vissza tudtam szaladni érte. Emiatt viszont nem tudtam követni a tömeget a kiszállás után, kicsit kétségbe estem, hogy nem tudom, merre kell menni, aztán a reptéri feliratok alapján végül sikerült megtalálnom a poggyászkiadót.
Kijött elém a magyar témavezetőm a repülőtérre, szegény a késés miatt már régóta várt rám. Együtt mentünk vonattal Leidenbe, ami kb. egy fél órás vonatút.
Szállásom
A vasútállomástól 10-15 perc gyalogtávolságra volt a szállásom, amit a holland témavezetőm intézett, jelenlegi és volt hallgatói gyakran laknak ott. A szállásom egy nagy, tipikus holland házban volt, ahol a földszintet és az első emeletet a tulajdonos házaspár használja, a felső szinten található három szobát pedig hosszabb távra kiadják diákoknak. A konyhát és a fürdőszobát közösen használtuk a többi diákkal. A tulajdonosok nem voltak otthon érkezésemkor, ezért témavezetőm már előtte átvette a kulcsot, ami ajtónyitás után kihúzáskor el is tört. Jó kezdet. A felső szintre vezető kanyargós lépcsősor annyira szűk volt, hogy alig tudtuk keresztülpréselni rajta a bőröndömet, pedig nem is legnagyobb méretű. A szállás előnye, hogy 15 perc gyalogtávolságra van az egyetemtől, ez szuper, hogy nem kell naponta két órát tömegközlekednem, sőt, mehetek gyalog. Kb. ez volt az egyetlen előnye a szállásnak. Ja, még az is, hogy lehetett főzni.
Lakrészem egy sötét tetőtéri szoba volt, csekély világítással. Az rögtön nyilvánvaló volt, hogy olvasni itt nem fogok tudni, hiába hoztam két könyvet is. Érkezésem napján résnyire nyitva volt a szobám tetőtéri ablaka, besüvített rajta a szél, estére már elég hideg lett, de az ablakot sehogy sem tudtam bezárni. A tulajdonos segítségét kértem, aki egy 190 centis holland nő volt, hosszú karjaival kinyúlt és úgy bevágta az ablakot, hogy beleremegett az épület. Ezután nem tudtam kinyitni az ablakot az egész ottlétem alatt, végig a konyha felől tudtam csak szellőztetni. Ezen az ablakon át néztem sokszor a felszálló repülőket és keseregtem, hogy miért nem vagyok rajta egyiken sem. Decemberben rendhagyó módon többször is esett a hó (évtizedek óta először, mert ha esik, mindig januárban vagy februárban szokott), befedte teljesen a hótakaró az egyetlen, tetőtéri ablakot, nem láttam többé a felszálló repülőket, bár addigra már meg is békéltem a helyzetemmel.
A laptomomra először nem sikerült wifit beállítani, pedig volt a szálláson. Egyik lakótársamtól kértem segítséget, de sem ő, sem a szállásadó nem tudott vele mit kezdeni. Napokig nem volt internetem. Aztán egyik nap nekiültem, pár órán keresztül mindenféle beállításokat próbáltam és végül megoldottam egyedül, ami nagy büszkeséggel töltött el, és máig sem tudom, hogyan sikerülhetett, hiszen hihetetlenül antitalentum vagyok az informatikai dolgokhoz és a legalapabb alapismereteim is hiányoznak.
Mosógép csak a tulaj lakrészében volt, ezért szatyorban kellett odarakni egy kijelölt helyre a szennyest, majd ugyanúgy visszakaptuk tisztán. Ez sajnos teljes mértékben kiszámíthatatlan volt, valamikor már másnap visszakaptam a ruhákat, valamikor csak egy hét múlva. Nehéz volt így kalkulálni az ott lévő, csekély számú ruhával, plusz fehérneműket be is kellett szereznem emiatt a H&M-ben. Legalább itt lehetett kártyával fizetni, ez volt az egyetlen olyan bolt, de erről majd később.
Lakótársaim
Az egyik lakótársam, Febri, egy indonéz gyógyszerészhallgató lány már régebb óta ott lakott, ott is volt végig, amíg én és még utánam is maradt. Ő nagyon aranyos volt. Időnként megkínáltuk egymást a kajáinkból és néha együtt mentünk a szombati piacra. Gyakran sütöttem lasagne-t és Dr Oetker pizzát (mert sokkal olcsóbb volt, mint itthon és többféle típusút lehetett kapni), ezek mindig illatoztak és megkívánta Febri is, végül sikerült találni neki olyan pizzát és lasagne-t, ami csirke vagy marhahúsos, mert muszlimként természetesen nem eszik sertéshúst.
Kezdetben a harmadik szobában Adam, egy kiskorától Costa Rica-ban élő holland fiú volt, aki évente több hónapot dolgozik a Leideni Egyetemen és egy hónapig a mexikói barátnője is ott lakott vele. A szálláson lévő, kajával teli hűtő kezdetben olyan büdös volt, hogy mindig majdnem elhánytam magam, mikor kinyitottam. Először azt hittem, hogy az indonéz lány kajáitól, de mikor elköltözött a mexikói lány, eltűnt végleg a szag is (pedig amúgy szeretem a mexikói kaját és sosem éreztem ezen kívül büdösnek).
Legjobb kombináció volt, mikor Febrivel és Adammel laktam, velük rendben volt minden. Adam latin zenét hallgatott főzés közben, Febri énekelt és táncolt, mert a férje otthon nem szereti ezt, itt meg nem zavart senkit, sőt én szerettem hallgatni.
Adam után egy spanyol fiú jött a harmadik szobába, már nem is emlékszem a nevére. Alapvetően kedvesnek tűnt, bár elég ápolatlan volt, ritkán használta a zuhanyzót. Akkor kezdődtek álmatlan éjszakáim, mikor odaköltözött, ugyanis minden éjjel hajnal háromig üvöltve skypeolt, a holland épületek falai pedig nagyon vékonyak. Hiába kértük sokszor, hogy legyen ránk tekintettel, semmi nem volt hatásos. Egy hónapig ez minden áldott nap így volt. Végső kiakadásomban egyik hajnalban sokáig dörömböltem az ajtaján, de még azt sem hallotta meg a hangos csevej közben. Bementem a szobájába és még akkor sem vett észre, mikor már vagy egy-két perce mellette álltam pizsamában és kiabáltam, hogy fejezze már be. Elköltözésekor egy hónap után végre csend lett, de több, minőségi rozsdamentes acél főzőedényen, amibe rendszeresen odaégette a kajáit, már nem lehetett segíteni, használhatatlanok lettek.
Utolsó lakótársam, egy thai lány, Koong odaköltözésével ismét nyugalom lett. Szegénynek nem működött a fűtés a szobájában, próbáltunk segíteni neki Febrivel, de más volt ott a radiátor, mint a mi szobáinkban és nem sikerült normális hőmérsékletet csinálni. A tulajdonos banyától kért segítséget, aki gorombán elintézte annyival, hogy ne várjon itt olyan meleget, mint Thaiföldön. Hiába mondta szegény lány, hogy már évek óta Németországban él és hozzá van szokva az éghajlathoz, de azért télen kellene fűtés a szobába.
Első látogatás az egyetemen
Érkezés után még aznap bementünk az egyetemre, ami két épületből áll, melyek egymástól 10 percre vannak. Egyik témavezetőm az egyik épületben, a másik a másikban dolgozott. Az egyikben vannak a molekuláris laborok, másikban a steril munkához, törzsizoláláshoz, mikroszkópos munkához szükséges felszerelés. Hihetetlenül lefárasztott a hirtelen, angolul jött töménytelen információ, nem bírtam mindent felfogni és megjegyezni, hogy milyen ügyben kihez kell fordulnom, milyen dokumentumokat kell kitöltenem, milyen vezetőhöz kell bemutatkozó beszélgetésre mennem, melyik laborok hol találhatóak, mik a szabályok, stb. Sok embert mutattak be, nem tudtam megjegyezni a neveket, a holland férfiakat néha alig vagy nem tudtam megkülönböztetni egymástól, a különböző laborok és irodák pedig külön emeleteken voltak az óriási épületben. A megbeszélés után még elmentünk egy, az egyetemhez tartozó kísérleti növénykertbe is orchideamagokat gyűjteni. A holland időjárás is rögtön bemutatkozott, akkora szél volt egy kis esővel fűszerezve, hogy semmit nem értettem a növénykert felé menet az angol beszédből. A nap végére összerogytam a fáradtságtól.
A munkáról dióhéjban és remélhetőleg közérthetően
Az első hét végén derült ki, hogy a sok egyeztetés, a részletesen megbeszélt munkaterv ellenére a kísérletsorozathoz szükséges egyetlen gombatörzs sem áll rendelkezésre. Ez a magyar témavezetőmet is meglepetésként érte. Akkor keseredtem el végleg. A sok egyéb nehézség mellé (lásd alább) már csak ez hiányzott. Legszívesebben fordultam volna haza. Azokat a módszereket, amiket azt hittem, hogy ott fogok megtanulni, kiderült, hogy nem is használták még az ott dolgozók, mert teljesen más témákkal foglakoztak és magamra vagyok utalva. Az otthoni témavezetőm és egy munkatársam segített e-maileken keresztül, hogy a megfelelő struktúrákat látom-e egyáltalán a mikroszkópban, ill. hogy hogyan izoláljam a gyökerekből a gombatörzseket, mivelhogy még nem voltak. Gondoltam, ennyi erővel otthon is maradhattam volna. Aztán szerencsére a magyar témavezetőm kitalált egy, a témához kapcsolódó másfajta munkát, ami az adott helyzetben is kivitelezhető volt. A tervet sikerült elfogadtatni a holland témavezetővel is és fellélegezhettem, örömmel láttam neki az új feladatnak.
A munkához orchideagyökereket és különböző fás szárú növények gyökereit kellett gyűjteni. Vizsgálatunk főszereplői földben növő, mérsékelt övi, Hollandiában is őshonos orchideák voltak. Ki kellett ásni az egész növényt gyökerestül. Nehéz volt, a gyökerek mélyre hatoltak. Többször mentünk orchideát ásni, először a témavezetőimmel a fantasztikus Leideni Botanikus Kertbe.
Később voltunk mintázni a tengerparti homokdűnéknél is és még több természetes erdei élőhelyen.
Egyszer az akkor épp ott lévő párommal mentünk a botanikus kertbe orchideát ásni, egyszer pedig holland témavezetőm unszolására lakótársam, Adam vitt el a biciklije vázán. Nagyon nem repestem az ötletért, inkább ástam volna egyedül és cipeltem volna gyalog a több kilónyi talaj-és növénymintát. A bicikliúton halálfélelmen volt. Adam nem egy kis darab ember, nagyon imbolyogtunk a biciklivel és a nagy forgalomban mindenhol jöttek a teherautók és egyéb járművek. Féltettem az életünket és a bicikliről oldalra kilógó lábaimat. Mindenesetre nagyon rendes volt Adam-től, hogy ezt bevállalta, elvitt és segített ásni meg cipekedni, neki is nehéz lehetett.
Az volt az új cél, hogy egy számomra újfajta, modern molekuláris módszerrel azonosítsam és összehasonlítsam a különböző élőhelyről származó orchideák és a mellettük növő fák gyökereiben élő gombákat, valamint, hogy gombatörzseket izoláljak a gyökerekből, hogy később valaki megcsinálhassa azt a munkát, amit nekem kellett volna, ha a beígért gombatörzsek valóban rendelkezésemre álltak volna.
A másik egyetemi épületbe csak a második héten mentem, itt volt a gombatörzsek izolálásához megfelelő felszerelés. Ez az épület nagyon labirintusszerű volt. Mikor először itt jártam és hazaindultam volna, sikerült beriasztanom az épületet. Ki volt írva valami hollandul egy kijáratnak látszó ajtóra, ahonnan látni lehetett az udvart, de nem értettem, meg már kicsit pánikba is estem, hogy nem találom a kijáratot, ezért nem voltam elővigyázatos. Iszonyúan fülsiketítő volt a riasztó, zengett tőle az egész épület. Aztán sűrűn kértem az elnézést a portástól, de jófej volt és nem látszott haragosnak.
Ebben az épületben sokkal jobban szerettem dolgozni. Itt volt a magyar témavezetőm, az orosz doktorandusz hallgatója, Tanya és még néhány külföldi hallgató, nagyon megkedveltem mindannyiukat. Általában együtt ebédeltünk. Hollandiában a vacsora a főétkezés, ezért mindig nagyon megbámultak az emberek, ahogy végigvonultam a folyosókon át az ebédlőbe a méretes IKEA-s tányéromon lévő hatalmas adag házi készítésű kajáimmal (magyar viszonylatban is rengeteget eszem, de az itthoniak már megszokták). A holland kollégák, de sokszor az ott lévő külföldiek is csak bögrés levest és egy miniatűr szendvicset esznek ebédre. Az épületben volt egy olyan automata, ahonnan ingyen lehetett kávét és forrócsokit szerezni. Délutánonként csapatostul meglátogattuk.
Mikor már megvolt az új feladatom, lelkesen belevetettem magam a munkába. Általában elsőként érkeztem a laborba és utoljára távoztam. Egyszer egy ott dolgozó kínai lány megjegyezte, hogy úgy látszik, nem csak a kínai doktoranduszok szokása a látástól mikulásig munka és hogy örül, hogy nem egyedül van korán reggelenként.
A takarítókkal is összebarátkoztam. Az egyik épületben egy vidám, középkorú, Curaçao-ról származó takarítónő volt. Egyebek mellett elmesélte, hogy a hazájában beszélt nyelv, a papiamento hasonlít a spanyolhoz, de mégsem olyan. Kértem, hogy beszéljen egy kicsit a nyelvén, érdekes volt. A másik épületben egyszer korán reggel kinyitottam és tartottam az ajtót a hatalmas fekete takarító férfinak, hogy könnyebben át tudjon haladni a takarítószeres kiskocsival. Ettől nagyon meghatódott és vagy tízszer megköszönte. Azután minden nap ragyogó arccal üdvözölt. Akkor jöttem rá, hogy azért volt ez neki nagy dolog és valószínűleg ilyesmi sosem fordult elő az életében, mikor megrakott nagy tálcával a kezemben nemhogy megtartotta volna az ajtót az előttem haladó holland kolléga, hanem konkrétan rámvágta. Ez sajnos többször előfordult. A hollandokra nem igazán jellemző a figyelmesség. Egy, a csapatunkban dolgozó nagyon aranyos holland lány egyszer nagy meglepetésemre azt mondta, hogy nagyon szenved a honfitársai érzéketlenségétől és kívülállónak érzi magát.
Egyik nap mondta a holland témavezetőm, hogy elmegyünk egy napra a Brüsszel melletti Meise Botanikus Kertbe, az ottani orchidea társaság ülésére és viszünk egy előadást az én munkámból. Vészesen közeledett az ülés napja és én még mindig nem tudtam, hogy nekem kell-e az előadást tartanom vagy sem, csak ködösítés volt, ez nagyon idegesített. Két nappal az esemény előtt tudtam meg, hogy flamand nyelvűek lesznek az előadások, ezért nem nekem kell megtartani az előadást, hanem a témavezetőm fogja. Autóval indultunk hajnalban négyen, a témavezetőm, a férje és egy rendkívül öntelt korábbi szakdolgozó srác, aki mindenáron arról akart meggyőzni, hogy a magyar nyelv biztos hamarosan ki fog halni, valamint bőszen ócsárolta a belga építészetet és cserébe ajnározta a hollandot. Témavezetőm hívta fel rá a figyelmemet és tényleg fura volt, hogy abból lehetett látni, hogy Belgiumba értünk, hogy az autópályán mindenféle szemetet röpített szembe a szél, nylonszatyrok, tejes- és pizzásdobozok, fél kenyerek meg ilyesmik röpködtek szembe. Az előadóülés számomra is érdekes volt és bár nem tudok flamandul, a szakszavak és az ábrák miatt értettem a legtöbb előadás lényegét. Az ülés után megnéztük a botanikus kertet.
Nehézségek Hollandiában
Első élelmiszerboltban tett látogatásomkor kétségbeestem, mert hiába egy nagy boltba mentem, semmi értelmeset nem találtam, amiből főtt ételt készíthetnék. Nem voltak húsok, halak, de még krumpli sem, rizst sem találtam és más alapvető dolgokat sem. Később szerencsére kiderült, hogy csak átmeneti készlethiány lehetett a boltban (és ez random máskor is előfordult), máskor normális választék volt ugyanott. Kiderült, hogy a fagyasztott hasábkrumpli olcsó, a feldolgozatlan pedig nagyon drága, ki érti ezt? A gyümölcslevek és a Dr Oetker pizza olcsóbbak voltak, mint itthon, ki is használtam ezt és rendszeresen vettem ilyeneket, otthon úgysem engedhetem meg magamnak.
Legnagyobb probléma az volt, hogy a boltokban csak holland bankkártyával lehet fizetni. Direkt erre az alkalomra csináltattam otthon eurós dombornyomott Mastercard-ot, specifikusan Hollandiát kérdeztem, hogy olyan legyen a kártya, hogy tudjam ott használni. Ennek ellenére csak a múzeumokban és a H&M-ben tudtam használni, tehát két alkalommal az ottlétem alatt, mikor múzeumkártyát és fehérneműt vettem.
Kártyás fizetés híján sok készpénzre volt szükségem, hiszen a szállásomat és minden mást is azzal tudtam csak fizetni. Ez megint jelentős probléma volt, mivel a hollandok általában bankkártyával fizetnek, ezért az automatáikban alig van pénz. Egy hónapi szállásra való pénzt 4-5 automatából tudtam csak felvenni, a többi költségről nem is beszélve. A hónap különböző időszakaiban, különböző napokon és napszakokban is próbálkoztam az automatáknál, hátha sikerül kifogni, amikor feltöltik és normál mennyiségű pénzt vehetek fel. Nem volt semmi eredménye, sőt néha napokig teljesen üres volt egy-egy ATM.
Az ország egyik legnagyobb vasútállomásán nem sikerült vonatjegyet vennem hétköznap (nem korán) reggel, mert a pénztárak zárva voltak, a jegyautomata meg persze csak holland bankkártyát fogad el. Akaratom ellenére kénytelen voltam bliccelni. Fejlettebbnek gondoltam azért ezt az országot, de tévedni emberi dolog.
Hollandiában szinte mindenki biciklivel közlekedik, sokan őrült gyors tempóban. A bicikliseknek mindenkivel szemben mindig elsőbbsége van. Sokszor nehéz közlekedni miattuk, mert a kanyarodósávok miatt három irányból jöhetnek szélsebesen és nem tud az ember egyszerre három irányba nézni. „Kedves” szokásuk, hogy nagyot köpnek biciklizés közben, ami a nagy sebesség miatt máshol landol és könnyen eltalálhatja a gyalogost. Olyan nagyot meg nem lehet ugrani a turha elől, mert beleesik az ember a gyalogút melletti csatornába. Kétszer is eltalált egy ilyen „szeretetcsomag”, de legtöbbször sikerült időben arrébbugranom. Jópofák viszont a gyerekszállító biciklitoldalék kocsik. Sokféle van, egész nagy, négyszemélyesek is. Mindent visznek egyébként biciklivel, a legdurvább, amit láttam, az egy kutyával, két nagy festménnyel, két szatyorral, egy trolibőrönddel és egy esernyővel a kezében bicikliző egyén volt.
Nem bírtam megszokni a hollandok igénytelenségét. Sokan közülük mindig büdösek, a magyar témavezetőm azt mondta, hogy azért, mert nem mossák a ruháikat, csak kiterítik, hogy kifújja belőle a szél az izzadtságszagot. Erős ott a szél, de azért nem annyira, mint az izzadtságszag. Szerintem nem is használnak dezodort és nem is gyakran fürdenek. Pechemre az egyik egyetemi épületben minden egyes laborban az ajtó elé kiakasztott köpenyek valamelyikét kellett felvenni, sajátot nem lehetett használni. Egyetlenegy köpeny volt, ami nem volt rém büdös, az egy kétajtós szekrény méretű holland srác miatt volt ott, akinek kivételesen mindig nagyon jó parfümillata volt. Mikor nem abban a laborban dolgozott az a fiú, mint én, inkább felvettem a nagyon nagy köpenyt - amibe hatszor belefértem volna -, mint a büdösek közül valamelyiket. Egy köpenyt minden alkalommal kivittem a mosodahelyiségbe, a bőség zavarában ugyan nem volt könnyű kiválasztani a legbüdösebbet, de sajnos nem vihettem ki az összeset. Az egyetemen a belső tanszéki WC-kben (ahová csak egyetemi oktatók, doktoranduszok és szakdolgozók járnak) rendszeresen találtam lehúzatlanul még kakit is, a helyiségben szétszórt használt tamponokat és betéteket, a WC utáni kézmosás meg csak a külföldiek furcsa szokása volt. Pedig a takarítónő szorgalmasan végezte a munkáját, reggelenként minden ragyogott a tisztaságtól. A hallgatók egy közös irodában pakolhatták le a cuccaikat, itt voltak a számítógépek is. Ezt az irodát csak az első héten használtam, mert nem bírtam a munkámra koncentrálni az állandó takonyszívások közt. A hollandok nem fújnak orrot, hanem 1-2 másodpercenként szívják az orrukat, ha meg már végképp lecsöppenne, akkor beletörlik a ruhájukba. Mikor tíz diák szívja a taknyát egyszerre, az komoly zajszennyezést jelent, a gyomorforgató hatásról nem is beszélve, ezért inkább esténként a szállásomon csináltam minden számítógépes munkát.
Az őszi-téli időjárás gusztustalan. Állandó az erős szél, és a szitáló eső. Örültem a rendkívüli hónak decemberben, mert akkor legalább nem az eső esett. Egy ott lévő ösztöndíjas kolumbiai nő meg egyenesen repesett az örömtől, mert akkor, 35 éves korában látott először havat, nem is számított ilyen meglepetésre, mivel decemberig volt ott és Hollandiában csak januárban vagy februárban szokott esni a hó. Egyik este munkából hazafelé menet nagy vihar kerekedett. Semmit sem láttam a sötét, a közvilágítás hiánya és a vihar miatt, a szemüvegem is csupa víz lett. Először nem is a jó irányba indultam hazafelé és ott bolyongtam a pocsolyák közt. Szerencsémre pont ott jött a spanyol lakótársam és kérdezte, hova megyek, mert a szállásunk a másik irányban van. Sokszor elcsodálkoztam azon, hogy hogyan nem esnek bele rendszeresen a hollandok a mindenhol ott lévő csatornákba, mikor a látási viszonyok sokszor tragikusak és ráadásként még szívnak is.
Kommunikáció
Nekem végig nehézséget okozott az angol, nem tudtam belejönni. Nagyon zavart, hogy nem tudok tartalmas beszélgetéseket folytatni, csak felületeseket és végig nagyon lefárasztott az angol beszéd a mindennapokban (főleg, hogy a közvetlenül előtte lévő francia nyelvvizsga miatt inkább franciául jutottak eszembe a szavak).
A hollandok általában jól beszélnek angolul. A holland szerintem a legrondább nyelv, amit valaha hallottam, a némethez hasonlóan kemény és ráadásként undorító turhahangok vannak benne. Ahogy hollandul jó étvágyat kívánnak, attól el is megy az ember étvágya :)
Esténként gyakran skype-oltam Anyukámmal, ez nagyon sokat segített nekem. A párommal csak ritkán tudtam, mivel a laptop nálam volt és így nem maradt otthon számítógép, a párom a saját asztali számítógépét a munkahelyén használta. Ahhoz, hogy skype-olni tudjunk, neki nagyon korán reggel be kellett menni az egyetemre, amikor még nem zavar senkit a kollégái közül.
Munkán kívüli közösségi programok
Magyar témavezetőm feleségével és gyerekeivel többször is találkoztam, ezek mindig szuper programok voltak. Nagyon jó volt velük lenni és magyarul beszélgetni. Sosem láttam még előtte (és azóta sem) számomra ennyire példaértékű családot, akik nagyon tudatosan, és egyben hatalmas szeretettel nevelik a gyerekeiket, támogatva őket abban, amikben ügyesek. Nem véletlenül olyan jófejek a gyerekek is, látszik, hogy sokat foglalkoznak velük. Elmentünk egyszer a tengerpartra és meghívtak holland palacsintát enni, nagyon ízlett. Sétáltunk Utrecht belvárosában, ettünk a piacon kibbelinget (holland sült tőkehalfalatok), voltunk orchideakiállításon is. Itt vettem egy különleges, apró piros orchideát (Ceratostylis rubra), elneveztem Piroskának és esténként magányomban néha beszéltem hozzá. Folyamatosan virágzott. Döbbenetes, hogy egyedüllétben mennyit tud javítani akár egy kis növény is az ember hangulatán. A kis orchideát hazavittem Magyarországra a bőröndömben, de nem szerette az otthoni melegebb lakást, ezért sajnos hamarosan elpusztult.
Egyszer a témavezetőm feleségével és Tanyaval elmentünk egy másik városba az IKEA-ba Tanya-nak kanapét és kiegészítőket, párnákat, szőnyegeket venni. Kissé kínos volt nekem, hogy Tanya mindig kérdezgette, hogy szerintem melyik lenne jó, és bántott, hogy semmi hasznosat nem tudtam mondani neki, annyira más az ízlésem. Ki nem állhatom a skandináv stílusú bútorokat, főleg, ha fehérek vagy pirosak, ezt a két színt kifejezetten nem szeretem, neki meg persze pont azok tetszettek. Azért jó csajos program volt. Abban az IKEA-ban volt bolognai szószos tengeri halfilé, szuper finom volt, kár, hogy nálunk nincs ilyen.
Egyik este koncertje volt a témavezetőmnek, dobol egy egész nagy zenekarban, akik azt hiszem modern jazz szerű zenét játszanak, de nem értek a zenei műfajokhoz. Mindegy is, egyszerűen csak nagyon tetszett és büszke voltam, hogy a főnök ilyen profin dobol.
Háromszor is volt közös vacsora a labortagok számára valakinek az otthonában. Ilyenkor tízen-tizenöten gyűltünk össze. Az első ilyet a magyar témavezetőmék tartották egy Leidenhez közeli kis településen lévő otthonukban. Megcsodáltuk a házi orchideagyűjteményt és a házikedvenceket, az aranyos nyuszit, meg a szép kígyót és nagyon jót beszélgettünk. Először ettem pesztós tésztát, fantasztikusan finom volt, ráadásul sült lazac volt hozzá, és ami nagyon meglepő, itt, Hollandiában ettem először életemben hortobágyi húsos palacsintát is. Valahogy ez addig kimaradt.
A második vacsora egy búcsúvacsora volt, mert a laborban dolgozó indonéz srác aztán elment Brazíliába jaguárkakit tanulmányozni. Ők Leiden külvárosában laktak, ahová busszal mentünk Tanya-val (ekkor használtam csak buszt Leidenben egész ottlétem alatt, mert amúgy minden gyalogtávra volt a belvárosban). Előtte vettünk az ALDI-ban két nagy csokor rózsát (Hollandiában olcsó, nem úgy, mint itthon) a srác anyukájának, amik olyan különleges színűek voltak, egyik csokorban kívül zöld, belül rózsaszín virágok, a másikban meg pont fordítva. Összerendezgettük a buszon egy hatalmas csokorba. A srác anyukája szakácsnő, legalább 15 féle tradícionális jávai ételt készített. Nagyon egyedi ízük volt, sosem kóstoltam hasonlókat sem, de mindegyik nagyon ízlett, a jackfruitból készült, de mégis sós ételek különösen. Azóta is vágyom ilyenekre. Az volt a fura, hogy ránézésre fogalmam sem volt, hogy milyen íze lehet az ételeknek, a marhapörkölt kinézetű étel is jackfruitból volt. A lencsefőzeléket ők desszertként fogyasztják édesen, kókusztejjel leöntve (ilyennel később indonéz lakótársam, Febri is megkínált), pedig ránézésre ugyanolyan, mint a magyar lencsefőzelék. Nagy hatással volt rám az indonéz anyuka, mert olyan erős pozitív kisugárzása volt, amilyennel még sosem találkoztam. Mint egy ragyogó napocska, vagy nem tudom, hogyan tudnám jellemezni. Elmesélte érdekes történetét, hogy hogyan menekült el agresszív, bántalmazó indonéz első férjétől, gyerekei apjától, hogyan szeretett bele a második, holland férje (aki sajnos már nem él) egy véletlenül meglátott fénykép alapján, majd hogyan tudta hosszas pereskedés után Hollandiába hozni külön-külön a két fiát. Induláskor csomagolt az anyuka mindenkinek a maradék kajából (pedig zabáltunk rendesen), két napig azt ette az egész labor, ez is mutatja, hogy kb. egy esküvőre elegendő ételt készített. Indonéz terítőt is kaptunk ajándékba.
A harmadik vacsorát Tanya rendezte, persze orosz ételekkel. Előző este segítettem neki az előkészületekben, bevásároltunk, megcsináltuk a salátákat, stb. Nem ide tartozik, de a salátáról eszembe jut, amit megtudtam az általunk francia salátának nevezett ételről. A helyzet az, hogy egyáltalán nem francia, a franciák orosz salátának hívják, az oroszok pedig olasz salátának. Olasz sajnos nem dolgozott a csapatban, ezért az olasz álláspontot nem ismerem. Mindenesetre nem valami hízelgő ennek az ételnek, hogy senki sem vállalja fel és egy másik népre keni a létrejöttét :). Még a boltban nagyon megdöbbent rajta Tanya, hogy egy teli nagy hátizsáknyi meg még két szatyornyi cuccot szándékozom elcipelni, ő több körben tervezte a bevásárlást, de erősködtem, hogy simán elviszem. Aggódott, hogy nehogy bajom legyen a cipekedéstől, hiába mondtam, hogy úgy nőttem fel, hogy nem volt férfi a családban és nekem teljesen megszokott dolog 20 kilónyi cuccot cipelni, meg sem kottyan. A vacsora előtt elmentem a szombati piacra virágcsokrot venni Tanya-nak, mert szereti az ilyesmit. Nem tudtam, hol van a virágpiac, ezért kérdezősködtem. Tapasztalat: nem érdemes ’Excuse me’-vel kezdeni, mert kéregetőnek néztek, pedig nem is voltam szakadt, legalábbis szerintem.
Végre meglett a piac és a virágcsokor, siettem volna Tanya-hoz, erre tűz ütött ki a visszafelé vezető úton, jött a tűzoltóautó, lezárták az utcát, összepréselődött a tömeg és visszafelé sem tudtam már menni, elég para volt. Vagy fél órát töltöttem a tömegbe szorulva, majd kerülőúton, magam sem tudom hogy, mert azt az utat nem ismertem, sikerült nem elveszni a városban és késve, de még így is elsőként megérkezni Tanya-hoz. Nagyon jól sikerült ez a vacsora is, a végén többféle társasjátékot is játszottunk.
Még ottlétem első hetében az egyik holland fiúval elmentem egy egyórás városnézésre, ő ajánlotta, hogy megmutatja, hol vannak boltok, stb. Ez a fiú aztán elkezdett nekem udvarolni annak ellenére, hogy már a legelején a többiekkel közös ebédkor mondtam, hogy évek óta párkapcsolatban élek, meg hogy nemsokára meglátogat a barátom, stb. Maga a szitu is kifejezetten kellemetlen volt, ráadásul óvodásmódra úgy fejezte ki irántam az érdeklődését, hogy időnként megfricskázta a fülemet munka közben, ami nagyon fájt. Többször kellett rászólnom ahhoz, hogy ezt abbahagyja.
Karácsonyi vacsorafőzés is volt az egyetemen. Az egyik nagy gyakorlati tanteremben főztünk, ahol minden asztalnál volt gázvezeték. Kis csapatokban sokféle ételt főztünk, minden csapat különbözőt. A végén közösen megettük az egészet, mindenki megkóstolhatta a többi csapat által készített ételt is. Jó kis közösségi program volt. A fotón a curaçao-i takarítónővel pózolok.
Holland ételek
Utazásom előtt azt olvastam, hogy a holland konyhaművészet felejthető, nem is igazán van olyan. Lehet, hogy nincs sokféle nemzeti ételük, de ami van, az legalább nagyon finom (bár az egyik leghíresebb holland ételt, a nyers heringet nem kóstoltam).
Isteni finomak a sült halaik, más tengerparti népeknél is finomabban készítik el szerintem a halakat. A legelterjedtebb a kibbeling, ami panírban sült kis tőkehalfilé darabkákat jelent. Finom, majonézes alapú, zöldfűszeres szószt is adnak hozzá (a franciák ezt remoulade-nak hívják, Hollandiában kibbelingszósznak, de szerintem ugyanaz, vagy nagyon hasonló). Nagyon finomak még az egyben sült panírozott halak és rákok és a füstölt, borsos makréla is (azóta is hiányoznak). Érdekes módon a halsütő büfékben nem árulnak semmilyen köretet, ha van a közelben bolt, ott érdemes venni valami zsemlét. Furcsa, hogy a piacon a nyers hal drágább volt, mint az ugyanolyan típusú sült hal, ezért mindig sütve vettem, valószínűleg amúgy sem tudtam volna olyan finoman elkészíteni.
A holland palacsinta (pannenkoek) is nagyon bejött, a tészta serpenyőbe töltése után 1-2 egész szelet bacont tesznek a palacsintára, azzal együtt fordítják meg, így jól megpirul a bacon is. Vajjal és/vagy juharsziruppal kenik meg. Azóta itthon is készítünk néha.
Utcai sütőknél, ill. boltokban is lehet kapni a stroopwaffelt (karamellszósszal összetapasztott különböző lisztekből készült ostya). Többféle változata van, mindet imádtam, pedig nem vagyok édesszájú.
Imádtam még a különleges holland sajtokat, kedvenceim az ananászos krémsajt, a mustármagos és a gyömbéres sajtok voltak.
Párom látogatása
Amszterdamba mentem a barátom elé, oda érkezett busszal, az út 22 óra volt. Még előtte megkérdeztem a szállásadót, hogy aludhat-e ott a barátom egy hétig, persze fizetünk érte, nem baj, hogy egyszemélyes az ágy, tud hozni felfújható matracot. A nő nem engedte, mondta, hogy menjen szállodába. Persze, pont azért jön meglátogatni, hogy szállodában legyünk külön-külön. Tanya olyan rendes volt, hogy felajánlotta, menjünk hozzá, az első két nap aludhatunk a nappaliban a szőnyegen, aztán meg pont elutazik Oroszországba pár napra a családjához és aludhatunk a szobájában. Így is lett. Témavezetőm és felesége kölcsönadták a hálózsákjaikat, Tanya odaadta a lakás kulcsát, mert ő később ér haza, összesűrűsödtek a munkái, amiket még az utazása előtt meg akart csinálni. Először az én szállásomra mentünk a párommal, kipakolni a hátizsákból a téli ruhákat, amiket hozott nekem és összeszedni az én cuccaimat, amire szükségem lesz Tanya lakásában. Persze most is, mint mindig, leskelődött a banya az ablakból és jött rögtön pampogni, hogy nem alhat itt a párom, mire megnyugtattam, hogy egy kollégám szőnyegén fogunk aludni és belépnünk azért csak szabad, ha már ennyit fizetek, főleg úgy, hogy egy hétig ott sem fogok lakni.
Elrendezkedtünk Tanya nappalijában, készítettünk vacsorát, majd már lefekvéshez készülődtünk. Késő volt, este 11 óra körül, de Tanya sehol sem volt és már aggódtam érte. Telefonáltam, de nem volt kapcsolható. Sokadszorra sikerült elérnem, de annyira szaggatott a vonal, hogy csak a felét értettem annak, amit mondott, de megnyugtatott, hogy az egyetemen van és sajnálja, hogy felébreszt, de majd csengetnie kell, mert odaadta nekünk a kulcsot, a másik kulcs meg még a volt lakótársánál van, akinek még ott van pár cucca. Elaludtunk és reggel, mikor felébredtem, Tanya még mindig nem volt sehol. Bementem dolgozni és ott volt. Az történt ugyanis, hogy bentragadt az egyetemen éjszakára. Azt tudta, hogy éjfélkor lezár a ki- és beléptető rendszer és a belépőkártyánk nem működik éjszaka, de pechére, mint utóbb kiderült, késett az órája, és mikor ráeszmélt, hogy már mindjárt éjfél, fogta a kabátját és elkezdett kifelé szaladni, de épp elkésett és foglyul ejtette éjszakára az épület. Nem keseredett el, egész éjszaka dolgozott. Mikor meglátta a páromat, azt mondta, úgy nézünk ki, mintha testvérek lennénk, pedig egyáltalán nem hasonlítottuk sem vonásainkban, sem színeinkben. Másnap Tanya-t kikísértük a vasútállomásra, aztán átköltöztünk a szobájába. Tanya bérelt lakása egy nagyon jó tetőtéri lakás volt, a lapos tetőrészre ki is lehetett mászni és a háztetőről nézelődni.
Szépen felújította, kifestette, a nappaliban még nem volt meg minden bútor és az előző lakónak is voltak még ott cuccai, de nekünk nagyon kényelmes volt. A lakás bejárati ajtaja után rögtön egy lépcső vezetett fel magába a lakásba. Egyszer a volt lakótársa megbotlott és legurult a lépcsőn, a nagy lendületű esés után pont úgy állt meg a lépcső alján, hogy a lába feszített egy rést a zárt ajtó és az ajtófélfa között és odaszorult, se ki, se be. A lába kiszabadításához ki kellett fűrészelni az ajtót. Ezt csak azért írtam le, hogy érdekesek a holland építészeti megoldások, érdemes vigyázni a szűk, meredek lépcsőkkel. Amíg ott volt a barátom, jóval kevesebbet dolgoztam, elmentünk együtt múzeumokba Leidenben és hétvégén Amszterdamban is, valamint a tengerpartot is megnéztük (a városnéző leírások külön fejezetekben vannak). Amíg dolgoztam, egyedül is megnézett pár dolgot. Szerencsénk volt, mert pont az az egy hét nem volt esős, sőt, néha még a nap is kisütött. Gyorsan eltelt az egy hét, hamar ismét az amszterdami buszállomáson találtam magam, rajtam kívül mindenki felszállt a buszra, csak én maradtam ott és potyogtak a könnyeim.
Anyukám látogatása
Karácsony előtti utolsó hétre jött ki Anyukám. Már meg sem kérdeztem a szállásadómat, úgysem engedte volna meg, hogy nálam lakjon. Szerencsére a Hágában lakó másodunokatestvérem befogadta Anyát öt napra, amíg haza nem utazik Magyarországra. Anya érkezése nem volt zökkenőmentes. Kimentem elé a repülőtérre és először Leidenbe mentünk az én szállásomra, mert unokatesóm akkor még dolgozott. A szállásomon szembesültünk azzal, hogy nem tudjuk kinyitni a nagynénémtől kölcsönkért bőröndöt, mert be van zárva a számkódos zárral. Hiába nem zárta be Anya, valahogy mégis lezáródott menet közben, vagy véletlenül, vagy a reptéri alkalmazottak közreműködésével. Hívtuk nagynénémet, de nem tudta a kódot, mert nem szokták használni a számzárat ők sem. Próbáltam az interneten bőröndjavítót keresni, próbáltuk feszegetni, de hát mégsem szaggathattunk szét egy kölcsönkapott bőröndöt, de amúgy nem is tudtuk volna, meg hát szükség is volt rá. Nem volt más megoldás, nekiültem a szoba közepén sorra végigpróbálni a kódkombinációkat. Kb. két óra múlva sikerült kinyitni, szerencsénkre nem kilencessel kezdődött a kód. Kalandjaink nem értek itt véget. Elmentünk a vasútállomásra, ahol rosszak voltak a vonatkiírások, nem azokról a vágányokról mentek a szerelvények, amik a fényújságon voltak és nem is azok az időpontok voltak kiírva, amiket a netes menetrendből kinéztem. Azelőtt sosem tapasztaltam ilyet ezen az állomáson. Összevissza szaladgáltunk (persze a nagy bőrönddel), négy kalauzt is megkérdeztem, melyik a jó vonat Hága felé, ami az unokatesóm lakásához közeli kisebb állomáson is megáll, négyen háromfélét mondtak. Amit két kalauz is mondott, arra szálltunk fel, felciheltük a nagy bőröndöt, megkérdeztem az utasokat, hogy jó vonaton vagyunk-e, a vonat jó volt, csak épp elindult, én meg még rajta voltam jegy nélkül. Gondoltam, a történtek után most már inkább végigmegyek Anyával Hágába, akkor leszek nyugodt, az út csak kb. fél óra. Csak az volt a gond, hogy közben Tanya várt engem egy búcsúvacsorára, hiszen másnap reggel utazott Oroszországba a karácsonyi ünnepekre. Hozzá terveztem menni, miután feltettem Anyát a vonatra, hozattam is Anyával magyar kézműves termékeket ajándékba Tanyának egy kicsit meghálálni ezzel azt a sok mindent, amit értem tett. Hát nem a terv szerint alakultak a dolgok, gyorsan telefonáltam Tanyanak, hogy mi a helyzet, később tudok csak menni, mert épp egy vonaton ragadtam Hága felé jegy nélkül. Kalauz szerencsére nem jött. Mikor leszálltunk, próbáltam visszafelé vonatjegyet venni, de hát jó szokás szerint nem volt pénztár, csak holland bankkártyát elfogadó jegyautomata, ill. még az sem, mert unokatesóm is alig tudott nekem jegyet venni a holland bankkártyájával. Végül sokadszori próbálkozás után sikerült. Én meg rohantam, mert a kis állomásról ritkábban mentek a vonatok és épp indulni készült egy, fölrongyoltam rá és már indult is. Tanyahoz érkezve elsírtam magam az idegességtől, meg a kimerültségtől, de legalább el tudtunk búcsúzni egymástól.
Anya így Hága nevezetességeit nézte meg főleg, amik közül én csak keveset láttam, mikor meglátogattam az unokatesómat, de egyszer Leidenbe is eljött Anya és megnézett két nagy múzeumot egyedül, mialatt dolgoztam. Az utolsó két éjszakára szállodában foglaltam szobát Leidenben, és mivel akciós volt a kétágyas szoba, olcsóbb, mint az egyágyas, én is mentem Anyával. Nem bántam, hogy két nappal előbb elköltözöm a nem túl komfortos szállásomról. Ekkor már nem dolgoztam, múzeumokat néztünk együtt. Örök emlék maradt mindkettőnknek, ahogy utolsó nap faltuk a piacon az esőben a finom omlós sült halat.
Anyának nagyon tetszett Hollandia, turista szemszögből nézve egészen más lehet, hiszen rengeteg az érdekes látnivaló, a múzeumok meg csodálatosak. Ott élni én egyáltalán nem szerettem (leszámítva a sült tengeri halakat), de turistaként szeretnék visszamenni, főleg tavasszal, mikor virágoznak a tulipánok és a jácintok.
A reptéren meglepően erős fűszag terjengett.
Szenteste értünk haza, nagy pelyhekben esett a hó, gyönyörű fehér karácsonyunk volt abban az évben.
